USA (Columbia), 118 perc, ff., angol

Rendező: Fred Zinnemann

Producer: Buddy Adler

James Jones azonos című regényéből készített filmet a Columbia, melyet eredeti helyszínen - az akkor még Hawaii Köztársaságként - az USA gyarmataként létező szigeteken forgattak. (1959-ben lett Hawaii az USA 50. állama)

Egy katonai bázison vagyunk, 1941-ben - és a katonák ekkor még nem is sejtik, hogy hamarosan olyan csapást már rájuk Japán, melyhez fogható csapást legközelebb csak 60 év múlva a New York-i ikertornyok leomlásakor szenvednek el az amerikaiak. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a Pearl Harbor-i támadás a film utolsó tíz percében van csak, addig egy katonai szereplőkkel felvonultatott melodrámát látunk, sok-sok ismert színésszel.

Nézzük, hogy kikkel is: A szereplők közül a legnagyobb sztár talán vitathatatlanul Montgomery Clift volt ekkoriban.

Ő a method acting elkötelezett híve volt. Nincs igazán jó magyar szó erre a "stílusra" - mi Sztanyiszlavszkij-rendszerként szoktunk utalni rá, bár az meg inkább ennek az elődje, arra alapul az amerikai method acting. Mindkettőnek alapelve, hogy a színész tulajdonképpen átlényegül a szerepbe. Nem eljátssza csak, hanem átéli azt, ugyanazokat az érzéseket próbálja érezni, mint amit az adott szereplő érezne az adott helyzetben. A Clift által játszott katona például kürtös, ökölvívó, Hawaii-mintás ingben járt éjszakai mulatókba a kimenői alkalmával, és meglehetősen lerészegedett olykor-olykor. A szerephez megtanult tehát elfogadható szinten kürtön játszani, bokszolni tanult, és a részeg jeleneteihez annyit ivott, hogy néha nem tudta végigmondani a szövegét. Jellemzően annyira belemerült a szerepbe, hogy jóval a film elkészülte után is rendszeresen látták Hollywoodban kocsmák környékén Hawaii ingben részegen énekelni, kezében egy kürttel.

Aztán itt van Burt Lancaster...aki mellett rögtön megemlítem Deborah Kerrt is... nem csak azért mert a forgatás alatt állítólag szerepükhöz hasonlóan nagyon összemelegedtek, hanem azért is, mert kettejük tengerpartos "összeölelkezése" a film emblematikus jelenetévé, és egyben Hays-kódex koporsójába ütött első szögek egyikévé is vált. Ilyen szenvedélyes csókolózás a földön összeölelkezve, ráadásul egy férfi és a felettesének felesége között az utóbbi közel húsz év Hollywood-i filmtermésében nemigen fordulhatott elő.

A jelenettel kapcsolatban találtam egy aranyos youtube-videót, melyben egy lelkes turista mutatja a jelenet helyszínéül szolgáló Halona Beach-et. Ő úgy említi, mint a "From Hear to Eternity" nevű strandot. Azt ugyan nem tudja megmondani, hogy a "from here to eternity" strand melyik filmben szerepel, de esküszik rá, hogy valamelyik nagyon híresben... és javasolja, hogy guglizzuk ki.... haha nem tudom, hogy viccnek szánta-e vagy tényleg nem tudja, hogy melyik filmben szerepelt a "From here to eternity beach"... megjegyzem, kicsit csalóka a dolog valóban, mert ugyanez a strand állítólag szerepelt az "Első 50 randi"-ban is... Na de akkor is...Legnagyobb meglepetést számomra Frank Sinatra szereplése okozta. Nem tudtam róla, hogy ilyen "komolyabb" filmekben is szerepelt. Ekkoriban épp senki sem akart szóba állni vele, és egy széles körben elterjedt pletyka szerint úgy kapta meg ezt a szerepet, mint ahogy a Keresztapában az a bizonyos "lófej az ágyban" jelenet mutatja - azaz a maffia hathatós segítségével - de feltehetően ebből semmi sem igaz... tény, hogy mindössze 8000 dolláros fizetésért - szinte kikönyörögte, hogy megkaphassa ezt a szerepet, még a castingra is a maga fizette repülőjeggyel utazott Hawaii-ra... csak, hogy őt válasszák...

Mint a fenti képen is látható, megérte a szerepért való házalás, hiszen szobor lett érte a jutalma (legjobb férfi mellékszereplő), mint ahogy a képen mellette álló hölgy - Donna Reed is Oscart nyert legjobb női mellékszereplőként, aki gyakorlatilag egy kiugrani készülő prostituáltat játszott, elméletileg egy éjszakai lokál női alkalmazottja volt a filmben. 

A regény szerzője - James Jones - kifogásolta is utólag, hogy nagyon fékezett habzásúvá vált a film, sok mindent nagyon letompítottak, hogy átmenjen a cenzúrán. 

Clift-et én valahogy nem kedvelem túlságosan, ebben talán annak is nagy szerepe van, hogy vele kapcsolatban sok olyan visszaemlékezést olvastam, mely szerint lenézően beszélt sok kollégájáról, akivel egy filmben szerepelt. Többek között Burt Lancaster-ről is, aki viszont kimondottan tetszett ebben a filmben. De igazi kedvencem az a Fatso nevű dühös, nagy medvét játszó Ernest Borgnine volt, akit elsősorban időskori szerepeinek köszönhetően, inkább kedves öregurakat alakítva ismertem meg fiatalkoromban.

Engem sajnos kifejezetten irritál a hadsereg hangulata - pontosabban fogalmazva az amerikai filmek által bemutatott amerikai hadsereg nagyon férfias, mindig nagyon keménynek mutatkozni akaró katonái, akik tökéletes erkölcsiséggel, és ahhoz az életük árán is ragaszkodva, egydimenziós hazafiként a szadista egydimenziós gonoszok ellen küzdenek. És ezek az egydimenziós gonoszok (élükön az előbb említett Fatso-val) itt az amerikai hadseregen belül vannak, mert a "Japó"-k csak az utolsó 10 percben bombázzák le a szigetet, miután az azt megelőző jelenetben láttuk a naptáron, hogy már December 6-át írunk, azaz egy nappal ama támadás előtt vagyunk. A támadás egyébként remekül lett lefilmezve, számomra a film egyetlen igazán feszültséggel teli pontja volt.

Megint csak oda kötök ki, hogy ez a film talán egész mást jelenthetett akkor - de talán még most is - egy igazi amerikainak, mint nekem, aki a jenki patriotizmusra mindig is kicsit idegenkedve - már-már lenézően - tekintett.

USA (Stanley Kramer productions), 85 perc, ff., angol

Rendező: Fred Zinnemann

Producer: Carl Foreman és Stanley Kramer

Reméltem, hogy a 250. film - amivel elérkeztünk az 1001-es lista negyedéhez - jó film lesz, külön ajándék, hogy nem csak jó, de igazán remek film a Délidő.

Nagyon erős a kontraszt az ezt megelőző Határtalan Horizonttal, mely finoman szólva is csalódás volt. Ez viszont mestermunka. Egyikre a legjobb westerneknek, még akkor is, ha azt kell mondanom, hogy a műfaj itt mellékes. Kerülhetett volna bármilyen korszakba és bármilyen helyszínre, nem veszített volna semmit a lényegből. 

És micsoda szereplőgárdát sikerült összehozni ehhez a filmhez! Azt tudtam, hogy a karrierje mélypontján levő Gary Cooper lesz a főszereplő, oldalán a gyönyörű Grace Kelly-vel a - későbbi szomorú sorsú monacói hercegnével. Cooper külsőre kicsit megöregedett (itt 50 éves), mióta utoljára láttam az 1941-es York Őrmesterben. De egyáltalán nem mondom, hogy rosszul áll neki a kor, sőt, a szerepét kimondottan segíti, hogy a megfelelő pillanatban, amikor egyedül áll az elnéptelenedett utcán, a kissé meggyötörtnek tűnő arca és testtartása még inkább fokozza a hangulatot.Amire viszont nem számítottam, hogy mellékszerepekben is olyan színészek fognak feltűnni, hogy leesik az állam a meglepetéstől. Thomas Mitchell, az egyik kedvenc mellékszereplőm, ő nem volt akkora meglepetés, örültem újra látni, rajta mintha nem fogott volna az idő, tíz éve kb. ugyanígy nézett ki. (Lásd a bal szélen alább)

Akkor viszont tényleg leesett az állam, amikor azzal nyitott a film, hogy Lee Van Cleef ül egy sziklán és dohányzik. Ez volt Cleef első filmje, melyben gyakorlatilag szöveg nélküli mellékszerepe van csak. Az alábbi képen a legtávolabbi, fekete inges fickó Lee Van Cleef - ha valaki nem tudná kiről van szó, - ő a Jó, a Rossz és a Csúfban a "Rossz".

Aztán a következő meglepetés: Lloyd Bridges, a seriff helyettes, aki szinte ugyanúgy néz ki, mint harminc évvel később az Airplane című filmben, amikor tudatosul benne, hogy nem az a legmegfelelőbb nap a cigiről, alkoholról és drogról való leszokásra.

És amikor már azt hittem, hogy nem lesz több meglepetés, akkor a film vége felé, felkel a börtöncellában addig csak alvás közben látott rab, és ki sétál ki... Jack Elam, aki a Volt egyszer egy Vadnyugat elején pisztolyának csövébe zárja a zümmögő legyet. 

Jó volt látni ezeket a későbbi filmekből ismerős arcokat, de persze a film nem elsősorban miattuk ilyen remek. Minden összejön ebben a filmben a hangulatot tökéletesen alátámasztó zenétől a feszült szituáción át a szép felvételekig, minden. Szerencsénkre tűéles, szépen felújított változat áll rendelkezésre ebből a filmből is, mint az 1001-es lista elsöprő többségéből. Ugyanolyan jó minőségben láthatjuk ezeknek a filmeknek a nagy részét, mint a korabeli közönség. És valószínűleg sokkal jobb minőségben, mint amilyen minőségben tévét nézhetett a stáb a forgatás valamelyik szünetében. Olyan kíváncsi lennék, hogy vajon milyen adást néztek Cooper-ék ilyen nagy érdeklődéssel.

Will Kane (Gary Cooper) egy amerikai kisváros "marshal"-ja, a magyar szinkron szerint rendőrbírója... Olyasmi, mint a seriff, de csak a városka határáig terjed a jogköre, és általában olyan kisebb városoknak volt marshal-juk, amelyeknek nem volt önálló rendőrsége. Általában legfeljebb egy marshal-helyettese volt és egy irodája egy kisebb zárkával. A seriff ezzel ellentétben az egész megyére kiterjedő hatalommal rendelkezett, és irányítása alá tartozott (ma is tartozik) a megye teljes rendfenntartó gépezete. Mindkettőnek van kis csillaga, ebben hasonlítanak.

A marshal éppen összeházasodott szerelmével, örökre leakasztani tervezi ingéről a marshal-jelvényt, amikor érkezik a szörnyű hír, hogy Frank Miller, a kegyetlen bűnöző, aki korábban rettegésben tartotta a várost, és akit Kane marshal fogott el, és a városka bírója ítélt halálra, kegyelmet kapott, most szabadult, és délben érkezik vonattal a városba.  (Hoppá, erre utalt a film címe: Délidőben)

Frank elfogásakor bosszút esküdött, hogy ha kiszabadul, megöli az ő elfogásában és elítéltetésében résztvevőket. Kicsivel több, mint egy óra van vissza délig. És itt említeném a film egyik nagyon ütős jellemzőjét: a cselekmény gyakorlatilag real-time-ban zajlik. Azaz pontosan olyan sebességgel ketyeg az idő a filmben, mint a mi valóságunkban. Hogy erre külön fel is hívja a rendező a figyelmünket, bármely helységben járunk, nem mulasztja el soha megmutatni az abban a helyiségben levő órán az éppen aktuális időt. Ha megfelelő időpontban kezdjük el lejátszani a filmet, akkor állítólag az óra mindig pontosan azt az időt fogja mutatni, amennyi a valóságban is van. 

És elkezdődik a hajsza az idővel. Összeszedni egy ütőképes csapatot, akik fel tudják venni a harcot a délben érkező ellenséggel - akit egyébként három mindenre elszánt cimborája (köztük Lee Van Cleef) vár a vasútállomáson, hogy együtt álljanak bosszút. A film túlnyomó része tehát ennek a délig lassan, feszülten csordogáló időszaknak az eseményeit mutatja, ami lassúság egyáltalán nem unalmas, sőt a feszültség határozottan tapintható. Ahogy közeledünk délhez, az egyre magasabbra hágó nap úgy izzasztja egyre jobban és jobban a szereplőket, homlokukon már láthatóan gyöngyözik az izzadtság déltájban.

A feszültség állandó fokozásával olyan magasra helyezi a rendező a lécet, hogy már-már elbizonytalanodtam, hogy a film utolsó tíz percére jutó Frank megérkezése vajon meg tud-e majd felelni ennek az elvárásnak. Igen, határozottan meg tudott felelni, sőt ... de ez az utolsó pár perc számomra inkább olyan volt, mint egy bónusz, mint hab a tortán. A film igazi erőssége maga a középrész, ahogy látjuk, hogyan fordulnak el a marshal-tól az emberek, hogyan hagyják magára szinte mindannyian, holott ő igazából már nem is marshal, mehetne feleségével megkezdeni új közös életüket, egyáltalán nem kellene áldozatot hoznia ezért a hűtlen városért, ám ő mégis marad, felesége könyörgése ellenére is.

Anélkül, hogy minden részletet előre lelepleznék... csak, hogy sejtetni tudjam, hogy milyen többrétegű ez a film, megemlítenék még egy női szereplőt, akinek helyzete azért izgalmas, mert három férfival is viszonya volt. Először Frankkel, majd a marshal-lal, és jelenleg a marshal helyettessel... de inkább előbbi kettőnek van nagyobb jelentősége a történet szempontjából. Hogy könnyen megkülönböztethető legyen a feleség a korábbi szeretőtől, két teljesen más karakterű színésznő játssza őket.

Grace Kelly és a nála közel negyven évvel idősebb Gary Cooper között állítólag olyan jó volt az összhang a forgatás alatt, hogy a pletyka szerint még barátságnál is több volt közöttük.

Végezetül még egyszer a film zenéjéről.A Volt egyszer egy Vadnyugat mindent elsöprő filmzenéjével nehéz versenyezni, hiszen talán még az sem túlzás, hogy az egyetemes filmtörténelem egyik legjobb zenéjét alkotta oda Morricone, de azért ez a zene is sokat hozzá tudott tenni ehhez a filmhez.