USA (MGM), 240 perc, néma, ff.

Rendező: Erich von Stroheim

Producer: Irving Thalberg

Stroheim öntörvényű, nehezen kezelhető rendező volt. Amikor még a Universal stúdiónál többszörösen túllépte a költség-keretet a Szeszélyes Asszonyok forgatásakor, a stúdió produkciós igazgatója (Irving Thalberg) behívatta az irodájába, és közölte Stroheimmel, hogy a film készen van, be kell fejezni a forgatást, több pénzt nem tud erre szánni a stúdió. Stroheim éppen egy jelenet forgatásáról jött, a filmben is látható orosz egyenruhában volt, asszisztensei gyűrűjében, és magabiztos fölénnyel viselkedett a 21 éves - egyébként üzletileg nagyon sikeres - törékeny alkatú stúdió-igazgatóval szemben: 

- Ha nem a főnököm volna, akkor most jól pofán vágnám... - mondta az egyébként is mocskos-szájúnak tartott Stroheim.

- Ne fogja vissza magát... - reagált Thalberg... és az lett a dolog következménye, hogy az igazgató elvetette a kamerákat Stroheimtől, és átvette a film vágását. A már így is több, mint 6 órányi filmet lerövidítette 3 és fél, majd a premierre 2 és fél órásra. Nem jól indult tehát Stroheim és Thalberg kapcsolata.

Stroheim következő filmjénél (Körhinta - 1923) folytatódott a konfliktus. Bár Stroheim ezúttal előzetesen ígéretet tett Thalbergnek, hogy kötségvetésen belül marad, természetesen megint átlépte azt, a film már kétszer olyan hosszú volt, mint amiben előzetesen megállapodtak, és még mindig nem látszott a vége. Stroheim valószínűleg úgy gondolta, hogy a tulajdonosok majd úgyis mellé állnak az igazgatóval szemben, hiszen ekkortájt ő volt a Universal egyik legjobb nevű rendezője. Ezzel szemben egy szép napon Thalberg simán kirúgta. Ilyen még nem fordult elő, hogy egy híres rendezőt csak úgy kirúgjon egy stúdió...

Stroheim átment a Goldwyn Pictures-höz, akik oroszlános logójukról voltak híresek, és rendezőbarát elképzeléseikről. Stroheim tehát végre azt csinálhatta amit akart. Itt kapott megbízást a Gyilkos Arany elkészítésére.

Hosszú felvezetés volt, és még nincs teljesen vége ...

Arra ugyanis nem számíthatott Stroheim, hogy a Goldwyn beolvad egy nagyobb holdingba. A Goldwyn Pictures 1924-ben egyesül a Metro Pictures-szel és a Louis B. Mayer Pictures-szel. Így lett belőlük MGM (Metro - Goldwyn -  Mayer). És kit bíztak meg az új stúdió felvirágoztatásával? Igen! Irving Thalberget!

Egy szűk csoport állítólag valahol láthatott egy vetítést, ahol a Gyilkos Arany 9 és fél (!) órás változatát bemutatták. Soha, senki nem látta ezt a teljes változatot újra. Thalberg ragaszkodott a film lerövidítéséhez. Köztünk szólva, én a korabeli mozis piacon sem tudom elképzelni az igényt 9 órát meghaladó filmekre, igaz, olvastam olyan beszámolót is, mely szerint Stroheim két estére szétbontva tervezte volna játszani a filmet.

Stroheim ezúttal megpróbálta lenyelni a békát, és egy barátjával lerövidítette a filmet 4 óra körülire, de Thalberg még ezt is sokallta. Ezt a filmet is elvette tőle, és lerövidíttette 2 és fél órásra - emészthető hosszúságúra. A kivágott anyagot egyszerűen kidobták a szemetesbe. Tehát elveszett... Szokták a filmművészet Szent Gráljának is nevezni az eredeti változatot... néha felröppen a hír, miszerint előkerültek az elveszett jelenetek, de végül mindig kiderül, hogy csak kacsa volt a hír... Pletykálták, hogy Mussolini-nek megvolt... Hallani lehetett egy Dél-Amerikai milliomosról akinek megvan a teljes változat, és minden Újév napján egy meghívott közönségnek levetíti az egészet... De olyan, aki maga is látta volna a teljes változatot nincsen. Ilyen és ehhez hasonló pletykák éltetik tovább a reményt...

1999-ben a Turner Entertainment készített egy restaurált változatot, melyben a meglevő jeleneteket kibővítették produkciós fotókkal Stroheim eredeti forgatókönyve alapján. Tehát elvileg ez a 4 órás verzió igyekszik bemutatni a teljes eredeti anyagot. Nyilván rövidebb annál, hiszen a film fele így csupán állóképekből áll. Én ezt a felújított változatot néztem meg. Pontosan látható tehát, hogy mely részek kerültek ki végül a filmből.

Az eredeti filmben három pár története zajlik párhuzamosan, életük néha összekapcsolódik. A három párból végül csak egy maradt benne a filmben, kettő szinte teljesen kikerül.

A legerősebbnek tűnő - alábbi kép - például ki lett vágva: Amikor egy halott nőt megtalálnak... Csak a függönyön átsejlő  árnyékukat - a körvonalat - látjuk, mégis teljes drámaiságában érzékelhető - lenne - a jelenet, ha meglenne. De így állóképen is feltűnően erősnek hat. Pont az teszi erőssé, ami egyben elvenni igyekszik a dolog élét. Nem látjuk a rettenetet, csak annak körvonalát, tudatunk mégis kiegészíti, talán a valóságnál is szörnyűbbé.

Kicsit csalódott voltam, hogy Stroheim ezúttal nem szerepel - a Szeszélyes Asszonyokban erős hatással volt rám - végül egy cameo erejéig feltűnik, igaz a kivágott jelenetekben, egyetlen fotó erejéig.

cameo: olyan szerep, melyet egy ismert ember (színész, rendező, ill. egyéb) alakít, és szöveg nélküli, vagy 1-2 szóból, mondatból áll csupán.

A film előtt a produkciós képeket nézegetve először nem értettem, hogy Lillian Gish - Griffith házi színésznője - nevét miért nem találom a szereposztáson, ha ott van a fotókon. 

Rá kellett jönnöm, hogy ő nem Gish kisasszony, hanem ZaSu Pitts. (ZaSu - Eliza Susan). De nem én voltam az egyetlen, aki látta ezt a hasonlóságot. Állítólag egyszer Griffith figyelmébe ajánlották ZaSu-t, aki azzal hárította el a javaslatot, hogy annyira hasonlít Lilian Gish-re, hogy nem akarja betenni mellé a filmjeibe. Mindenesetre teatralitása nagyon hasonló, bár eszköztára talán szélesebb Grish-nél. 

Na de látott már valaki ilyen hosszú hajat??? Először azt hittem, hogy ZaSu állandóan kucsmát hord, Aztán az egyik jelenetben, ahol kibontott hajjal feküdt az ágyában, láttam, hogy a haja alig akar véget érni. Akkor jöttem rá, hogy nem kucsmát látok, hanem hatalmas méretű kontyot. Engem mindig is riasztott az ilyen extrém hosszúságú haj, emiatt innét ZaSu jeleneteinél szinte alig tudtam másra figyelni, mint a borzasztó kontyra. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a film felét kitevő mozgóképen ugyanazt az idegesítő modorosságot láttam, mint az amerikai némafilmes színésznők többségénél, a film másik felét kitevő állóképeknél viszont nagyon kifejező, szép arcot fedeztem fel. Ezt az ellentmondást egyelőre nem tudom mivel feloldani. A fotós többet tudott kihozni belőle, mint a rendező? 

Stroheim előző filmje kapcsán nem emlékszem arra, hogy valamelyik színész különösebben teátrális lett volna, tehát nem merném őt okolni emiatt. Az alábbi képen a két főszereplőt instruálja a rendező:

A férfi főszereplő a tenyeres-talpas Gibson Gowland. Engem ő sem győzött meg olyan nagyon. 

Akinek a játéka kimondottan tetszett, az a kocsmai jelenetben éppen kést dobni készülő Marcus (Jean Hersholt).

 A filmben többféle technikájú színezés látható, de a sárga határozottan dominál mindegyikben.

Sárga - illetve valamilyen aranyozott technikával készült - a pénz és az arany színezése a film során mindvégig. Griffith Türelmetlenség c. filmjében volt hasonlóan visszatérő motívum a bölcsőt ringató nő, mint ez a - jeleneteket időnként elválasztó - pénzbe markoló, egészen ördöginek ható, ijesztően megjelenő kéz.

Sárgára van színezve az utolsó húsz perces sivatagi jelenet, mely a Kaliforniai Death Valley-ban (Halál Völgy) játszódik. A sárga színnek köszönhetően szinte érezzük a nap perzselő izzását. (Az alábbi fotók nincsenek virazsírozva. A sárgítás csak a filmen látható.)

A film első felében látjuk a McTeague házaspár megismerkedését, házasságukat és boldogan induló közös életüket. A film erősen nyomasztó második fele a házaspár életének egyre lejjebb - nyomorba és boldogtalanságba - tartó, indokolatlanul , saját hibájukból többszörös tragédiába torkolló végét ábrázolja.

Hasonlóan nyomasztó, mint a Száguldó Kerék. Mindkét esetben látjuk, hogy a szereplők hogy merülnek el évek alatt a testi és szellemi nyomorúság legmélyebb bugyraiban. Felhőtlen szórakozást ezzel a filmmel sem ígérhetek...

Vimeo - Gyilkos Arany - Felújított, 4 órás változat

Szovjetunió (GOSKINO), 95 perc, néma, ff.

Rendező: Szergej Eisenstein

Producer: Borisz Mikhin

A filmcímeknél (a post-ok tetején) mindig a hivatalos magyar nyelvű címet írom előre, majd zárójelbe kerül az eredeti cím. Most kerültem először az elé a dilemma elé, hogy az eredeti cím magyar (fonetikus) átírását - Sztacska -  vagy az eredeti cirill betűs változatot (Стачка) írjam-e ki? Úgy döntöttem, hogy az eredetit írom ki. Lesz néhány egzotikus ország (Japán, Izrael, India, stb...), jól fognak mutatni ezek a különleges betűk a post-ok tetején...

Szovjetunió, 1924 ... Ez év Januárjában halt meg Lenin. Sztálin már első titkár. Lenin végrendeletében figyelmeztette a pártot, hogy Sztálintól meg kellene szabadulni, de Sztálin maradt... még jó sokáig...

Ekkor - és még egy jó fél évszázadon keresztül - filmet csak párttámogatással lehetett csinálni. Ami meglepő, hogy a - pártállamok esetén gyakori kontraszelekció ellenére - egy olyan rendező filmjéről beszélünk - Eisenstein - aki szerintem az egyik legtehetségesebb volt  a listán eddig megtekintett filmek készítői közül. Zárójelben jegyzem meg, hogy a filmgyártásban - legalábbis a legfelső szinten - nálunk sem alakult ki kifejezett kontraszelekció, többnyire azok csináltak filmeket, akiknek volt is tehetségük hozzá. Aczél elvtárs, aki állítólag kifejezetten művelt ember volt, jó szemmel látta meg a tehetséget a művészekben.

Akit érdekel a filmművészet, talán már hallott Eisensteinről. De abban biztos vagyok, hogy a Patyomkin Páncélosról - Eisenstein leghíresebb filmje - és főleg annak lépcső-jelenetéről majdnem mindenki hallott. Több filmben is utalás esik a lépcsőn guruló, magára hagyott babakocsira - emlékeim szerint többek között az egyik Csupasz Pisztoly filmben is - tehát a világ rajtuk kívül eső részeiről alig tudó amerikaiaknak is mond valamit - ami igazán nagy szó egy némafilm esetén. Na de térjünk vissza Eisenstein első nagyfilmjéhez.

A Sztrájk egy 'komcsi' propagandafilm: egy munkásfelkelést és annak fegyveres leverését ábrázolja. Ebben a tekintetben, - mint általában minden politikai indíttatású alkotás - viszonylag gyorsan vált elavulttá, érdektelenné. Megjegyzem, már akkor is az volt amikor készült, hiszen ekkor már évek óta a kommunisták voltak uralmon, és az ő elnyomó uralmukat nyögték a tömegek, nem a filmben ábrázolt kapitalistákét.

Ellenben az a vágás (montázs) technika, amit Eisenstein kidolgozott, minden túlzás nélkül korszakalkotó.

montázselmélet: olyan filmértelmezési- és filmkészítési megközelítés, mely a vágást (franciául: montage) veszi alapjául.

Ha a montázselméletet olyan valakinek kellene elmagyaráznom, aki nem látta a filmet, akkor azt mondanám, hogy olyan mint egy videoklip. Helyenként nagyon pörgős, nagyon látványos, tökéletes precizitással ritmusra vágott anyag. A vágások között néha látszólag teljesen független képek - amik azonban így összevágva külön értelmet nyernek. Egyik legkézenfekvőbb példa erre a filmből: A munkások fegyverre történő leverése és egy marha vágóhídi leölése párhuzamosan vágva: rímelnek egymásra...

A listán eggyel ezelőtti Bagdadi Tolvajjal összevetve: mint tűz és víz.

Abban szinte kizárólag statikus totálok, ebben változatos, pörgősen változó - nagyon jól beállított MINDENFÉLE plán. Egész közeli szuper-plán is! Van, ahol csak a szereplő egyik szeme látható a képen. Ebben a korszakban az ilyen beállítások egyáltalán nem voltak maguktól értetődőek.

Abban egy főszereplő és néhány mellékszereplő, ebben nincs főszereplő! Vagyis a tömeg a főszereplő. Alig vannak arcok akikre emlékszem, a munkások annyira egyformák, tényleg tömeg-masszaként kerülnek ábrázolásra. Igaz, a 'népnyúzó kapitalisták', a gyártulajdonosok jellegzetesen, szinte paródiába hajlóan jelennek meg: Kövérek, nagyon kövérek, drága öltönyt hordanak, és folyton szivaroznak. 

Leginkább talán a francia impresszionizmussal lehet egy lapon említeni ezt a stílust. A Száguldó Kerék elején látott vonatszerencsétlenség volt hasonló erejű, mint ennek a filmnek a képi megoldásai.

Hozzá kell tenni, hogy az általam látott, és alul belinkelt változatban remek zene segíti a filmet - ez persze nem Eisenstein érdeme. Zene nélkül az egész nem működne ennyire. Nem találtam adatot arról, hogy vajon milyen zene támogatta ezt a filmet annak idején, de ilyen jó kísérettel működik ez a ritmikus vágástechnika igazán. Olyan erőteljes, hogy mellette a csend is egészen drámaivá válik.  Van egy közel fél perces szünet a zenében egy ponton - nem véletlenül - és ennek a csendnek az igen erőteljes drámaisága pont a remek zene ellenpólusaként valósul meg.

 YOUTUBE - Sztrájk (1924)

USA (United Artists), 141 perc, néma, ff.

Rendező: Raoul Walsh

Producer: Douglas Fairbanks

A rendező Raoul Walsh neve onnét lehet ismerős, hogy ő vette feleségül Griffith egyik legjobb színésznőjét, Miriam Cooper-t. A producer és egyben főszereplő Douglas Fairbanks neve pedig a United Artists alapítói között tűnt fel. (Még egyszer a négyes: Griffith, Chaplin, Mary Pickford és Fairbanks - utóbbiak ketten ekkor házasok)

Egyre egyértelműbbnek látszik, hogy Európa és az USA már a filmművészet ezen korai szakaszában is teljesen külön utakon haladt. Míg Európában a kissé 'elvontabb' irányzatok kerültek előtérbe, mint pl. a francia impresszionizmus és a német expresszionizmus, (a szovjet montázselmélet hamarosan következik) addig az USA-ban az úgynevezett Klasszikus Hollywood-i Elbeszélésmód kerekedett felül, melynek egyik jó példája ez a film.

Klasszikus Hollywood-i Elbeszélésmód: (csak nagy vonalakban, hiszen dolgozatokat is lehet írni az egyes filmes stílusokról): A főhős - aki a leginkább 'kidolgozott' karakter - valamilyen konfliktusba kerül és általában csak valamilyen küzdelem révén sikerül elérnie célját. A néző rendszerint ezzel a főhőssel azonosul. A térbeli alakzatok általában valósághűek, realisták (ellentétben pl. az expresszionista díszletekkel). Az időjelzések egyértelműek: ha ugrunk az időben, az világosan - pl. egy elhomályosított átmenettel - jelzésre kerül.

Jellemzően két - egymástól nem teljesen független - szál szerepel a klasszikus Hollywood-i filmekben: egy szerelmi és egy valamilyen egyéb: Jelen filmnél a szerelmi szál mellett Bagdad megvédése a másodlagos szál. A két szál egymáshoz képesti jelentősége a film műfajától függ. Melodrámában a szerelmi szál a hangsúlyosabb, míg egy háborús filmben ez jellemzően csak másodrangú.

Beszéljünk a színészekről, a díszletről, és a vizuális hatásokról. 

Színészek: Fairbanks játssza a főhős 'Bagdadi Tolvaj'-t. Kisportolt felső teste van, a női nézők gondolom imádták. Úgy sejtem, hogy ő az a sármos típus, aki így negyven felett is bejött a nők többségének. 

Mellette a Bagdadi hercegnő - akivel egymásba szeretnek - szinte teljesen jelentéktelennek hat. Nem azért mert Fairbanks olyan remek színész lett volna - ő is azok közé tartozik, akik a hang elterjedésével elvesztették jelentőségüket -, hanem azért mert az egész film rá lett kihegyezve, tulajdonképpen a maga számára találta ki. Akik még nyomot hagytak bennem, az a mongol kán, és a hercegnő mongol rabszolgája Anna May Wong. Utóbbi hölgy kisugárzásával képes felhívni magára a figyelmet. Ő azon kevés ázsiai származású (de már amerikai születésű) Hollywood-i színésznők egyike, akik főszerepet kaptak valamilyen amerikai filmben. Itt ő még nem főszereplő, de ez volt számára az ugródeszka. Emlékezzük arra, hogy Griffith kínaija a Letört Bimbókban még egy hunyorogva játszó nem-ázsiai volt. Wong-gal fogunk még találkozni hangosfilmben is.

Hatalmas díszlet-komplexumot építettek a filmhez. Méreteiben szerintem verseng a Griffith által épített Intolerance díszlettel, vagy a Szeszélyes Asszonyok Monte Carlo-jával. Általában nagyon lelkes kommentárokat olvastam róla, én viszont nem voltam annyira elájulva. Néhány helyen valóban sikerült szép, izgalmas - de a realitástól sokszor teljesen elrugaszkodott - Bagdadot felépíteni. A legtöbb esetben azonban a látszatra is papírmasénak tűnő falak közötti hatalmas tereket szerintem nem sikerült megtölteni, üresen kong a legtöbb helyszín. Ezen nem segít az sem, hogy a kamerabeállítások többnyire statikusak, jellemzően inkább totálokkal operálva. Premier- illetve szekond- plánra (közeli felvételek) nem is igen emlékszem. Leginkább egy operett-előadásra emlékeztetnek a díszletek és a jelmezeik is.

Ami viszont kétségtelenül a film erőssége, az a vizuális hatások - trükkök tömege. Vannak mozgó, hatalmas méretű sárkányok, repülő szőnyegek, különböző varázslatok és - ami nekem a legjobban tetszett - egy víz alatti jelenet, mely nem víz alatt lett fényképezve, de ügyes kis ötletekkel mégis úgy van megcsinálva, hogy szinte tökéletesen kelti azt az érzetet, mintha egy víz alatti világban zajlana az egész jelenet.

A filmről az a véleményem egyébként, hogy tartalmilag és minőségben is a 80-as évek magyar tévés mesejáték terméseivel mozog körülbelül egy színvonalon, de ne felejtsük el, hogy míg ezeknek a trükköknek a nagy része a 80-as években rutinfeladat volt a tévé stábjainak, és egészen megszokott a nézőknek, addig az 1920-as évek nézői számára lehengerlően izgalmas látvány lehetett.

Az amerikai filmek rendszerint erősek voltak reklám anyagokban. Találtam egy jópofa hajtogatott prospektust a filmmel kapcsolatban.

És mivel ezek a korabeli festett moziplakátok a gyengéim, íme az összes, amit találtam erről a filmről:

Walsh-ról és Fairbanks-ről talán még érdemes megemlíteni, hogy ők 34 társukkal alapították az Academy of Motion Pictures-t (Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia Kaliforniában), mely mellesleg évente átadja az Oscar díjakat. Fairbanks volt az első ilyen díjátadó házigazdája 1929-ben.

Franciaország (Films Abel Gance), 263 perc, néma, ff.

Rendező: Abel Gance

Producer: Abel Gance, Charles Pathé

A közel négy és fél órás film megtekintése alatt sokat gondolkoztam azon, hogy ha egyetlen jelzőt kellene használnom a filmmel kapcsolatban, akkor mi lenne az? 

Eleinte az 'ütős' és a 'művészi' szavak jártak a fejemben, majd a 'felkavaró'-t éreztem a találónak. A vége felé közeledve pedig a 'kemény' tűnt a legjellemzőbbnek, majd legvégül a 'sötét' lett a nyerő... nagyon sötét a film második fele, nagyon megterhelő végignézni, és nem elsősorban a hossza miatt.

Az előző ("Isten Hozta!" c.) Buster Keaton filmet bárkinek merem ajánlani egy felhőtlen szórakoztató mozizást ígérve. Nos, ez a film nem ilyen. Felütésként az alapszituáció - és ezzel ki is rostálom az olvasók nagy részét - egy szerelmi háromszög. Hogy mi ebben olyan nagyon furcsa? A háromszög tagjai: egy Apa, a Fia, és az apa örökbefogadott Lánya (azaz a fiú mostohatestvére). 

A megmaradt olvasóknak 'jóvátételként' ajánlom a lányt, Normát alakító színésznő (Ivy Close) fotó-galériáját. Helyenként kézi színezéssel. Van valami különlegesen megkapó ezekben a közel száz éves fotókban.

Eredetileg közel 9 (!) órás film volt, mely 5 éven keresztül forgott. A rendező (Abel Gance) 1924-ben lerövidítette 2 és fél órásra. Jelenleg egy 4 és fél órás felújított, két részre osztott változat érhető el. Nagyon hosszú, és el sem tudom képzelni, hogy hogyan volt képes valaki az eredeti, hosszú változatot végignézni? Rögtön hangsúlyozom: Az első órákban nagyon élveztem a filmet. Erőteljesen tud hatni! De a második felében, amikor a nyomorú, tragikus sorsok ábrázolása is ugyanilyen erős érzelmeket kelt, hosszútávon már kimondottan kellemetlen. Fájdalmasan nehezen telt az utolsó óra.

Képi világa sokszor emlékeztetett a 'Mosolygó Madame Beudet'-re. Francia impresszionista film az is. Sok esetben véltem felfedezni hasonló képi eszközöket is. 

Nagyon erős, talán az eddig látott 19 filmből itt a legerősebb a fény-árnyék drámai hatásának tudatos alkalmazása.

Gyorsuló vágás: Griffith több esetben is használta azt az eszközt, hogy különböző helyszíneken egy időben zajló - egymással összefüggő - események között egyre gyorsuló ritmusban vág. Gance ezt most még erőteljesebben, - néha a másodperc tört részére csökkenő periódusokkal, - szinte a végletekig kiaknázza. Van, ahol már - már vibrálás lesz ebből a váltakozásból.

Ezt a vágástechnikát együtt használva a fény - árnyék hatásokkal, - vagy néha vibráló, cikázó fényekkel - egészen lüktető, feszült hatás keletkezik.

YOUTUBE - A Száguldó Kerék - 1923

USA (Joseph M. Schenk Productions), 75 perc, néma, ff.

Rendező: John G. Blystone és Buster Keaton

Producer: Joseph M. Schenk

Nagyon szeretem ebben a listában azt, hogy sosem tudom, hogy mire számítsak a következő filmmel kapcsolatban. Néha egész váratlan dolgok jönnek. Most például ebbe a bájos vígjátékba botlottam. Ez az első kimondottan vidám film a listán.

Hiba lenne azt gondolni, hogy csak a 'komoly' filmek lehetnek jó filmek. Az a véleményem, hogy elsősorban igényesség szempontjából érdemes megítélni egy filmet. Minden műfajban lehet jót csinálni.

Gyerekkoromban - 80-as évek eleje - gyakran láttam a magyar tévében némafilmeket, de emlékeim szerint kizárólag Chaplin-t, 'Stan és Pan'-t (eredetileg Laurel and Hardy), Harold Lloyd-ot és ennek a filmnek a társrendező/főszereplőjét Buster Keaton-t. Ők voltak a nagy nevettetők. Gyerekként azt hittem, hogy a némafilmek mindig viccesek. 

Buster Keaton az első az 1001-es listán haladva, akinek a nevét valószínűleg egy átlagos filmnéző is hallotta már. Cirkuszos családban nevelkedett, szülei bűvészek voltak, a nagy Houdini is a társulathoz tartozott. Állítólag a Buster becenevet is a nagy mágustól kapta. A történet szerint 18 hónapos korában véletlenül legurult egy lépcsőn, majd minden sérülés nélkül felült. Ekkor Houdini megszólalt: "Ez egy 'buster' volt!" - ami veszélyes esést, halálugrást jelentett. Öt éves korára képzett akrobata lett. Ezt a képzettségét gyakran kamatoztatta filmjeiben is. Ekkor még mindig nem volt divat dublőröket használni, tehát az ebben a filmben is látható veszélyes mutatványok mind Keaton tehetségét dicsérik. 

A film alapszituációja ötletes, vígjátékhoz kicsit váratlan: egy Rómeó és Júliát idéző, két család között zajló, gyilkosságokkal tűzdelt gyűlölködésbe csöppenünk. A McKay és Canfield család között már olyan régóta tart az ellenségeskedés, hogy azt sem tudják, miért kezdődött. Egy tragikus estén a két család egy-egy férfitagja lelövi egymást. A McKay családban így már csak egyetlen fiúgyermek maradt, akit édesanyja New Yorkba költöztet nővéréhez, hogy a fiú békében nőjön föl. Ugrunk húsz évet... A fiú (Buster Keaton) értesítést kap, hogy megörökölte a családi birtokot. Elhatározza, hogy visszatér szülőhelyére.

A film első harmada egy road movie, az ifjú McKay rögös útja hazafelé. Ezt volt nekem a film legszórakoztatóbb része, lehet, hogy csak azért mert váratlan volt ez a kedves humor.

Buster Keaton vesszőparipán. Magyarul így hívták a kerékpár első - pedál nélküli - változatát, mely viszonylag hamar kiment a divatból. Angolul 'Dandy Horse'.

Ami még aranyosabb volt, az a Stephenson-féle Rocket gőzmozdony által húzott kezdetleges, lovaskocsikból álló szerelvény. Nem tudok jobb szót: Bájos az egész, és közben kacagtató. Ez a vasutas rész szerintem az egész film csúcspontja. 

Az út során a McKay fiú megismerkedik egy fiatal hölggyel (akit Keaton valódi felesége: Natalie Talmadge alakít) akiről később kiderül, hogy az ellenséges Canfield család tagja. És ez megalapozza a film középső harmadának komikus szituációit: A családok számára kötelező egymás férfi családtagjainak meggyilkolása, de van egy szabály, ami még ennél is erősebb: Vendéget nem bántunk! Azaz, míg a McKay fiú a házukban van (újdonsült szerelménél) addig érinthetetlen. És mivel a fiú rájön, milyen helyzetbe került, úgy dönt, hogy nem hagyja el a házat. És ebből alakulnak ki az újabb komikus helyzetek: A Canfield-ek töltött pisztollyal várják, hogy a fiú végre kitegye a lábát a házból...

A film utolsó harmada pedig a menekülés. Amikor a helyzet végképp tarthatatlanná válik, akkor úgy dönt, hogy inkább irány vissza New Yorkba. Itt van egy folyós-vízeséses jelenet, ahol megcsillogtathatja artista-tehetségét Keaton. Nem lövöm le a poént, látványos. Az alábbi kép egy kulisszafotó az említett vízesésről. A filmben sokkal nagyobbnak látszik, mint amilyen valójában.

Buster Keaton inkább artista ezekben a filmekben mint színész. Hangját nyilván nem halljuk, mimikája pedig mintha egyáltalán nem létezne. Humorának egyik forrása pont ez a merev arckifejezés, mely minden körülmények között letörölhetetlen az arcáról. Ha boldog, ha életveszélyben van, pont ugyanolyan egykedvűen szemléli a dolgokat. Ez a kissé szerencsétlennek tűnő, alacsony - kb. 160 cm magas - törékeny figura a nézők egyik kedvencévé vált. 

YOUTUBE - Isten Hozta - 1923

USA (Universal), 142 perc, néma, ff.

Rendező: Erich von Stroheim

Producer: Irving Thalberg

Húúú, ez nagyon jó volt! Kb. félúton vagyunk a listán az első hangosfilm megjelenéséig, és már eddig is több olyan filmet láttam ami kimondottan tetszett, de az Intolerance mellett ez a második, aminek szinte minden pillanata kimondottan élvezetes volt számomra.

A helyszín: Monte Carlo. A Riviéra hangulata önmagában is különleges, de az 1922-es miliő külön izgalmassá teszi.

Ha valaki nem tudja milyen lehet Monte Carlo hangulata, akkor íme a film egyik feliratképe (akár szabadvers is lehetne), ami segít egy kicsit ráérezni:

Monte Carlo!

Sós mediterrán tengervíz ---

Alpesi havasokból fújó szellő ---

Rulett --- Kártya ---

Nagyvilágiak --- Cafkák ---

Királyok és Csalók --- Szerelem! ---

Szerelem! És Öngyilkosságok --- És

hullámok - és hullámok - és hullámok!

Rögtön az első jelenetben egy tengerre néző villa teraszán ismerkedünk meg a főszereplővel és két unokanővérével... (akik lehet, hogy inkább a szeretői? - ezt nem fogjuk megtudni bizonyosan a film során, csak sejtésünk lehet). Ülnek a teraszon, mely alatt ott hullámzik a tenger, és a kellemes mediterrán szél szüntelenül lengeti a pálmaleveleket...

A rendező - főszereplő von Stroheim haláli fazon. Nem csak remek filmet csinált, de a főszerepet is olyan hitelesen alakította, hogy az embernek kinyílik a bicska a zsebében. Ugyanis egy simlis hóhányót alakít. Azt a fazont, akire nem is mondanám igazán, hogy jóképű, sőt, inkább kimondottan tenyérbemászó, gátlástalan, egoista, mégis a nők nagy része oda van érte, és ezt ő ki is használja.

Két "unokahúgával" azért tették székhelyüket Monte Carlo-ba, hogy valahogy becserkésszenek egy gazdag feleséget, akit majd fondorlatos módon kifosztanak. Hősünk Karamazin grófként, az orosz cár testőrségének leszerelt tagjaként mutatkozik be mindenkinek. Minden nőt levesz a lábáról. Mindenkit... De ő egyiket sem szereti, mindenkit csak kihasznál... még a cselédlányt is kiforgatja évek során összekuporgatott pénzéből. Csúnyán... Eleinte minden összejön neki, de végül kártyavárként omlik össze az egész...

Stroheim Bécsben született Erich Oswald Stroheim néven. 24 évesen emigrált az USA-ba. Elis Island-en (ahol a bevándorlókat regisztrálták, mielőtt az országba engedték őket) a következő nevet diktálta be: Erich Oswald Hans Carl Maria (!) Stroheim és Nordenwall grófja. Lehet, hogy ez a simlis szerep nem is állt olyan távol tőle?

1914-ben kezdett Hollywood-ban dolgozni, először kisebb szerepeket kapott. Griffith Intolerance c. filmjében is szerepelt, és rendező-asszisztensként is dolgozott Griffith keze alá. Később nagyobb szerepeket is rábíztak, majd elkezdett írni és rendezni is.

A Szeszélyes Asszonyok a harmadik rendezése volt. Azt a megbízást kapta a stúdiótól, hogy csináljon valami filmet, ami a szex és a pénz körül zajlik. Mániákusan törekedett a tökéletességre, ennek köszönhetően az eredetileg 250.000 dolláros költségvetés végül 1 millió dollár fölötti lett. Ezzel ez lett a Universal addigi legdrágább filmje. És ezt a tényt fel is használták a reklámozáskor: The first real million dollar picture. - Az első igazi egymillió dolláros film. Universal Super Jewel Production volt, amivel a Universal Studio legexkluzívabb filmjeit jelölték. Gyönyörűek ezek a poszterek:

Eredetileg 6 óra 24 perces (!) volt a film - később csinált Stroheim 9 órásnak szánt filmet is -, de a premierre lerövidítették 3 és fél órásra. Majd a stúdió jobbnak látta még rövidebbre, 2 és fél órásra vágni... Készült 73 perces verzió is. A jelenleg elérhető legteljesebb változat 144 perces. 

Fogunk még találkozni Stroheimmel rendezőként és színészként is. A hangosfilmes korszakban is.