Nagy-Britannia (The Archers), 104 perc, ff. és Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell és Emeric Pressburger

Producer: George R Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Nem először lepnek meg az angolok egy ilyen remek - és viszonylag elfeledett - filmmel: Az 1936-os Mi lesz Holnap? ugyanekkora elcsodálkozásra késztetett, amikor azt láttam. Amaz a világháború előtt készült, ez viszont pont a világháború végén. Mindkettő meglepett különleges képi világával.

Ez a film érzésem szerint legalább 10 évvel megelőzte korát. Legalábbis megtekintése során kétszer is ellenőriztem, hogy jó filmet nézek-e, annyira eltért szinte minden tekintetben az 1946-os év többi termésétől. Már maga a történet is izgalmas és messze nem szokványos:

Egy angol harci repülőgép, - mely egy németországi küldetésből tart hazafelé - találatot kapott. Legénységének nagy része sikeresen kiugrott, egyedül Peter Carter őrnagy (David Niven)  van életben, aki nem ugorhatott, mivel az ő ejtőernyője korábban megsérült. Percei vannak hátra az elkerülhetetlen becsapódásig, mely a biztos halált fogja jelenteni. Sikerült rádió-kapcsolatot létesítenie egy amerikai katonával - egy hölggyel - akivel percek alatt egymásba szeretnek. A gép lezuhan. Mindezt a Technicolornak köszönhetően gyönyörű színesben látjuk. (de a werk-fotók jellemzően ez esetben is fekete-fehérek)

Majd átváltunk fekete-fehérbe, és néhány másodperc alatt rájövünk, hogy már a túlvilágot látjuk, ahol kígyózó sorokban érkeznek "becsekkolni" a - nem kifejezetten rosszkedvű - aznapi halottak az információs pultoknál. Mint utóbb kiderül, az aznapra előírt halálozások számánál eggyel kevesebb személy érkezett meg; ezek szerint a túlvilágon sem végzi mindenki tökéletesen a dolgát... hát igen, az a fránya angol időjárás. a nagy ködben szem elől tévesztették a fent említett zuhanó repülőgépet...

És innét fogva a színes részek az evilágot, a fekete-fehérek a túlvilágot jelentik majd. Nem csak színekben, de úgy általánosan a képi világban is látványos a különbség a két "világ" között. A túlvilág erősen dísztelen, időtlennek ható, sokak szerint a Metropolis díszleteire emlékeztető.

A díszletek legjelentősebbike egy hatalmas mozgólépcső (a fenti filmplakáton is látványosan megjelenik), mely tulajdonképpen a két világot köti össze, kicsit szimbolikusan ez biztosítja az átjárást, mely alapvetően - és értelemszerűen - csak egy irányban szállítja az utasokat, de a filmben ezzel kapcsolatban lesz egy kis csavar...

Ez a 6 méter széles, 106 lépcsőfokból álló valóban mozgó szerkezet 3 hónapig készült, és az Ethel becenevet kapta a film készítőitől.

Bár a film eredeti címe: A Matter of Life and Death azaz kb. "Élet és Halál Dolga", az USA-ban nem szerették ezt a címet, mert szerepel benne a halál szó, ezért ott Stairway to Heaven azaz Lépcső a Mennyországba címmel forgalmazták utalva erre a szimbolikus építményre.

A film központi - ugyancsak szimbolikusnak tekinthető - kérdése: a tévedésből a földi életben felejtett férfi maradhat-e a földi létben vagy az előírtnak megfelelően le kell mondania arról? Mindezt egy túlvilági bíróságnak kell eldöntenie, ahol főhősünk bárkit felkérhet védőnek a világ létezése óta meghalt emberek közül, azok ugyanis mind ott élnek a túlvilágon. 

A film nem csak izgalmas, hanem helyenként nagyon ízlésesen humoros, sőt van benne egy jó adag romantika is.

Egyik kedvenc megmosolyogtató pillanatom volt, amikor a fent hibázó ember lejön Peter-ért, akinek elvileg halottnak kellene lennie A túlvilágon a fekete-fehérhez szokott ember körbenéz, és látva, hogy milyen szép színes idelent minden, megszólal: "Hm... hogy ki van éhezve odafönt az ember egy kis Technicolor-ra..." Angolban persze jobban ül a poén, de talán így is átjön a lényeg...

Az, hogy a film az egészre (evilág-túlvilág) megpróbál egy tudományos magyarázatot adni, mely akár még elfogadható is, számomra fölösleges volt, de egyáltalán nem zavaró.

Nagyon örülök, hogy ilyen szívmelengető filmekbe sikerül botlanom időnként. A The Archerst (Powell és Pressburger párosát - lásd őket az alábbi képen) pedig ezentúl még inkább reménykedve várom majd minden alkalommal.

Nagy-Britannia (The Archers), 92 perc, ff., angol

Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger

Producer: Michael Powell, Emeric Pressburger, George R. Busby

Az angliai Powell-Pressburger író-, rendező-, producer-páros sok jó filmet összehozott a 40-es és 50-es években. Jellemzően vagy szerényebb kivitelű fekete-fehér filmeket csináltak, vagy - ha megkapták Hollywoodból az éppen szabad Technicolor kamerákat - akkor gazdagabban kivitelezett, nagyobb horderejű színes filmeket készítettek. (Lásd Blimp Ezredes Élete és Halála). Ez most a szerényebb kivitelűek közé tartozik - és a szerény kivitelt itt semmiképpen nem minőségi értelemben gondolom.

Joan Webster egy gyerekkora óta céltudatos nő, aki mindig tudja, hogy mit miért csinál. Erre utal az angol cím - "Tudom merre tartok". Most éppen a Hebridák felé tart Manchesterből, ennek az Isten háta mögötti skót szigetcsoportnak az egyik (kitalált) szigetére, hogy ott feleségül menjen egy idősebb gazdag férfihoz. Kiloran szigete, ahol a milliomos Joan-t várja, olyan, mint Csehov három nővérének Moszkva, amiről mindig csak beszélnek, de soha nem jutnak el. Erre pedig az ezúttal jól magyarított cím utal: Vágyak Szigete.

Ugyanis az út legvégén, amikor már csak Mull szigetéről kellene áthajózni Kiloran szigetére, hogy megcsinálja élete szerencséjét az ügyesen választott férjjel, hol a köd miatt, hol a vihar miatt, nem tudja teljesíteni az útvonal utolsó szakaszát. Ott reked Mull szigetén egy idegen családnál, mely az övétől igencsak különböző értékrenddel rendelkezik. Sok furcsaságot tapasztal, és azt veszi észre, hogy kezd beleszeretni egyik vendéglátójába.

Erről a pártfogóról egyébként kiderül, hogy nem más, mint Kiloran szigetének valódi (elszegényedett) főura, és tőle bérli Joan idősödő, ámde gazdag vőlegénye a birtokot. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik a Joan és a Torquil nevű fiatalember közötti kölcsönös vonzalom, úgy próbálj Joan egyre inkább menekülni előle... hisz ő már megcsinálta a szerencséjét, már csak egy kis hajóútnyira van attól... kár volna egy ilyen fölösleges érzelmi elgyengülés miatt bukni a biztos jövőt...

A film talán legnagyobb erénye, hogy az időjárás okozta elhúzódó várakozás alatt minket is elrepít ebbe a furcsa skót környezetbe. Látunk skót-szoknyát, skót-dudát, skót táncot, néhányan még skótul (akarom mondani gael nyelven) is beszélnek. És azért lesz olyan jó a hangulata az egésznek, mert rengeteg eredeti helyszínen készült felvétel van a filmben. A férfi főszereplőt játszó Roger Livesey ugyan nem tudott részt venni a Skóciai forgatáson, mivel neki esténként színházi fellépése volt, a többiek átélték ezeket a kifejezetten zord skót körülményeket a forgatás ideje alatt. Livesey közeli jeleneteit pedig stúdióban vették fel, a kültéri totálokban pedig dublőr játszott helyette. 

Nem nehéz kitalálni, hogy a történet abba az irányba halad, hogy a céltudatos nőnek végül csak el kell döntenie, hogy a pénzzel teli biztos jövőt választja, vagy az érzelmekkel teli szerelmet. Torquil is szembenéz sorsával: a Mull szigeten van egy családi rom kastély, melyet egy régi átok sújt - pontosabban a család azon férfi tagjait, akik átlépik a kastély küszöbét. Amikor végül Joan egy búcsúcsók után elindul végcélja felé, anélkül, hogy egyszer is visszanézne, Torquil rászánja magát, hogy szembenézzen az ősi átokkal...

A Paramount forgatókönyvíró részletégén állítólag a fiatal tanoncoknak kötelező olvasmánynak adták ennek a filmnek a forgatókönyvét, mint tökéletes - a kezdőknek mintául szolgáló - alkotást.

Nagy-Britannia (The Archers), 163 perc, Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell és Emeric Pressburger

Producerek: Michael Powell, Emeric Pressburger és Richard Vernon

A Nagy Ábránd esetében is külön meg kellett magyarázni a cím jelentését, mivel az egy olyan írásra utal, mely a film készítésekor széles körben ismert volt, ma már azonban szinte senki sem ismeri. Ugyanez a helyzet a vicces nevű Blimp ezredessel. Ebben a filmben ugyanis nem szerepel ilyen nevű ezredes, és még utalás sem hangzik el vele kapcsolatban. A film készítésekor azonban mindenki ismerte Blimp ezredest, aki egy harcsabajszú rajzfigura volt, akinek politikai viccekkel megjelenő képei ott virítottak a London Evening Standardban. A mulatságos ezredes egy törökfürdőben "osztotta az észt", mint ahogy ez a példa is mutatja itt jobbra: 

Beaverbrook Úrnak igaza van! Többet nem szabad részt vennünk egy újabb világháborúban, hacsak nem tudjuk megoldani, hogy az a Brit Birodalom határain belül maradjon.

Na, de akkor, hogy is kerül a címbe ez a Blimp ezredes? Vélhetően csak azért mert karaktere (leginkább külseje) emlékeztet a film főszereplőjének időskori figurájára, aki ráadásul szintén pont egy törökfürdőben múlatja idejét a film egy kulcsjelenetében, ahol végül elmeséli életének fontosabb eseményeit.

És rögtön két dologra is felhívnám a figyelmet:

Az első, hogy a film közel három órás, és néha bizony igen lassú folyású. Ennek ellenére, aki türelmesen utat enged magában a filmnek, az a film közepe felé egyre többször fog elcsodálkozni, hogy ezek az angolok - a háború számukra egyik legdurvább szakaszában - milyen remek filmet tudtak összehozni. Meggyőződésem, hogy ha ez Hollywoodi film lenne, akkor a leghíresebb filmek között tartanánk számon. Így viszont szinte alig akad, aki hallott róla.

A másik dolog, ami fontos: Nemcsak, hogy közel három órás a film, de Technicolor-ra forgatták. (A forgatási fotók persze fekete-fehérben készültek, mint ahogy még a nyolcvanas években is nagyon sok esetben) Azért ezen ne lépjünk túl olyan gyorsan! Hollywoodban - ahol volt pénz a filmekre, (és viszonylag távol voltak a háborútól) ekkoriban még csak elvétve készültek Technicolor filmek. És erre az angolok, akik éjjelente óvóhelyekre kényszerültek a bombázások elől, leforgatnak egy közel három órás filmet színesben. Nekünk meg olyan szerencsénk van, hogy Martin Scorsese - aki gyerekkora óta csodálója ennek a filmnek - néhány filmintézet közreműködésével olyan tökéletesen restaurálta a művet, hogy kb. olyan minőségben láthatjuk ma, mint az 1943-as nézők.

A film főszereplőjét igazából Clive Wynne-Candy-nek hívják. Angol katona. Még az a fajta, amelyiket a poszt elején említett Nagy Ábrándban is láthattunk. Aki az ellenséget is tisztességesen kezeli, ha legyőzte. Egy angol katona, akinek életében a legfontosabb barát egy német katona, akivel még a búr háború idején kénytelen párbajozni.

Azt gondolom... olyan furák - Igen!

Éveken át gyönyörű szép muzsikát komponálnak és szép verseket írnak. Majd váratlanul háborút indítanak, hajókat süllyesztenek el, foglyokat ejtenek, utcákat rombolnak le Londonban, gyermekeket ölnek. 

Majd aztán leülnek ugyanabban az egyenruhában, Mendelssohn-t és Schubertet hallgatnak.

Van ebben valami riasztó. Nem gondolja Clive?

A film egyik női szereplője mondja ezt a találó elemzést a náci németekről. De persze szinte minden háború kirobbantójáról lehetne hasonlókat mondani. Moralizáló film ez.

Különleges ez a film abban a tekintetben is, hogy a háború sűrűjéből is képes a németek között keresgélni "az embert". Sok hollywoodi háborús filmet láttam, melyben az amcsik egytől egyig tökös fickók, akik vérüket-életüket adják a hazáért, a németek pedig egytől-egyig szadista, embertelen szörnyetegek. Itt pedig van egy német katona, aki legalább olyan szimpatikus, mint az angol főszereplő.

A film már-már felelősséget is vállal, azzal, hogy szinte kimondja 1943-ban (!), hogy bizony az első világháború vesztes országaival való "padlófeltörlés" (azaz bánásmód) nagyban hozzájárult a második világháború kitöréséhez. Nem véletlen, hogy Churchill nagyon nem akarta ezt a filmet, és sokat tett azért, hogy megbuktassa. (Ez nem sikerült, de exportálni csak a háború után lehetett).

Az alábbi képen baloldalon látható az angol ezredes fiatalkori és öregkori arca, jobboldalon pedig a német katonáé. Nem csak a képminőség szép, de a maszkokkal is remek színvonalon dolgoztak a angolok.

A film tehát elmeséli az angol ezredes életét, melynek legfőbb állomásai az angolok fontos huszadik századi háborúihoz kötődnek. Az 1899-1902-ig tartó II. búr háborúval kezdünk, ahol az angolok dél-Afrikában harcoltak a búrok (holland gyarmatosítók) ellen. A film emlékeztet arra is, hogy az első koncentrációs táborokat bizony az angolok létesítették a búr katonák hozzátartozóinak (azaz nőknek és gyerekek !!!) nyomorúságos körülmények közötti fogva tartására, ezzel is megtörve a búrok erejét. Majd rákanyarodunk az első világháborúra, és végül természetesen a második világháborúnál kötünk ki. 

Nehéz lenne besorolni a filmet. Nem mondanám, hogy háborús film, még akkor sem, ha ennyire a háborúk köré épül fel a története. Semmiképpen nem az ölésről szól. Nem is nagyon látunk ilyesmit. Sokkal inkább szól emberségről, szeretetről, tisztességről.

Részemről azért kellett egy kis türelem a filmhez, mert nagyon nem tudtam, hogy mire számítsak. Eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Először azt hittem, hogy valami vígjáték lesz. Így indult legalábbis. Voltak poénok, de valahogy mégsem ebbe az irányba ment. Kellett legalább egy óra, amíg kialakult a dolog, vagy talán addigra sikerült igazán ráhangolódnom. Elképzelhető, hogy ez a film is többszöri megnézéskor mutatja meg az igazi valóját. Többször is jártam így ilyen nagy lélegzetű, igazán fajsúlyos filmekkel. Mint például a Scorsese féle Casino. Vagy Szabó István Napfény Íze című filmjével.

Ez utóbbival egyébként több hasonlóságot is mutat ez a film. Egyrészt viszonylag hosszabb időszakot ölel át a történet - bár nem akkorát, mint Szabó filmje - másrészt ebben is nagyszerűen kerül alkalmazásra az az eszköz, hogy három különböző  korszakban lévő szereplőt is ugyanaz a színésznő játszik. Itt nem erre van kiélezve a film (mint a Napfény Ízében), de mégis izgalmasan működik ez a megoldás. Deborah Kerr játssza egyébként ezt a többszörös szerepet. Legvégül néhány szó a film készítőiről. Fent a film címe alatt a készítő ország után zárójelben mindig megemlítem a filmet készítő stúdió nevét, mely ez esetben The Archers. Nos ezt a céget két olyan rendező alapította akik sok filmet készítettek együtt. Többek között persze ezt is, de olyan nagy címek is hozzájuk kötődnek, mint a Fekete Nárcisz (1947) illetve a Piros Cipellők (1948). A filmek rendezője és producere is volt egyben a két alapító: Michael Powell és Emeric Pressburger, aki egyébként Pressburger Imre néven született Miskolcon.

A képen a nyitó feliratok hátteréül szolgáló gobelin. Előtte ül Powell, mögötte szemüvegben Pressburger. A csínos hölgy (jobbról második) a többes szerepet játszó Deborah Kerr.

Általában Pressburger írta meg a film történetét nagy vonalakban. Aztán a pontos forgatókönyvet közösen hozták össze, de úgy, hogy nem tudtak, nem szerettek egyszerre egy szobában dolgozni, mindig oda-vissza adogatták egymásnak a forgatókönyv módosított változatait. A rendezést főleg Powell végezte, de Pressburger is mindig a közelben volt, hogy Powell egyeztetni tudjon vele a koncepcióról. Amikor elkészültek a forgatással, Powell általában letette a lantot, elutazott Skócia hegyes vidékeire, amíg Pressburger megvágta a filmet. Végül a kész film reklámkampányában megint Powell vette ki a nagyobb részt. Tökéletesen működő tandem volt tehát az övék. Saját stúdió gründolásával pedig megszabadultak attól a tehertől, hogy egy finanszírozó mondja meg nekik, hogy mire mennyit és hogyan költhetnek. A maguk urai voltak.