Dánia és Svédország (Svensk Filmindustri) , 104 perc, néma, ff.

Rendező: Benjamin Christensen

Na tessék... A Nanuk után kettővel megint egy dokumentumfilm. Legalábbis nagyon annak szeretne tűnni. Dán rendező készítette, de a svéd Svensk Filmindustri pénzelte, mely egyébként egy ma is rendkívül sikeresen üzemelő produkciós vállalat. Dániában ekkor nem volt olyan nagy filmes cég, mint az említett svéd vállalat.

A huszadik század elején nagy divat lehetett mindenféle okkult dolgokkal, illetve fekete mágiával foglalkozni. Ha megnézzük az eddig látott Európai filmeket, akkor azt vesszük észre, hogy a Mosolygó Madame Beudet c. francia impresszionista filmen kívül mindegyik kisebb-nagyobb mértékben tartalmaz ilyen - akkoriban legalábbis - misztikusnak tűnő elemet. (Pld. hipnózis, alvajárás, halottak szelleme, vámpírok, stb...) 

1922-ben még messze nem volt kialakult stílusa a dokumentum-filmeknek. Nem is csoda, ez inkább tévés műfaj lesz majd, bár igaz, hogy egy-egy színvonalasabb vagy különlegesebb dokumentumfilmnek manapság is sikerül moziba kerülnie. 

A boszorkányokról (häxa - svédül boszorkány) kíván tudományos, - de szerintem inkább áltudományos - hozzáállással minél több mindent megmutatni ez a film. Nagyon heterogén, van itt minden... stíluskavalkád...

Hét fejezetre bomlik az eredeti 1922-es film (a későbbi, "felturbózott" változatokról majd a bejegyzés végén írok):

1. fejezet: Ebben a valamivel több, mint tíz percben szinte csak rajzokat, fametszeteket látunk magyarázó szövegekkel. Leginkább középkori boszorkányperek és vallatások ábrázolásán keresztül igyekszik bemutatni a témát... hát ez elég uncsi...

2. fejezet: A második rész valamivel mozgalmasabb - bár kicsit zavaros - kavalkádja egymástól független kis felvillanásokkal, a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmeket ábrázoló jelenetekkel halad tovább. Ha már lúd, legyen kövér, idekeveredik a Sátán is, ördögi megtestesülésében, melyet maga a rendező, Christensen alakít.

 3. 4. és 5. fejezetek: Megint valami egész más jellegű dolgot látunk, mint korábban. Hirtelen egy fikciós történetben találjuk magunkat. Három fejezeten át - az előző fejezettől teljesen eltérően - egy kerek történeten keresztül mélyülünk el a korabeli inkvizíciós boszorkányperek világában. Vörösre virazsírozva a jelen idejű események, kékre a 'boszorkányok' által - a kínvallatás hatására kicsikart - kitalált történetek a 'boszorkánykodásaikról'. (Ezek az elbeszélések elevenednek meg az alábbi forgatási fotókon.) Ez a kifejezetten nem dokumentarista stílusú rész teszi ki a teljes film közel felét. Helyenként kifejezetten realisztikus a bemutató, például amikor a vallatók félmeztelenre vetkőztetik egyik szegény, összeaszott testű, vénséges vén, fogatlan delikvensüket, hogy belekezdjenek a vallatásba... 

 6. fejezet: Megint visszatérünk a doku jelleghez. Főleg kínzási módszereket és kínzóeszközöket mutat be.

7. fejezet: Végül az utolsó rész kísérletet tesz arra, hogy a boszorkányokra tudományos magyarázatokat találjon. Azaz a rendező szerint a legtöbb furcsa viselkedés, melyet a boszorkánynak vélt személyekkel összekötöttek, valamilyen elmebetegséggel magyarázható, mint: 'hisztéria', kleptománia, alvászavarok, stb. Nem látok ebben sem túl sok tudományos megalapozottságot.

Az egész inkább szórakoztató, mint informatív. Láthatóan - a Svensk Filmindustri támogatásának köszönhetően - sokat költöttek díszletre és egyéb forgatási költségekre. A rendező két éven át kutatott a boszorkányokkal kapcsolatban, és a filmet látva az volt az érzésem, hogy mindent bele akart szuszakolni a filmbe, amit csak talált. Állítólag kizárólag éjjel forgattak mindent, hogy a fényhatások és a körülmények mind a félelmetes hangulatot gerjesszék...

Mint ahogy a bejegyzés elején említettem, ennek a filmnek is több változata van. Az alap, amit én megnéztem, az 1922-es film felújított változata, azzal a zenével, amivel állítólag eredetileg megszólalt. Ezek híres zeneszerzők művei. Az utolsó fejezet alatt például Beethoven Holdfény Szonátája hallható.

1941-ben, amikor már a hangosfilmek korszakában vagyunk, a rendező Christensen úgy látta jónak, hogy csinál egy hangos bevezetőt a filmhez, melyben ő maga, mint egy professzor egy 8 perces felvezetőt tart, ezzel még inkább erősítve (erőltetve) a tudományos jelleget.

Majd 1968-ban újravágták a filmet. Lerövidítve 77 percesre, és drámai hatású narrátori szöveget vettek fel hozzá. És az eredeti komolyzenei betétek helyett egy jazz együttes készített hozzá aláfestő zenét. Míg a Halál Kocsisa esetében nagyon rossz véleményem volt a modern zenei verzióról, addig ez a jazz-es változat határozottan jól megy ehhez a filmhez.

Ha már itt tartunk, megjegyzem, hogy 1922-ben a film készítésekor már gyakorlatilag rendelkezésre állt a technika, hogy hangos filmeket készítsenek - triergon eljárásnak hívták - de még nem voltak hozzá olyan színvonalú műszaki megoldások, mellyel megfelelő minőségben tudták volna megszólaltatni a hangot. A filmgyártók ekkor még úgy gondolták, hogy nincs szükség a filmnek hangra, mivel a hang nélküli film jóval több művészi lehetőséget rejt magában. Ezért a filmkészítők egyelőre nem finanszírozták a jobb minőségű hanglejátszó eszközök fejlesztését.

Értem ezt az érvet, de az idő végül mégsem adott nekik igazat. Valahogy így vagyok én most a 3D-s filmekkel. A térhatású megjelenítés szerintem többet vesz el, mint amennyit hozzáad. Érdekes, hatásvadász eszköz, de véleményem szerint a film 2D-s formájában az igazi. 

triergon eljárás: a hanghullámok átalakíthatók elektromos impulzusokká, melyek fénycsíkokká transzformálhatóak, és ezáltal hangcsíkként rögzíthetőek a filmszalagon. Lejátszáskor a filmtekercsen megőrzött jelek ismét elektromos impulzusokká alakíthatóak, melyek megrezegtetik a hanggerjesztő membránokat. A rendszer feltatlálója három német mérnök volt: Hans Vogt, Jo Benedict Engl és Joseph Massole. Ezt megelőzően gramofont társítottak a filmvetítőhöz, de ott mindíg visszatérő probléma volt, hogy a vetítő sebessége még nem volt egyenletes, ezért a hang nem maradt szinkronban a képpel.

YOUTUBE - Häxan - 1922

YOUTUBE - Häxan - 1968

Németország (Prana-Film), 94 perc, ff., néma

Rendező: F.W. Murnau

Producerek: Enrico Dieckmann és Albin Grau

Rögtön előre szeretném bocsájtani: nemcsak, hogy nem tudott megfogni a vámpírfilmek újkori divathulláma (Alkonyat, Vámpírnaplók, True Blood, Buffy stb., stb...), de nem is nagyon értem, hogy mitől lehet izgalmas ez az emberi vérszívókról kerekített misztikus, félelmetes fantáziavilág olyan sokak számára.

"Az ön feleségének olyan gyönyörű a nyaka..." - mondja Nosferatu, és bár mi tudjuk, hogy miért vonzódik annyira a nyakakhoz, a főszereplő még csak bambán csodálkozik. Külön figyelmet érdemel, hogy Nosferatu-nál még nem a két felső szemfog módosult 'vámpírosan', hanem a középső felső metszőfogak. (Lásd a korabeli moziposzteren.)

Ezt a filmet tekintik általában az első Drakula filmnek. Ami egyrészt furcsának tűnhet, mert nem szerepel benne Drakula gróf (ezt az ellentmondást mindjárt feloldom), másrészt nem is teljesen első, hiszen egy évvel korábban, 1921-ben már mozikba került egy magyar (!) gyártású Lajthay Károly film "Drakula Halála" címmel. Sajnos ez a film - valószínűleg a II. Világháború során - elveszett.

Szóval hol van itt Drakula?

1921-ben Dieckmann és Grau producerek - akik erősen érdeklődtek az okkultizmus iránt  -   megalapították a Prana Film-et. (Prána - életerő-energia a hindu filozófiában.) Első filmjük Bram Stoker 1897-es "Drakula" című regényének megfilmesítése lett volna. Elkezdtek dolgozni a filmen, és valamilyen okból vagy nem tudtak, vagy nem is akartak megállapodni a filmes jogok megvételéről, ezért inkább úgy döntöttek, hogy megváltoztatják a szereplők neveit és egy kicsit átírják a történetet. Így lett Drakula grófból Orlok gróf, más néven Nosferatu. Ez a trükk végül nem jött be, a német bíróság elrendelte az összes kópia megsemmisítését, amit végre is hajtottak. Csak azért tudott fennmaradni a film, mert ekkor már külföldi forgalomba is kerültek kópiák, amikre természetesen a német bíróságnak nem volt ráhatása. A Prana Film egyúttal csődöt jelentett be, hogy ne kelljen a hatalmas kártérítést kifizetniük. Így a Nosferatu nem csak az első, de egyben az utolsó filmjük is lett. 

A film bemutatójára az alább látható Berlini Állatkert márványtermében került sor. Nem mindennapos helyszín egy premierhez!

Orlok gróf (Nosferatu) mellett van még egy fura fazon a filmben. Őt Knock-nak hívják, és ő teszi a film elején a Thomas Hutter nevű - egyébkén elég súlytalan - főhősnek a következő ajánlatot:

"Jó kis pénzt tudnál keresni magadnak...persze kell egy kis fáradozás... egy kis izzadtság, és... esetleg egy kis vér..."

Főhősünknek el kell adnia a saját házával szemben levő elhagyatott épületet Orlok gróf számára, de ehhez előbb fel kell keresnie a furcsa grófot távoli kastélyában, ahol el is tölt vele néhány napot.

Szaporodnak a furcsa jelek: ébredéskor két piros kis pontszerű sebhely a nyakán, melyet ekkor még - jobb híján - a szúnyogokra fog. 

Aztán eljön a pont, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy menekülni kell. Ekkor Orlok már költözik az újonnan vásárolt házba, útját azonban egyre szaporodó halálesetek kísérik. Tehát nemcsak vérszívó, de halálosztó is. Orlok gróf maszkja egyébként jópofa, bár mai szemmel inkább vicces, mint ijesztő.

Ebben a filmben újra gyakori a virazsírozás (a teljes kép egy adott színűre színezése), és újdonságként hatott az egyik jelenetben az un. stop-motion technika alkalmazása. 

stop motion: képkockánként beállított rögzítési eljárást jelent, amelyet később mozgóképpé dolgoznak össze. A hagyományos filmfelvétellel ellentétben itt nem valós időben megrendezett sebességgel kerülnek rögzítésre az események, hanem a mozgóképet alkotó összes képkocka egy-egy külön beállítást jelent, melyet állókép, azaz fotó formában rögzítenek. Majd az így keletkező állóképeket egymás után vágva, összeillesztve jön létre a mozgókép, animáció.

A végkifejlettel kapcsolatban annyit árulnék el, hogy ennek a filmnek a doktrinája szerint egy vámpírt csak úgy lehet megállítani, hogy egy önfeláldozó tiszta szívű nő 'lefoglalja' a vámpírt az első kakasszóig. A napfénytől ugyanis megsemmisülnek. 

Azzal kezdtem ezt a bejegyzést, hogy számomra érthetetlen a vámpíros filmek divatja. Különös érdeklődéssel ültem le megnézni ezt a filmet, mert egy ismerősöm - akinek adok a véleményére - úgy ajánlotta a figyelmembe ezt a filmet, hogy részben ennek hatására kezdett filmezéssel foglalkozni. Talán ezért okozott valamelyest csalódást. Nekem helyenként kimondottan zavarosnak tűnt a történetvezetés. Dramaturgiailag kimondottan egyenetlennek érzem. Képi világában sok helyütt emlékeztetett a  szintén expresszionista Dr. Caligari-ra bár nem annyira szélsőséges. Viszont az a jelenet, ahol Nosferatu-nak csak az árnyéka látszik nagyon látványos, igencsak rendben van.

YOUTUBE - Nosferatu (1922)

USA (Les Fréres Revillon, Pathé Exchange), 79 perc, néma, ff.

Rendező: Robert J. Flaherty

Producer: Robert J. Flaherty

Váratlan volt, hogy ezen az 1001 filmet tartalmazó listán egy dokumentumfilmbe botlom. És váratlanul érdekes is volt a film!

Bevallom - tudom, ciki - azt hittem, hogy az eszkimók valahol az Északi sarki jégtakaró környékén éltek. Tévedés! Az Eszkimók a tudomány jelenlegi állása szerint Kelet-Szibériából a Bering-szoroson Alaszkába átkelt, majd onnét Észak Amerika jeges vidékét benépesítő csoportjai. Itt jegyzem meg, hogy a hagyományosan használt kiterített világtérképet nézve nem tűnik kézenfekvőnek, de Szibériából (Oroszország) a Bering-szoroson mindössze 85 km-t kell a tengeren Alaszkáig (USA) hajózni.

Maga az Eszkimó elnevezés egyébként kimondottan tudománytalan, mivel nem beszélhetünk egy adott Eszkimó népről. Vannak az Inuit-ok Kanadában, Észak-Alaszkában és Grönlandon, és vannak a Yupik-ok kelet-Szibériában és Alaszkában. Csak a Yupik-oknak négy különböző nyelvet beszélő csoportja van. Ők maguk sem tartják magukat egységesen Eszkimóknak, nem beszélve arról, hogy ezt az elnevezést kimondottan sértőnek is tekintik. De engem ez nem zavar, az egyszerűség kedvéért én most Eszkimóknak fogom hívni őket.

Számomra a legnagyobb rejtély, hogy ha ilyen hatalmas távolságot vándorolt ez a népcsoport, akkor miért nem vándoroltak egy kicsit tovább, mondjuk délebbre... ahol kicsit jobb idő van... Vajon miért álltak meg ott, ahol annyira hideg van, hogy fák sem léteznek. Amerre nézünk, csak hó, hó és hó... meg tenger. Mert az eszkimók többnyire tengerparton élnek, és fókára vadásznak. Ritkábban bemerészkednek a kontinens belsejébe szarvasra vadászni. De inkább a parton élnek.

Korábban már jeleztem, hogy mindegyik filmnél megpróbálok eredeti filmplakátokat felkutatni. Ennél a filmnél külön szerencsém volt, mert öt különbözőt is találtam. Legtöbbjük annyira tetszik, hogy nehezen választottam ki közülük egyet a cím alá a megszokott helyre. Végül úgy döntöttem, hogy mind az ötöt elhelyezem ide egy galériába, mert tényleg nagyon szépek!

Robert J. Flaherty - a film készítője - az USA-ban született, de Kanadában (Toronto) járt főiskolára, és Kanadában kezdett ásványkutatóként dolgozni. Munkája során megismerkedett egy Eszkimóval akitől sokat megtudott az Inuit Eszkimókról. 1913-ban egy sziget kutatásával bízták meg, és főnöke javaslatára magával vitt egy kézi kamerát is. Annyira elkezdte érdekelni az Eszkimók élete, hogy valódi munkáját teljesen elhanyagolta, és inkább őket filmezte. Visszatérésekor megvágta a filmet, baráti körben kimondottan sikere is volt vele, de mielőtt elküldhette volna az USA-ba egy komolyabb forgalmazónak, cigarettájával véletlenül felgyújtotta a tekercset. Ezek a korabeli nitró filmek egy pillanat alatt lángra lobbantak és elégtek. Úgy döntött, hogy visszamegy, és forgat egy jobbat.

Sikerült 'szponzort' is találnia. A francia Les Fréres Revillon szőrme kereskedő cég finanszírozta a költségeket. 1920 nyarán Flaherty kiutazott Port Harrison-ba (Quebec), magával vitt két profi kamerát, és minden szükséges eszközt ahhoz, hogy a forgatott anyagot kint előhívja, és levetítse a szereplőknek. Kint szereplőket castingolt és... hoppá... itt akkor előkerül a dokumentumfilmeket érintő kényes kérdés: Minden valódi, amit egy dokumentumfilmben látunk? 

Természetesen nem. De egy dokumentumfilm rendszerint a valóságot igyekszik bemutatni, vagy legalábbis eljátszani olyasmit, ami megtörtént illetve meg szokott történni. 

Szóval Flaherty castingolt a helybeli lakosok között, tehát akiket egy családként mutat azok igazából összeválogatott szereplők voltak, és azt is el kell ismerni, hogy a legtöbb jelenet meg volt rendezve. És meg kell vallani azt is, hogy már a film készítésének idejében sem volt minden elemében valósághű a film. Például az eszkimók már régen lőfegyverrel vadásztak, Flaherty viszont szerette volna látványosan, szúrófegyverekkel mutatni az eszkimókat. 

Egye fene, engem nem zavar... Nagyon érdekes dolgokat láttam. Például, látjuk, hogyan készítik a kis félgömb alakú házaikat, melyeket IGLU-nak hívnak. Eddig azt hittem, hogy ezek valahogy jégből vannak kifaragva. Igazából nagyon kemény hótömbökből vágnak téglaszerű elemeket, és abból építik fel remek forma-érzékkel ezeket a házacskákat. Egy kisebb jégtömböt is használtak, ezt ablakként helyezték el. Ezen átsütött a nap, míg a hótömbökön nem.

Egyéb érdekes dolgok is kiderülnek a filmből. Például, hogy valószínűleg emiatt a film miatt terjedt el az un. Eszkimó-puszi kifejezés (az orrok összedörzsölése), és azt, hogy bár nulla fok alatt kell tartani az IGLU belső hőmérsékletét, hogy ne olvadjon el a hó-falazat, bent a család mégis meztelenül alszik a prém takaró alatt. Brr...

A kamera beállítások és vágások feltűnően jók, nagyrészt mai szemmel is korszerűnek tűnnek.  

YOUTUBE:  Nanuk, az Eszkimó

Németország (Uco-Film), 270 perc, néma, ff.

Rendező: Fritz Lang

Producer: Erich Pommer

"Maga megint kokózott, Spoerri!" - erre a felütésre nem számítottam egy 1922-es film esetében! A Weimari köztársaságban (azaz már nincs császár - még nincs Hitler) ... izgalmas korszak lehetett ez a rövid átmeneti időszak Németországban a huszadik század elején, szinte közvetlenül az első világháborút követően ... Hát fel sem merült bennem, hogy a gengszterek asszisztensei már ekkor kokainozással ütötték el szabad félóráikat.

Nagyon hosszú ez a film. Én a felújított változatot láttam - mindig felújítottat nézek, ha tehetem, szeretem felkutatni az elérhető legjobb minőséget. Létezik ennél rövidebb változat is, és szerintem ki lehetett volna hozni egy pörgősen izgalmas másfél órás filmet ebből a 4 és fél órás anyagból.

Két részre osztott a film. Eredetileg nem is egyben mutatták be. Németországban legalábbis 1 hónapos eltérés volt a két rész premierje között. 

Az első rész kicsivel több, mint két és fél órás, és tulajdonképpen gengszterfilmnek sorolnám be. Kifejezetten emlékeztet a Les Vampires -re, mely a negyedik volt ezen a listán. Tulajdonképpen ez a rész a fehérgalléros főgengszter (Dr. Mabuse) - az átváltozások nagymesterének - hosszúra nyújtott bemutatása. Az éppen aktuális tervhez olyan külsőt készít magának, amilyet csak akar. Ha új alakra van szüksége, egy pakli fényképből választja ki külsejét a soron következő akciójához:

Kedvenc vadászterületei a füstös játékbarlangok, melyek gyakran csak jelszóval - titkos hátsó ajtókon keresztül, testes kidobó emberek által vigyázva - közelíthetőek meg. Bennük felelevenedik a múlt század elejére jellemző romantikus éjszakai világ, amikor még mindenki frakkban illetve szmokingban járt ezekre a helyekre. A titkos kártyabarlang - ha razzia fenyegetne - egy gombnyomásra (süllyesztő technika!) átalakul éjszakai klubbá ahol fedetlen kebleket is láthatunk. 

Ezt a filmet is szokás a német expresszionista vonulatba sorolni. A díszletekben helyenként valóban felfedezhetőek a Dr. Caligari díszleteihez hasonló vonások, de én nem érzem annyira karakteresnek ezen stílusjegyek jelenlétét, mint az említett filmben.

Óvatlan szerencsejátékosok kifosztásán kívül, ha úgy adódik, akkor téves információk híresztelésével befolyásolja a tőzsdét... de egy csapat vak (!) és fogyatékos férfit egy titkos műhelybe zárva hamis pénz nyomásába is kezd: "Amíg az Európai valuták romlanak, addig csak dollárt nyomuk!" - hát így megy ez Dr. Mabuse-nál. 

Mabuse ténykedése persze nem kerülheti el a hatóság figyelmét. Egy rendkívül tenyérbemászó államügyész - végülis milyen legyen egy ügyész, ha nem tenyérbemászó?! - ered a csaló nyomába, és az első rész végére néhány letartóztatást is sikerül eszközölnie a főgengszter segítői közül. Ez meg is adja a második - az elsőnél jóval nyomasztóbb, kicsit kevesebb mint 2 órás - rész alaphangulatát, melyet az alcím - Inferno / Pokol - megfelelően jellemez.

Míg az első részben az ügyész - bűnöző viszonylatban (elítélhető módon) helyenként a bűnözővel szimpatizáltam - mellesleg jól hozza Mabuse karakterét az őt játszó Rudolf Klein-Rogge -, addig ebben a második részben Mabuse tesz arról, hogy elveszítse a néző minden jóindulatát. Bárki, aki őt támogatta - érdekből vagy szerelemből - ha bajba kerül, számíthat rá, hogy Mabuse a legrövidebb úton megszabadul tőle, nehogy véletlenül felhasználhassák ellene. Tehát ahogy az ügyész egyre közelebb kerül hozzá, úgy kezdenek körülötte hullani segítői, mint a legyek. Ezzel párhuzamosan az ügyész semmivel sem válik szimpatikusabbá, így a film vége felé tökéletesen híján maradunk bármilyen pozitív hősnek. 

Fritz Lang rendezőtől lesz még jó néhány film a listán, és arra számítok, hogy többségük majd jobban megfog, mint ez. Nem azt mondom, hogy rossz volt, de olyan aspektusa nem volt, ami igazán elvarázsolt volna.

Franciaország (Colisée Films), 38 perc, néma, ff.

Rendező: Germaine Dulac

Producers: Charles Delac

Nem ígér könnyed szórakozást ez a 38 perc. És a cím ellenére Beudet asszonyt sem fogjuk látni sokat mosolyogni. Ez a rövidfilm egy elhidegült, keserves házasságot ábrázol.

A karakterek akár ismerősek is lehetnek, a játékidő nagy részében kettejüket látjuk:

A férj: Korpulens ötvenes, szeret a társaság középpontjában lenni. Az a típus, aki tulajdonképpen szórakoztató, kellemes társaság. De harsánysága, ami a barátoknak néhány órás összejövetelek során szórakoztató, az az élettárs számára  hosszútávon fárasztó, egy idő után könnyen elviselhetetlenné válik. 

A feleség: Ha az ő tekintetét nézem, felmerül a kérdés: Van még valami öröme ennek a nőnek az életben? Úgy tűnik semmi. Ami szomorú, hogy a jelek szerint ezzel ő is tisztában van, de helyzete miatt csak egyvalakit hibáztat: A férjet. 

Listánkon ez az első film, melyet egy hölgy rendezett: Germaine Dulac. Először újságíróként kezdett dolgozni több feminista lap számára, majd egy barátnőjének köszönhetően (Stacia Napierkowska, színésznő) belemerült a film világába. Az említett feminista kötődése alapján, és ismerve a tényt, hogy nem sokkal válása után készítette ezt a filmet, talán joggal nevezik a kritikusok az első feminista filmnek, mely jó eséllyel önéletrajzi elemekből is építkezik.

Adott tehát a szegény feleség, aki évtizedeken át beleszürkült érzelemmentes házasságába. Ilyenkor mindig felmerül bennem: De hát kezdetben biztos minden szép volt... Biztos nem úgy kezdődött, hogy rossz volt... Valami közös csak volt bennük egyszer ... régen... Abból már semmi nem maradt?

Bennem pont ellenkező hatást váltott ki a film, mint amit valószínűleg a rendezőnő kiváltani szándékozott. (És ahogy több kritikus a filmet interpretálni próbálja.)  Én egy olyan férjet látok, aki valamiért nem tud tájékozódni az emberi kapcsolatokban. Rosszindulatnak nyomát sem látom részéről (persze más részéről sem). Ha röviden szeretném megfogalmazni, akkor úgy mondanám, hogy ez a férfi egy szerencsétlen, akinek a sok pénze miatt senki nem meri megmondani, hogy néha pihenhetne is egy kicsit, mert SOK!

Teli szájjal gurgulázva nevet... Zabál... Kedvenc poénja, hogy előveszi pisztolyát a fiókból, és eljátssza, hogy főbe lövi magát. Természetesen nincsen töltény a tárban. Szerintem ez elsőre sem vicces (sőt Zámbó Jimmy óta kimondottan nem az), de sokadszor látva valószínűleg tényleg idegesítő lehet. De neki fogalma sincsen arról, hogy ő bárkit is idegesít!

A film jó részében a feleség gondolatait, fantáziavilágát látjuk, melyben a férj egyre inkább nyomasztó módon jelenik meg. Lassításokat alkalmaz a rendező, egy torz világba lépünk be. Már-már thriller-szerű hatást kelt néha, voltak pillanatok, amikor kimondottan szorongtam. Holott csak arról van szó, hogy a feleség gondolataiban a férj egyre inkább szörnyetegként jelenik meg. És amikor már a legmélyebben vagyunk, amikor látjuk, hogy ez a szerencsétlen 'Mitugrálsz' még a zakóját sem tudja úgy begombolni, hogy a gombok között ne csípje be az ingét, akkor a feleség, akiben ott pezseg a gyűlölet, odalép, és megigazítja. Mert hát így mégsem engedheti el itthonról. Nagyon emberi volt ez a pillanat, és - bevallom - megható. Kell, hogy legyen még valami közös bennük...

A film erőssége egyébként, hogy ezeket a hangulatokat kimondottan jól közvetíti. Esemény, mely - divatosan szólva - előre lendíti a cselekményt, alig van a filmben - bár az a néhány, ami van, kétségtelenül fontos. Hangulatokat látunk leginkább. Impresszionista filmről van szó.

Francia impresszionizmus: A francia filmművészeti avantgárd első szakasza a francia impresszionizmus volt. Ez az irányzat bizonyos képviselői révén átnőtt az „igazi” francia avantgárdba, de jellege szerint különbözik attól. Ennek a magas fejlettségű francia filmstílusnak legfőbb eszköze a kifejező fény, a fények és árnyékok egyensúlya, harmóniája. A filmbeli megvilágítás a művészi kifejezést szolgálta. Az általános bevilágítás csupán bázis volt. A rendező ebből indult ki, hogy felrakhassa a kifejező fényeket és árnyékokat, hogy ezáltal megteremtse a jelenet drámai atmoszféráját.

A történet egyszerű. A feleség - mivel férjében látja boldogságának egyetlen gátját - egy nap úgy dönt, hogy elhelyez egy golyót abban a pisztolyban, amivel férje minduntalan eljátssza a főbelövést. Éjszaka küzd a lelkiismeretével (talán jönnek elő azok az emlékek, amikor még minden jó volt?), és elhatározza, hogy reggel inkább kiveszi a töltényt. De erre már nincs lehetősége.

Majd jön egy váratlan csavar, és a legvégén még valami, ami miatt én egyszerűen nem tudtam a nő oldalán állni (igaz, senki nem is kért tőlem állásfoglalást), de még csak semleges sem tudtam maradni. A rendezőnő vélhető szándéka (ha egyáltalán volt ilyen) ellenére én a férjet tekintem áldozatnak ebben a házasságban. Nem a feleséget. Vagy, ha nagyon elvont akarok lenni: Mindketten önmaguk közös áldozatai... 

YOUTUBE - La Souriante Madame Beudet (1922)

USA (United Artists), 150 perc, néma, ff.

Rendező: D.W.Griffith

Producer: D.W. Griffith

Ebben a filmben is megkapjuk Grish kisasszonyt, sőt! ... kettőt is. Mint kiderült számomra, Lillian Grish-nek volt egy Dorothy nevű testvére is. Vele szerepel ebben a filmben, és mostohatestvéreket alakítanak. 

A történet a Francia Forradalom idején játszódik, még éppen a kitörése előtt kapcsolódunk be. Látjuk Danton-t Robespierre-el kvaterkázni az utcán. Ők végül fontos szereplői lesznek majd a film második felének. De szintén látjuk Thomas Jefferson későbbi Amerikai elnököt, aki itt még csak nagykövet. Csak azért jelenik meg, hogy az amerikai nézőknek ezzel egy kis örömet okozzon Griffith. Látjuk XVI. Lajost is. Szeretem az olyan filmeket, ahol a fiktív események egy olyan eseménysorral keverednek, melynek ismerjük a pontos kimenetelét. Az pedig némafilmtől szokatlanul erős poén, amikor Danton próbál közbenjárni a népbíróságnál az egyik lány életéért, és valaki figyelmezteti, hogy vigyázzon, mert az ilyesmi egyszer még az életébe kerülhet.

Griffith-től az ekkorra tőle már megszokottá vált melodrámát kapjuk (váratlan és valószerűtlen fordulatokkal, a filmet végigkísérő balsorssal, stb.). Itt sem bírja ki, hogy ne csempésszen bele néhány egészen valószerűtlen momentumot. Az egyik lányt elraboló cigány asszonynak olyan jellegű bajsza van hiányos fogsora fölött, mint amilyet Bajor Imre hordott. A királyi udvarban a hölgyek olyan elképesztő hajkoronákat hordanak, amik majdnem 1 méter magasak.

A filmet bevezető szövegben Griffith megpróbál párhuzamot vonni a kommunisták - 3 évvel vagyunk a Nagy Októberi Szocialista forradalom után - és a francia forradalmárok között. Egészen addig megy, hogy a francia (!) forradalmárokat anarchista, bolsevikoknak nevezi, ami talán kicsit erős. Azért találom nagyon szerencsétlennek a politikát belekeverni egy filmbe, mert a politika nagyon gyorsan veszít aktualitásából. A huszadik század első felében az amerikaiak rettegtek, hogy a kommunizmus oda is begyűrűzik, mai szemmel nézve viszont már nevetséges és érthetetlen, hogy miért kell egy francia forradalom idején játszódó filmbe beleerőszakolni az antikommunista vonalat.

A film kiinduló szituációja, hogy az árva mostohatestvérek - akik közül az egyik megvakult egy betegségben - elindulnak Párizsba, mert ott állítólag létezik egy orvos, aki vissza tudná hozni a vak lány látását. Egyiküket már útközben kinézi magának egy pökhendi arisztokrata, majd el is raboltatja. A szerencsétlen, magára maradt vak testvért pedig az előbb említett cigány asszony veszi magához és koldulásra kényszeríti. A film során először a kizsákmányoló nemesség miatt szenvednek a lányok, majd miután kitört a forradalom, kiderül, hogy a másik oldal ugyanolyan elviselhetetlen.

Szép az épített Párizsi sikátorokat ábrázoló díszlet. És persze, ha Francia Forradalomról van szó, akkor szinte kihagyhatatlan szereplő a Guillotine. De látványos a népbíróság ülésterme is.

A már megszokott teátrális játék - a Körkarlen realisztikus színjátszása után - ha lehet, még jobban zavart. Az eddig számomra ismeretlen Grish lány úgy adta elő a vak lányt, hogy egy pillanatig sem tudtam ezt elhinni neki. Igaz, vakot játszani nagyon nehéz lehet. Aki látott  már igazi vakot, az tudja, hogy a merev előrebámulás csak filmen jelent vakot. Számomra még Al Pacino is csak elfogadható az 'Egy Asszony Illata'-ban. Ahány vakot eddig láttam, mindnek folyamatosan járt a szeme, csak éppen szabálytalanul cikázva, mint a látóknak amikor álmodnak. Na de itt ilyen mélységeket nem is vártam. De ha a vak ábrázolása abban merül ki, hogy ha a lány egyedül marad véletlenül egy folyóparton, akkor, mintha felhúzták volna, elindul a víz felé, és éppen hogy csak meg tudja menteni valaki attól, hogy beleessen... Nekem ez egyáltalán nem működött.

Az utolsó húsz perc viszont nagyon izgalmasra sikerült! Mintha már láttam volna ezt a jelenetet, csak más szereplőkkel... Igen... Az Intolerance kortárs szálának a vége szinte ugyanígy volt megcsinálva. Ott is ütős volt, itt meg talán még rátett egy lapáttal Griffith, nagyon sikerült felpörgetni a végét!

Sok kézzel színezett fotót találtam a filmről, érdemes egy külön galériát összeállítanom csak ezeknek. Itt jegyzem meg, hogy volt egy blokk, ami váratlanul ért, és meglepően jól működött. Amikor kitörni készült a forradalom, először egy nagyon impresszív zene kezdődött csak el, és a szegények elkezdtek táncolni, kialakult a karnevál. A színes galériában két kép is van erről a táncmulatságról. A jelenetet kísérő zene - La Carmagnole - lüktetően magával ragadó. A franciák ehhez jól értenek, lásd még a Marseilles-t, ha szuggesztív forradalmi zenéről beszélünk. Végül a karnevál jelenet (mely eleinte még burleszk elemeket is tartalmaz) fokozatosan átcsap valódi forradalomba. Nagyon eltalálta Griffith a hangulatot, és meglepett vele. Bravo, tapsolok.

Griffith utolsó nagy dobása ez, mely még pénzügyileg is sikeres volt valamennyire. A United Artist többi tagjával visszatérő vitái voltak - a sikertelen együttműködések általában ezt hozzák. Panaszolta, hogy állítólag az ő filmjeire olcsóban adják a jegyeket, bizonyos forrásokra hivatkozva azt állította, hogy becsapják az értékesítési adatokkal kapcsolatban, és jobbnak látja, ha kilép a United Artists-tól, és a továbbiakban maga intézi filmjeinek forgalmazását. Ezt meg is tette, de soha nem tudott újabb sikert elérni. A harmincas évek elején még megpróbálkozott két hangosfilmmel, de a kudarcok után nem készített több filmet. Ami engem meglep ezzel kapcsolatban, hogy első zajos sikere (The Birth of a Nation - 1915) és utolsó sikeres filmje (eme Orphans of the Storm - 1921) között összesen 6 év telt el. Valahogy túl gyorsan átlépett rajta az idő. 

Az első 11 filmből 5 Griffith alkotása volt. Most elbúcsúzunk tőle. Orson Welles mondta: "Soha nem utáltam Hollywod-ot igazán, hacsak nem azért, ahogy D.W.Griffith-el bánt". 

YOUTUBE: Árvák a Viharban (Orphans of the Storm (1921)