Franciaország (Filmsonor), 114 perc, ff., francia

Rendező: Henri-Georges Clouzot

Producer: Henri-Georges Clouzot

Íme egy újabb ékes példája annak, hogy a háborútól sújtott Európa nemcsak, hogy utolérte Hollywood-ot, hanem leelőzni is látszik azt. Az amerikaiakat még mindig - bár már egyre kevésbé - gúzsba köti a magukra szabadított cenzúra bizottság, míg itt Európában az alkotól kevésbé voltak korlátok közé szorítva.

Clouzot magasra tette a lécet A Félelem Bérével egy évvel korábban, ezzel a filmjével sikerült ugyanazt a lécet simán újra megugrani. 

A negyven évesen is szuper-szexi felesége az előző filmben mellékszereplőként debütált, itt azonban már főszereplő, és nem is akármilyen. Félénk, melegszívű karaktere és a másik főszereplő (Simone Signoret) - szőge hajával, hűvös, kimért, parancsolóan kemény, már-már férfias egyéniségével - remekül ellenpontozza egymást.

Tartogat néhány meglepetést a film... Gondolom sokak szemében felér egy szentségtöréssel, ha azt írom, hogy a suspense (a feszültség fenntartása) helyenként a Hitchcock-i magasságokat is felülmúlja. De ez egyáltalán nem túlzás.

A film végi felirat - mielőtt elengedné a nézőt a moziból - udvariasan megkéri, hogy ne rontsa el mások szórakozását azzal, hogy elmondja a film végét az ismerősöknek. Próbálok megfelelni ennek a kérésnek.

Valóban ez olyan film, hogy akkor tud ütni igazán, ha az ember minden információ hiányában üli végig. Magamnak sikerült kicsit elrontani a saját szórakozásomat, mert még a film megnézése előtt elkezdtem képanyagot gyűjteni a filmhez, és véletlenül belefutottam egy animgif-be ami egy nagyon fontos momentumot lelőtt nekem. De még így is körömrágós volt a hangulat.

A két főszereplő hölgy közül az alacsonyabb egy durva, szadista férfi felesége. A szőke, magasabb pedig ugyanennek a férfinak a szeretője. És nagyon jóban vannak. (Igen, ebből is látszik, hogy ez nem Amerika). Mindannyian egy magániskolában dolgoznak. A férfi az igazgató. Mindkét nő az iskola tanítónője. A feleség vagyonából tartják fent az iskolát.

Az eredeti regényben kifejezetten leszbikus felhangokkal teli kettejük kapcsolata, itt úgy mondanám inkább, hogy a sorok mögé rejtve megtalálható - de inkább csak kikövetkeztethető. Szinte férj-feleségként viselkednek többnyire. 

Olyan szorossá válik a feleség és a szerető kapcsolata, hogy elhatározzák, megszabadulnak a mindkettejüket terrorizáló férfitől. A gyöngéd feleségnek valószínűleg sok szenvedésen kellett átmennie ahhoz, hogy ebbe belemenjen, és még így is az utolsó pillanatban is azon aggodalmaskodik, hogy "biztos, hogy nem fog érezni semmit?"

Azzal talán nem lövök még le semmit, ha elárulom, hogy a két nő végrehajtja a tervet. A hulla eltüntetése olyan ötletes és feszült pillanatokat eredményez, mely a film csúcspontja is lehetne, ha ezután nem jönnének újabb és újabb magaslatok. Mondjuk egy önjelölt, nyugdíjazott detektív (Charles Vanel), aki fejébe veszi, hogy segít megtalálni szegény elesett nő férjét... Csak akkor kér javadalmazást, ha sikerült élve vagy halva megtalálni, de levakarhatatlanul nyomoz, már-már Columbo-t meghazudtolóan bosszantó ahogy a legváratlanabb helyeken és pillanatokban megjelenik.

Karaktere egyébként tökéletes, egyénisége is kifejezetten szimpatikus, csak éppen ez esetben mi a gyilkosok mellett állunk, így úgyszólván érdekellentét áll közöttünk, ami kicsit elhomályosítja karakterének pozitív voltát.

A nyomozó feltűnése mellett a kedélyeket az is borzolja, hogy egyre több furcsa dolog történik... a hulla nem ott van, ahová tették... sőt... na de tartom magam a film végén elhangzott kéréshez...!

A Hitchcock-i párhuzam egyébként sokkal erősebb, mint ahogy az ember elsőre gondolná. Állítólag a mester is pályázott erre a könyvre, és bizonyos források szerint órákon múlott, hogy végül nem Hitchcock film lett az alapműből. Mindenesetre a szerzők (Bouelau és Narcejac) azzal kárpótolták a hoppon maradt kövér rendezőt, hogy kifejezetten neki írták a "Szédülés" című film alapjául szolgáló regényt, melyből 1958-ban születik majd film, és szintén rajta lesz az 1001-es listán.A két főszereplő és a rendező hármasa nem volt végig olyan idilli, mint amilyennek ezen a backstage képen látszik. A szőke Signoret 8 hetes forgatásra szerződött, erre kialkudott bérrel. A munka viszont elhúzódott, kétszer ennyi ideig tartott, Clouzot (aki egyben a producer is volt) viszont hallani sem akart arról, hogy az eredeti összegnél többet fizessen. Ezután nem nagyon állt vele többet szóba a színésznő.

Van egy másik figyelemre méltó érdekesség is a film szereplőivel kapcsolatban. Johnny Hallyday első filmszerepében, még gyerekként látható az intézet diákjai között. A szőke Signoret és a középen elhelyezkedő tanár között áll.

Jól áll ennek a filmnek a fekete-fehér nyersanyag. Egyáltalán nem hiányoznak a színek. Mondhatni, inkább hozzátesz, mint elvesz...

Míg a posztom elején a film végén látható feliratot említettem - amihez remélem sikerült tartanom magamat - zárásul a film elején olvasható szöveget idézném:

Egy festménynek mindig erkölcsi értéke van, ha tragédiát ábrázol és borzalommal festi le a tárgyát

USA (Columbia, Horizon), 108 perc, ff., angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: Sam Spiegel

Elia Kazan (a film rendezője) életének valószínűleg meghatározó eseménye lehetett, hogy 1952-ben elment a McCarthy féle kommunistaellenes bizottság meghallgatására, és bizony elmondott sok mindent a korábbi párttársakról. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Kazan 15 évvel korábban összesen 19 hónapon keresztül volt tagja az amerikai kommunista pártnak, akkor, amikor az még legális volt. Tehát törvényellenes dologgal semmiképpen nem volt vádolható. Viszont az ötvenes években, a hidegháborúban kialakult boszorkányüldözések során remek célponttá váltak ezek az emberek. Hasonlóan az itteni koncepciós perekhez, ahol mindenkit imperialista kémkedéssel vádoltak, Amerikában a volt kommunistákat szovjet ügynökökként kezelték, bizottság előtt kellett beszámolniuk a volt párttársaikról. Voltak tízen, akik  erre nem voltak hajlandóak, ők börtönbe kerültek a parlamenti bizottság munkájának akadályozásában való bűnösség miatt. Amerika egyik sötét korszakáról beszélünk tehát. Volt néhány ilyen, például - hogy ne menjünk sokat vissza a történelemben - amikor Pearl Harbor után az Amerikában élő japánokat koncentrációs táborokba zárták. Ezekről manapság nem divat beszélni.

Kazan hosszas hezitálás után elment a meghallgatásra, neveket és információkat mondott volt párttársairól. Ez nyilvánvalóan hatással volt hátralevő életére, és a Rakparton című film tulajdonképpen magyarázkodásnak, önfelmentésnek is felfogható. A bűnözők közé keveredő főhős (Marlon Brando) végül a bíróságon tesz vallomást a maffiával szemben. A párhuzam persze sántít...

A New York-i dokkmunkások ekkoriban döntően a társadalom legalsó rétegében helyet kapó katolikus írekből és olaszokból állt. A rakodómunkásokat képviselő szakszervezet pedig a maffia kezében volt. Ők osztották el például reggelenként a munkára jelentkezők között az aznapi teendőket. Teljesen valós volt tehát a film kiinduló szituációja. Annyira, hogy a film hatására a hatóságok megszüntették a nyugati parton tevékenykedő, maffiakézben levő rakodómunkások szakszervezetének működését.

Arthur Millerrel kezdett bele Kazan a forgatókönyv megírásába, ám amikor Kazan elment a bizottsági meghallgatásra, Miller kiszállt a projectből így Kazan végül Budd Schulberggel készíttette el a könyvet.

Terry Malloy (Brando) egy volt pénzdíjas ökölvívó. Bátyja révén belekeveredik a már említett bűnszervezetbe. Segít nekik lépre csalni egy barátját, akit a maffiózók megölnek, mert "beszél" a rendőrségnek. Malloy-nak viszont fogalma sem volt arról, hogy gyilkosság lesz a dologból, ő úgy tudta, hogy csak "el akarnak beszélgetni vele". 

Remek munkát végzett a film maszkmestere, Brando arca - főleg a szemei - csakugyan úgy néz ki, mintha korábban szétverték volna. 

A gyilkosság után nem sokkal összeismerkedik Malloy a halott fiú húgával Eddie-vel. Így a főszereplő abba a kínos szituációba kerül, hogy azzal a lánnyal randizik, akinek a bátyja halálában ő is közvetetten felelős.

A lányt az első(mozi)filmes (jelenleg 95 éves!) Eva Marie Saint játssza lehengerlően. Színre lépésének első másodpercétől izzik a képernyő ha jelen van. Tökéletes választás volt Brando mellé. Ezek a szemek mennyire beszédesek, ahogy megállás nélkül mozognak:

Nem véletlen, hogy élete első mozifilmes szerepéért megkapta a mindenki által vágyott arany szobrocskát. Tévében már jó pár éve szerepelt, de az ekkoriban jóval nagyobb presztízsnek örvendő nagy vásznon most tűnt föl először. Jó, azt meg kell jegyeznem, hogy mellékszereplőként került a plakátokra, mert a stúdióban ülők - bár érezték, hogy ezzel az alakítással várományos lehet, így mellékszereplőként több esélyét látták annak, hogy tényleg nyerni fog.Ha már itt tartunk, - kissé csapongva - hadd jegyezzem meg, hogy nem csak ezt az egy szobrot nyerte meg ez a film, hanem hét másikat is. Az 1954-es eresztésből ez lett a legjobb film, Brando is megkapta a legjobb színésznek járó szobrot, továbbá kapott egyet az operatőr, a vágó, a díszlettervező, a forgatókönyvíró, és kapott egyet maga Kazan is a rendezésért. Ekkor már túl vagyunk a bizottság előtti meghallgatásán, de érdekes módon - ahogy ez az alábbi felvételen is látszik, a közönség soraiból nem szűrődik ki semmilyen tüntető vagy tiltakozó hang. Csak érdekességképpen, a házigazda az a Bob Hope, aki a díjátadók történelmében a legtöbbször, összesen 19-szer volt házigazda. Volt amikor öt egymást követő évben is rá esett a választás. De ami ennél is érdekesebb, hogy azt a Marlon Brando-t kérték fel a díj átadására, aki így véletlenül pont a saját rendezőjének adja át a díjat.

1999-ben viszont, amikor Kazan életműdíjat kapott az akadémiától, bizony voltak színészek, akik kínosan feszengtek, voltak akik tüntetően nem tapsoltak, nyilván a rendező 47 évvel azelőtti, megkérdőjelezhető döntése miatt. Mindenesetre érdekes nézni, hogy ki tapsol állva, ki az aki visszafogottan ülve, ki az, aki - amikor látja, hogy a kamera rátévedt, - majdnem elkezd tapsolni, de időben észbe kap, és ki az, aki határozott állásfoglalásként karba tett kézzel tüntet a díj ellen. Kívülállóként persze könnyen foglal állást az ember, de azt hiszem, hogy egy öregember esetén, talán lehetünk annyira nagyvonalúak, hogy túllépünk egy közel ötven évvel korábban elkövetett hiba miatt. Végtére is nem ő rakta börtönbe azt a tíz embert, ehhez azért sok más embernek sokkal több köze volt. (Bírók, McCarthy-ék, sőt, állítólag Reagan, aki a színész-szakszervezet vezetője volt akkoriban, szintén elég sok információt átadott már korábban az FBI-nak két "színész-klikkről", mégsem kellett ezért soha semmilyen nyilvános megszégyenítést elszenvednie, valószínűleg azért, mert ezt nem nyilvánosan tette, mint Kazan) 

A sok díjat elnézve, kicsit furcsán hangzik, hogy amikor Brando először megnézte a készre vágott filmet, nagyon kiborult a látottaktól. Állítása szerint leginkább magával volt elégedetlen. Felállt, szó nélkül kisétált a vetítőből, és mély depresszióba zuhant. Úgy érezte, hogy itt vége a karrierjének. Ehelyett megkapta élete első Oscar-ját.

Tényleg remek ez a film. Kicsit olyan, mintha a film noir és az európai neorealizmus szerelemgyereke lenne. Ez utóbbinak a vonásait egyébként erősebbnek éreztem, de ezúttal szerencsére nem volt olyan Rossellini-s kellemetlenül kommunista felhangja a dolognak (még jó, hogy!) - mindenesetre a maffia szakszervezeti beágyazottságára való utalás miatt valószínűleg akkoriban jóval erősebb lehetett az aktuális üzenete a filmnek, mint ahogy azt a mai néző látja. Külön érdekesség, hogy a rakodómunkások elsöprő többségét valódi New York-i rakodók alakították. A gengszterek némelyike pedig valódi bokszoló volt. Hát némelyik arc le sem tagadhatná, én azt is elhittem volna, hogy igazi bűnözőket kért fel Kazan, olyan ijesztőek voltak...

Függetlenül attól, hogy nagyon jó a film, a legvége egy kicsit giccsesre sikerült. Kazan-ban talán túlságosan is benne volt az önigazolás utáni vágy. A főszereplőből ugyanolyan hőst (már-már mártírt) akart csinálni, mint amilyennek talán magát képzelte.

Olaszország (Romulus, Rizzoli-Haggiag, Santana), 85 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Jack Clayton

Bevallom, kicsit összezavart ez a film, mert először komolyan vettem. Azt hittem, hogy a Máltai Sólyomhoz hasonló krimi lesz, és eleinte valahogy nem sikerült felvennem a fonalat. 

Kb. a film felénél jártunk, amikor leesett, hogy ez inkább egy paródia lesz. Hozzáteszem, hogy az első felében ez még nem volt teljesen egyértelmű, mintha ott még próbálta volna komolyan venni magát a film. És ennek magyarázatára van is egy teóriám, amit bizonyos források alátámasztani is látszanak: A film alapját képező krimit 1951-ben egy bizonyos Claud Cockburn nevű brit politikai újságíró írta James Helvick álnéven. 

Állítólag maga Cockburn kezdett bele a forgatókönyv írásába is, és el tudom képzelni, hogy a film eleje, ahol még nem sok nyoma volt a parodisztikus jellegnek, még nagyrészt az ő munkája lehetett. Cockburn azonban valamilyen okból távozni kényszerült a produkciótól, és a forgatókönyvírást Truman Capote vette át. Akár azt is el tudom képzelni, hogy Cockburn nem végezte el időben a munkát, és a producerek nem is láttak esélyt arra, hogy ez megváltozzon. Capote ugyanis napról napra, a forgatással párhuzamosan haladt a szkripttel. Az alábbi képen Capote a padon fekszik a forgatás mellett. Talán ő vitte el a film fele tájékán az egészet a paródia felé.

Dacára annak, hogy a rendező és a főszereplők legtöbbje amerikai, a helyszín Olaszország (Ravello), és a stáb nagy része is olasz, akikkel állítólag nehéz volt szót érteni, mivel az angol tudásuk nagyon korlátozott volt.

A főszereplő-gárda viszont parádés volt. Hogy csak a legismertebbeket említsem: Gina Lollobrigida, Humphrey Bogart, Peter Lorre, Jennifer Jones...

Öt kétes előéletű üzletember azon mesterkedik, hogy kelet-Afrikában megszerezzen egy uránlelőhelyet. Olaszország egyik legszebb részén, Ravelloban (az Amalfi partvidéken) várják, hogy felszállhassanak egy hajóra, ami céljukhoz szállítja őket. 

O'Hara (Peter Lorre), akit hol Ohoro-nak, hol nagy szemű ír koboldnak gúnyolnak , - és aki mindezeket önérzetesen mindig vissza is utasítja - tagja ennek a fura csapatnak, amivel kapcsolatban azon csodálkozom, hogy egyáltalán Olaszországig hogyan jutottak el... Talán mondanom sem kell, céljukat soha nem fogják elérni, pedig az idő nagyon sürgeti őket. O'Hara hangzatos kis monológban elmélkedik az idő jelentőségéről:

Idő...idő...mi is az idő?

A svájciak csinálják,

A franciák lopják...

Az olaszok pazarolják,

Az amerikaiak szerint pénz.

A hinduk szerint meg nem is létezik...

Tudja, mit mondok? Az idő szélhámosság...

Ez volt egyébként az ötödik, és egyben az utolsó film, melyben Bogart-tal együtt szerepelt.

Ha már Bogartnál tartunk.. ő az ötös banda egyetlen tagja, mely kicsit kívülálló... mint majd kiderül, csak azért megy bele az osztozkodásba, mert egyedül nincs meg a megfelelő forrása az akció végrehajtására, de sejthető, hogy ha lehetősége adódik, akkor mégis magának próbálja majd intézni az "okosságot"... feleségét Lollobrigida játssza. Érdekes, hogy fél Európa rajongott Lolo-ért, én viszont nem látom benne azt a végzetes vonzerőt, amivel ezt kiérdemelte...

Vegyük akkor már végig az ötök bandájának többi idióta tagját is: Van egy kis agresszív náci törpe (Ivor Barnard), akit minduntalan vissza kell fogni, nehogy megkéseljen valakit, aki ellentmond neki. Aztán ott van a hórihorgas Ravello, akit véletlenül pont úgy hívnak, mint a várost, ahol a film nagy részét forgatták. De a kedvencem a banda vezetője a kövér Peterson (Robert Morley) - óriási karakterszínész. Holt komoly arccal adja elő, hogy az arabok, akiknek éppen a fogságába estek vélhetően haragszanak rá, mert a korábban nekik eladott fegyverek nagy része feltehetően nem működött... hiszen a csempészés során sokat kellett tárolni őket a víz alatt. És ezt olyan halál-komoly arccal adta elő, hogy szakadtam a nevetéstől...

Kicsit lelkiismeret furdalással lövöm le a következő poént, (de annyira azért nem áltatom magam, hogy az írásom nyomán valaki megnézné ezt a filmet...) de a film humorára talán a legjellemzőbb jelenet, amikor az arab rendőr-kapitányról kiderül, hogy odavan Rita Hayworth-ért, Bogart megdumálja, hogy ő nemcsak, hogy ismeri a színésznőt, de olyan jóban is van vele, hogy ha akarja, akkor bele tudja a színésznőt bolondítani az arab rendőrbe...feltéve, ha elengedi őt...

Bogart - Santana Pictures corporation nevű - 1949-től 1953-ig működő produkciós cégével maga is részt vett a film finanszírozásában. Így őt is rosszul érintette, hogy az megbukott. A Santana-nak ez volt a hetedik, és utolsó filmje. Az első hatot a Columbia forgalmazta Amerikában, ezt a hetediket már kénytelen volt átvinni a United Artist-hoz. Majd amikor ez is megbukott, akkor eladta a céget.

Érdekes módon ez a film is azok közé tartozik, melyek a maguk idejében nem voltak sikeresek, ám néhány év elteltével népes rajongói tábort tudott maga mögé állítani.

Japán (Daiei Studios), 97 perc, ff., japán

Rendező: Kenji Mizoguchi

Producer: Masaichi Nagata

Mizoguchi feltehetően szerette a történeteket, hiszen listánkon szereplő előző filmje is egy történet: Az Utolsó Krizantém Története 1939-ből.

A film alapját egy 1776-os, megegyező című - 9 írásból álló - novelláskötet két novellája adja. A kötet mindegyik írása alapvetően misztikus, természetfölötti elemeket tartalmazó történet volt. 

És mielőtt belemennék a film taglalásába, nézzük meg, hogy miért félrevezető a film magyar címe, és egyébként az egyik amerikai címváltozat is (Tales of Ugetsu).

Szóval a helyzet, hogy a cím félig van csak lefordítva, így viszont úgy tűnik, mintha lenne egy Ugetsu nevű szereplő, és az ő történetét ismernénk meg. Nos nincsen ilyen nevű szereplő. 

雨月物語 - a cím csupa kanji, azaz szavakat jelképező (a kínaiból a japánba átvett) karakterből áll.

雨- Az első karakter esőt jelent. Hát nem egy gyönyörű betű? Egyike a legkönnyebben megjegyezhetőknek, hiszen szinte egyértelműen látszik, ahogy kinézünk az ablakon, és látjuk a kissé ferdén hulló esőcseppeket. kiejtve itt: u

月 - Hold, vagy hónap, szövegkörnyezettől fűggően. Itt Hold. kiejtve: gecu

物語 - A 3. és 4. karakterről Az Utolsó Krizantém Történetéből már tudjuk, hogy történetet jelent, kiejtve - mono-gatari

A cím tehát kiejtve u-gecu-mono-gatari, és műfordításban valami olyasmit jelent, hogy A Holdfény és eső története.  Itt talán érdemes megjegyezni, hogy a japán kultúrában a Hold-fény és az eső is misztikus szimbólumok, tehát az eredeti novelláskötet címeként a kilenc misztikus történetre utalnak ezek a jelképek.

Amikor 1954-ben New Yorkban először mozikba került a film, akkor Ugetsu néven futott, tehát a Rashomon-hoz hasonlóan úgy döntöttek, hogy inkább meghagyják az egzotikusan hangzó címet eredeti nyelven... és ezzel nekem nincs is semmi bajom. Később viszont, amikor a film New York-i sikere után Amerikában máshol is mozikba került, próbáltak valami értelmezhetőbb címet adni, de az Ugetsu-n már nem akartak változtatni, ezért az eredeti cím másik felét már lefordították, így lett belőle Tales of Ugetsu - azaz Ugetsu törénetei, ami jól hangzik, de igazából - ismerve a szó eredeti jelentését - kicsit értelmetlen. Magyarra meg már a történetek egyes számba került, így lett Ugetsu története, ami azt sugallja, mintha Ugetsu (angolos átírással) egy ember neve lenne...

Az Olaszok bezzeg le bírták fordítani: 

Most, hogy már tisztában vagyunk a film címének valódi jelentésével, nézzük, hogy miről is szól.

Az úgynevezett hadakozó fejedelemségek korában vagyunk, mely 1493-tól valamivel több, mint 100 évig (hozzávetőlegesen 1600-ig) tartott. Amíg mi Európaiak felfedeztük és meghódítottuk Amerikát, megkezdődött a reformáció, és többek között perdöntő csatát vesztettünk Mohácsnál, addig Japánban megdőlt a Császár és a tényleges központi irányítói hatalommal bíró Sógun ereje. A hozzávetőlegesen 250 tartomány kiskirályai folytonos hadakozásban álltak egymással ez alatt az időszak alatt. Gyakorlatilag megszűnt a közbiztonság és a rendfenntartó hatalom. A rablásoknak, gyilkosságoknak gyakorlatilag semmi következménye nem volt. 

Ebben a véres időszakban játszódik film története. Gendzsuró a fazekas és barátja Tobei, - aki amellett, hogy a fazekas segítője, megszállottan szamuráj szeretne lenni - menekülni kényszerülnek feleségeikkel, mivel falujukat ellenséges szamurájok támadják meg és rabolják ki. 

Megszoktam, hogy vagy gyönyörű havazás, vagy hasonlóan szépen felvett esőnek lennie kell egy japán filmben. Nagyon szerették ezeket a természeti jelenségeket szépen bemutatni. Nos, itt a leghangulatosabban felvett jelenet egy csendes folyón való csónakkal történő menekülés, melynek különlegességét a mindent ellepő köd adja.

A ködből egyszer csak egy magányos hajós bukkan elő, aki haláltusája közben figyelmezteti őket, hogy vigyázzanak magukra, mert kalózok támadásától kell tartani arrafelé. Mivel a férfiak magukkal hozták gyönyörű portékáikat, folytatni akarták útjukat, hogy egy arra alkalmas helyen azokat el tudják adni. Feleségeiket, és gyereküket azonban hátrahagyják, kiteszik őket a parton, hogy megkíméljék őket a rájuk leselkedő veszélyektől.

Az útra kelők és az otthonmaradók sorsát felváltva követhetjük nyomon. Látni fogjuk, hogy míg a férfiaknak szerencséjük van, addig a nőkre brutális erőszak vár. 

És közben a történetbe egyre több helyen befurakodnak a túlvilágról visszajövő lelkek. Amit látunk, az nem mindig a valóság. Előfordul, hogy becsap minket a rendező - illetve ez értelmezés kérdése is lehet - a túlvilági erők. Mint a Hatodik Érzék című filmben, előfordul, hogy amit mi látunk, azt igazából nem mindenki látja.

Van, hogy egy házban történnek események, amiről kiderül, hogy az egy hónapja leégett. És látjuk, hogy valóban, a ház - ami az előbbi pillanatban még ott volt, igazából teljesen lepusztult. 

Így leírva talán zavaros. Nézve is kicsit csavaros a történet. Elképzelhető, hogy egy második megnézésre is szükség lenne ahhoz, hogy minden fordulat világossá váljon. 

Nem csak a Hatodik érzék jutott eszembe még a filmről. A történet sokban emlékeztetett a mi János vitézünkre is. A teljes párhuzamot nem fedném fel, - tekintettel azokra akik esetleg megnézték a filmet - de a főszereplőbe - Gendzsuróba - is beleszeret egy nemesi származású, szépséges fiatal hölgy... Wakasa úrhölgy.

És a férfi belemegy a kalandba, holott tudja, hogy otthon felesége vár rá, akihez egyébként már régen visszamehetne, mivel sikerült jó áron eladni fazekas termékeit, azonban a csábításnak nem tud ellenállni... 

Wakasa úrhölgy arca szinte minden plakáton és fontosabb reklámképen rajta van. Rögtön feltűnik, hogy nincsen igazi szemöldöke, helyette egy furcsa, méretben jelentősen eltúlzott festett szemöldökpár van valahol a homloka közepén. Nos ez a történet időszakában a nemes hölgyek egyik ismertetőjele volt. Olyan státusszimbólum volt, mint mondjuk a rizsporos paróka Európában. 

Hikimayu-nak hívták ezt a festett szemöldököt. A valódit leborotválták, és helyette jóval feljebb festékporral festettek egy másikat. Valószínűleg úgy alakult ki a dolog, hogy kínai hatásra divat volt fehér púderrel festeni az egész arcot (a világos bőr volt a divat). A fehér púder viszont nem mutatott jól a valódi szemöldökön, amit így inkább eltávolítottak, és festettek helyette egy már-már szimbolikusat. 

Ekkoriban volt egy másik divat is, amitől szerencsére a rendező megkímélt minket: a fogak feketére történő festése. Így nézett ki egy igazán nemes hölgy arca tehát akkoriban: világosra festett bőr, szimbolikus szemöldök a homlokon, és koromfekete fogak. Hát nem gyönyörű?

A különleges film bekerült az 1953-as Velencei filmfesztivál versenyfilmjei közé. A rendező emiatt életében először elhagyta Japán-t, hogy részt vehessen a versenyen. Akkoriban az Arany Oroszlánra nevezett filmek közül amelyek nem nyerték el a fődíjat, mindannyian megkapták az Ezüst Oroszlánt, amit ez a film is elnyert végül.

Olaszország (Junior Film, Italia Film, Sveva Film, S.G.C.), 82 perc, ff., olasz

Rendező: Roberto Rossellini

Producer: Vitaliano Brancati, Roberto Rossellini

Nagyon nyomasztó. Nem kicsit... Tényleg nagyon. És ezt még tetézi a film neorealista eseménytelensége. Egész rosszkedvű lettem tőle, holott az utolsó perc még akár feloldozást is adhatott volna...

Egy angol házaspár az autójával Nápoly felé tart. A férj Alex (George Sanders) munkamániás, de most úgy döntöttek, hogy a gyors repülőút helyett autóval utaznak a Nápoly mellett elhunyt Homer bácsi hagyatékával kapcsolatos ügyeket elintézni, hogy végre vakációzhasson egyet feleségével, Katherine-el (Ingrid Bergman), akivel elmondásuk szerint házasságuk alatt még nem nagyon voltak egy napig sem kettesben. 

Most itt az alkalom végre, és nem valami rózsásan alakulnak a dolgok. Úgy tűnik, elhidegültek egymástól. Türelmetlenek, feszültek, feltehetően unatkoznak egymás társaságában. 

A Nápoly melletti villa is szokatlan, számukra kényelmetlen körülményeket rejteget. A személyzet nem beszél angolul. Sőt, kora délután alszanak (!) - figyelem, Olaszországban nincsen szieszta. Ezt egy olasztól tudom. Szieszta csak Spanyolországban van! Olaszországban egyszerűen csak bezárnak a boltok, és az emberek ledőlnek pihenni. De ez nem szieszta! 

Eleinte megpróbálják élvezni a gyönyörű környezetbe épült villa kényelmét, de valahogy inkább mindketten külön utakon kezdenek járkálni. Amikor esténként társaságba mennek, ott is inkább külön érzik jól magukat. Persze láthatóan féltékenyek, ha észreveszik, hogy a másik udvarol/udvarolnak neki, de ahogy egyikük megbántva érzi magát, igyekszik ő is megbántani a másikat. Így persze egyre csak nő köztük a távolság.

Alex Capri-ra látogat, megismerkedik több nővel is, Katherine Nápoly környékét járja be idegenvezetőkkel. Megnézi a Vezuv füstölgő krátereit, egy Nápolyi múzeumot, végül férjével közösen Pompeii-t is meglátogatják, ahol egy - feltehetően - házaspár megkövesedett holtteste olyan hatással van rá, ami arra készteti, hogy átgondolja ezt az állapotot, ami férje és őközte kialakult.

Maga a téma elgondolkoztató, sajnos Rossellinivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Örültem, amikor előzetesen olvastam, hogy ezúttal eltávolodott a politikától, de annyira hideg és nyomasztó ez a stílus, hogy állandóan azon kaptam magam a film nézése közben, hogy máshol járnak a gondolataim...

Sanders egy visszaemlékezésében hosszasan írt ennek a filmnek a forgatásáról. Talán élete egyik legrosszabb élményének tartotta ezt a munkát. Állítólag szerette a rendező korábbi filmjeit, ezért vállalta el ezt a szerepet, de ő úgy látta, hogy a forgatás alatt Rossellini-t jobban érdekelte a búvárkodás, mint maga a filmforgatás...

Hogy egy kicsit árnyaljunk a képen íme egy fotó, ahol Rossellini éppen feleségét, Bergman-t instruálja.

Franciaország (Cady Films, Specta Films), 88 perc, ff., francia

Rendező: Jacques Tati

Producer: Fred Orain

Mintha egy hangos némafilmet látnánk.

Vannak ugyan zörejek, sőt, esetenként még párbeszédek is vannak, azok jelentősége mégis szinte elenyésző. Cselekménye is alig van a filmnek, inkább egy életképet látunk, mely hol vicces, hol nem vicces, de mindenképpen jóleső érzés átengedni magunkat a látványnak, elutazni Hulot úrral együtt erre a Bretagne-i tengerparti nyaralóhelyre, hogy kicsit magunkba szívjuk a sós tenger illatát, a nyári forróságot.

Hulot úr alakja szinte azonnal Mr Bean-re emlékeztetett, melyet részben igazolni látszik, hogy Rowan Atkinson egy interjúban említette, hogy eme film ihlette a Mr Bean nyaral című 2007-es filmet. Én nem csodálkoznék, ha a teljes Mr Bean karakter alapötlete innét származna.

Maga a rendező Tati alakítja a csetlő-botló karaktert. Chaplin figurájához hasonlóan gyakorlatilag ő az egyetlen, akinek ilyen végletesen karikatúra-szerű jellege van. Az összes szereplőre igaz, hogy a mindennapos életből ellesett, - túlzóan ábrázolt - karakterek, de közel sem olyan mértékig elrugaszkodottak a valóságtól, mint Hulot.

Mint említettem, a film során nem történik szinte semmi a kifejezés klasszikus értelmében. Hulot úr megérkezik a szállodába, okoz némely zűrzavart, melyen esetenként jókat nevetünk, majd amikor úgy érzi, hogy a dolgok kicsúsztak az irányítása alól, akkor jobbnak látja távozni.

Őszintén szólva, - a Mr Bean-es filmekkel ellentétben - nekem pont Hulot úr figurája volt a leggyengébb láncszem. Nem volt rossz, vagy zavaró, de a mellékszereplők karakterei érdekesebbek tűntek számomra, talán mert annyira közel álltak az ilyen nyaraláson valóban megtalálható "embertípusokhoz".

Ott volt például a szép skandináv típusú szőkeség "Leia hercegnős" frizurájával (Nathalie Pascaud), aki vonzó fiatalságával Hulot úr mellett az összes fiatal vagy idős, nős illetve nőtlen férfi érdeklődését kiváltotta. Csak ebben a filmben láthatjuk a színésznőt.

Vagy az idős házaspár, akik folyton valahol tébláboltak. A férfi mindig néhány lépéssel az örökmozgó asszony mögött. Mindent megfigyelnek, mindenhol ott vannak. De nem csak a karakterek figyelemre méltóak. Ott van az észak-Francia tengerpart, szép homokos strandjával, csíkos napozó-sátraival, öltöző-kabinjaival...

Tati sokszor hozzányúlt a filmhez. Még 25 évvel az elkészülte után is újravágta. Megpróbálta kicsit feszesebbre venni. Az eredeti 114 percesből 1978-ra 88 perces maradt. Feltehetően ez az a változat, ami legjobban megfelelt a rendező elképzelésének. Ezt a Tati által készített legvégső változatoát újították fel végül 2009-ben. Én ezt a változatot láttam, és úgy érzem, minden, ami ennél hosszabb, talán jogosan lett eltávolítva belőle. Így egy kellemes másfél órát okoz az embernek.

A strandot, ahol a filmet forgatták, ma Hulot úr strandjának hívják. Sainte-Marie-sur-Mer a nyaralóhely neve, és még szobrot is állítottak Hulot úrról a szálloda mellé, ahol a film nagy részét forgatták.