USA (MGM), 102 perc, Technicolor, angol

Rendező: Victor Fleming

Producer: Mervyn LeRoy, Arthur Freed

Judy Garland ezzel a filmmel lett igazán népszerű, és ezt a sikert sajnos nem is nagyon sikerült felülmúlnia a későbbiekben.

Az 1900-ban megjelent "Óz a Nagy Varázsló" / "The Wonderful Wizard of Oz" című L. Frank Baum könyv adja a film alapját. Baum könyve egyébként olyan sikeres lett néhány év alatt, hogy négy év után kénytelen volt más regények helyett visszatérni az Óz világához. A hatodik Óz világáról szóló kötetet lezárásként szánta, de a rajongók követelése miatt, és mert más könyvei nem lettek túl sikeresek, végül 14 kötetes lett az Óz birodalomról szóló mesevilág. 

A filmben látható történet csak az első könyvet fedi le, így aki szeretne mélyebben megmártózni ebben a különleges mesevilágban, annak lehet, hogy érdemes beszerezni a többi kötetet. Egy olyan részletesen felépített világot kreált Baum, mint például a Trónok harca világa, saját térképpel, népekkel és uralkodókkal. Az alábbi térképen - mely Baum saját illusztrációja - látható ennek a birodalomnak a központi része. A teljes kánonban vannak külső területek is, de számunkra most ez is elég, hiszen Dorothy-ék ezen a belső területen mozognak.

Rögtön meg kell említenem, hogy a térkép hibás, és csak találgatások léteznek arról, hogy ez a hiba szándékos-e vagy véletlen: Bár az égtájak jól vannak jelölve a jobb felső részen, a keleti és nyugati birodalmak felcserélve szerepelnek a térképen. A kék lenne a Keleti Boszorkány területe (ahol kereszt jelöli Dorothy házának földet érését), a sárga pedig a Nyugati Boszorkány birodalma lenne. Középen pedig Smaragdváros, ahol az uralkodó él. Oz birodalmát egyébként egy Ozma nevű hercegnő irányítja, akiről szó sem esik a filmben, ahogy az Északi Boszorkányról sem tudunk meg semmit... na de mi elsősorban a filmmel fogunk most foglalkozni.

Kezdésnek feltettem néhány színes fotót, hogy jelezhessem: a film nagy része gyönyörű technicolor-ban élvezhető. Legalábbis amikor Óz birodalmában - és egyben Dorothy álmában - vagyunk, akkor színes a film, amikor Kansas-ben akkor pedig szépia árnyalatú monokróm. Ez mindjárt egy különbség is a könyvhöz képest, melyben Dorothy-t valóban elrepíti a forgószél, a filmben mindezt csak álmodja. A valóságot és az álmot nagyon ötletesen választották el a színes és a monokróm részekkel. Azért hívom föl erre külön a figyelmet, mert én stage fotókkal (forgatáson készült fotókkal) szeretem illusztrálni a posztjaimat,  amik viszont jellemzően fekete-fehérek. Ilyenek:

Kansas-ből indulunk Dorothy-val, akit a cuki 15 éves Judy Garland alakít. Rövid ideig időzünk csak itt, de arra mindenképpen jut idő, hogy Garland elénekelje a film legszebb dalát, ezzel megadva az alaphangot a filmnek: Lefogadnám, hogy sokan ismerik ezt a dalt (akár más előadótól is) és nem tudják, hogy melyik filmből való. Engem nagyon megfog Garland kifejezetten visszafogott, mégis mélyen érzelmes előadásmódja. Ez a dal szerintem egyébként is kiemelkedik a film összes dala közül. Meg is kapta érte az Oscart. Érdekes módon a film egyébként két zenei Oscart kapott: egyet a legjobb dalért egyet pedig általánosan a legjobb zenéért. 

Judy Garland pedig kapott is Oscart meg nem is: bár legjobb színésznőnek nem is jelölték, a zsűri adott neki egy különdíjat "Fiatalkorú színésznőként nyújtott kiemelkedő alakításaiért". Ezzel egyébként két filmjéért jutalmazták egyszerre: az Ózért és a listán kettővel ezelőtt említett Nem gyerekjáték című filmért. Ő a negyedik volt, aki megkapta ezt a - csak esetenként kiadott - különdíjat, melynek különlegessége, hogy ugyanúgy néz ki, mint a normál Oscar, csak éppen kicsi... van humorérzékük az amcsiknak... (A díjat az a Mickey Roonie adta át, aki egyébként sokszor volt filmbeli partnere ekkoriban)

Elismerem, nagyon csapongok, térjünk hát vissza a filmre: Egy forgószél elrepíti Dorothy-t és kutyáját (Toto-t) házastul Óz birodalmába. Mit ad isten, pont a gonosz keleti boszorkányra pottyan a házikó, így gyakorlatilag mínusz egy boszorkánnyal indít a film. Mint kiderül, a keleti és nyugati boszorkányok gonoszok, - és gyerekkoromban meglepett, - de vannak jó boszorkányok is, az északi és déli ilyenek. A már halott keleti banya birodalmában manók élnek, és ehhez a jelenethez több mint száz valódi törpét alkalmaztak. A stúdióban berendezett díszlet pazar, színesben jön ki igazán a látvány.

Ahhoz, hogy Dorothy hazatérhessen, szüksége van Óz varázslójára, ezért Smaragdvárosba kell mennie, amit a sárga köves úton lehet megközelíteni. Útközben megismerkedik három kedves karakterrel: a Madárijesztővel, a Bádogemberrel és a Félős Oroszlánnal. 

Velük kalandozva, és a gonosz boszorkány elöl menekülve igyekszik tehát Smaragdvárosba, hogy személyesen találkozzon a Nagy Varázslóval. Ennél többet nem árulok el a történetből, mert van azért néhány meglepetés.

Alapvetően persze egy kedves meséről van szó, gyerekként nagyon tetszett, de most felnőtt fejjel újranézve sem untam egyetlen percét sem. Nem rosszak a dalok (a szivárványos kifejezetten ütős), Judy Garland megint csak cukiságbomba, a történet pedig nemcsak kedves, de helyenként nem várt fordulattal is szolgál.

USA (Columbia), 130 perc, ff. angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra

Gyerekkoromban - emlékszem -, a 80-as években futottak a magyar tévében színész sorozatok. Volt Alain Delon illetve Belmondo-sorozat, és eme film főszereplője, James Stewart is kapott egy sorozatot  az akkori 1-es tévécsatornán. 

Mivel akkor nem volt túl nagy választék - ha jól emlékszem a 2-esen akkoriban jellemzően nem indítottak másik filmet az 1-esen futó film ellenében - ami film ment, azt - jobb program, és egyéb filmnézési lehetőség híján - általában megnéztük. Így hát ezt a filmet is láttam már réges-régen. Most csak az ért váratlanul, hogy a távolság mennyire megszépítette emlékeimben ezt a már-már propaganda filmet, mely helyenként csöpög az amerikai patriotizmustól. Egy amerikainak ez nyilván nem annyira zavaró, ezért is kapott 10 Oscar jelölést. 

Nekünk - nem amerikaiaknak - nem feltétlenül kezd el gyorsabban verni a szívünk amikor - a giccs legfelső fokára törve - a Washingtoni nevezetességek és nemzeti jelképek egymás után átúsztatott képei után felcsendül az amerikai himnusz és beúsznak a büszkén lobogó amerikai zászlók.

Talán jobban kell ismerni az amerikai szívet, hogy megértéssel fogadjuk, amikor a becsületes szenátor a Lincoln emlékműhöz mintha templomba járna, és Lincoln szobra előtt úgy áll, mint a jó katolikus a keresztre feszített megváltó előtt.

A filmet megnézve rá kell döbbennünk, hogy a politika nem sokat változott az elmúlt nyolcvan évben: Egy szenátor hirtelen halála miatt új szenátort kell jelölni. A párt vezető emberei kinéznek maguknak egy engedelmes embert, akiről elvárható, hogy a párt érdekei szerint fog szavazni. A párt választóinak azonban saját jelöltjük van, aki nem feltétlenül tekinthető stabil szavazógépnek. Köztes megoldás születik, egy látszólag ostoba, zöldfülű cserkészvezető a párt gátlástalan vezetőinek is megfelel, és a szavazók számára is elfogadható, népszerű jelöltnek tűnik. Ő Jefferson Smith (James Stewart).

Arra azonban nem számítanak, hogy a becsületes zöldfülű meg is akar majd dolgozni a fizetésért. Azonnal munkába lát, és első törvényjavaslatával véletlenül beletenyerel a párt vezetőinek egy sötét ügyébe. És persze azonnal bajba kerül, saját pártja igyekszik őt eltávolítani a szenátusból. Ő viszont utolsó erejéig harcol igazáért.

Gyerekként izgalmas furcsaságnak tűnt, hogy az amerikai szenátusban az obstrukció eszközeként akár 24 órás beszédet is tarthat egy szenátor, hiszen a törvény szerint senki nem veheti tőle el a szót, amíg a teremben áll és beszél. Természetesen erre alapul a film egyik kulcsjelenete... és itt megállok, mivel semmiképpen nem szeretnék semmit el-spoilerezni.

James Stewart nekem itt még kiforratlan, messze nem átütő. Van viszont mellette néhány remek színész, jó alakításokkal. A kis Columbia láthatóan összeszedett annyi jó színészt ehhez a filmhez, amennyit megengedhetett magának. A címszerepre egyébként a nekem izgalmasabbnak hangzó Gary Coopert szánták, ő azonban ekkor nem ért rá. Így jött James Stewart, akinek ez volt az igazi ugródeszka a karrierjében.

Frank Capra láthatóan rákapott a tárgyalásos jelenetekre. A  Váratlan Örökségben is a tárgyalás volt a csúcspont. Megjegyzem még a két film címe is rímel egymásra: Mr Deeds Goes to Town --- Mr Smith Goes to Washington. Mindkét film gyakorlatilag ugyanarra a szituációra épül: A végtelenül becsületes egyszerű ember egy véletlen folyamán olyan hatalmat kap, amivel tudtán kívül borsot tör a gátlástalan üzletemberek orra alá, ezért "pusztulnia" kell... Egy film nekem elég lett volna a listán ezzel a mondanivalóval... Még az sem igazán segít, hogy itt is, - mint a másik esetben is - a sztorit kicsit megbolondítja egy nem különösebben bonyodalmas szerelmi vonal, ráadásul  mindkét esetben ugyanazzal - az egyébként remek - Jean Arthur-ral.

USA (MGM), 96 perc, ff., angol

Rendező: Busby Berkeley

Producer: Arthur Freed

Nem különösebben rajongok a musicalekért. Érdekes a viszonyom velük. Néhányért szinte rajongok (Jézus Krisztus Szupersztár, Grease és mondjuk a Cabaret... na meg a Mamma Mia, de a legtöbbet végig sem bírom nézni, főleg az operett jellegűeket, ahol az eseményeket is énekelve próbálják elmondani: Operaház Fantomja, Nyomorultak... Némelyiknek többször is nekifutottam, de sehogy sem bírom megkedvelni őket.

Ezért is lepett meg, hogy a listán 71 - 73 helyeken egymás után szereplő három Busby Berkeley által koreografált Warner musical (42. Utca - Rivaldafény Parádé - Aranyásók 1933-ban) mennyire bejött nekem...

Kíváncsian vártam, hogy hat évvel később, immár az MGM-nél, - ráadásul nem csak koreográfusként, hanem rendezőként - Berkeley felül tudja-e múlni a három korábbi remek filmet...

De nem csak miatta voltam nagyon kíváncsi erre, hanem Judy Garland miatt is, aki igazi cukiság-bomba még 17 évesen is. Róla nyilván mindenkinek az Óz a Csodák Csodája jut az eszébe... (Még egy film jön, és utána az Óz következik a listán.)

Partnere az a Mickey Roonie, akivel fiatal korában összesen kilencszer szerepelt együtt a vásznon.

Imádom a felnőtté válás kapujában őrlődő, első szerelmüket megélő tinikről szóló coming of age filmeket, és titokban most is valami ilyesmire számítottam, ám sajnos csalódnom kellett. A két fiatal ugyan szerelmes egymásba, és persze van egy harmadik, aki féltékenységet is okoz, de az érzelmi szál szinte mellékes. A film mindössze arról szól - még hollywoodi mércéhez képest is igen felületesen - , hogy a vándor-színház tagjainak gyerekei a válság miatt ezen túl nem férnek bele a társulatba, ezért ők maguk egy külön produkciót hoznak létre, amivel természetesen nagyobb sikerük lesz, mint a szüleiknek.És ez nekem kevés volt, és nem csak az volt a bajom, hogy felületes volt, de a zenékért sem voltam oda különösebben, sok esetben egészen operaária jellegűek voltak a számok, és ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni... Az viszont meglepett, hogy az Ének az Esőben című 1952-es musicalben hallható "Good Morning" című dalt valójában ehhez az 1939-es filmhez írták.

Busbey Berkeley most csalódást keltett tehát, még akkor is, ha a végére csak bekerült egy Berkeley-s nagy táncjelenet, de akkorra már késő volt. Hanem volt egy 10-15 másodperces mozdulatsor, ami miatt mindenképpen hálás vagyok, hogy láttam ezt a filmet. A főszereplő páros idilljét megbolygató June Preisser olyan mozdulatsort mutatott be, amit én még soha nem láttam, és akárhányszor megnézem, nem tudok rájönni, hogy miért nem töri össze az arcát a lány. Az egész részletet érdemes megnézni, 1 perc az egész, de az említett mozdulatsor 0:45-nél kezdődik.

USA (Walter Wanger productions), 97 perc, ff, angol

Rendező: John Ford

Producer: Walter Wanger és John Ford

Egy menetrend szerinti kocsi Arizonából Új-Mexikóba tart 1880-ban. Rajta 9 ember: 6 utas, a kocsis, egy őr és Ringo Kid, aki menet közben csatlakozik hozzájuk. Egy közös van bennük: valamilyen okból el kell jutniuk a célállomásra. Igen ám, de híre jött, hogy az Apacsok (akik elég marconának tűnnek ebben a filmben) támadásra készülnek, ezért komoly katonai kíséretet kap a jármű az első állomásig. Az egyes állomásoktól már mindig a helyi erők feladata lesz elkísérni a kocsit a következő pihenőig. Ám rögtön az első állomáson kiderül, hogy nincs sehol a váltó csapat... a kocsinak egyedül kell áthatolnia az apacsok völgyén, a homoksivatagon... és a további állomásokon sem várja semmi jó hír a kocsit...

Vérbeli westernről van itt szó, annak minden szükséges és opcionális kelléke felvonul ebben a filmben a fegyveres indián támadástól kezdve a cowboy öltözetig. De ennél sokkal több ez a film. Van mélysége és magassága. - ha nagyon patetikusan akarok fogalmazni...

Kilenc utas kilenc egyéni története fonódik itt össze.

Vérbeli western tehát, de egyik kedvenc műfajom, a road movie is ráhúzható. A film nagy része utazás a sivatagon keresztül, mely alatt megismerjük a 9 ember sorsát és ez egyáltalán nem olyan unalmas, mint amilyennek első hallásra tűnhet.

Apropó sivatag... a filmet abban a Monument Valley-ben forgatták, mely ma már tipikus western-filmes helyszínnek számít, ám akkor még ez volt az első alkalom, hogy itt filmet forgattak. Ez a terület egyébként Utah államban van, a Navaho indiánoké, és belépő-díj ellenében látogatható parkként üzemel.

John Wayne, aki papíron a film egyik főszereplője (Ringo Kid) - bár én a kocsi 9 utasát közel egyenrangú szereplőnek érzem - ezzel a filmmel lett igazán híres, holott már közel 80 filmszerep volt ekkor a háta mögött. Talán nem is véletlen, hogy a filmben viselt kalapját megtartotta, és az elkövetkező évtizedekben, ha western hőst alakított, akkor rendszerint ugyanebben a kalapban szerepelt. Filmbeli párja, Claire Trevor viszont már ekkor is nagy sztár volt, az összes szereplő közül talán a legnagyobb. 

Kedvencem azonban Thomas Mitchell, az alkoholista orvost alakító színész volt, aki ugyanolyan könnyedén tud hangost nevetést provokálni, mint amennyire a drámaibb pillanatokban is tökéletesen alakít. Egy-egy alkalommal nagyobbakat kacagtam, mint néhány vígjáték nézésekor. Nem is véletlen, hogy legjobb mellékszereplőként Oscarral jutalmazták. 

Rajta kívül még a zenei kategóriában sikerült díjat nyernie a filmnek. Nehéz dolga volt egyébként, mert ebben az évben az Elfújta a Szél tarolt a maga 10 Oscarjával. 

A hangosfilmek "eljövetelével" a western kiment a divatból, és ez a film kellett ahhoz, hogy újra divatba jöjjön ez a műfaj. Sikerét talán annak is köszönhette, hogy nem egyszerű cowboy-os, lövöldözős filmről van szó, hanem igyekeztek olyan filmet csinálni, ami nők számára is vonzó lehet. És ebben sikerrel jártak.

USA (RKO), 102 perc, ff. angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks, Cliff Reid

Szokás mondani, hogy tuti gyerek vagy kutya szerepeltetése egy filmben tuti siker. Nos, ebben a vígjátékban egy párduckölyök kap viszonylag komolyabb szerepet. 

Nem mellesleg a két főszereplő is egy-egy húzónév: Katharine Hepburn és Cary Grant. Utóbbit nyilván nem kell bemutatni. Hepburn-el kapcsolatban annyit érdemes megjegyezni, hogy semmi köze Audrey Hepburn-höz azon túl, hogy egyezik a vezetéknevük. 

Ettől a filmtől az égvilágon semmi mást nem kell várni, csak egy jó másfél órás könnyed vidámságot. Semmivel sem mutat túl a korszakra jellemző screwball comedy-k jellegzetességein: A főszereplő párról már az első néhány perc után lehet tudni, hogy a film végén egymásra találnak, mégis szinte végigveszekszik az egész filmet. Mi meg persze jó esetben szórakozunk rajtuk.

Cary Grant a tőle megszokott módon, megbízhatóan hozza a vígjáték által tőle megkívánt karaktert. Hepburn-nek viszont ez volt az első vidám szerepe, és állítólag nehezen rázkódott bele a dologba. Vihogva, hangosan nevetve beszélt eleinte, és úgy tűnt, hogy komoly gondok lesznek így a filmmel. De végül belerázódott, én legalábbis nyomát sem látom ennek a kezdeti bizonytalanságnak. Sőt, kifejezetten bejött Hepburn lazasága.

Cary Grant rutinosan hozza a rá osztott szerepet, de ez a film nem igazán nyújtott arra lehetőséget, hogy megmutassa miért tartják akkora színésznek. Annyit viszont érdemes elpletykálni róla, hogy míg Katharine Hepburn szoros barátságot ápolt a harmadik szereplővel, a párduccal, addig Cary Grant rettegett a nagymacskától. Bár a filmen ez többnyire nem észrevehető, de Grant jeleneteinek nagy részét úgy vették fel, hogy a színészt egy üvegfal választotta el a párductól. 

A sztori: - csak, hogy nagy vonalakban orientálódjunk - A nő (Hepburn) kinézi magának a férfit (Grant) szinte a film elején, és onnét fogva nincs apelláta. Nem nyugszik míg meg nem szerzi magának, függetlenül attól, hogy a férfi valójában épp az esküvőjére készül menyasszonyával... Ennyi... a párduc csak körítés...

USA (Warner Bros.) 97 perc, ff., angol

Rendező: Michael Curtiz

Producer: Samuel Bischoff

"Morning, gentlemen... Nice day for a murder..." - "Jó reggelt uraim! Szép nap ez az öléshez!" - kicsit talán döcögős a fordítás, és nem is adja vissza igazán azt a vérbeli filmes gengszterekre jellemző eleganciát, amit ebben a filmben is olyan jól hoz James Cagney. Nem először. 

A Közellenségben is hasonló figurát alakított. Ott sem volt egyértelműen negatív szereplő, ebben a filmben viszont odáig merészkedtek az alkotók, hogy ez a bűnöző (Rocky Sullivan) kifejezetten szimpatikus. Szinte az első pillanattól az utolsóig mellette állunk. Ellentétben a Pat O'Brien által alakított pappal, akinek erkölcsisége megkérdőjelezhetetlen, mégsem tartom különösebben szerethető figurának.

Ketten gyerekkori barátok voltak. Sorsuk azért ágazik ketté, mert egy fiatalkori bűncselekmény elkövetése után egyiküket elkapták, ő bűnöző lett (igazából a börtön nevelte azzá), míg a rendőrök elől elfutó fiúból pap lett.  

 "Mocskos Arcú Angyalok" néven is ismert ez a film. A fenti "A Villamosszék Felé" viszont jobban tetszik nekem. Igaz, kicsit többet sejtet a várható végkifejletről, mint az eredeti angol cím tükörfordítása, de csak annyira spoileres, amennyire még belefér. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a film záró jelenete a valódi Sing Sing börtön halálsorán készült. 

Cagney-n kívül jónéhány remek mellékszereplő erősíti a filmet. Ott van például az utcakölykök bandája. Nem akárkik játszották ezeket a fiúkat. Dead End Kids néven voltak ismertek. Róluk érdemes elmondani, hogy egy New Yrok-i utcagyerekekről szóló előadásban fedezte fel őket Sam Goldwyn. Leszerződtette őket a Dead End című filmhez (innen a nevük), plusz 2 évre további filmekhez. A fiúk viszont annyi gondot okoztak a forgatásokon problémás viselkedésükkel, hogy Goldwyn inkább sunyin "eladta" őket a Warnernek. Így kerültek ehhez a filmhez is, és nem tagadták meg önmagukat, gyakorlatilag terrorizálták a stábot és a színészeket. Humphrey Bogartról állítólag egyszer leszedték a nadrágját. Nem lehetett velük bírni. Az egyik jelenet előtt Cagney-val is elkezdtek kötekedni. Ő viszont nem tojt be olyan könnyen, mint a többiek. New York egyik durvább negyedében nevelkedett, holmi nagyszájú utcagyerekek nem tudták olyan könnyen zavarba hozni. Egy határozott jobb egyenest helyezett a legnagyszájúbb kölyök orra fölé, aki hátraesése közben egy másik kölyköt is lefejelt. Ez a mozzanat nagyjából helyretette a fiúkat. Ezután valahogy a stáb többi tagját sem piszkálták többet a fiúk...

Rajtuk kívül további remek színészeket is láthatunk mellékszerepekben. Ott van például az előbb említett Humphrey Bogart. Ő egy simlis ügyvédet (Frazier) alakít, aki a főszereplő (Rocky) üzlettársa volt, és aki annak börtönévei alatt átpártolt egy másik gengszterhez. Mellékesen egy nagyobb összeget is magával vitt, mely Rocky-t illette volna. Visszafogott, de tökéletes alakítást nyújt Bogart. A rivális gengsztert alakító George Bancroft is remek választás volt.

És akkor még ott van a gyönyörű Ann Sheridan, aki gyakorlatilag egyetlen női szereplőként ragyogja be ezt a bűnnel és erőszakkal teleszőtt filmet. Nem csak szépségével, de kedvesen hűvös játékával mindenképpen kiérdemel egy galériát.

Moralizáló filmként tartják számon, én viszont sejteni vélem, hogy ennek a moralizálásnak az oka elsősorban a cenzúra leszerelése lehetett. Enélkül ugyanis semmiképpen nem ment volna át rajtuk egy határozottan szimpatikus bűnözőre kihegyezett film. A meglepő befejezéssel viszont le tudták tolni az egészet a cenzorok torkán.

Nagyon jó film! Meglepően jó. Cagney előző szerepeit nem éreztem ennyire átütőnek, itt viszont nincs mese, lehengerlő. Az őt támogató mellékszereplők is kellettek persze a jó végeredményhez és nyilván Michael Curtiz rendező is hozzátette a magáét.

Nagy szerencse, hogy a Robin Hood után rögtön egy másik Curtiz filmet is megnézhettem a listán, hiszen így a negédes mesefilm után kaptam egy tökéletes gengszterfilmet is. Ez utóbbi jelző nem túlzás. Minőségileg és helyenként hangulatában is több helyen Scorsese filmeket közelítő alkotásról beszélünk.