Nagy-Britannia (Ealing Studios), 78 perc, ff., angol

Rendező: Charles Crichton

Producer: Michael Balcon és Michael Truman

Eme film immár a harmadik jellegzetes Ealing Studios vígjáték az 1001-es listán a Kind Hearts and Coronets és a Whisky Galore! után. Ez a film folytatja a sort, különösebb meglepetést nem okozva szórakoztat jellegzetes angol humorával. (Illetve visszavonom! Egy hatalmas meglepetés azért volt, de ezt majd a poszt végén!)

Alec Guinness, - aki szerzett nálam néhány rossz-pontot azzal, hogy néhány esetben negatívan nyilatkozott az eredeti Csillagok Háborúja trilógiáról, melyben Obi Van Kenobit alakította - nagyon otthonosan mozog ebben a túl komolynak szintén nem mondható szerepben. 

A Guinness által alakított Henry Holland egy Londoni bank alkalmazottja. Ő a felelős a bank aranykészletének rúdba olvasztásáért és azok szállításáért. Mindenki végtelenségig pontos és megbízható embernek ismeri. Senki sem sejti, hogy nyugdíjas éveinek beköszönése előtt egy tökéletesen elkövetett rablás tervét dédelgeti. Mivel a szállítmány útját és a biztonsági intézkedéseket pontosan ismeri, nem is maga a rablás megtervezése jelenti számára a legnagyobb kihívást, hanem az így megszerzett aranyrudak értékesítése, ami Anglián belül szinte lehetetlen lenne. Remek ötletet eszel ki azonban: egy ismerősénél, - aki a Párizsi Eiffel-toronynak gyárt kisméretű szuvenír Eiffel-tornyokat - a zsákmányolt aranyat kis Eiffel-tornyokba olvasztják, és így csempészik ki az országból.

• 
• 
• 

A banki dolgozó és a szuvenírgyártó párosához csatlakozik két valódi tolvaj, így négyen vitelezik ki a bűncselekményt, mely - ahhoz képest, hogy nem egy profi bűnbandáról van szó, remekül sikerül. Lavender Hill egyébként egy dél-Londoni utca, róluk kapta a film és természetesen az előbb említett négyes a nevét.

Na de, mint ahogy azt előre sejtették is, ezután jön csak a neheze: a zsákmányolt rengeteg aranyrúd kicsempészése és elpasszolása. Nem szeretném a teljes történetet elmesélni és az összes poént lelőni, de talán mindenki sejti, hogy természetesen az aranyból kiöntött szuvenírek véletlenül összekeverednek az értéktelen valódi ajándéktárgyakkal, és a film tetőpontja az aranyszobrok visszaszerzése utáni hajsza lesz.

• 
• 
• 

Szégyen ide, szégyen oda, bevallom, hogy számomra a film csúcspontja az volt, amikor a rabolt aranyból Rio-ban dőzsölő Henry Holland mellé a meglepetés teljes erejével odalép  Audrey Hepburn és ad neki egy puszit, majd arrébb libben... Easy come, easy go... alig hittem a szememnek, erre nem voltam lelkileg felkészülve... néhány másodperc az egész, de ragyogóvá varázsolta a jelenetet a 21 éves Hepburn első nagyfilmes kis nyúlfarknyi szerepe. Vele majd még találkozunk többször is.

Nagy-Britannia (London Films), 106 perc, ff. angol

Rendező: Carol Reed

Producerek: Hugh Perceval és Carol Reed, Korda SÁndor és David O Selznick

Nem először gondolkodom el egy angol film megtekintése után, hogy vajon miért van az, hogy az angolok jobb filmeket csináltak ez időtájt, mint a Hollywoodi kollégák? Mert bizony a listán kicsit felülreprezentált amerikai filmek esetében egyre többször érzem azt, hogy "ezt a filmet tulajdonképpen ki is hagyhatták volna a listáról", míg az angol filmek esetében ez nagyon ritkán fordul meg a fejemben.

Tulajdonképpen a Hayes kódex bevezetése (pontosabban szigorú betartatása) óta érzek egy lefele mutató tendenciát, amit a noir-os hangulatú filmekkel időlegesen meg tudtak fordítani, de az újdonság varázsának csökkenésével azok is egyre kevésbé találnak el engem. A kódex persze évről évre olvadozva lassan elveszti majd a jelentőségét, hogy aztán a hatvanas évek végére majd teljesen meg is szűnjön. Jön majd az új Hollywood, Lucas, Coppola, Spielberg, de Palma, és barátaik... De addig kíváncsian várom, hogy Hollywood tud-e addig még valami igazán izgalmasat mutatni nekem...

De térjünk rá erre a filmre, hiszen van miről beszélni! Carol Reed korábbi filmjéhez hasonlóan - bár sok noir-ra jellemző izgalmas képi megoldást látok - stílusában mégis közelebb érzem ezt a filmet az olasz neorealizmushoz, mint az amerikai noir-hoz.

Holly Martins (Joesph Cotten) regényíró Bécsbe érkezik barátja meghívására, akiről megtudja, hogy nemrég furcsa körülmények között meghalt. Egy autó elütötte, de a hozzá közel álló tanuk elmeséléseiben van némi ellentmondás. Valaki szerint azonnal meghalt, valaki szerint még volt néhány fontos mondanivalója. Van aki szerint ketten vitték el a halottat, van, aki látott egy titokzatos harmadik embert. Martins-t nem hagyja nyugodni a dolog, elkezd utánajárni a történteknek. A rendőrség is bekapcsolódik az ügybe, és  kiderül, hogy valami nagyon mocskos történetről van szó. Előkerül a bizonyos - címadó - harmadik ember is (Orson Welles), és lesz néhány ütős meglepetés is...

• 
• 
• 
• 

Bécs ekkoriban a háború utáni újjáépítés keserves éveit élte, még katonai megszállás alatt. A város négy részre volt osztva (angol, amerikai, francia és német) a belváros (az alábbi térképen fekete rész) azonban "nemzetközi" maradt, azaz a négy győztes közösen felügyelte. (Nagyjából az Opernring és a Duna-csatorna közötti részről beszélünk.) Itt játszódik a film nagy része.

Mellékesen megjegyzem, hogy Bécs ilyen Berlinhez hasonló felosztása eddig nemigen tudatosult bennem, ilyesmik miatt is izgalmas kirándulás ez a filmtörténeti kalandozás. Az a kérdés is felmerült bennem egyébként, hogy Bécsben miért csak 1955-ig tartott ez az állapot, vajon Ausztria miért kapta vissza ilyen hamar függetlenségét a ruszkiktól? Erre - ahogy olvasom - a történészek sem tudják a pontos magyarázatot. Egyrészt az 1941-es Atlanti Charta a győztes háború utánra ígéretet tett az agresszió révén elvesztett szuverenitás helyreállítására. Márpedig Ausztria az Anschlussal elvesztette szuverenitását, egészen más elbírálás alá esett tehát, mint mondjuk Berlin, aki viszont maga volt az agresszor, így 1990-ig kellett várnia az újraegyesítésig. Másrészről viszont a Szovjetunió katonai helyzete simán megengedte volna, hogy Ausztriában maradjon, annyi gazság mellett miért pont ez okozott volna nekik erkölcsi problémát? Valószínűleg emberi tényezők játszhattak szerepet Ausztria sorsának ilyen szerencsés alakulásában, a Sztálinnál és Brezsnyevnél valamivel kezelhetőbb, talán emberibbnek mondható Hruscsovot valószínűleg sikerült rábeszélni, hogy Ausztria semlegességével mindenki jobban jár, mint az ország keleti felének szovjetek általi birtoklásával. (Egész Ausztria Bécshez hasonlóan fel volt osztva a győztesek között, ellenben mondjuk Magyarországgal, ami teljesen szovjet megszállás alatt volt)

Megint túlságosan elkalandoztam. A film nagy részét eredeti helyszínen, a láthatóan még a háború sebeit nyögő Bécsben forgatták.

Remekül, és szokatlanul használja a rendező a zenét. Amikor Carol Reed megérkezett Bécsbe, talán a második napján ellátogatott egy Grinzing-i étterembe. (A Grinzing nevű Bécsi városrésznek olyasmi a hangulata, mint a mi Szentendrénknek) Ebben az étteremben egy citerás játszott, akit úgy hívtak, hogy Anton Karas. A rendező úgy érezte, hogy neki pont ilyen hangulatú zenére lesz majd szüksége a készülő filmhez, ezért azonnal felkérte a megilletődött zenészt, hogy komponáljon neki filmzenét. Hiába szabadkozott Karas, hogy ő csak penget, nem komponál, Reed végül meghívta Angliába, ahol Karas remek zenét szerzett a filmhez. Az alábbi youtube videóban bele is hallgathatunk a fő motívumba. Hallgatva ezt a zenét olyan érzésem van, mintha a múlt századi Grinzing hangulatos utcáiban sétálva a kerthelyiségekből kiszűrődő zenét hallanám.

Nem említettem még a film egy másik nagy erősségét: Alida Valli-t. Elegáns szépsége, visszafogott játéka sokat hozzátesz a film hangulatához. Az általa játszott Anna Schmidt szerelmes volt a nemrég meghalt férfiba, ám Martins láthatóan azonnal beleszeret volt barátjának nőjébe, és úgy tűnik, a nőt sem hagyja teljesen hidegen a férfi. És ezután kellett lélekjelenlét a rendezőnek ahhoz a bombasztikus zárójelenethez - aminek értékeléséhez persze az egész filmet látni kell előtte - ahol a két perces hosszú snittben Martins várja a végtelenbe vesző útról hosszú percek alatt közelítő nőt, aki ahelyett, hogy odafordulna a férfihoz, egyszerűen elsétál mellette, anélkül, hogy ránézne. Az évtized egyik legerősebb jelenete, holott semmi ördöngösség nincs benne. Egyszerűen mesteri.

• 
• 
• 
• 
• 

Joseph Cotten megbízhatóan hozza a tőle megszokott, kicsit száraz, de korrekt alakítást. Orson Welles - aki egyes mérések szerint mindössze 5 percet látható a képernyőn - bár nekem jóval hosszabbnak tűnt - viszont ötleteivel és improvizációjával jócskán hozzáadott a filmhez. A hozzá kapcsolódó - számomra legdrámaibb - pillanat, amikor felviszi Cotten figuráját a Prater óriáskerekére, és ott magyarázza el, hogy hogyan talál felmentést egy emberélet elvételére:

És ez egy nagyon komoly mondat. Tegnap óta ez jár a fejemben. Magyarázatot ad arra, hogy hogy tudnak néhányan lelkiismeretfurdalás nélkül emberéletekkel elszámolni magukban.

Orson Welles állítólag elnyerte az Angliai stáb tökéletes ellenszenvét kihívó viselkedésével. A film vége felé előforduló szennyvízcsatornában zajló jelenetek egy részéhez - legalábbis amiben ő szerepelt - Angliában kellett díszletet építeni, mert ő nem volt hajlandó az igaziba lemenni, ellentéttel például Cottennel vagy a stáb többi tagjával.

• 
• 
• 

Érdekes együttműködés volt ez az amerikai David O Selznick és az angliai Korda Sándor között. Olyan jól sikerült a film, és emiatt valahogy annyira összevesztek - mindketten maguknak akarták elkönyvelni a sikert - hogy eredeti terveikkel ellentétben többet soha nem működtek együtt.

Robert Krasker operatőr Oscar díjat kapott a filmért, mellette a rendezőt és a vágót is jelölték a neves elismerésre.

• 
• 
• 
• 

Nagy-Britannia (Ealing Studios), 83 perc, ff., angol

Rendező: Alexander Mackendrick

Producer: Michael Balcon és Monja Danischewsky

A Nemes Szívek, Nemesi Koronák után az angol Ealing Studios egy másik vígjátékkal is felkerült a listára. Az említett film remek, gyilkos angol humora után ez egy sokkal inkább old-school, szokványos film.

Megtörtént eseményeken alapul a történet: 1941-ben valóban megesett, hogy az Eriskay sziget mellett hajótörést szenvedett szállítóhajóról 24.000 rekesz whisky-t loptak el a helybeliek (továbbá jelentősebb mennyiségű készpénzt).

Ezt a filmet az eredeti szigettől nem túl távol, szintén a Külső-Hebridákon forgatták, egészen pontosan a Barra-szigeten.  El is helyezek ide egy térképet, hogy könnyebben be lehessen lőni a helyszínt. Annyi mindenképpen azonnal látszódik, hogy Nagy-Britannia viszonylatában ez egy Isten háta mögötti helynek számít jócskán odébb a "mainland"-től.

Köszönhetően a szinte teljes egészében külső helyszínen (azaz nem az Ealing stúdióiban) való forgatásnak, jól érezhető a különleges helyszín egyedi hangulata. A tenger és annak homokos partja szinte minden kültéren zajló jelenetnél látható. Mint ahogy az alábbi képen is szembetűnő, az események menete messze nem merül ki a hajó rakományának kirámolásában, mellékesen megismerkedünk a messzi sziget mindennapi életével, lakóinak különböző egyéniségeivel, kapcsolataikkal.Szokás szerint a forgatókönyv megalkotásakor valamelyest változtattak az eredeti eseményeken. A valódi sziget helyett egy képzeletbelire (Todday-ra) helyezték át a történetet, ahol - mit ad isten - egy ideje éppen whisky hiány okozta melankóliában szenvedett a sziget lakosságának túlnyomó része. Egyszerűen elfogytak a készletek, és a világháború miatt nem lehetett utánpótláshoz jutni. A megfeneklett hajó éppen kapóra jött. A parti őrség kapitánya persze kiadja a parancsot a hajó rakományának a felügyeletére, de a nem túl lelkes egyszemélyes őrség pont inkább a whisky közelségétől lázba jött lakosság mellé áll, akik egy éjszaka alatt kirámolják a hajó teljes rakományát. 

Mackendrick első rendezése volt ez a film, előtte díszlettervezőként és forgatókönyv íróként dolgozott a stúdiónál. A stúdió vezetője által a rendező mellé kiküldött produkciós asszisztens és a rendező között gyakoriak voltak a feszültségek a forgatás alatt. A stúdióvezető is rendkívül elégedetlen volt az elkészült anyaggal. Balcon először fontolóra vette, hogy lerövidíti az unalmasnak tűnő anyagot, végül felkérte a stúdió egy másik rendezőjét, hogy forgasson pótjeleneteket a filmhez. Végül ezekkel együtt került mozikba az alkotás, és csodák csodájára szép jegyeladási számokat produkált, sőt, ez volt az Ealing Studios első amerikai sikerfilmje.

• 
• 
• 
• 
• 

Az angolok körében feltehetően nagy a nosztalgia a film iránt, hiszen ahogy minálunk is született néhány remake a nagy klasszikusokból, ennek a filmnek is elkészítették a modernizált változatát, mely 2017-ben került az angol (és amerikai) mozikba.

Nagy-Britannia (Ealing Studios), 107 perc, ff., angol

Rendező: Robert Hamer

Producer: Michael Balcon, Michael Relph

Nem először bizonyítják az angolok, hogy simán felveszik - legalábbis ekkoriban felvették -  a versenyt Hollywooddal, ha filmkészítésről volt szó. A The Archers - azaz a Powell és Pressburger páros - a negyvenes években ontotta magából a remeknél remekebb filmeket. Az ő legjobb filmjeiken már túl vagyunk, az Ealing Studios legjobb vígjátékai viszont most kerülnek csak sorra a listán.

Bár remekül szórakoztam ezen a filmen, ezúttal nagyon sajnáltam, hogy nem volt szinkronos változat, mivel a nyelvezet tele volt olyan brit angol nyelvi fordulattal, amiben a rejtett poénokat az anyanyelvieken kívül talán nem sokan értik. Egy jó műfordító talán át tudta volna ültetni ezeket a poénokat magyarra. A világért sem panaszkodom persze, hiszen így is az elejétől a végéig remekül szórakoztam.

Louis Mazzini a félig angol, félig olasz főhős a d'Ascoyne hercegi rang egyik örököse édesanyja révén. Édesanyát fekete bárányként kezeli a család az olasszal kötött házassága miatt, még végakaratát sem teljesítik, melyben azt kéri, hogy a családi kastély kertjében temessék el. Louis ekkor bosszút esküszik, hogy megöli a D'Ascoyne család öröklési listájának összes előtte álló tagját.

És az első hatalmas poén: ennek a nyolc családtagnak mindegyikét ugyanaz a színész - az akkor 35 éves Alec Guinness  játssza. Remekül!

Kicsit ismerős egyébként ez a Mazzini szájából elhangzó szöveg, a Kill Bill elején majdnem szó szerint ugyanez a bevezető olvasható - ott kimarad a jó ízlésre való utalás. A teljes történetet a börtöncellában kivégzésére váró főhős Mazzini meséli el, - a film nagyobb részében noir-os jellegű narrációval. 

Az angol abszurd humor remek példájaként mindez úgy kerül kivitelezésre, hogy a sorozatgyilkos főhős (Dennis Price) a film egyik legszerethetőbb figurája. A gyilkosságok kivitelezésének részletes taglalásakor mintha a legtermészetesebb dolgokról mesélne.

A lista végrehajtásán kívül könnyed szerelmi szál is színesíti a történetet. Nem is egy, hanem kettő. Két teljesen eltérő kaliberű és személyiségű hölgyről van szó. Az egyik ilyen hölgy Sibella (Joan Greenwood) - a fiatalkori szerelem - akivel csak azért maradt felszínes a kapcsolat, mert a hölgy olyan férfit keresett maga mellé, aki megfelelő anyagiakkal rendelkezik. Ahogy főhősünk karrierje felszálló ágra kerül, úgy válik kapcsolatuk újra egyre intenzívebbé.

• 
• 
• 

A másik hölgy viszont maga a megtestesült elegancia, hibátlan szépség. Ő az egyik meggyilkolt D'Ascoyne özvegye, Edith (Valeria Hobson). Egymásba szeretnek. 

A hercegi cím elnyerésekor a két hölgy párharca annyira kiéleződik, hogy végül főhősünk élete is kockára kerül miattuk. Bár alapvetően a humorra épül föl az egész film, a végén sikerül kissé feszültté, fordulatossá tenni a történetet, köszönhetően ennek a rivalizálásnak. Mindkét hölgyszereplő érdekes színfoltjává válik a filmnek.

Érdekességképpen megemlítem, hogy gyönyörű helyszínen - a Leeds-i Kent kastélynál - forgatták a hercegi rezidencia jeleneteit. 

• 
• 
• 

Még egy érdekesség: a film operatőre az a Douglas Slocombe, aki többek között a Jézus Krisztus SZupersztárt vagy az Indiana Jones filmeket is fényképezte.

Nagy-Britannia (The Archers), 134 perc, Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger

Producer: George  R. Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Nem különösebben vagyok oda a klasszikus balettért, de ebben a balett-filmben mégis pont a tánc tetszett a legjobban. Sőt, talán a hozzáértők is egyet fognak velem érteni abban, hogy az a 15 perces, megszakítás nélküli balettelőadás, melyben a filmben szereplő balett-társulat előadja a "Piros Cipellők" című darabot, önállóan is megállná a helyét. 

A címadó mű egyébként egy általam eddig ismeretlen Andersen mese. Amikor utánaolvastam a történetnek, akkor kiderült, hogy miért tartozik a kevésbé ismertek közé... én legalábbis biztosan nem mesélném a lányaimnak, pedig szeretem nagyon a Kis Gyufaáruslányt és a Rendíthetetlen Ólomkatonát is.

Egy szegény lányról szól, aki balerina szeretne lenni. Gazdag mostohaanyjától kap egy gyönyörű piros cipőcskét. Annyira szereti ezt a cipőt, hogy még templomba is abban jár anyja kifejezett kérése ellenére. Végül valaki elátkozza a cipőt: ha abban a kislány elkezd táncolni, akkor soha nem hagyja abba a táncot. Így is lesz... és most jön az érdekes rész... Amikor a folyton táncoló cipő már halálosan kifárasztotta a lányt, akkor az megkér egy hóhért (!), hogy az vágja le a lábait (!) Így is tesz a hóhér, a lány falábakat szereltet fel magának, de a leamputált lábak táncolnak tovább... Végül imája meghallgatásra talál, és egy angyal elégeti a szívét, és ezzel megszabadul az átoktól, és persze meghal...

Nos, a film nem vesz ilyen extrém irányt. Hol voltak akkor még a 2000-es évek elején divatos francia extrém horror filmek, amikben simán elfért volna ilyesmi. Lágyítottak egy kicsit a történeten, itt mindössze addig táncol a levehetetlen cipő, amíg a lány meg nem hal. 

A mese egyébként nem csak a már említett 15 perces előadásban jelenik meg. Az darab főszereplője - Victoria Page - a "való életben" is hasonló sorsot kap - persze kicsit szimbolikus értelemben.  Nem maga a cipő hajszolja a drámai végkifejletbe, hanem a tánc iránti szeretete, de a piros kis cipellő azért hangsúlyos eleme lesz a  zárójelenetnek.

A film tehát egy tánckar életébe enged betekintést. A már említett főszereplő Victorián (az elsőfilmes Moira Shearer) kívül a további fontos szereplők mind férfiak. 

Ott van például a társulat igazgatója, Boris Lermontov (Anton Walbrook). Zsarnokként irányítja a társulatot. Egy pillanat alatt felemel valakit , vagy a mélybe dobja, ha éppen úgy tartja kedve. Valószínűleg titokban szerelmes a mindig aktuális sztárocskákba, és - bár fizikailag nem közeledik hozzájuk - ,ha a hölgyek mással kapcsolatba kerülnek, akkor vége a karrierjüknek.

• 
• 
• 
• 
• 

A tehetséges Julian Craster, zeneszerző. Ő írja a társulat számára a Piros Cipellők zenéjét. Beleszeret Victoriába, az érzelmek kölcsönösek, ami megpecsételi sorsukat, hiszen az igazgató nem tűri, hogy a vezető táncos magán a táncon kívül bármi (vagyis inkább bárki) másnak teret engedjen az életében.Még két érdekes férfi szereplő van, a vezető férfi táncos és a koreográfus. Kicsit meglepett - bár tulajdonképpen nem is értem, miért - hogy a 40-es években is láthatóan a meleg férfiak világa volt a balett. Talán ami igazán váratlan volt számomra, az az, hogy ez milyen látványosan megjelenik. Persze anélkül, hogy ez konkrétan kimondásra kerüljön. Ezek a táncos fiúk úgy viselkedtek, mintha az Őrült Nők Ketrecéből léptek volna elő. Egy darabig csodálkoztam, hogy ez hogyan ment át a cenzúrán, aztán leesett, hogy ez kérem nem Hollywood, hanem Anglia. Úgy látszik, ott több minden belefért.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gyönyörű a díszlet, a jelmezek, a sminkek. Talán a Cirque du Soleil cirkuszi előadásaiban láttam hasonlóan pazar színorgiát, mint ebben a filmben. Nem tudom, hogy véletlen, vagy direkt így válogatták a szereplőket, de a vörös színnek akkora jelentősége van a filmben, hogy nem csak a kis cipellő ilyen színű, de a táncoslánynak és szerelmének is természetes vörös haja van.

A film fő vezérfonala - tehát a "valós" társulat körüli bonyodalmak minden mozzanata kiszámítható, és erősen sablonos. Nem ezért szerethető ez a film, hanem a gyönyörű táncos betétek miatt, amik még azok számára is élvezetes lehet, akik hozzám hasonlóan soha nem éreztek különösebb vonzalmat a klasszikus balett iránt.

• 
• 
• 
• 
• 

Szeretném magasra emelni a kalapomat a Powell Pressburger páros előtt. Míg Amerikában elsősorban az olyan divatos zsánerekben próbáltak maradandót alkotni a stúdiók, mint mondjuk a film noir vagy a western volt ekkoriban, addig Pressburgerék szinte minden filmjükkel ismeretlen terepre indultak. Ez az ötödik - és egyben utolsó - közös filmjük a listán, és mindegyik egészen más, mint a többi négy. 

Nagy-Britannia (Two Cities), 116 perc, ff., angol

Rendező: Carol Reed

Producer: Carol Reed, Phil C. Samuel

Van ezzel a filmmel kapcsolatban egy kérdésem, melyre sehol nem találom a választ. Minden valószínűség szerint a hiányos történelmi ismereteimnek köszönhető ez a tanácstalanság. A kérdés pedig a következő:

Hogy lehet az, hogy egy olyan film nyeri a BAFTA (British Academy of Film and Television Awards), azaz a legfontosabb brit filmes díjat, melynek főhősei az IRA - azaz a britellenes "Ír Köztársasági Hadsereg" nevű kvázi-terrorszervezet tagjai? Ezzel véletlenül sem állást foglalni szeretnék ebben a politikai ügyben, egyszerűen csak nem értem a dolgot. Odáig sikerült eljutnom, hogy 1969 valamiért fordulópont volt ennek a szervezetnek az életében. Volt a régi IRA, és '69 utántól van az új IRA. És a kettő nem  ugyanaz, mégis tanácstalanul állok a film Nagy-Britanniai népszerűsége előtt. Ráadásul még olyan információt is találtam, hogy a BBC2-n Karácsony környékén legalább egyszer adni szokták ezt a filmet. Na ez már végképp nem fér a fejembe. Azon túl, hogy a film második felében végig egy havazós éjszakában vagyunk, semmi olyat nem érzek, amitől kifejezetten karácsonyi hangulatom lenne...

Remélem, hogy kommentben valaki fényt derít nekem ezekre a kérdésekre...

Az IRA (bár egyszer sem mondják ki a nevet, egyértelmű, hogy erről a szervezetről van szó) egyik vezetője a börtönből való szökése és azt követő bujkálása után bankrablást szervez társaival, hogy a szervezetnek megfelelő anyagi forrást biztosítson ezzel.  Johnny McQueen-nek hívják ezt a vezetőt, és egy jó darabig azt hittem, hogy olasz bevándorlóról lehet szó, mert a magyar szinkronban a Johnny-t következetesen "dzsánni"-nak (azaz inkább az olasz Gianni hangzásának megfelelően ejtették) Őt egyébként az a James Mason játssza, aki ekkoriban már híres angol színész volt, de hamarosan Hollywoodban ível majd igazán fel a karrierje. 

Bár olvasok olyan elemzést, mely brit noir-nak sorolja be ezt a filmet, ha ez igaz, akkor az én filmesztétikai érzékemnek még van hová fejlődnie. Érzésem szerint ez a film sokkal közelebb van az olasz neorealista irányzathoz, mint a film noirhoz. Rengeteg kültéri jelenet van, mint a Róma, Nyílt város-ban. Ezek egy részét Belfastban forgatták, egy részét Londonban. 

Az említett bankrablást végrehajtja a kis csoport, sikerrel is járnak, ám a börtönhöz és az azt követő rejtőzködéshez szokott Johnny ügyetlenkedik a meneküléskor. Küzdelembe keveredik egy fegyveres őrrel. Johnny lelövi az őrt, de maga is megsérül, ráadásul társai menekülni kényszerülnek, és a balszerencse folytán autójukkal nem tudják fölszedni Johnny-t. 

A film az ezt követő éjszakát mutatja be, melyben látjuk a karján sérült Johnny vándorlását a városban, miközben zajlik ellene a hajtóvadászat. Társai is próbálnak nyomára akadni, a rendőrség is körbezárta a várost, és mindenkit ellenőriznek, hogy elkapják a gyilkos ellenállót. 

Az éjszaka folyamán Johnny több emberrel is kapcsolatba kerül. Van aki megpróbálja kihasználni a helyzetet, hogy a város legkeresettebb emberébe ütközött bele. Van, aki segíteni szeretne neki, de nem mer. Van aki lelkiismeretfurdalás nélkül szabadulni akar csak tőle. Állapota eközben egyre csak romlik. A sebláz következtében végül már szinte jártányi ereje sem marad...

Végül aggódó kedvese, Kathleen is keresésére indul...

• 
• 
• 

Nagyon kreatívnak és bátornak érzem az operatőri munkát. A vágásért pedig Oscarra jelölték ezt a filmet akkor, amikor még nem csak Amerikai filmeket lehetett az alapkategóriákban jelölni. (Ma már csak a külföldi filmek kategóriájában nyerhet külföldi film).

Akár kiderül miért szeretik a britek ezt a filmet, akár nem... az az érzésem, hogy oda valónak kell ahhoz lenni, hogy az ember igazán értékelni tudja ezt a művet...