Olaszország (Galatea Film, Jolly Film), 87 perc, ff., olasz

Rendező: Mario Bava

Producer: Massimo de Rita

Mussolini idejében, a harmincas évektől kezdve Olaszországban tilos volt horror filmet készíteni vagy bemutatni (a meztelenség is tiltott volt), így ez a műfaj kifejezetten újdonság volt az olaszok számára. 

Ez a film viszont egy vérbeli exploitation, egy kegyetlen jeleneteket is tartalmazó horror. 

Itt álljunk meg egy percre! Mit is nevezünk exploitation (sajnos nincs jó magyar szó rá) filmnek? -  a wikipédián nagyon jól összefoglalják, ezért szó szerint idézem:

...olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit - más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak. Jellemzően olcsón készülnek, olcsó színészekkel, sok erőszakkal, vérrel, szexszel és kaszabolással, stb., és művészfilm-fesztiválokra általában nem nevezik be őket...

Nos ez a film szinte mindenben megfelel a fenti követelményeknek. Nincsen értékelhető színészi játék, a történetet jóindulattal sem tudtam komolyan venni... Itt jegyzem meg, hogy a sztori alapja egy Vij című Gogol kisregény, mely egy orosz népi legendát dolgoz fel... hát Istenem... akkor sem tudtam ráhangolódni...

Valamikor az 1600-as években indítunk egy moldáviai erdőben: Asa hercegnőt és Javutics herceget boszorkányság vádjával halálra ítélik. Haláluk előtt kegyetlen kínzásoknak vetik alá őket. A legkevesebb, hogy izzó vassal jelet égetnek a hölgy hátára (a fenti képen épp ez a jelenet látható), utána viszont egy vasálarcot szögelnek (!!!) az arcára. Nem elírás, ahogy a poszteren (és az alábbi képen is) látszik, az álarcból szögek állnak ki az arc felé, és így kalapálják rá azt az arcra. Ez a jelenet talán önmagában is megmagyarázza az exploitation - mint műfaj - jelentését. A történet szempontjából ugyanis nem igazán van jelentősége, elsősorban a borzongás kiváltását szolgálja. Lehet, hogy hiányos a műveltségem, de én még sosem hallottam, hogy ilyen maszkok léteztek volna. Ránézésre is inkább tűnik japán szamuráj-maszknak, mint valami kelet-európai alkotásnak...

Mielőtt kivégeznék a boszorkánynak kiáltott Asa hercegnőt, az megátkozza saját családjának leszármazottait. (Már itt kicsit biceg számomra a történet... ennek vajon mi értelme?!)

Ugrunk kétszáz évet az időben. Az 1800-as években egy tudós és annak segédje Moldáviában utazva véletlenül az út mellett felfedezi egy földalatti sírkamrában a maszkkal leszögezett arcú halott hercegnőt. Leveszik róla az álarcot, és ezzel végzetes folyamatot indítanak útjára. A tudós és segédje pont annak a Katja hercegnőnek az édesapjánál szállnak meg, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint Asa... (ugyanaz a Barbara Steele játssza) rögtön tudhatjuk tehát, hogy ők lesznek a hercegnő átkának elszenvedői. 

Nem megyek bele a részletekbe, könnyen kitalálható, hogy mindkét halott felkel, és elkezdik levadászni a szerencsétlen leszármazottakat, akik így maguk is ilyen élőhalott jellegű vámpírszerű lények lesznek. Előjön a vámpírtörténetekben megszokott kizárólagos éjszakai ébrenlét, a kereszt, mint a vámpírok ellenszere, a vámpírosra növesztett szemfogakat viszont ennél a filmnél el lehet felejteni...

Első ránézésre szinte "kísértetiesen" a 30-as és 40-es években készült Universal Studio által készített horrorfilmekre emlékeztet az egész. (ld. Frankenstein, Dracula, stb.) Ugyanolyan hátborzongató díszlet, ugyanolyan rém-mese szerű történet, az egyetlen komoly különbség, hogy ez a film tele volt tűzdelve igen erőszakos, már-már öncélúan brutális jelenetekkel. A vámpírok végleges megsemmisítése például ebben a filmben úgy hajtandó végre, hogy egy hosszú szúrós tárggyal keresztül kell döfni a bal szemet. Igen... ezt a módszert illusztrálja is a professzor úr...

Így néz ki Barbara Steele, amikor felkel kétszáz éves álmából, megszabadulván a szöges maszktól...

Barbara Steele egyébként az angliai Rank Charm School nevű iskolát végezte el, ahol jó kiállású, szép fiatalokból próbáltak sztárokat faragni, több kevesebb sikerrel. Steele az iskola elvégzése után sem kapott komolyabb szerepet Angliában, valahogy Olaszországba keveredett, és itt talált rá Mario Bava rendező.

Semmiképpen nem színészi kvalitásai tették alkalmassá erre a szerepre, hanem különleges arcberendezése, melyet sokan tartanak egyszerre igen szépnek és félelmetesnek. 

Mindenesetre ebben a filmben akkora sikere volt, hogy állandó, visszatérő főszereplője lett a 60-as és 70-es évek olasz exploitation filmjeinek. 

Ez a film volt Mario Bava első rendezése (ő eredetileg operatőr volt), Barbara Steele-nek pedig első főszerepe. Talán ennek a tapasztalatlanságnak is volt köszönhető, hogy ketten állítólag nemigen jöttek ki egymással a forgatás alatt. Steele nem ismerte a pontos forgatókönyvet, attól félt, hogy a rendező majd le akarja vetkőztetni valamelyik jelenetben, nem tetszett neki a paróka sem, amit ráadtak (nekem sem), egyszóval napi szinten ment a cirkusz, sokszor nem is volt hajlandó megjelenni a felvételhez...

Bavának operatőrként jó érzéke volt a hangulat képi megteremtéséhez. Tulajdonképpen ez az egy dolog ebben a filmben, amiről elismerően tudok szólni. Remekül teremt hangulatot a fénnyel, a különleges, titkos folyosókat félhomályos kazamatákat ábrázoló díszlettel.... 

Érdekes módon nem Olaszországban lett igazán sikeres ez a film. Az olasz jegybevétel nagyjából arra volt jó, hogy nullszaldósra hozza a költségeket. Meglepő módon a film akkor lett igazán sikeres, amikor az AIP nevű amerikai forgalmazó megvette a jogokat. Kicsit átpofozták, másik zenét tettek alá, újraszinkronizálták, mert bár Bava-ék megcsinálták az angol szinkront, az szinte érthetetlen volt, mivel a legtöbb olasz színész nem beszélt jól angolul...

Amerikában új címet is kapott a film Black Sunday (Fekete Vasárnap), ami kicsit eltávolodik a tartalomtól... Egyébként ez egy tipikusan exploitation mozis fogás... mindent szabad, ha az a jegybevételeket növeli... Vasárnapról szó sincs a filmben, de biztos valakinek tetszett ez a misztikusan hangzó cím: Fekete Vasárnap. Egyáltalán nem volt ritka, hogy olyasmi legyen egy exploitation film plakátján, ami nincs is a filmben... Az alábbi plakát például két olyan sikító nőt ábrázol, akik még csak nem is hasonlítanak senkire a filmből... koponyára sem emlékszem egyik jelenetből sem...

De nézzük például az osztrák/német filmcímet: Die Stunde, wenn Drakula kommt - Az óra, amikor eljött Drakula ... nyilván mondanom sem kell, hogy Drakulának a neve sem hangzik el a filmben...

Angliában egyébként 1968-ig be sem engedik mutatni ezt a filmet a sok brutális jelenet miatt...

Azt hiszem, hogy ez is egyike azoknak az alkotásoknak, amiket ha gyerekkoromban láttam volna, amikor még sokkal érzékenyebb voltam az ilyen rettenetes képsorokra, - no meg amikor még ez a látványvilág nem volt ennyire elavult - valószínűleg én is sokkal jobb filmnek tartanám ezt a B-filmes horrort, és most nem nézném le ennyire...

Zárásul jegyzem meg, hogy egyébként semmi bajom az exploitationnel! Kíváncsian várom, hogy hány érettebb, jobban kidolgozott példányával fogunk találkozni az 1001 film végignézése során. 

Franciaország (Argos Film), 33 perc, színes/ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Philippe Lifchitz

Egy kicsivel több, mint félórás dokumentumfilm egy olyan rendezőtől, aki később játékfilmjeivel (Szerelmem Hirosima, Tavaly Marienbadban) vált igazán híressé, bár a dokumentumfilmekhez időnként vissza-vissza tért.

Ma már talán Dunát lehet rekeszteni a sok Holocaust-ról szóló dokumentumfilmmel, de ne felejtsük el, hogy ennek a filmnek a készítésekor még csak 10 évvel vagyunk a történtek után. Ha valószínűleg nem is az első, de mindenképpen az elsők egyike azon filmek sorában, melyek teljes nyíltsággal, naturalista módon, kendőzetlenül mutatja be a rémtetteket.

Ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk a címre, viszonylag mélyebb történelmi ismeretekkel kell rendelkeznünk. Nacht un Nebel - Himmler, a náci birodalom második legerősebb embere azt az ördögi direktívát adta ki a megszállt területek ellenállóival szemben, hogy a börtön vagy a kényszermunkatábor túl kegyes büntetés lenne számukra, ezért úgy kell likvidálni őket, hogy családjuk semmit ne tudjon róluk. Egyszerűen tűnjenek el az "éjszakában és a ködben"... Így akarta növelni a félelmet és a rettegést a harmadik birodalommal szemben...

A film egyébként felkérésre készült, nem Resnais ötlete volt a náci haláltáborokról szóló dokumentumfilm ötlete. Érdekes módon a "zsidó" szó talán egyszer sem hangzik el a kommentátor szájából, amikor az áldozatok számát említi akkor sem a közismerten 6 millió körüli zsidó áldozatról, hanem (persze jogosan) 9 millióról beszél, hiszen nem csak zsidókat, hanem cigányokat, homoszexuálisokat, kommunistákat, fogyatékosokat, és közönséges bűnözőket is pusztítottak a nácik ezekben a haláltáborokban.

A filmben váltakoznak a táborok működése alatt (illetve azok felszabadításakor) készült felvételek az 1955-ben ugyanazokon a helyszíneken, immár rabok nélkül, elnéptelenedett állapotukban, színes filmre forgatott felvételekkel.

Nem finomkodik, az arcunkba tolja a meztelenül álló megalázott foglyokat, a csonttá-bőrré fogyott halottak tömegét, a még felismerhető kivégzetteket, akinek arca semmiben nem különbözik mondjuk a szomszédban lakó hölgytől, csak éppen rossz időben, rossz helyre született, amikor olyan világ volt, hogy származás, vagy egyéb adottságok alapján összeszedték, és a legembertelenebb körülmények között a halálba küldték...

Kellenek az ilyen filmek, hogy ne feledkezzünk meg erről... De hát ilyesmi megtörtént azóta is számtalanszor... Gondoljunk csak a szomszédunkban zajló szégyenletes dolgokra a kilencvenes években... a fentihez hasonló képeket láthattunk az újságok címlapjain, és a világ éveken át gyakorlatilag semmit nem tett ennek megakadályozására...

Továbbá elgondolkoztató hogy hogyan juthat ilyen állapotba egy civilizált társadalom? Nem üres szólamnak szánom, tényleg sokat gondolkozom ezen, annyira embertelen, és annyira felfoghatatlan az, hogy egy család papírt kap arról, hogy egy adott napon meg kell jelennie egy pályaudvaron... vajon mit mondhatnék gyermekemnek, ha az én családom kapna ilyen papírt? ... Majd amikor pökhendi egyenruhások vagonokba vezényelnek sorstársak százaival, és napokon át bezárva szállítanak... vajon mivel vigasztalnám rémült gyermekemet? 

Aztán ott vannak a felelősök... ez is jó kérdés... vajon az SS katona, aki a táborok őrzésével volt megbízva mennyire felelős? A kápó, aki maga is rab volt, de a többi rab fegyelmezésével volt megbízva, és ezt a feladatot - bízva abban, hogy ezért őt megkímélik - adott esetben a kelleténél is szigorúbban látta el... vajon ő mennyire felelős? Nehéz kérdés... Az ember a saját életét mentendő sok mindenre képes, és ilyen esetekben nehéz ítélkezni... de az biztos, hogy a háború utáni felelősségre vonások során felelősöket nem nagyon lehetett találni... "Természetesen" mindenki csak parancsra cselekedett...

A választ persze egyik fenti kérdésemre sem találom... És őszinte csodálattal nézek azokra a túlélőkre, akik meg tudtak bocsájtani egykori fogva tartóiknak...

Franciaország (Les Films de la Pléïade), 28 perc, színes, francia

Rendező: Jean Rouch

Nem tudom eldönteni, hogy hogyan viszonyuljak ehhez a helyenként igen megdöbbentő képsorokat tartalmazó, közel fél óra hosszú dokumentumfilmhez, melyben a csúcspontot egy élő kutya megnyúzása, vérének és húsának nyersen való elfogyasztása jelenti. Ez utóbbi esemény miatt állítottam 18+-osra ezt a posztot, még úgy is, hogy az előbb említett eseménysor nagyobb részét nem mutatja a kamera...

Két verziója létezik ennek a filmnek. Az általam látott 28 perces változat mellett létezik egy 36 perces is. Nem tudom, hogy mi az amit kivágtak, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy túl sokat hozzátett volna az összképhez.

A nyugat-Afrikai Ghánában vagyunk, pontosabban Accra városában, ahol fekete bennszülöttek a telepesek elnyomása alatt élnek. Egy Hauka nevű szekta tagjai évente egyszer összegyűlnek egy furcsa szertartás miatt.

Jean Rouch etnográfus készítette ezt a filmet, melynek nagy része maga az említett Hauka szertartásról szól. Rouch az operatőr, a narrátor, a producer, szinte minden. Teleobjektívet használt a történések dokumentálására, így lehetősége volt szinte észrevétlenül, a cselekménytől tisztes távolban maradva rögzíteni az eseményt, melyen kidülledt szemekkel, habzó szájukkal, teljesen eltorzult arccal eszelősen vonaglanak, futkosnak az emberek. Néha fáklyával égetik magukat, illetve áldozatként az oltárnál levágják egy még élő kutya fejét, megisszák a vérét és a kutya testének nagy részét elfogyasztják, a maradékot megfőzik, hogy jelen nem levő társaiknak is tudjanak juttatni belőle.

A furcsa rítusra nem kapunk magyarázatot. Az önkívületi állapotot kiváltó ok nincsen megnevezve. Gyanúm szerint, ha a látott dolog valódi, akkor feltehetően valami helyi drog következményeit láthatjuk. Rouch persze ragaszkodik hozzá, hogy minden, amit látunk igazi, és ez akár még így is lehet, de attól még, hogy a film készítője ezt mondja, nem kell feltétlenül elhinni. A dokumentum filmekre jellemző, hogy készítőik a valóság hű tükreként beszélnek róluk, de a valósághoz legjobban hű dokumentumfilmes is csak úgy tudja a valóságot megörökíteni, hogy közben többé-kevésbé befolyásolja annak alakulását.

Aki idáig eljutott a cikk olvasásában, azt kicsit "megterhelem" a következő kép magyarázatával. A transzban levő férfi orrából és szájából habzó váladékot pirosra festette az elfogyasztott kutyavér... 

Sok Afrikai országban betiltották ezt a filmet, és sokan megpróbálták rávenni Rouch-ot, hogy semmisítse meg a nyersanyagot. Erre szinte minimálisra csökkent az esély, amikor a Velencei filmfesztiválon díjat nyert ez a film...A Hauka rítusnak egy furcsa érdekessége van, ami mentén el lehet indulni, ha valaki komolyan érdeklődik, hogy mi is ez az egész furcsaság: a rendező-narrátor beszámolója szerint amikor ezek a szektatagok transzba esnek - akkor hitük szerint egy-egy angol telepes szelleme szállja meg őket. Az egyiket például a mérnök úré, a másikat a doktor felesége (rá női ruhát húznak), harmadikat a polgármester... Mindez évente egyszer történik meg velük. A film azzal zárul, hogy ezúttal olyan jól sikerült a szeánsz, hogy jövőre jó lenne kettőt is tartani belőle...

Hát váljék egészségükre...

Franciaország, 22 perc, néma, ff.

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Luis Buñuel

Buñuel szájában cigaretta, kezében egy klasszikus borotvapenge, megfelelő módon megélesíti... ellenőrzi az élességét... Szétfeszíti egy nő szemhéjait (a nő nem ellenkezik), és az éles pengével kettéhasítja a szemgolyót...

... így kezdődik Salvador Dalí és Luis Buñuel közös filmje...

Az egész egy furcsa álom. És ez a film tökéletesen ragadja meg az álom legfontosabb tulajdonságait: azaz nincsenek szabályok, a dolgok nem logikusan következnek egymásból, és az események - melyeket nagyrészt tudatalattink irányít - többnyire látszólag megmagyarázhatatlanul alakulnak álmainkban. Ez a film pontosan ilyen.

Tegnap éjjel néztem meg ezt a filmet, és a ma délutáni szunyókálásomból felkelve átgondoltam, hogy mit álmodtam, ekkor jöttem rá egy csomó dologra a filmmel kapcsolatban. Álmomban is többször előfordult például, hogy az események során egyik pillanatról a másikra olyan családtagok ültek körülöttem, akik néhány másodperccel korábban a közelben sem voltak. És amitől ez igazán álomszerű, hogy akkor ez egy picit sem tűnt furcsának vagy zavarónak.

Ebben a filmen végig ilyen furcsaságok történnek, teljesen logikátlanul. És azt hiszem, a legnagyobb hiba lenne, ha megpróbálnánk valami nagy okosságot, ne adj isten üzenetet találni ezekben a furcsaságokban.

A film terve úgy fogalmazódott meg, hogy Dalí és Buñuel egy étteremben álmaikról beszélgettek. Dalí a kezét ellepő hangyákról mesélt, Buñuel pedig egy felhőről, mely vonulásával szinte felhasítja a holdat, akárcsak egy borotva egy szemgolyót... ez a beszélgetés meg is alapozta közös filmjüket.... a két álom keresztezéséből született ez a szürrealista Andalúziai Kutya.

Szürrealizmus: Elsősorban a festészetre és szobrászatra jellemző művészeti irányzat, mely az 1924-1945 években volt a legnépszerűbb. A 'sur réalisme' (realitáson túl) francia kifejezésből származik az elnevezése. Lényege valamiféle elvonulás a fantáziába, álmok világába, sőt néha egy félelmetes, őrülten irreális világba.

Mint említettem, szinte semmilyen összetartó erő nincs a filmben azon kívül, hogy egy rémálomszerű festménnyé áll össze végül. Kicsit olyan, mint Alíz Csodaországban, azzal a különbséggel, hogy ez esetben még véletlenül sem hiszi róla senki, hogy gyerekmese. Ezért is címkéztem fel - az 1001-es lista során először, de nem utoljára - 18+ címkével ezt a filmet.

Amit Dalí és Buñuel eltervezett, azt tökéletesen valósítja meg a film, tökéletesen eltalált időtartamban. 22 percben pont elfogadható az adagolása. Ennél hosszabban már unalmas lett volna, de így egy izgalmas, nagyon furcsa kis kirándulás volt...