Magyarország (Balázs Béla Stúdió), 17 perc, ff., magyar

Rendező: Sára Sándor

Két évvel ennek a filmnek az elkészítése előtt az akkor még pályakezdő Sára Sándor a Cigány Szövetség felkérésére riportfilmet készített a cigányságról.

Láthatóan nem hagyta nyugodni a téma, és egy dokumentumfilm erejéig vissza kívánt térni a cigányság helyzetére. 

Ahogy a film elején felvillantott újságkivágásokból is kitűnik, az akkori hivatalos kormányzati álláspont szerint a hazai cigányság jó része már intergrálódott a többségi társadalomba. Remélem nem veri ki a biztosítékot az a megállapításom, mely szerint ez az integrálódás a mai napig nem történt meg igazán. És elnézve azt, hogy láthatóan milyen lassan halad ez a folyamat, valószínűleg az a feltételezésem is helyénvaló, hogy inkább néhány százéves távlatban kell számítani lényeges változásra ez ügyben.

Akkoriban az állampolgárok nagyon nagy része először szembesült a nyomorúság ekkora fokával. Ma ezzel kapcsolatban sokkal szerencsésebb helyzetben vagyunk, hisz nem kell filmstúdiónál házalni ahhoz, hogy valaki ilyen képsorokat készíthessen, és nem kell szembesülnie azzal, hogy fanyalgás fogadja a végül nagy nehezen elkészült filmet. Végül a Lipcsei rövid- és dokumentumfilmes fesztivál (DOK Leipzig) egyik díjának elnyerése kellett ahhoz, hogy itthon is bemutassák a filmet. Ma elég egy mobiltelefon a felvételekhez, gyakorlatilag a telefonban már található olyan vágóprogram, amivel alapszinten elkészíthetünk egy dokumentumfilmet, majd a kész anyagot elég feltenni a youtube-ra.

17 perc hosszúság nem sok. Majdnem egy pillanat alatt elrepült... a végén az volt az érzésem, hogy szinte semmit nem láttam, csak felvillanásokat. Tény, hogy sok minden volt benne, és mégis szinte semmi... 

Sára maga is deklaráltan lemondott a "teljesség igényéről".

Bár valószínűleg ő a teljességet más viszonyrendszerben értelmezte, azaz az integrálódott és a jómódú cigányságról egyáltalán nem tett említést, nekem azonban más módon volt hiányérzetem. Túl sok mindenbe próbált belekapni, azokat viszont nem bontotta ki olyan mélységig, ahogy azt szívesen láttam volna.

Volt itt gyermekorvosi vizsgálat, ahol a nem-cigány orvos türelmetlenül kérdezgeti a megszeppent szülőket, hogy szerintük 1 évesen miért nem tud még járni a gyerek, eszik-e egyáltalán a gyerek...?

Látunk rövid, megdöbbentő nyilatkozatokat felnőttektől: "30 éves vagyok, de még nem feküdtem ágyban"... illetve "élő ember vagyok, és földben lakom"...

Látunk egy halottvirrasztást, majd egy idősebb hölgy cigány eredetmesét mesél a gyerekeknek, mely szerint ők (a cigányok) madarak voltak, szabadon szálltak, és csak élelemér szálltak le a földre. Egyszer egy olyan helyet találtak, ahol több élelem volt, mint amennyit meg tudtak enni, ezért ott maradtak. Elvesztették szárnyukat, és így már szállni sem tudnak... de azért remélik, hogy egyszer majd őjra repülhetnek... 

Ugyanilyen szép ősi dallamok is megszólalnak a tábortűz körül...

Rövid volt ez a 17 perc, még néztem volna.

Olaszország (Cineriz), 105 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti, Franco E. Prosperi

Producer: Gualtiero Jacopetti és Angelo Rizzoli

"Minden jelenet, amit ebben a filmben látni fog valódi, megtörtént. Ha esetenként megdöbbentek, az azért van, mert a valóságban is sok a megdöbbentő dolog. Mellesleg a krónikás feladata, hogy ne szépítsen az igazságon, hanem objektíven mutassa azt be."

Ezzel a felirattal találkozunk a film elején, ami egyrészt előrevetíti, hogy lesz néhány igen sokkoló jelenet, másrészt azt füllenti, hogy ez egy olyan dokumentumfilm, ami hiteles képet próbál mutatni a világ furcsaságairól. 

Sokkolónak valóban sokkoló. Volt egy-két jelenet, ahol tényleg inkább nem néztem oda, annyira rossz volt nézni. Pedig egyáltalán nem tartom magam érzékenynek, még kevésbé prűdnek. A magukat kövekkel véresre csapkodó vallási fanatikusok vágták ki nálam különösen a biztosítékot, ha valakit kíváncsi lenne, hogy melyik volt ez a jelenet.... Valószínűleg sokkal többen lesznek, akik az állatkínzást bemutató részeket fogják nehezen megemészteni, lásd kígyók élve nyúzását vagy amikor bosszúból cápák száját szúrós tengeri sünökkel tömik tele.

Azt, hogy a szó megszokott értelmében dokumentumfilmet látunk, rögtön az elején érdemes elfelejtenünk. Maradjunk inkább abban, hogy ez egy színvonalasan elkészített, rendkívül szórakoztató áldokumentumfilm, mely helyenként tartalmaz valódi felvételeket, van benne emellett sok rekonstruált felvétel, és bőségesen mutat teljesen hamis, beállított jeleneteket is. Továbbá az egyes epizódokon belül is él azzal a klasszikus manipulációs módszerrel, hogy a vágások segítségével építenek fel teljesen hamis "valóságot". Egyik legjobb példa erre, amikor a kínai haldoklók képeit vágják össze egy fesztivál képeivel, az alámondással azt sugallva, hogy a hozzátartozók jókedvűen vacsorázva várják, hogy a haldokló rokon végre meghaljon. Mintha Kínában ez lenne a haldoklás hétköznapi formája.

Ahogy az eddigiekből is kiderül, a világ legkülönbözőbb tájain felvett laza epizódokból (ha jól számolom, 35-ből) fűződik össze ez az áldoksi film. Az egyes epizódokat - nagyon ügyesen - mindig valamilyen szabad asszociáció köti össze. Például a szingapúri kígyó-leves előkészítését mutató jelenet után, egy Abruzziban felvett Szent Domonkos fesztivált mutatnak, ahol sokan kígyókkal a kezükben vonulnak a vallási menetben.

A film sikeréhez nyilván hozzájárult, hogy gyönyörűek (és színesek) a képek. És minden téren kifejezetten  színvonalas a megvalósítás. A zenéje például Oscar-díjat nyert.

Az egyik legjobban sikerült epizód, amelyik egy atomkísérletektől sújtott helyszínen a megváltozott környezetben mutatja az állatok pusztulását. 

Nem tudom persze megmondani, hogy ebben az epizódnak mennyi volt a fikció és a dokumentarizmus aránya...

Mindenesetre a felvételek, és az a mód, ahogy megvágták, illetve zenével illusztrálták, nagyon megrázóra sikerültek...

Nem csupa borzongás volt az egész film. Voltak persze vicces, és enyhén erotikus epizódok is. (Nem ezért, hanem a brutalitása miatt kapta ez a poszt a 18+ -os taget.)

Az egyikben részben például felajzott bennszülött lánycsapat kergetett szerelmi vágytól hajtva egy férfit a kókuszfa tetejére... máshol pedig egy avant garde festő - Yves Klein - meztelen női testekkel festi meg fura műalkotását.

Alapvetően semmit sem szabad készpénznek venni ebből a filmből, de persze mutatóban van néhány valóságos dolog...

Ez a film bátran nevezhető az exploitation filmek egyik alapkövének. Sőt, gyakorlatilag műfajt hozott létre az exploitation-ön belül, az úgynevezett "mondo" filmekét, melyek mindegyike hasonlóan sokkoló áldokumentumfilm volt. Nyilván legtöbbjük messze nem ilyen színvonalas, mint eme műfajteremtő előd.

Mondo Hollywood, Mondo Bizarre, Mondo Erotica, Mondo Inferno, Shocking Asia 1-2, A Halál Arcai... hogy csak néhány példát említsek... De nem muszáj ilyen messzire menni. Ha a kortárs művészeteket nézzük, akkor például az MTV hírműsorai hasonló kreativitással kezelik a valóságot, mint Jacopetti és társai.

Franciaország (Argos), 85 perc, ff., francia

Rendező: Edgar Morin és Jean Rouch

Rögtön a poszt elején töredelmesen - és már-már szégyenkezve - előre kell bocsájtanom, hogy - elismerve, hogy ez a dokumentumfilm az újhullámhoz hasonlóan fiatalosan újszerű és újító volt a maga idejében - mai szemmel nézve rém unalmas és - néhány valóban megdöbbentő pillanattól eltekintve - számomra érdektelennek bizonyult. 

Miután a mai televíziózás már szinte túl is van azon a korszakon, melyben valóságshow-k a nap huszonnégy órájában közvetítették az arra vállalkozó emberek életét, többnyire egy luxusvillába zárva... nem tűnik olyan izgalmasnak, hogy 1961 nyarán 6 vállalkozó szellemű fiatallal elbeszélget a dokumentumfilm két rendezője, és bepillantást enged életük néhány momentumába, gondolataikba, helyenként belső vívódásaikba... mindezt leginkább egy 16mm-es fekete-fehér kamerával rögzítve, ami már önmagában garantálja, hogy nem túl jó a képminőség, tipikusan amatőrfilmes jellege van a filmnek.

megjegyzés: A Való Világként ismert sorozat számomra azért az volt olyan rettenetesen izgalmas, mert emberek életébe, hétköznapjaiba enged bepillantást, úgy, ahogy én egyébként csak a saját családomat tudom megfigyelni. Ha erről az oldalról nézzük, akkor 1961-ben valóban rendkívül izgalmas kísérlet volt ez a film, hiszen ilyesmi, ami hétköznapi emberek legbelsőbb gondolataiból, élményeiből villant fel pillanatokat, más nem nagyon létezett.

 

A 16mm-es kamerának persze volt egy tagadhatatlan előnye: rendkívül könnyű. Erre is lett mondjuk kitalálva. Ugyanaz volt a szerepe, mint a VHS kameráknak a 80-as, 90-es években: a mindennap embere könnyen, minden különösebb technikai probléma nélkül tudjon vele forgatni. 

A dokumentumfilm két rendezője közül az egyikről - Edgar Morin - még biztosan nem hallottunk, és valószínűleg más film kapcsán nem is fogunk - de ezt persze minden kétséget kizárólag nem jelenthetem ki. Ugyanis a helyzet az, hogy ez az egyetlen film, amit rendezőként jegyez, viszont 99 évesen ma is él, ami azt jelenti, hogy teljes bizonyossággal nem zárható ki, hogy belefogjon egy második filmbe. 

Edgar Morin szefárd zsidó származású szülei Szalonikiből (ma Görögország második legnagyobb városa) vándoroltak ki Párizsba, ahol 1921-ben született Edgar Nahoum néven. A második világháborúban a náci megszállás alatt Morin néven vett részt az ellenállásban, és ezt a nevet megtartotta a háború után is. Szociológus, filozófus. Ő találta ki a cinéma vérité fogalmát egy korábbi írásában. 

A dokumentumfilmezés egyik iskolája szerint a film készítése során a kamerának láthatatlannak kell maradnia, hogy jelenlétével ne befolyásolja a valóság alakulását. Ezzel ellentétben a cinéma vérité úgy akarja rögzíteni a "valóságot", hogy a filmes (beleértve a kameráját is) provokálja az alanyokat. Megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a megfigyelt alanyokból.

A fenti képen jobbra látható Edgar Morin. A beszélgetés másik résztvevője a film másik rendezője: Jean Rouch. Vele már találkozhattunk: Az Őrület Urai  című - számomra kétes értékű - dokumentumfilmmel kapcsolatban.

Hat párizsi fiatal enged kis betekintést saját életébe. Nagyjából közel azonos időt engedve minden szereplőnek. Kicsit beszélgetnek vele, van aki mesél az életéről. Vannak akik összeismerkednek egymással, vagy éppen az utcán szólítgatnak le idegeneket, és interjúvolják őket, mondjuk arról, hogy boldognak érzik-e magukat.

A kamera jelenlétét nem csak a szereplők viselkedésén érezzük, láthatóan tisztában vannak azzal, hogy felveszik azt, amit mutatnak magukból, de a film felénél egyszer látjuk a teljes csapatot, hogy átbeszéljék addigi tapasztalataikat, majd a film végén még egyszer összegyűlnek, hogy együtt megnézzék az elkészült anyagot, és a rendezők megkérdezik őket, hogy hogy tetszett nekik, amit láttak. Nagyon meglepett, hogy több szereplő is úgy nyilatkozott, hogy nem tetszett, amit láttak. Vagy azért, mert nem érezték őszintének, vagy pont azért mert egyik-másik szereplő esetleg túl sokat mutatott meg magából.

• 
• 
• 

Voltak olyan jelenetei a filmnek amik kiemelkedtek a másfél órából. Egy ilyen jelenet volt, ami biztosan sokáig az emlékezetembe is vésődik. Egy harminc év körüli lány karján már korábban észre lehetett venni egy tetovált számot, de a lány fiatal kora miatt valahogy fejben elmentem a dolog mellett...

Majd egy későbbi résznél, ahol éppen ő mesélt a saját életéről, az afrikai srác elkezdett viccelődni vele, hogy az biztosan a telefonszáma. És ekkor esett le nekem, hogy ez bizony az lesz, amire egy pillanatig gondoltam is, csak elhessegettem... ugyanis a koncentrációs táborok túlélői, akiken ilyen tetoválások elő szoktak fordulni, a fejemben mindig idősebb urak és hölgyek. Ő viszont harminc közeli... és persze, hogy magától értetődő, mégis nehezen esett le, mert még mindig annyira képtelenség ez az egész holocaust, annyira valószerűtlen, hogy voltak/vannak emberek akiknek ez nem történelmi tény, hanem saját emlék...

Aztán rájöttem, hogy 1961-ben még csak 16 (!) évvel voltunk a táborok után. És ezt a lányt 16 évesen vitte el a Gestapo. És ő mosolyogva tudott beszélni arról, hogy a háromszög a zsidók jele volt Auschwitzban, a szám pedig az ő azonosítója... 

Nem nagyon találtam magyarázatot arra, hogy ez miért "egy nyár krónikája" lenne. Nem az!

A készítők szerint egy nyár alatt forgatták a filmhez való nyersanyagot, ettől még nem válik ez annak a nyárnak a krónikájává. Az utolsó húsz percben ugyan elkalandoznak Saint Tropez-be, ami vitathatatlanul a nyári idill netovábbja, ettől függetlenül szó van rasszizmusról, az Afrikai körülményekről, algériai háborúról, szegénységről, a munkások rossz körülményeiről, és többek között egy skizofrén nő avat be minket roham-élményeibe.

Nagyon szeretem az olyan filmeket, amiben kalandozást tehetek egy letűnt korszak mindennapjaiba. A Zazie a Metróban ilyen volt, ez sajnos jóval kevésbé, hiszen a film túlnyomó része, - eltekintve néhány filozófia- illetve szociológus hallgatótól, - feltehetően a többség számára nem túl izgalmas beszélgetéseket tartalmaz, sok-sok közeli képpel...

Franciaország (Argos Film), 33 perc, színes/ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Philippe Lifchitz

Egy kicsivel több, mint félórás dokumentumfilm egy olyan rendezőtől, aki később játékfilmjeivel (Szerelmem Hirosima, Tavaly Marienbadban) vált igazán híressé, bár a dokumentumfilmekhez időnként vissza-vissza tért.

Ma már talán Dunát lehet rekeszteni a sok Holocaust-ról szóló dokumentumfilmmel, de ne felejtsük el, hogy ennek a filmnek a készítésekor még csak 10 évvel vagyunk a történtek után. Ha valószínűleg nem is az első, de mindenképpen az elsők egyike azon filmek sorában, melyek teljes nyíltsággal, naturalista módon, kendőzetlenül mutatja be a rémtetteket.

Ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk a címre, viszonylag mélyebb történelmi ismeretekkel kell rendelkeznünk. Nacht un Nebel - Himmler, a náci birodalom második legerősebb embere azt az ördögi direktívát adta ki a megszállt területek ellenállóival szemben, hogy a börtön vagy a kényszermunkatábor túl kegyes büntetés lenne számukra, ezért úgy kell likvidálni őket, hogy családjuk semmit ne tudjon róluk. Egyszerűen tűnjenek el az "éjszakában és a ködben"... Így akarta növelni a félelmet és a rettegést a harmadik birodalommal szemben...

A film egyébként felkérésre készült, nem Resnais ötlete volt a náci haláltáborokról szóló dokumentumfilm ötlete. Érdekes módon a "zsidó" szó talán egyszer sem hangzik el a kommentátor szájából, amikor az áldozatok számát említi akkor sem a közismerten 6 millió körüli zsidó áldozatról, hanem (persze jogosan) 9 millióról beszél, hiszen nem csak zsidókat, hanem cigányokat, homoszexuálisokat, kommunistákat, fogyatékosokat, és közönséges bűnözőket is pusztítottak a nácik ezekben a haláltáborokban.

A filmben váltakoznak a táborok működése alatt (illetve azok felszabadításakor) készült felvételek az 1955-ben ugyanazokon a helyszíneken, immár rabok nélkül, elnéptelenedett állapotukban, színes filmre forgatott felvételekkel.

Nem finomkodik, az arcunkba tolja a meztelenül álló megalázott foglyokat, a csonttá-bőrré fogyott halottak tömegét, a még felismerhető kivégzetteket, akinek arca semmiben nem különbözik mondjuk a szomszédban lakó hölgytől, csak éppen rossz időben, rossz helyre született, amikor olyan világ volt, hogy származás, vagy egyéb adottságok alapján összeszedték, és a legembertelenebb körülmények között a halálba küldték...

Kellenek az ilyen filmek, hogy ne feledkezzünk meg erről... De hát ilyesmi megtörtént azóta is számtalanszor... Gondoljunk csak a szomszédunkban zajló szégyenletes dolgokra a kilencvenes években... a fentihez hasonló képeket láthattunk az újságok címlapjain, és a világ éveken át gyakorlatilag semmit nem tett ennek megakadályozására...

Továbbá elgondolkoztató hogy hogyan juthat ilyen állapotba egy civilizált társadalom? Nem üres szólamnak szánom, tényleg sokat gondolkozom ezen, annyira embertelen, és annyira felfoghatatlan az, hogy egy család papírt kap arról, hogy egy adott napon meg kell jelennie egy pályaudvaron... vajon mit mondhatnék gyermekemnek, ha az én családom kapna ilyen papírt? ... Majd amikor pökhendi egyenruhások vagonokba vezényelnek sorstársak százaival, és napokon át bezárva szállítanak... vajon mivel vigasztalnám rémült gyermekemet? 

Aztán ott vannak a felelősök... ez is jó kérdés... vajon az SS katona, aki a táborok őrzésével volt megbízva mennyire felelős? A kápó, aki maga is rab volt, de a többi rab fegyelmezésével volt megbízva, és ezt a feladatot - bízva abban, hogy ezért őt megkímélik - adott esetben a kelleténél is szigorúbban látta el... vajon ő mennyire felelős? Nehéz kérdés... Az ember a saját életét mentendő sok mindenre képes, és ilyen esetekben nehéz ítélkezni... de az biztos, hogy a háború utáni felelősségre vonások során felelősöket nem nagyon lehetett találni... "Természetesen" mindenki csak parancsra cselekedett...

A választ persze egyik fenti kérdésemre sem találom... És őszinte csodálattal nézek azokra a túlélőkre, akik meg tudtak bocsájtani egykori fogva tartóiknak...

Franciaország (Les Films de la Pléïade), 28 perc, színes, francia

Rendező: Jean Rouch

Nem tudom eldönteni, hogy hogyan viszonyuljak ehhez a helyenként igen megdöbbentő képsorokat tartalmazó, közel fél óra hosszú dokumentumfilmhez, melyben a csúcspontot egy élő kutya megnyúzása, vérének és húsának nyersen való elfogyasztása jelenti. Ez utóbbi esemény miatt állítottam 18+-osra ezt a posztot, még úgy is, hogy az előbb említett eseménysor nagyobb részét nem mutatja a kamera...

Két verziója létezik ennek a filmnek. Az általam látott 28 perces változat mellett létezik egy 36 perces is. Nem tudom, hogy mi az amit kivágtak, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy túl sokat hozzátett volna az összképhez.

A nyugat-Afrikai Ghánában vagyunk, pontosabban Accra városában, ahol fekete bennszülöttek a telepesek elnyomása alatt élnek. Egy Hauka nevű szekta tagjai évente egyszer összegyűlnek egy furcsa szertartás miatt.

Jean Rouch etnográfus készítette ezt a filmet, melynek nagy része maga az említett Hauka szertartásról szól. Rouch az operatőr, a narrátor, a producer, szinte minden. Teleobjektívet használt a történések dokumentálására, így lehetősége volt szinte észrevétlenül, a cselekménytől tisztes távolban maradva rögzíteni az eseményt, melyen kidülledt szemekkel, habzó szájukkal, teljesen eltorzult arccal eszelősen vonaglanak, futkosnak az emberek. Néha fáklyával égetik magukat, illetve áldozatként az oltárnál levágják egy még élő kutya fejét, megisszák a vérét és a kutya testének nagy részét elfogyasztják, a maradékot megfőzik, hogy jelen nem levő társaiknak is tudjanak juttatni belőle.

A furcsa rítusra nem kapunk magyarázatot. Az önkívületi állapotot kiváltó ok nincsen megnevezve. Gyanúm szerint, ha a látott dolog valódi, akkor feltehetően valami helyi drog következményeit láthatjuk. Rouch persze ragaszkodik hozzá, hogy minden, amit látunk igazi, és ez akár még így is lehet, de attól még, hogy a film készítője ezt mondja, nem kell feltétlenül elhinni. A dokumentum filmekre jellemző, hogy készítőik a valóság hű tükreként beszélnek róluk, de a valósághoz legjobban hű dokumentumfilmes is csak úgy tudja a valóságot megörökíteni, hogy közben többé-kevésbé befolyásolja annak alakulását.

Aki idáig eljutott a cikk olvasásában, azt kicsit "megterhelem" a következő kép magyarázatával. A transzban levő férfi orrából és szájából habzó váladékot pirosra festette az elfogyasztott kutyavér... 

Sok Afrikai országban betiltották ezt a filmet, és sokan megpróbálták rávenni Rouch-ot, hogy semmisítse meg a nyersanyagot. Erre szinte minimálisra csökkent az esély, amikor a Velencei filmfesztiválon díjat nyert ez a film...A Hauka rítusnak egy furcsa érdekessége van, ami mentén el lehet indulni, ha valaki komolyan érdeklődik, hogy mi is ez az egész furcsaság: a rendező-narrátor beszámolója szerint amikor ezek a szektatagok transzba esnek - akkor hitük szerint egy-egy angol telepes szelleme szállja meg őket. Az egyiket például a mérnök úré, a másikat a doktor felesége (rá női ruhát húznak), harmadikat a polgármester... Mindez évente egyszer történik meg velük. A film azzal zárul, hogy ezúttal olyan jól sikerült a szeánsz, hogy jövőre jó lenne kettőt is tartani belőle...

Hát váljék egészségükre...

USA (Robert Flaherty), 79 perc, ff., angol, francia

Rendező: Robert J. Flaherty

Producer: Robert J. Flaherty

Ha Flaherty, akkor leginkább dokumentumfilmre számítunk, vagy legalábbis valamilyen "természetközeli élményre". Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy műfaji besorolást adjunk ennek a filmnek, akkor a doku-fikció az, amit leginkább ráaggatnak. Azaz előre megírt története van a filmnek, mégis, a történet szinte másodlagos. A természetről és az olajfúró toronyról készült felvételek dokumentarista jellege szinte háttérbe szorítja az amúgy is egyszerű történetet.

Vegyes érzelmekkel kezdtem bele a film megtekintésébe, hiszen köztudott, hogy a Standard Oil Company finanszírozta a film elkészítését, ami legalábbis elültet egy kis bizalmatlanságot az emberben, tudva, hogy bizony olajfúró torony is szerepel a filmben, és nyilván a mecénás pontos igénnyel rendelkezett azzal kapcsolatban, hogy a rendezőnek milyen kontextusban kell feltüntetnie a ezt a nyersanyag-kitermelő tevékenységet..

Flaherty-től soha nem állt távol a dokumentarizmus és a fikció összevegyítése. A listán szereplő Nanuk esetében is sokan feltételezik, hogy a vadászó eszkimó feltehetőleg csak a rendező kedvéért kerített valahonnan lándzsát, valójában mindig is lőfegyverrel vadászott.

A film nagy részében az izgalmasan rejtélyes Louisianai mocsárvidék vizén hajókázik a főszereplő fiú. Őserdő szerű növényzet és nyálkás algaréteg ostromolja a mindent elborító vizet. A fiú úgy közlekedik az aligátorok és egyéb állatok által benépesített lápon, mintha ez lenne az ember legtermészetesebb élőhelye.

Ám amikor már egészen belefeledkezik az ember ebbe a Tüskevár szerű, Kis-Balatont idéző környezetbe, megjelenik egy hatalmas úszó  olajfúrótorony. A fiú érthető érdeklődéssel közelíti meg a rettenetes méretű szerkezetet. Azon természetesen nagyon barátságos emberek (a szponzor alkalmazottai) dolgoznak, akik azonnal összebarátkoznak a fiúval.

Talán fölösleges belemenni a történet szinte teljesen érdektelen részleteibe (történik egy majdnem-katasztrófa, amit a rendkívüli szakértelemmel rendelkező alkalmazottak megoldanak), ami itt érdekes lehet az a látványos képi világ meglehetősen jól összerakott zenei aláfestéssel megtámogatva. És mivel a film nagy része ilyen felvételek összessége, végig az járt a fejemben, hogy a Nanuk óta eltelt 26 évben nem sokat változott Flaherty stílusa, még mindig, minta némafilmet készítene.

• 
• 
• 

Én bevallom, meg voltam győződve arról, hogy a Cajun-i fűszerezés (amit úgy gondoltam, hogy káhun-nak kell ejteni) Mexikóhoz kötődő dolog. Ennek a filmnek a kapcsán világosodtam meg, hogy a Cajun-ok (kéidzsönök) Louisiana-i francia nyelvű Kanadából származó emigránsok. 

Ezt csak azért említem meg, mert a főszereplő fiú és családja ilyen Cajun származású. Hol angolul, hogy franciául beszélnek maguk között is.

• 
• 
• 

A film legjobb pillanatai azok, amikor a fiú és a háborítatlan mocsár találkozik, és senki más nincs jelen, csak ő és a természet. Először azt gondoltam magamban, hogy milyen kár, hogy nem színesben látjuk ezt a különleges tájat, de végül úgy gondolom, hogy a fekete-fehér képek még különlegesebb hangulatot kölcsönöztek ennek különleges vidéknek.