USA, Olaszország (Rafran, San Marco), 166 perc, Technicolor, angol

Rendező: Sergio Leone

Producer: Bino Cicogna, Fulvio Morsella

Az még hagyján, hogy ez a film szerintem a valaha készült legjobb western, de szerintem a filmtörténelem (egyik) legjobb filmje is... Ennek egyik ismertetőjele talán, hogy most (legalább) tizedik alkalommal megnézve erősebb hatással volt rám, mint valaha. Az igazán jó filmekkel kapcsolatban szoktam észrevenni, hogy sokadik alkalommal megnézve is felfedezek bennük olyan tökéletes megoldásokat, amik még sokadik alkalommal látva is meglepetést tudnak okozni.

Leone dollár-trilógiájának filmjei is nagyszerűek voltak, de hiányzott belőlük az a (nem is olyan) titkos összetevő, ami ebben a filmben volt meg először: a meghatározó központi női karakter. Hiszen minden más szinte megvolt már az A Jó, a Rossz és a Csúfban is: remek Morricone filmzene, három különböző karakter konfliktusa, megújított western stílus: (minden mocskos külsőségekben, mindenki mocskos, de legalábbis egy kicsit foltos erkölcsileg)... egyedül ez a finom szépségű női karakter (Claudia Cardinale) az, ami megmagyarázza számomra, hogy mi tette ezt a filmet egy minőségi kategóriával feljebb az említett korábbi Leone westernekhez képest. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy állítólag nem is Leone ötlete volt a fontos női karakter, hanem a társ-forgatókönyvíró Bernardo Bertolucci beszélte nagy nehezen rá Leonét erre a húzásra. Hála neki ezért!

A 29 éves Cardinale helyett egyébként először Sophia Loren neve merült föl erre a fontos szerepre, akinek a beválogatását annak férje, Carlo Ponti producer is támogatta volna anyagilag, de Leone állítólag tartott attól, hogy így túl nagy beleszólást követelnének maguknak a forgatókönyvbe. Ezért inkább Cardinale-t választotta, akivel mellesleg olyan baráti kapcsolata volt, hogy ő nem is nagyon kérdezősködött a scripttel kapcsolatban. (Az alábbi képeken Sergio Leone a szakállas-szemüveges fickó)

A "Harmoniká"-t játszó Bronson sem az első jelölt volt a szerepre. Leone Clint Eastwood-ra gondolt első körben, neki viszont már elege volt ebből a szótlan cowboy szerepből, így esett a választás Bronsonra, aki véleményem szerint ugyanolyan gyenge színész (uppsz), mint Eastwood, és láthatóan Leone ugyanazt a teljesen eszköztelen (más szóval szinte minden mimikától mentes) játékot kérte tőle, mint korábban elődjétől.

Az aljas bűnöző Frank esetében pont ellenkező a helyzet. Henry Fonda volt Leone első jelöltje, aki majdnem visszamondta a szerepet. Végül mégis elvállalta, és élete egyik legemlékezetesebb alakítását köszönhetjük ennek a jó döntésnek. Fonda majdnem minden szerepében pozitív hőst alakított, és ezen már nem szeretett volna változtatni, félt, hogy rajongóinak ezzel csalódást okoz. Bevallom, annak ellenére, hogy az általa játszott Frank láthatóan tényleg minden aljasságra képes, én mégsem tudtam szívből gyűlölni, úgy, ahogy egy film velejéig romlott antagonistáját kellene... Sőt, nem szégyellem leírni, hogy kicsit még sajnáltam is a végén, amikor elnyeri méltó büntetését... ez a látszólagos ellentmondás ugyanakkor egyáltalán nem ront a filmélményen! Sőt!

És akkor már ne feledkezzünk el arról a színészről sem, akinek szerepéért állítólag Kirk Douglas hiába lobbizott: a Cheyenne-t alakító Jason Robards szerintem zseniális volt a szerethető gengszter szerepében. Róla hírlik, hogy a forgatás első napján hulla részegen jelent meg, de aztán Leone sikeresen rendreutasította, és imádnivalót alakított. Nekem a mostani megtekintés során ő volt igazán a kedvencem. 

Gyerekkoromban - emlékeim szerint - Bronsonért rajongtam, majd a harmicas éveimben Cardinale-ba szerettem bele, mostanra pedog Robards lett a szívem csücske... Fondát mindig is szerettem...

A film úgy kezdődik, hogy tulajdonképpen mind a négy szereplő kap egy-egy közel tízperces bemutatkozó kisfilmet, ahol nem csak a karakter mutatkozik be, hanem a szerepekhez tartozó zenei motívum is. Remek ötlet!!! Első megtekintéskor talán nem mindenkinek egyértelmű de mind a négy figurának megvan a saját nagyon karakteres melódiája... Ha lehet itt ezt a szót, hogy melódia itt használni. Az első - önmagában is zseniális - kisfilm a Harmonika megérkezését mutatja... (nem tudjuk valódi nevét, Cheyenne Harmonikának nevezi, mert mindig harmonikázik) Hosszú perceken át szinte nem történik semmi a vasutállomáson, szöveg is alig, még zene sincsen, csak nyikorgások meg légy-zümmögések, és mégis akkora feszültsg van a levegőben, hogy szinte eláll a lélegzetünk. És amikor végre megérkezik a vonat, és leszáll róla Harmonika (Bronson) megszólal az a szinte síró herfli-motívum, ami végigkíséri a filmet, amikor Bronson feltűnik a vásznon... 

A második kisfilm Frank (Fonda) alakjának és zenei motívumának bemutatása. Még akkor is, ha Frank csak az utolsó percekben tűnik fel, hogy csapatával kiírtson egy családot apával és három gyermekével... Nagyon erős jelenet, amit a végén megkoronáz a Frankhez tartozó elsőprő lendületű zene, melyben Morricone ördögi egyvelegét hozza létre a félelmetesnek és a gyönyörű szépnek. A csodálatosan szép melódia néha mintha fenséges kivégzési menetbe menne át, hol meg agresszív torzított gitár kerül előtérbe a szimfonikus zenekar ellenében... Egészen elképesztő mestermunka, nem is tudom, ember hogy tud ilyen tökéleteset alkotni. Ideje lenne középiskolai énekórákon végre ilyen zenéket is kielemezni a bécsi klasszikusokon túl...

És ha azt hisszük, hogy ezzel elértünk a csúcsra, akkor jön a harmadik kisfilm, melyben megismerkedünk Jillel (Cardinale), az imént legyilkolt családapa újdonsült feleségével, aki most érkezik meg vonattal a városba... Az első kettő motívumról is csak felsőfokon tudok beszélni, de ez kérem... ha megkérdeznek, hogy mi a filmtörténelem legjelentősebb filmzenéje, akkor valószínűleg gondolkodás nélkül ezt jelölném meg... (és mellete dobogón a Star Wars és a Keresztapa) Gyönyörű motívum, már-már giccsesen szép, de még pont nem az! Amikor a gyönyörű bevezető rész után megszólal a meglehetősen nagy hangterjedelmet igénylő női szólam... az valami varázslat...

Nem véletlen, hogy Leone sok jelenetet nem a forgatókönyv alapján vett fel, hanem fogta az akkorra már elkészült zenéket, és szinte klipet forgatott alájuk, hogy a kép a zenéhez símuljon. Ez a zene meg is érdemli ezt az alázatot.

Végül a negyedik kisfilm Cheyenne bemutatása. Ő kapta négyük közül a legneutrálisabb zenét. Erről a zenéről mindig az jut eszembe, hogy egy cowboy lovagol a prérin...

Háromnegyed órával benne vagyunk tehát a filmben, amikor is mind a négy főszereplő bemutatását végignéztük. Eddig szinte egy percet nem hanyatlott a feszültség, megvan az alapszituáció, nagyjából sejtjük az egyes szereplők motivációját, de azért lesz majd olyan mozgatórugó, melyre csak az utolsó percekben derül majd fény.

Itt jegyzem meg, hogy az eredetileg Magyarországon bemutatott változat - hasonlóan az amerikaihoz - igencsak meg volt csonkolva. Ráadásul olyan részeket vágott ki az amerikai forgalmazó (a Paramount), mely nem segítette elő a film megértését. Legfájdalmasabb bűntett az utolsó jelenet szinte teljes eltávolítása volt, amitől gyakorlatilag érthetetlenné vált, hogy mi is történt Cheyenne-el. (Ennél többet nem akarok elárulni azok kedvéért, akik esetleg még nem látták a filmet) Most, hogy szert tettem a majdnem teljes változatra, végre kiderült számomra.. Érthetetlen az is, hogy miért kellett annyira megcsonkítani Frank és Jill gyönyörű ágyjelenetét... Tudjuk jól, hogy az amerikaiak mennyire prűdek, talán itt még erkölcsösek is akartak lenni azzal, hogy nem engedték az ottani (és az itteni) nézőknek, hogy ez európaiak többségéhez hasonlóan végignézzék, ahogy Cardinale szenvedélyes szeretkezésbe bocsájtkozik azzal a férfival, akiről pontosan tudja, hogy legyilkolta férjét és annak gyerekeit...csak azért, hogy ezzel saját életét mentse. Meghökkentő, fájdalmas és mégis gyönyörű... Ebből a kivágott jelenetből derül ki egyértelműen, hogy Jill konkrétan prostituáltként működött New Orleansban, ahol megismerkedett a már említett férjével... aki talán éppen egyik kuncsaftjaként szeretett bele a gyönyörű nőbe...

A régi magyar szinkron elképesztően jó. Én egyébként alapvetően szinkron-párti vagyok, legalábbis, ha jó a szinkron. És régen elég jó volt! Frank magyar hangja Sinkovits Imre... és ha ő megszólal... hár akkor az tényleg megszólal...az a hang önmagában melegséget árasztóan kellemes! Ha valakinek megvan ez a visszabővített változat, akkor nagyon egyszerű megállapítani, hogy mely részek hiányoztak a régiből: a visszakerült jeleneteknek ugyanis logikusan nem készült régen szinkronja, így azok leginkább angolul, azaz eredeti hangon szólnak, jó esetben feliratozva. (Állítólag készült új szinkron is, annak én bevallom, esélyt sem adtam).

A történetbe azért nem megyek bele különösebben, mert ennek a filmnek nem a történet a legfontosabb eleme, hanem a mindenféle esztétikai milyenségek. (zene, kép, stb) Mondhatni a történet másodrangú, de azért tartogat a végére egy (vagy két) ütős kis csattanót az is... Annyi talán elég, hogy Harmonikának elszámolnivalója van az aljas bűnöző Frankkel. Frank és üzlettársa Morton igényt tart a Jill által örökölt földterületre. Cheyenne, a rokonszenves bűnöző pedig joggal dühös az aljas bűnözőre, amiért az az ő nyakába akarja varnni a McBain család legyilkolását. A négy ember útjai folyton keresztezik egymást, de a film végére a dolgok rendeződnek. 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy a filmet három különböző országban forgatták. A beltéri jeleneteket Leone számára hazai helyszínen, a római Cinecittá stúdióban forgatták. Csak a hozzáadott érték kedvéért néhány jelenetben ellovagoltak a legikonikusabb western helyszínre, a Monument Valley-ba. (ld az alábbi képen). Vittek is haza az itt található vöröses homokból, hogy a beltéri jelenetekhez ennek a homoknak a porát fujják be amikor valaki bejön mondjuk a szalon ajtaján.

A legtöbb kültéri jelenet azonban - hasonlóan a dollár-trilógia filmjeihez - Spanyolországban, az Almeria melletti sivatagban forgatták. És most tudtam csak meg egy olyan információt (figyelem!!!), ami miatt egészen biztosan el kell látogatnom erre a vidékre az elkövetkező néhány év során...

A McBain birtok...

... ahol a film legemlékezetesebb jelenetei zajlanak (úgy, mint a család legyilkolása, vagy a végső nagy párbaj)... ma is ugyanott áll, ahol akkor állt, és látogatható!!! Ha jól megfigyeljük, kicsit átalakították az épületet, a baloldalon lebontották a hozzáépített melléképületet, a jobboldalon pedig az istállót, és a nyílászárók is fehérek lettek, a tető is új fedést kapott, de maga a ház mégiscsak ott van, ahol közel hatvan évvel ezelőtt leforgatták ezeket a jeleneteket.

Aki meg szeretné látogatni az Western Leone néven keresse a parkot. A róla készült beszámolók szerint sejthető, hogy a park szánalmas állapotban van, számomra nyilvánvalóan csak egy oka lehet a látogatásnak, hogy ott állhassak, ahol a Volt egyszer egy Vadnyugat mind a négy főszereplője állt valamikor.... És még egy megjegyzés: a környéken állítólag van további két hasonló (de jobb állapotban levő) park, ahol további Leone forgatási helyszínek látogathatóak.

Irán (Iráni Kultúrális Minisztérium), 100 perc, ff., fárszi

Rendező: Dariush Mehrjui

Producer: Dariush Mehrjui

Nehéz helyzetben vagyok amikor olyan filmekről kell írnom, amiben szinte semmi sem tetszik. Amikor olvastam, hogy Khomeini ajatollahnak annyira tetszett ez a film, hogy valószínűleg ennek köszönheti az iráni filmművészet, hogy életben maradhatott, már sejtettem, hogy valószínűleg nem leszünk barátok ezzel a filmmel, hiszen az iráni vallási vezetők és közöttem feltételezhetően nem sok szellemi kapcsolódási pont található.

Fontos megjegyezni, hogy ezt a filmet még a siita fundamentalisták által elűzött sah kulturális minisztériuma finanszírozta. Nekik viszont nem tetszett annyira a film, mint később Khomeininek. Legfőbb kifogásuk az volt a film ellen, hogy egy nagyon elmaradott, szegény iráni falut ábrázolt. Még úgyis, hogy a rendezőnek előírták a minisztériumból, hogy az omladozó, döngölt falú házakat szépen meszelje le kívülről, hogy ne mutassanak annyira rosszul....

A fenti képen egyébként a falu főtere látható, mely egyben ábrázolja a film számomra egyetlen izgalmas esztétikai élményét, nevezetesen a szabálytalanul düledező kis házak által körülvett medencét. Ehhez hasonló falu-főteret nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. 

Megérzésem azzal kapcsolatban, hogy az ajatollah rajongásában nem fogok osztozni, sajnos helytálló volt. Ettől függetlenül érdemes megjegyezni, hogy az iráni új hullám első filmjének is szokták tartani, és ez volt az első iráni film, mely komoly nemzetközi figyelmet vívott ki. 1971-ben ugyanis kicsempészték valahogy az országból (az amúgy otthon közben betiltott filmet), és bemutatták a Velencei Filmfesztiválon, ahol különdíjat kapott. 

A már említett kis faluban vagyunk, ahol egy Mashr Hassan nevű férfinak van egy tehene. Egészen pontosan övé a falu egyetlen tehene! Van egy felesége ugyan, de gyermeke nincsen. Ez talán megmagyarázhatja a tehén iránti csillapíthatatlan rajongását. Számomra azért mégis szánalmasan szürreális volt ez az ember-állat kapcsolat.

Hogy a rendező, Darius Mehrjui a végsőkig tolja ezt a szálat, amíg a férfi egy elintéznivaló miatt a városba kénytelen menni, addig a tehén minden előzmény nélkül meghal. 

A falu lakói - ismerve a férfi gyermeki rajongáshoz hasonlítható kötődését az elhullott állathoz, - úgy döntenek, hogy nem lehet elmondani neki az igazságot, amikor az hazajön a városból. Azt mondják neki, hogy a tehén megszökött...

És itt elkezdődik a férfi szánalmas és teljes megsemmisülése, szellemi leépülése... Azt ugyanis nem hiszi el, hogy a tehén megszökött, mivel az imádott tehenéről elképzelhetetlennek tartja, hogy az megszökhetett volna. Mi oka lett volna? - kérdezi...

Szép lassan teljesen megbolondul a férfi, végül már azt képzeli, hogy ő maga a tehén, és meg is eszi a jószágnak korábban kitett szénaadagot...

Hát mit mondjak... nem tudtam ezzel mit kezdeni... Próbáltam magyarázatot találni magára a témaválasztásra... és nem volt jobb ötletem, mint az iráni muszlim törvényekben keresni az okokat. Nem vagyok jó ismerőse ezeknek a szabályoknak, de ha jól sejtem, a férfi és nő közötti ilyen szoros szeretet ábrázolásánál igencsak meg lett volna kötve a rendező keze ezen szabályok által...Ölelkezést, csókolást szinte biztosan szigorú tilalom akadályozna. Annak viszont láthatóan semmi akadálya nem volt, hogy a férfi a tehenet ölelgesse, símogassa, és rajongja körül... Ha tehát határtalan szeretetet, rajongást akart megmutatni az alkotó, akkor ez egy lehetséges kiskapunak bizonyult...

گاو

Végezetül csak az érdekesség kedvéért, nézzük az eredeti fárszi címet! A perzsák is az arab abc-t használják, azzal a kiegészítéssel, hogy szükségük volt négy további betűre, amikkel olyan hangokat jelölnek, melyek hiányoznak az arabból. A szó első betűje pont egy ilyen: a گ [g], mely nincs az arab abc-ben. (Megjegyzem, jobbról balra kell olvasni a fárszit, akár csak az arabot vagy a hébert.) Azután jön egy ﺎ [a], majd végül egy ﻮ [v]. Így könnyen kiolvashatjuk, hogy a tehén farsziul: gav

Magyarország (MAFILM 1. stúdió, Groskopf), 106 perc, színes, magyar/angol

Rendező: Fábri Zoltán

A Pál utcai fiúkkal elvileg mindenki találkozott az általános iskola ötödik osztályában, hiszen a mai napig kötelező olvasmány. Jómagam is először olvastam, és csak évekkel később láttam moziban a filmet. Akkoriban nem úgy volt, mint most, hogy egy adott film a bemutatót követően néhány hét múlva eltűnik a mozik kínálatából (és megjelenik más plattformokon; DVD, streaming stb.), a nyolcvanas években a népszerűbb filmek időről időre megtalálhatóak voltak valamelyik mozi kínálatában, és sok esetben néhány év múlva a televízióban is bemutatásra kerültek.

Molnár Ferenc színdarabok szerzőjeként volt a legtermékenyebb. (Üvegcipő, Játék a kastélyban, A Testőr, Liliom... stb.)  Ami viszont szerintem mindenkinek előszőr jut róla az eszébe, az vitathatatlanul nem egy színdarab, (melyek többségében eygyébként vígjátékok voltak), hanem A Pál utcai fiúk.

A fenti mondatokhoz még annyit fűznék hozzá, hogy a kevésbé művelt fiatalság ma már akár hiheti azt is, hogy A Pál utca fiúk egy színpadi darab, hiszen a regény alapján készült musical annyira népszerű a fiatalok körében, hogy azon sem csodálkoznék, ha közülük ma már többen látták volna színházban, mint ahányan valóban elolvasták. Az is tény, hogy bár 2016-ban mutatták be a Vígszínházban, de ma is igen nehéz jegyet kapni rá.

Amerikai - magyar koprodukcióban jött létre ez a Fábri Zoltán által rendezett film. Aki ismeri valamennyire az amerikai fimvilágot, az tudja, hogy mivel odakint hozzá vannak szokva ahhoz, hogy gyakorlatilag belső gyártással (Hollywood) kiszolgálják magukat filmekkel, nincsenek különösebben hozzászokva, illetve rákényszerítve arra, hogy idegen nyelvű filmet nézzenek. Nem nagyon alakult ki náluk a szinkron-kultúra. (Bizonyos körökben egyébként máshol is vitatott a szinkron létjogosultsága. Van, akik szerint olyan mértékben módosítja az eredeti művet, hogy az már nem feltétlenól egyezik az eredeti rendezői szándékkal, ezért kerülendő. Én ezzel nem feltétlenül értek egyet, de az is igaz, hogy vannak olyan országok, - jellemzően azok, ahol az angol nyelv oktatása erős - ahol szintén nem jellemző a filmek szinkronizálása, szinte kizárólag feliratoznak)

Amerikában, ha egy filmben valaki idegen nyelven beszél, akkor esetleg feliratozzák, de egyáltalán nem szoktak hozzá ahhoz, hogy a vásznon a színésznek máshogy mozog a szája, mint ahogy a hang kijön belőle. De a feliratos filmekre viszont egész biztosan kevesebben vesznek jegyet odakint, tehát a legjobb, ha eredendően angolul készül a film. Így fordult elő, hogy a Pesten, magyar rendező által, magyar regény alapján készülő filmben a beszédes szerepeket angol gyerekek játszották. Csak ezzel a feltétellel jöhetett létre a koprodukció az amerikai stúdióval. Mi magyarok természetesen magyarra szinkronizálva láttuk a filmet, nem is tudok róla, hogy itthon forgalomba került volna olyan változat, mely eredeti angol nyelvű, magyar felirattal. Őszintén szólva nem is emlékszem, hogy gyerekkoromban feltűnt volna, hogy a srácok szája máshogy mozog, mint a hangjuk.

Mivel - ahogy említettem - az eredeti regény a mai napig kötelező olvasmány, ezért a sztori részleteibe nem mennék bele különösebben, csak annyit elevenítenék föl, hogy van a Pál utcai fiúk csapata, melynek vezetője Boka János, prominens tag továbbá az áruló Geréb Dezső, és az örök közlegény Nemecsek Ernő, akinek a nevét egy félreértés miatt megalázásul csupa kis betüvel írják... rajtuk kívül még jónéhány osztálytárs is tag, persze. Azért hívják őket Pál utcaiaknak, mert az említett utcában van egy "grund"-juk. Gyakorlatilag egy foghíjas telek, olyan melyekben 10-20 éve autóparkolókat alakítottak ki a belvárosban, később inkább bulikerteket, sörkerteket, manapság viszont kezdenek eltűnni, egyre inkább beépítik őket. Egyébként a Pál utcai grundnak is ez lesz a végső sorsa. Itt játszanak, fociznak a fiúk tanítás után. A klassz farakások, hordók és egyéb műtárgyak miatt szinte erődítmény hangulata is van a térnek. A fiúkban egyébként is láthatóan pezseg a militarista hajlam. Szegények 1907-ben nem sejthetik, hogy hamarosan két világégést is át kell vészelniük, vélhetően mindenkinek örökre elmegy majd a kedve a katonásditól. 

A grundra azonban egy másik csapat is pályázik: az Áts Feri által vezetett vörösingesek. Leírva még sehol nem láttam - bár nagyon nem is keresgéltem - de nem csodálkoznék, ha a vörösingesek alapvetően a kommunista szellemiséget képviselnék. Nem csak vörös ingjük miatt, hanem a csapat erőszakos, kisajátító szellemisége is erre enged következtetni. Gondoljunk csak a Pásztorokra, akik erejüknél fogva erőszakkal veszik el Nemecsekéktől az üveggolyókat (az alábbi képen a falnak támaszkodva)... 

... illetve ahogy a vörösingesek kinézik maguknak a grundot, és szintén erőszakkal kívánják rátenni a kezüket a helyre... igazi kommunista tempó.

A vörösinges Áts Feri egyébként is "ingoványos antihős" a szememben. - már ha ennek a kicsavart szóösszetételnek van bármi értelme is - hiszen nem tűri a gyengék bántalmazását, ezért példás büntetésben részesíti a két Pásztort, amikor tudomására jut, hogy elrabolták a kis Nemecsektől az üveggolyókat, mindezt úgy, hogy pár perccel azelőtt az ő parancsára dobták szegény kis srácot ruhástól  a fűvészkert hideg tavába... gyakorlatilag bűnrészessé válva annak pár nappal későbbi halálában. Itt jegyzem meg, hogy a huszadik század elején még elterjedt nézet volt, hogy egy "meghülés", mint például Nemecsek vízbe esése és dobása tüdőgyulladást okozhat. Nos ebben az esetben a finnek nyilván nem rohangálnának meztelenül ki a forró szaunáikból a jéghideg vízbe. Ma nagyjából tudjuk, hogy a tüdőgyulladást leginkább vírusok és baktériumok okozzák, nem a hideg.

Gyerekkoromban nem tudtam mit kezdeni azzal a névvel, hogy Füvészkert. Azért, mert ennek a szónak nem láttam semmi értelmét. Sőt meg voltam győződve, hogy helyesen Fűrészkert lenne, ahol nyilván fákat fűrészelnek méretre, csak régiesen kicsit raccsolva mondják Fűvészkertnek. Egy csomó szó volt, amit régiesen máhogy mondtak, nyilván ez is egy közülük, gondoltam... Mivel senki más nem szólt ezzel a dologgal kapcsolatban, így én is magamban tartottam.

Nos, a Füvészkert ma is működik, látogatható, a VIII. kerület Illés utca 25 alatt Magyarország első botanikus kertje.

A Pál utcai grund már a film forgatásakor sem létezett, akkorra már beépítették azt. Forgatási helyszínűl egy hasonló foghíj telket használtak a XIII. kerület Gogol utca és a Visegrádi utca sarkán. Érdekesség, hogy azt a telket is éppen beépíteni szándékoztak, a forgatást még megvárták, de a film utolsó jeleneteiben látható, ahogy a munkagépek megkezdik a munkálatokat.

Két olyan helyet szeretnék még az olvasó figyelmébe ajánlani, melyet érdemes személyesen is meglátogatnia az olvasónak, ha ezt a filmet (vagy a regényt, esetleg a musicalt) különösen a szívébe zárta:

Az egyik az Einstand szobor, mely az üveggolyók Pásztorok általi elrablását ábrázolja. A regénybeli helyszín a Nemzeti Múzeum kertje volt. A szoborcsoport viszont a VIII. ker Práter utca 11  előtt van. Lehet, hogy autentikusabb lett volna a múzeumkertben felállítani ezt a szoborcsoportot, de így is remek alkotás!

A másik nagyon izgalmas project a GRUND, mely a VIII.ker Tömő utca 4-nél van. Egy olyan játszótér, mely a Pál utca grund hangulatát próbálja visszaadni, olyan farakás szerű mászókákkal melyek a filmben látható farakásokra hasonlítanak. 2007-ben, a regény megjelenésének századik évfordulójára adták át.

Magyarország (Magyar Televízió), összesen 250 perc, ff., magyar

Rendező: Fejér Tamás

Bevallom, igencsak félve ültem neki ennek a sorozatnak, miután gyerekkorom másik nagy kedvence (A Tenkes kapitánya) újranézése után komoly csalódással álltam föl. Amaz felnőtt fejjel bizony unalmasnak és komolytalannak tűnt számomra. 

A Tüskevár viszont most ötvenévesen - ha lehet - még jobban tetszik, mint gyerekkoromban. Valószínűleg ebben súlyos szerepe van annak is, hogy bizony már abba a korba értem, amikor erős nosztalgiával tekintek vissza fiatalkoromra. Ez a történet pedig pont egy olyan korosztály (14) coming of age (kb. felnőtté válás) történetét mutatja be, amely életszakaszomba szívesen visszamennék akár csak néhány napra is.

A történet két központi gyerekalakja Tutajos és Bütyök. Előbbi egész nyarát a Kis-Balatonnál tölti rokonainál, barátja Bütyök pedig a nyár közepe felé csatlakozik hozzá. Itt hadd jegyezzem meg, hogy egyetlen igazán zavaró dolog volt ebben a sorozatban, amire semmilyen épkézláb magyarázatot nem találok: vajon miért kellett a 14 éves Bütyök hangját az akkor 37 éves (!) Petrik József hangjával helyettesíteni... (Akinek ez a név nem mond semmit, annak talán segít, hogy sok más mellett ő volt POM-POM hangja is. Sajnos már közel 30 éve nincs közöttünk) Petriknek nagyon izgalmas hangja volt, és tudott annyit játszani a hangjával, hogy nem volt egészen egyértelmű a turpisság, ennek ellenére ahányszor megszólalt Bütyök, mindig azonnal éreztem a disszonanciát.

A helyszín tehát a Kis-Balaton, mely egykor szerves egységet képezett a Balatonnal, de lecsapolások és egyéb tereprendezések miatt már csak mutatóban maradt belőle valami. Talán emiatt is történt, hogy nagyon keveset forgattak eredeti helyszínen: csupán a Sármelléki vasútállomást és a vasúti hidas jelenetek készültek ott. A mocsárvilágot - azaz a külső felvételek nagy részét - a Ráckevei-Duna-ágban találták meg a forgatás számára.

Íme néhány varázslatosan szép mai kép a valódi Kis-Balatonról.

Az eredeti, 1957-es Fekete István regénynek - és persze ennek a tv-sorozatnak - a címadója, az a bizonyos Tüskevár egy fiktív várrom, annyiban, hogy ezen a környéken igazából soha nem volt ilyen néven vár, csak Segesden, de az egy kicsit arrébb van. A fiúk az egyik epizódban ennek a várnak a romjait igyekeznek megkeresni, és ebből kerekedik talán az egyik legizgalmasabb kalandjuk.

A Kis-Balaton mocsárvilága, filmbeli nevén a "berek", mely hivatalosan a Nagy-Berek nevű kistály. A sorozat sikerének egyik fontos összetevője ez a különös hangulatú berek. Zártságával olyan nyugalmat áraszt, hogy őszintén irigykedtem Tutajosra és Bütyökre, amiért ezen a varázslatos tájon tölthették a nyári vakációt. Szúnyogokkal, kígyókkal, égető forrósággal együtt... Itt jegyzem meg, hogy a természet szép színei miatt talán érdemes lett volna elgondolkozni színes nyersanyag használatán is, de a 2019-ben gyönyörűen felújított fekete-fehér kópiára sem lehet tulajdonképpen egyetlen rossz szavunk sem...

Ahogy az ekkori tévéprodukcióktól (meg úgy általában minden filmes produkciótól) megszokhattuk, nem akárkik játsszák a főbb szerepeket: Zenthe Ferenc és Kiss Manyi játssza Tutajos nagybácsiját és nagynénijét... 

És utoljára hagytam a sorozatnak ama "összetevőjét" aki nélkül egészen biztosan nem az lenne a Tüskevár, ami végül lett. Aki számára olyan volt ez a szerep, mintha egyenesen neki írták volna. Akinek a jelenléte a képernyőn olyan nyugalmat és magabiztosságot sugárzott, hogy szerintem nem én voltam az egyetlen, aki szívesen töltötte volna a nyarat egy ilyen felnőtt mellett: Ő volt Bánhidi László, és az általa alakított Matula bácsi.

Matula bácsi beszéde, életfilozófiája, és minden mozdulata kifogástalan. Nincs benne hiba! Mogorva, de csupa szív. Magázódik a gyerekekkel, ami egyébként abban a korszakban is nem volt olyan különösen szokatlan. (Édesanyám például sokáig felnőtten is magázta édesapját) Matula és a berekben álló kunyhója olyan népszerűségnek örvendett, hogy az emberek állítólag elindultak a Kis-Balaton környékét járva, hogy felkeressék a történetnek alapjául szolgáló - reményeik szerint valóban létező - Matula bácsit. A látogatók kedvéért építettek egy kis házat, amit kineveztek Matula-bácsi kunyhójának, de azért ez messze nem hasonlít a filmbeli "gunyhóra". A filmbelinek például van egy ablaka a bejárat mellett, ennek meg nincsen... és az arányai is egészen mások... na meg persze Matula bácsi kaliberű csőszt sem találtak benne az emberek... Őszintén szólva... ha már egy ilyen kis házikót emeltek a rajongók kedvéért, hát megcsinálhatták volna egy-az-egyben az eredetit is...

Talán igazságtalan lenne nem megemlíteni a film egy másik kedves - bár jóval kevésbé jelentős - figuráját: Kengyel tanár urat (Velenczei István), aki az első epizódban, még az iskolai jelenetekben szerepel viszonylag többet, majd időnként a berekben Tutajos képzeletében jelenik meg atyáskodóan: kedvenc mondatom tőle: "Örüljetek a fiatalságnak és a nyárnak!" Ennél jobb tanácsot én sem tudnék adni egy fiatalnak, még akkor sem, ha ma már tudom, hogy úgysem érti meg egyik sem a mögöttes tartalmat. Én sem értettem volna, hiszen egy fiatal számára a fiatalság gyakorlatilag egy örökkévalóság, és türelmetlenül várják amikor majd végre megöregszenek és azt csinálhatják amit akarnak, mert a felnőttek akkor majd már nem szólnak bele. 

Nos, a Tüskevár világában ezt a szabadságot már fiatalon megkapja a két barát, hiszen Matula bácsi semmibe nem szól bele... csak javaslatokat, jótanácsokat ad a fiúk számára, és rajtuk múlik, hogy megfogadják, vagy nem, és akkor majd saját hibájukból tanulnak.. Persze az öreg akkor is ott áll a háttérben óvva őket, amikor a fiúk úgy érzik, hogy éppen teljesen a maguk urai....

Önfeledt nyolcszor fél órát hozott nekem ez a sorozat, jól esett újra végignézni! Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy 2012-ben bemutatták a Tüskevár filmes remake-jét... Én magam nem láttam, de nem nagyon tudom indokolni, hogy mi szükség lehetett erre a remake-re... szerintem boritékolható volt, hogy nem lesz jó. Hiába imádom Kovács Lajost... Matula bácsi az Bánhidi László és kész.... Ha már mindenképpen hozzá kellett nyúlni a berekhez, akkor indokoltabbnak láttam volna a regény folytatását, a Téli Berek-et megfilmesíteni. Ahhoz még senki nem nyúlt hozzá, a gyönyörű érintetlen téli táj pedig nagyon sok lehetőséget hordozna a szép lefilmezésre...

Magyarország (MAFILM 1. Stúdió), 98 erc, ff., magyar

Rendező: Kovács András

"A Hideg Napok a nemzeti önvizsgálaté volt, a Falak a nemzedéki önvizsgálaté." - mondta a film készítésekor Kovács András, a film rendezője. És itt a rendező egyben szerző is, hiszen ez tipikusan az a film, melyet "szerzői film"-ként szokás aposztrofálni.

Nem - vagy nem csak - elmondani akart valamit ezúttal a "szerző", hanem vitát generálni. A korabeli vetítések után ugyanis rendszeresen ankétokat szerveztek, a közönség bevonásával keresték az alkotás által feltett kérdésekre a válaszokat. Nem véletlen, hogy "kérdező film"-eknek hívták az ekkoriban hasonló szándékkal létrejövő alkotásokat.

A film részben Budapesten, részben Párizsban játszódik, és volt olyan ügyes Kovács, hogy valahogy el tudta intézni, hogy a Párizsi jeleneteket valóban Párizsban is forgassák. Ráadásul francia színészeket is kapott Gábor Miklós mellé, aki egy francia kiküldetésben lévő középvezetőt játszott, Benkő Bélát. 

Érdekesség, hogy a két francia színész Philippe March és Bernadette Lafont egy '56-os disszidenst és annak francia feleségét játsszák. Itt bizony feladta nekem a találós kérdést a stáb, hogy egy bő tíz éve kinn élő magyar disszidenst (mai szóval emigránst) miért kell francia színésszel játszatni (és emiatt persze magyarra szinkronizálni)...??? Nem találtam rá választ... 

De már önmagában arra is felkaptam a fejemet, hogy '67-ben lehetett a filmnek olyan pozitív (vagy legalábbis semleges) szereplője, aki '56-ban hagyta el Magyarországot. Emlékeim szerint nem szerette a rendszer a disszidenseket...

Nos a film által felvetett probléma igen egyszerű, de ahhoz, hogy tényleg megértsük a dilemmát, kicsit értenünk kell a korabeli gondolkodásmódot. Legalábbis azt az eszményt, amit az akkori politikacsinálók idealizmusában létezett... 

Ambrus László mérnök (Latinovits Zoltán) egy vita hevében megséri a vállalat igazgatóját Ferenczi-t (Mensáros László), miután amaz felelősségre akarja vonni a mérnököt, aki külföldi megrendelőknek elmesél bizonyos gyártási hibákat. Mai fejjel gondolkozva nyilvánvaló, hogy egyetlen munkahelyen sem tolerálnák, ha az adott cég dolgozója belső titkokat árul el az üzletfeleknek, ezért kicsit szocialista moralizáló üzemmódba kell kapcsolnunk az agyunkat, hogy megértsük a dilemmát: Az igazgató, aki szinte arisztokratilus felsőbbség-tudattal próbálja megtorolni alárendeltjének fegyelmezettségét, egy olyan kisembert büntetne, aki tulajdonképpen az igazság kimondása mellett kardoskodik. (Az, hogy az igazság kimondása saját cégének okoz kárt, az úgy látszik, hogy a szocialista morál szempontjából  csak kis jelentőséggel bír).

Fegyelmi eljárás következik, melynek kimenetele szinte boritékolhato...

Amint említettem, a film párhuzamos szála Párizsban játszódik. Benkő Béla műszaki vezető (Gábor Miklós), egyben Ambrus közvetlen főnöke,  egy külföldi tárgyalásból hazafelé Párizsban reked. Ott értesül az "Ambrus-ügy"-ről. Hogy kitöltse azt a pár napot, amit párizsban "kénytelen" eltölteni, felkeresi egy régi barátját, aki '56-ban disszidált Franciaországba, és a vele töltött időt - ahelyett, hogy a Moulin Rouge-ban szórakozna, vagy teszem azt a Mont Marte-on andalogna - az otthoni fegyelmi ügy barátjával történő megvitatára fordítja... Mint kiderül, az ügyben perdöntő jelentősége lesz, hogy a középvezető kinek a pártjára áll...

Benkő mellesleg megismerkedik barátjának francia feleségével is, akiről megtudjuk, hogy kemény maoista nézetei vannak. Érdekes helyzet, hiszen a Mao-féle kommunizmusa - tudomásom szerint - már '67-ben is ciki volt Magyarországon. Mondjuk inkább úgy , hogy a ruszkik és a kínaiak nem voltak túl jó viszonyban, hiába álltak a barikádnak ugyanazon az oldalán... mi viszont (hivatalosan) határozottan a ruszkik oldalán voltunk, úgyhogy Mao-t nem kellett különösebben szeretni itthon. Nem is láttam egy Mao plakátot vagy szobrot sehol sem. A Franciák, akik nyilván csak távolból csodálták a talán egzotikusnak tűnő Mao-t, és akiknek a kínai "kultúrális forradalomról" csak valami erősen torz elképzelésük lehetett, csodálták a véreskezű diktátort... itt megjegyzendő, hogy a film készítését csak hónapokkal követő '68-as párizsi diáklázadások eszmeisége sok rokonságot mutat a maoizmussal. A franciák állítólag viszonylag pontosan tisztában voltak a szovjet elnyomó rendszer rémtetteivel, de a távolabb eső Kínát még a tiszta kommunizmus mintájának tekintették. Naná, a hírek onnét lassabban érkeztek, nem volt internet, a kínai komcsi-marketing úgy látszik simán beszippantotta a fiatal nyugati értelmiséget...

De térjünk vissza filmünk témájához...

Szinte minden egyes jelenet egy vita az "ügy" valamilyen érintettjei között. Cselekmény - a szó szoros értelmében - szinte nincs is...

Talán még érdemes annyit megjegyezni, hogy nem csak a párizsi diáklázadások előtt vagyunk néhány hónappal, hanem az "új gazdasági mechanizmus" 1968 január 1-i bevezetése kapujában is állunk éppen. Ennek a nagyon fontos reformnak gyakorlatilag az lett volna a lényege, hogy hasonlóan a mai (!) Kínához, a gazdaságot - a lehetőségek szerint - kissé liberalizálják, elmozdítják a kapitalizmus felé, hogy az jobban üzemelhessen, szemben a tervgazdálkodás totális kudarcával... Ahogy látjuk a mai Kína esetében ez nagyon is életképes forma. Hiszen a kapitalizmusból átvesznek mindent, ami működőképes, viszont nem kell vacakolni a demokrácia nyűgével... Nem kell négyéves ciklusokban gondolkozni, hiszen az egy pártot úgysem lehet leváltani. (A pártvezetőt mondjuk igen, bár mostanában úgy néz ki, hogy már azt sem)

A pechünk az volt, hogy Csehszlovákiábal szintén valami nagyon hasonlóval kísérleteztek. Igen ám, de ott magát a rendszert is elindították a reform útján: "emberarcú szocializmus" volt a jelszó... és a teljesen szabad vita helyenként magát a szocializmus szükségességét is megkérdőjelezhetővé tette. Na, ezt a ruszkik már nem engedték, és '68-ban tankokkal (köztük magyar tankokkal) tettek pontot a vita végére. Minden reformot eltöröltek, és ennek a lesújtó ökölnek lett az áldozata a mi gazdasági mechanizmusunk is.. 

A filmben a viták során többször is szóba kerülő "új gazdasági mechanizmus"-nak, akkor még senki sem tudta, hogy mi lesz a sorsa a következő évben...

Nem gondolva igazán bele abba, hogy ez a '68-at megelőző rövid időszak milyen igéretesen szabadnak tűnhetett akkoriban, egészen megdöbbentő mondatokat hallottam a filmben.

Arra még csak felkaptam a fejemet, amikor az egyik szereplő így szólt: 

"Isten megteremtett minket, legyünk ezért neki hálásak"

Isten?! Ez nem egy olyan mondat, ami kifejezetten illeszkedik az akkori rendszer szellemiségébe... ugyan az egyházakat egyáltalán nem tiltották be, azért ez a mondat mégsem feltétlenül volt politikailag korrekt akkoriban...

Na de akkor már egészen megdöbbentem, amikor Párizsban a disszidens így érvel a kint rekedt műszakvezetőnek:

"Próbáld meg elérni, hogy (Ambrus) kijöhessen 1-2 évre. Abban a mozdulatlanságban, ami otthon van, Laci megfullad! Mozgásra, szabad levegőre van szüksége ahol nem gyanús, nem bűn az, ha valakinek önálló gondolatai vannak!"

Szóval '67-ben ki lehetett mondani, hogy Magyarországon nincs szabad levegő? Fullasztó a mozdulatlanság? Még akkor is, ha ez egy disszidens szájából hangzik el... visszagondolva ez igencsak merésznek tűnik...

Az alábbi képen balra Kovács András a film rendezője.

1968 októberében ez a film azért még megnyerte a Filmszemle fődíját.... pedig akkor már két hónappal a csehszlovákiai bevonulás után voltunk, lehetett sejteni, hogy a film által pedzegetett szabadságból egyhamar nem lesz semmi... 

Magyarország (Magyar Televízió), 87 perc, színes, magyar

Rendező: Zsurzs Éva

Mintha a Várkonyi rendezte Jókai-filmek és a Tenkes kapitánya szerelemgyereke lenne ez az alkotás... Gyerekkoromban tetszettek a fentiek, de ma újranézve őket, szinte minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Ez hatványozottan igaz volt erre a filmre is, azzal a különbséggel, hogy gyerekkoromban ez a film valahogy elkerült engem, így most kellett szembesülnöm vele először. (A Tenkes kapitányáért amúgy kifejezetten rajongtam gyerekkoromban)

Legnagyobb meglepetésemre a korabeli sajtó sem bánt kesztyűs kézzel ezzel a tévéfilmmel, pedig mielőtt olvastam volna a következő Filmvilágos kritikát, meg voltam győződve róla, hogy az eltelt 56 év öregítette meg a filmet annyira, hogy nem sok örömöt találtam megtekintésében. A kritika azonban odáig megy, hogy nem tudja eldönteni, hogy a Jókai-filmek romantikáját utánozni próbálja-e a film, vagy inkább parodizálni. Semmiképpen nem mondható tehát, hogy finomkodott volna a kritikus, ettől függetlenül attól tartok, hogy nem paródia akart lenni. Egyszerűen arról van szó, hogy ez egy tévéfilm. És bár a rendszerváltás előtt általánosságban elmondható, hogy sokkal színvonalasabb tévéfilmeket készítettek a mostaniaknál, a tévéfilmek költségvetése azért mégiscsak elmaradt a Várkonyi-filmek különben is kimagasló költségvetésétől. 

Értéktelen kommersznek minősítette az említett kritikus a filmet (ezzel sem tudok vitatkozni), megjegyezve, hogy az értékes kommersznek igencsak meglenne a helye a filmkínálatban, eglsz pontosan úgy fogalmaz, hogy "a konfekció-ruhát is tisztességesen kell szabni!". 

 A 16. században vagyunk, a 150 éves török hódoltság idejében, a Balatontól délre. Oglu, aki Törökkopány agája (ő tehát a "koppányi aga" a címben) párbajban megöli a Benkő Gyula által játszott Babocsi Gáspárt. Nekem már önmagában fura látni, ahogy egy aga kiáll egy magyar uraság ellen szabályos kardpárbajra... Ne már...! Tisztelem Fekete Istvánt (a film alapját képező regény íróját), de ez nekem nagyon meredek...(ha tévednék, nyugodtan javítson ki hozzáértő történész) nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy nyakunkon ülő aga leereszkedjen, és a magyar uraság párbaj-szabályai szerint döntsön el egy vitát... Ezt ugyanúgy nem tudom elképzelni, mint hogy mondjuk a szovjet megszállás alatt valaki feljelent egy szovjet katonai vezetőt és az mondjuk aláveti magát a magyar igazságszolgáltatásnak. Mindkettő teljesen nonszensz... De ezen lépünk túl...

Folytatva az elkezdett történetet: A párbajban elhalálozott Babocsai Gáspár fia, László - akit az őt alakító Benkő Gyula fia, Benkő Péter játszott (az alábbi képen középen, lovon) - kihívja a győztes agát egy évvel későbbre ugyancsak kard általi párbajra... Itt végleg engedjük el, hogy bármi realitást követeljünk a filmtől illetve a történettől. Lászlót eddig anyja próbálta eltanácsolni a kardforgatástól (és általában minden erőszakos dologtól), de az elkövetkező évet mégis arra szánja László, hogy elsajátítsa a vívás minden csínját-bínját.... Nem hiába! A revans összecsapáson meg is öli Oglut.

A haldokló agának még van annyi lélekjelenléte, hogy mindenét (beleértve lányát és minden kincsét) Lászlóra hagyja. (Itt már csak úsztam az árral...)... Nem akarok ennél mélyebben belemenni az amúgy is igen erőltettett történetbe. A lényeg, hogy megjelennek kapzsi vallon zsoldosok is, akiknek természetesen a kincsre fáj a foguk. Lászlo mind Dusmátát (az elhunyt aga lányát) mind a kincset próbálja védelmezni. Hogy ez mennyire sikerül, azt megtudja, aki megnézi a filmet!

Ahogy az ekkoriban megszokott volt, a film sok neves színészt felvonultatott: Tolnay Klári, Bessenyei Ferenc, Szirtes Ádám, Bodrogi Gyula... hogy csak a legismertebbeket említsem...

Amint a lenti újságcikk címében is olvasható, ez volt az első színes magyar tévéfilm. Éppen ezért furcsa, hogy a film bemutatója igazából moziban volt! Ennek magyaráztata végülis kézenfekvő. Bár fura és ekkoriban már szokatlan volt moziban a 4:3-as képarány (pedig a mozi hőskorában ez volt a standard!), viszont színes tévéadás ekkoriban még nem volt Magyarországon. Így tehát az a furcsa helyzet jött volna létre, hogy drága színes nyersanyaggal elkészítettek egy színes tévéfilmet, amit az említett okokból mindenki csak fekete-fehérben láthatott volna. Maga a színes tévéadás csak 1969 áprilisában volt először (ezt még meg lehetett volna várni a bemutatóval), de az Orion gyár első színes tévétjét (Colorion) meglehetősen drágán árulták, csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak. 1974-től volt csak kapható az első megfizethető árú tévé Magyarországon. De ebben az évben is csak 50.000 család büszkélkedhetett színes tévével. Emlékeim szerint nekünk is csak néhány évvel később - valamikor a hetvenes évek vége felé - került a nappalinkba egy színes készülék.  1967-ben tehát még "filmszínház"-beli bemutató kellett ahhoz, hogy egy tévéfilmet színesben láthasson a közönség.