USA (Hecht, Hill & Lancester), 96 perc, ff., angol
Rendező: Alexander Mackendrick
Producer: Tony Curtis, Harold Hecht, James Hill és Burt Lancester
Önmagában is élvezhető film, de ez mégis tipikusan az az alkotás, ami az évek múlásával sokat veszített aktualitásából. Hiszen a film egyik központi figurája J.J. egy akkoriban széles körben ismert média-mogulról lett mintázva. Csak éppen az eredeti figurának nem J.J. volt a beceneve, hanem WW (így szerette hívni magát).
Walter Winchell színházi újságíróként kezdte, és olyan befolyásos megmondóemberré nőtte ki magát, hogy szinte bárkit tönkre tudott tenni, vagy sztárrá tudott emelni kénye-kedve szerint. Jó barátja volt annak a McCarthy szenátornak, aki arról volt hírhedt, hogy hol alappal, hol alaptalanul, sokszor származása miatt kipécézve üldözte az általa kommunista-gyanúsnak tartott embereket. Ahogy az ötvenes évek második felére a keményen alkoholista szenátor elveszítette minden népszerűségét, úgy WW közkedveltsége is jelentősen csökkent. Feltételezésem szerint ennek is köszönhető, hogy Ernest Lehman novellája őt állítja célkeresztbe. Természetesen úgy, hogy sem a nevek, sem az események nem egyeznek a valósággal, de egy olyan megvetendő figurát állít középpontba, akiről mindenki tudja, hogy akár WW is lehetne.
Burt Lancaster nem csak WW ... akarom mondani J.J. szerepét kapta meg. Ő volt a filmez gyártó cég egyik tulajdonosa, a film egyik producere is. Mellesleg remek antipatikus figurát formált a médiacézárnak. Teljesen hihetően nyomja a pszichopatát.
A film rendezését eleinte a novellát is jegyző Lehman kapta volna, de a film forgalmazására szerződött United Artist jelezte, hogy nem szeretne olyan filmet, amit egy elsőfilmes rendező készített. Így végül Lancasterék leszerződtették Alexander Mackendricket, aki épp ekkor távozott a brit Ealing Studios-tól. Mackendrick egyébként amerikai származású volt, érdekes módon, mégis ez volt az első amerikai filmje az általa készített öt brit film után.
A filmet elnézve az ötvenes évek New York-i éjszakája ugyanolyan kiszámíthatatlan és sötét volt, mint a kilencvenes évek Budapestje. Az éjszaka császárai élet-halál urai voltak, a rendőrök a markukból csipegettek. A filmbeli J.J.-ről (és a valódi WW-ről) is lehetett tudni, hogy nemcsak rendőrségi, de nagyon jó alvilági kapcsolatai is voltak. 
A másik főszereplő az a Tony Curtis, akit a rendszerváltás környékén sokan Hollywoodba szakadt hazánkfiának gondoltak, holott valójában Bronxban született, bár az igaz, hogy szülei magyar kivándorlók voltak. Bronxi akcentusa miatt eleinte a kritikusok céltábláján találta magát, ekkoriban - az ötvenes évek vége felé - azonban már igazi filmsztár vált belőle.
Ő Sidney Falco, a gátlástalan sajtóügynök, aki J.J. oldalvizén próbál kikecmeregni pénzügyi csődjéből. A sajtóügynök, mint foglalkozás mellesleg azt jelenti, hogy ügyfelei számára próbál sajtómegjelenést biztosítani.
És itt válik el a fikció igazán élesen a valóságtól, hiszen a film fő alapmotívumában JJ - kimondatlanul, de letagadhatatlanul - szerelmes saját húgába, és mindent elkövet, hogy őt elszakítsa vőlegényétől, a jazz-gitáros Steve Dallastól.
J.J. húgát a 18 éves, ártatlan szépségű Susan Harrison játssza, akivel kapcsolatban különös furcsaság, hogy bár idén halt meg nyolcvan éves korában, alig néhány filmben szerepelt csak, azok is főleg tévéfilmek és sorozatok voltak. 1963-ban visszavonult a színművészettől. Érzékenyen mutatja be a bátyja által terrorizált, félénk lányt.
A történet nagyon röviden, leegyszerűsítve: J.J. a lecsúszott sajtóügynököt bízza meg, hogy válassza szét féltett húgát annak szerelmétől. Ehhez olyan mocskos trükköt sem szégyellnek felhasználni, mint marihuánát csempészni az ártatlan fiú kabátzsebébe, hogy aztán a brutális rendőrök letartóztassák és mellesleg jól megverjék...
Az utolsó perceket leszámítva szinte végig a New York-i éjszakában mozgunk. Times Square, Broadway, Fifth Avenue... csupa ikonikus, eső áztatta igazi film noir-os hangulat, még ha maga New York nem is nevezhető tipikus noir helyszínnek.
A szórakozóhelyek belső jelenetei viszont már a Hollywood-i stúdióban készültek látványos, autentikusan felépített díszletek között.
Remek kamera-kezelést láthatunk, az általában mozgó kamera követi az eseményeket. Közben szinte végig szól a zene. Crime jazz... az a krimi-hangulatot árasztó jazz zene stílus, amitől ez a film olyan izgalmas hangulatot kap. Annyira megszokottá válik a zene, hogy az válik furcsává, amikor elhallgat. Ilyenkor is szerepe van, mert pont a zene elmaradása, a csönd okozza a feszültséget.
Nagy-Britannia (Ealing Studios), 91 perc, Technicolor, angol
Természetesen egy pillanatig sem vehető komolyan a film. A komolytalanságot erősíti Alec Guinness furcsa parókája, amit idétlen műfogsora tovább tetéz. Ez utóbbira végképp nem értem, hogy miért volt szükség, hiszen a fanyar angol humorban pont azt szeretem, hogy rezzenéstelen, komoly arccal adják elő. Ez a buta műfogsor viszont komolytalanná tette Guinness minden megszólalását.
Mint ahogy ezen a plakáton is látszik, Alec Guinness volt az igazi húzónév a csapatban, az ő neve mellett a többieké (például a még viszonylag ismeretlen Peter Sellersé) szinte eltörpül. 
Nagy-Britannia (Ealing Studios), 83 perc, ff., angol
Szokás szerint a forgatókönyv megalkotásakor valamelyest változtattak az eredeti eseményeken. A valódi sziget helyett egy képzeletbelire (Todday-ra) helyezték át a történetet, ahol - mit ad isten - egy ideje éppen whisky hiány okozta melankóliában szenvedett a sziget lakosságának túlnyomó része. Egyszerűen elfogytak a készletek, és a világháború miatt nem lehetett utánpótláshoz jutni. A megfeneklett hajó éppen kapóra jött. A parti őrség kapitánya persze kiadja a parancsot a hajó rakományának a felügyeletére, de a nem túl lelkes egyszemélyes őrség pont inkább a whisky közelségétől lázba jött lakosság mellé áll, akik egy éjszaka alatt kirámolják a hajó teljes rakományát. 
