USA (MGM), 109 perc, ff. angol

Rendező: George Cukor

Producer: David Lewis, Bernard H. Hyman

"A pezsgő párizsi félvilágban (sic!) a nap férfiúi megtalálják a pillanat lányait a megfelelő színházakban, bálokon és játéktermekben, ahol kötelező volt a diszkréció, de a romantika volt mindenekelőtt."

Micsoda kifejezés: félvilág. A Kaméliás Hölgy írójának, ifjabb Alexandre Dumas nyelvi leleménye, franciául demimonde. 

Az ifjabb Dumas egyébként önéletrajzi ihletésből írta regényét a "Kaméliás Hölgy"-ről, melyet később színpadra is adaptált, amivel a regénynél is nagyobb sikert aratott. A lánc itt nem ér véget, hiszen a történetet Verdi Traviátá-ja is feldolgozza, majd végül eme film - Greta Garbo-val a főszerepben - tette fel a sorra a koronát.

Na de ki is volt ez a kaméliás hölgy, aki akkora hatással volt az ifjabb Dumas-ra (és még sokakra), hogy regényt írt róla? 

Marie Duplessis az 1840-es évek Párizsának egyik félvilági nője volt, azaz férfiak kegyeinek kereséséből élt, (volt már dolga a fél világgal), bátran mondhatjuk, hogy kurtizán volt, és imádták a férfiak. Ő is a férfiakat. "Magas volt, nagyon karcsú, fekete hajú, az arca rózsás, fehér." -írta róla Dumas. Az ismerkedés elfogadott helyszínei ekkoriban a bevezetőben is említett társasági helyek voltak. Dumas egy színházban pillantotta meg a gyönyörű fiatal Marie-t, aki azonnal megtetszett neki, és mint kiderült, a vonzalom kölcsönös volt, annak ellenére, hogy Dumas nem tartozott a gazdag úri társasághoz, akik általában alappal tarthattak igényt az ekkor 20 éves Duplessis kisasszony figyelmére. Akinek a kedvenc virága egyébként a kamélia volt. A hölgy ekkor már beteg volt, valamilyen tüdőbetegségben szenvedett. Rendszeresen vért köhögött fel.

Viszonylag rövid, de viharos szerelem után Dumas megértette, hogy kellő anyagi tőke hiányában nem lehet csak az övé a lány, ezért szakított vele. Marie ezután többek között Liszt Ferenccel is kapcsolatba került, majd nem sokkal később belehalt betegségébe. 

A regény, és vele együtt a film - mint említettem - önéletrajzi ihletésű, de azért jó író módjára idealizálja a történetet. A hősnő itt képes lemondani a gazdag szeretők pénzéről, a jómódról és a csillogásról. Feleségül menne kevésbé módos szerelméhez, ám annak apja rábeszéli, hogy a fiú érdekében rovott múltjával inkább ne szennyezze be annak életét. Ezért a kérést elfogadva, a fiú érdekében eljátssza, hogy már nem is szereti. Szakítanak. És végül csak betegsége véső stádiumában, halálos ágyán lesznek újra, utoljára egymáséi. 

Az Illés-Metro örök ellentéthez hasonló Greta Garbo - Marlene Dietrich párhuzamnál én határozottan Dietrich párti vagyok. Míg a fiatal Dietrich maga a szenvedély, addig én Garbo-t sem különösebben szépnek, sem különösebben izgalmasnak nem tartom. Harmincévesen - úgy, hogy valójában szerintem inkább néz ki negyvennek - szerintem kicsit idős is a húszas éveinek elején járó szerep eljátszásához. Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy a záró jelenetnél nem kerültem hatása alá. Ütött bizony a befejezés rendesen...

USA (Columbia Pictures), 116 perc, ff. angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra

Adott egy rendező - Frank Capra - akinek ez már a harmadik filmje a listán. Ha screwball comedy (hóbortos vígjáték), akkor talán az ő neve az, akit elsőként érdemes említeni. Az Ez Történt egy Éjszaka hatalmas sikere (5 Oscar-díj) után Capra maradt ugyanannál a műfajnál. Nyilván a Columbia is bízott benne, hogy újabb Oscarokat hódít majd el. Nem hiába, 5 jelölésből egyet, a legjobb rendezőnek járó szobrot végül el is nyerte a film.

Adottak voltak a filmhez remek színészek is. Több kifejezetten emlékezetes alakítás is akadt ebben a filmben. Legkézenfekvőbb persze a két főszereplőt kiemelni, akik közül bár csak a férfi főszereplő (Gary Cooper) kapott jelölést, a női főszereplő Jean Arthur simán említhető vele egy lapon.

A forgatókönyv bugyutasága mégis nagyon megnehezíti, hogy szeressem ezt a filmet. Az az idealista fordulat, hogy a hirtelen milliomossá vált férfi szerelmi csalódásának terápiájaként szétosztogatja hirtelen nyakába hullott vagyonát a rászorulók között... oké láttunk már hasonlót... na de, hogy a férfit saját ügyvédei nyomására letartóztatják, mivel az osztogatás miatt bolondnak próbálják minősíteni... itt már annyira eltávolodunk a realitásoktól, hogy a történetet szálát dobva, a film vége felé csak a színészi játék szemlélése tudott szórakozást nyújtani.

Kezdjük a főszereplővel: Gary Cooperrel: Talán nem túlzás azt írni, hogy zseniálisan alakítja a romlatlan, kissé csiszolatlan stílusú, ugyanakkor érzékeny fiatalembert, aki Mandrake Falls csendes vidéki környezetéből hirtelen a nyüzsgő és gátlástalan nagyvárosba kerül, amikor megörökli dúsgazdag nagybátyja millióit. A férfi nem vágyott gazdagságra, és nem is tud mit kezdeni vele. Már a neve is furcsa: Longfellow Deeds. 

A stúdió 6 hónapot csúsztatta a film forgatását, csak, hogy Cooper szabad legyen. És látva a filmet jól tette, mert ez a könnyed lazaság, amivel tudomásul veszi a szörnyű hírt, hogy milliomos lett talán senki másnak nem állt volna ilyen jól. 

Jean Arthur bájos szőkesége (Babe) kellemes látvány. Hihetően adja elő átalakulását a főhőst kezdetben gátlástalanul csőbe húzó, szerelmével behálózó, és annak magánéletéről titokban leleplező cikkeket író újságíróból valóban szerelmes nővé. Mindkét szerepben hiteles.

Látva az alakítását, fel sem merül az emberben, hogy a stúdió eleinte más színésznőben gondolkozott, talán az e miatti megfelelési kényszer okozhatta, hogy a színésznő rettenetes lámpalázzal küzdött a teljes forgatás alatt. De olyan fokon, hogy az egyes jelenetek között rendszeresen el kellett szaladnia zokogni és hányni. Egyedül Gary Cooper közismert nyugalma, és türelmes segítőkészsége tudta megnyugtatni esetenként. Érdekes volt mindezekről olvasni, ugyanis a filmen ebből az égvilágon semmi sem látszik.

Mint említettem, Frank Capra ezért a filmért is megkapta a legjobb rendezőnek járó Oscart. Nem utoljára.

A Columbia Pictures a három kisebb Hollywoodi stúdió közé tartozott. Nem nagyon voltak saját sztárjai, és igencsak oda kellett figyelnie a költségvetésre. Ám Capra ekkorra már kinőtte magát annyira, hogy sikeresen kiharcolt magának bizonyos előjogokat. Íme két érdekes példa: 

A Columbiánál ekkoriban szigorú előírás volt a rendezők számára, hogy minden jelenetből csak egy felvételt lehet előhívatni. Azt, amelyiket a rendező ott a forgatás alatt -félig látatlanban- a legjobbnak ítél. Ennek természetesen az volt az oka, hogy nemcsak maga a film, hanem annak előhívása is rettenetesen drága volt. Nem akartak olyan tekercsek előhívására pénzt fordítani, amit végül nem fognak fölhasználni. Igen ám, de nem videóra vettek, előhívás nélkül senki nem tudja pontosan, hogy maga a felvétel végül is hogy sikerült. Mit csinált Capra? Nem állította le a kamerát. Felvették a jelenetet, és ahelyett, hogy azt mondta volt, "Cut!" - "Ennyi", azt mondta, "Újra!". Tehát a kamera forgott megállás nélkül, így egy tekercsen ott volt az összes verzió, és ezek természetesen mind elő lettek hívva. Capra ekkor Oscarral a zsebében már megtehette.

Másik: Capra (a képen balra) utálta, ha a stúdió fejesei lejöttek ellenőrizni a munkáját. Egyszerűen nem szerette, ha nézik, pláne nem, ha abba bele is kotyognak a szerinte hozzá nem értő igazgatók. Azok foglalkozzanak a pénzügyekkel, ő majd rendez. Az igazgatók nem osztották nézetét, ezért eleinte előszeretettel járkáltak bámészkodni. Capra azt találta ki, hogy ahányszor megjelent valamelyik fejes, azonnal 30 perc kávészünetet rendelt el. Az igazgatók egy idő után inkább a közelébe sem mentek a forgatásnak, mert egy ilyen kávé-szünet súlyos anyagi veszteség volt számukra, hiszen a leállás 30 percére is mindenkinek fizetni kellett a bérét. Caprával nagyon vitatkozni persze nem mertek... fontos volt, hogy a kis Columbiának legyen egy ilyen jó nevű rendezője. Inkább benyelték Capra önállóskodását, csak maradjon náluk. Maradt.

Hosszú ez a film, közel két órás. Az utolsó fél órában ráadásul átalakul bírósági tárgyalásos filmmé. Ez az a pont ahol minden hitelesség megkérdőjeleződik. Azon a ponton, amikor szigorú arcú civil ruhás rendőrök jönnek letartóztatni Deeds-et, mert ügyvédei szerint elvesztette józan eszét... majd erre alapozva büntetőeljárást és tárgyalást folytatnak le... hát nem igazán tudtam komolyan venni a dolgot... Kár érte, mert a két főszereplőn kívül is remek alakítások támogatták a filmet.

USA (Universal), 90 perc, ff. (színesen felújítva), angol

Rendező: Gregory La Cava

Producer: Gregory La Cava, Charles R. Rogers

Kivételesen engedtem a csábításnak, és ezúttal ennek a filmnek a 2005-ben kiadott színesített, szinkronizált változatát néztem meg. Nem ez az első ilyen megszínesített film, amibe beleütközöm, és 
eddig ellen tudtam állni a kísértésnek, de ezúttal beadtam a derekam. Bár alapvető szándékom, hogy amennyire a lehetőségek engedik, nagyjából olyan formában nézzem a filmeket, ahogyan azt a korabeli néző is láthatta, most véletlenül ebbe a színes változatba botlottam bele, és ezt csak akkor vettem észre, amikor nekiültem megnézni. Végül azért nem bántam meg. Nagy varázslat ez, gyakorlatilag nem lehet megmondani, hogy csak utólag kerültek a filmre a színek. Semmivel sem rosszabb a kép, mint mondjuk egy negyvenes-, ötvenes- években készült színes film esetén. Talán szándékosan, a színek árnyalatai is a korai színes filmeknek ezt a jellegzetes türkizbe hajló színvilágát utánozza.

William Powellel találkoztunk A Sovány Ember-ben. Kellemes stílusa van, jól hozza a laza, de tetőtől talpig úriembert, akibe szinte minden nő beleszeret. A film elején hajléktalanként indít, de persze idővel kiderül, hogy valamilyen korábbi szerelmi csalódás miatt éli ezt az önként vállalt sanyarú életformát. Két rivalizáló hölgy, akiknek éppen egy úri mulatság teljesítendő feladataként egy hajléktalan kell felmutatniuk a versenybizottság előtt, pont hősünket szemelik ki a felveszik lakájnak. 

A két hölgy egyébként testvér, és úgy hasonlítanak egymásra, mint a tűz és a jég. Azaz sehogy. Egyikük az örök intrikus Angelica, aki még attól sem riad vissza, hogy céljai eléréséhez bűnügybe keverje a kedves lakájt.Másikuk, a naiv Irene pedig olthatatlan szerelmével üldözi a férfit. Őt egyébként William Powell korábbi felesége alakította. Powell ragaszkodott hozzá, hogy ezt a szerepet volt felesége játssza, mivel szerinte az pont olyan naiv, lökött nő volt, mint amilyet Irene szerepe megkívánt.

Kellemes kis screwball comedy, azaz a film nagy részében civakodnak a látszólag különböző társadalmi helyzetben levő páros tagjai, de a végén természetesen mindenki boldog lesz. De hogy a lehetséges párosítások közül melyik nyeri el ezt a boldogságot, azt nem árulnám el, hiszen a film nagy részében nem volt egyértelmű, hogy végül ki lesz a befutó, és ez adott egy kis plusz izgalmi faktort az egyébként habkönnyű filmnek.

Csak mellékesen jegyzem meg: milyen érdekes belesni a nyolcvan évvel ezelőtti amerikai gazdagok világába. Úgy tűnik, ott teljesen mindennapos volt, és egyáltalán nem tűnt bizarrnak, hogy a ház úrnője "pártfogoltat" (magyarul fiatal szeretőt) tart a lakásban, és ezt a család többi tagja a legtermészetesebb dologként kezeli. Még a férj is csak mellékesen ad hangot, hogy kicsit azért bosszantja a helyzet, de túlságosan nem feneket azért nem kerít a dolognak. Azért is elhiszem, hogy valós lehet ez az ábrázolás, mivel a társadalom által nem elfogadható dolgok ekkor már nem egykönnyen mentek át a filmhivatal cenzúráján.

USA (RKO), 104 perc, ff., angol

Rendező: George Stevens

Producer: Pandro S. Berman

Egy újabb musical a 30-as évekből, ezúttal Virginia Katherine McMath és Frederick Austerlitz főszereplésével... Hogy a poszteren más nevek olvashatóak? Hát igen, ezek a nevek Ginger Rogers és Fred Astaire eredeti nevei. Ugyanis egyikük sem azzal a névvel született, amivel megismertük.

A Klakkban és Frakkban (1935) mellett ez a második legsikeresebb közös musical-ük. Mivel előbbi nagyon meglepett friss humorával, kellemes dalaival, helyenként bizarr, de mégis izgalmas díszleteivel, azt vártam, hogy ennél a filmnél minderre rátesznek majd még egy lapáttal. Sajnos csalódnom kellett, mert érzésem szerint mindenben elmarad az említett film mögött. Holott ez a film még Oscart is kapott a legjobb zene kategóriában. Egyetlen mentséggel szolgálhatok csak a film védelmében: Ezúttal szinkronizált változathoz sikerült hozzájutnom, és sajnos ez esetben valószínűleg jobban jártam volna az eredetivel.

 Mint általában a Fred Astaire - Ginger Rogers musical-ek esetén, a zenés táncos jelenetek közti időt a humor és a romantika (azaz szerelem) tölti ki. Lucky (Astaire) sikeres táncos (és szerencsejátékos), épp esküvőjére készül, amikor a leendő "üzletfelek" (após és lánya) rájönnek, hogy jobb lenne olyan férjhez hozzámenni, akinek van valami vagyona. Mivel hősünknek ilyen nincsen, abban maradnak, hogy esküvő helyett Lucky inkább elmegy szerencsét próbálni New Yorkba. Ott szinte az első pillanatban belebotlik a Ginger Rogers által alakított Penny-be. Különböző - nem túl meglepő - fordulatok után persze egymáséi lesznek. Közben sokat énekelnek és táncolnak.

Ahogyan a Klakkban és Frakkban stúdióban felépített Velencéjében is, úgy a stúdióban felépített havas tájban is meg tudtam találni a különleges szépséget. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy miért áll közel hozzám a Hollywoodi giccs több különböző formája, de tény, hogy valami megfog benne.

A film legemlékezetesebb, és egyben legötletesebb jelenete talán mégis a "Shadow Dance - Árnyéktánc"-ként emlegetett betét, ahol a táncos három irányba kivetülő árnyéka nem bírja követni Astaire táncát, majd végül lemondóan legyintenek, és távoznak - Astaire nélkül...

Ginger Rogers persze megint szép, de mintha ebben a filmben nem csillogna akkorát, mint a Klakkban és Frakkban címűben. Neki mindenesetre ez volt a kedvenc filmje Fred Astaire-el.

USA (Charles Chaplin, United Artists), 83 perc, ff. angol (részben téma)

Rendező: Charles Chaplin

Producer: Charles Chaplin

Chaplin masszívan kitartott a némafilmes forma mellett még 1936-ban is, amikor már mindenki hangosfilmet csinált rajta kívül.

Szigorúan véve nem egészen némafilm ez, hiszen az első jelenetben a gyárigazgatónak az üzem-rádióba bemondott instrukciói például hallatszanak, de lényegében azért egy klasszikus némafilmről beszélünk. Mondjuk ki részvéttel teli hangon a ravatalánál: A Modern Idők volt az utolsó igazi némafilm, ezután a műfaj halottnak tekinthető. Már ha a némafilmet lehet egyáltalán műfajnak tekinteni.

Chaplin először hanggal tervezte elkészíteni a filmet, de úgy érezte hanggal nem működik a kis csavargó csetlése-botlása. Ezt a figurát - mely ekkor már több mint húsz éves volt - talán egy kicsit unta is a közönség. Ennyi idő azért sok ahhoz, hogy ugyanazzal a karakterrel fent lehessen tartani a nézők érdeklődését. Akár jelképesnek is vehetjük, hogy a film utolsó jelenetében, mintha megadná magát a változó időknek, mégiscsak megszólal... még ha csak énekel is valami olaszos-franciás halandzsát, mégiscsak megszólal, ezzel szimbolikusan is lezárva egy korszakot.Chaplin mellett a legtöbb filmjében feltűnik valamilyen nő, akibe beleszeret a kis csavargó. Van, hogy végül összejön, van, hogy nem. A Nagyvárosi Fények például merészen drámai volt, Chaplin merte megtagadni karakterétől a happy end-et.  Most viszont szinte semmi drámai hatás nem volt, bár a záró képsor, melyen Chaplin kézen fogva távozik szerelmével a "végtelenbe" szép volt., Talán nem belemagyarázás, hogy ez is egyfajta búcsú a karaktertől.

Visszatérve a nőre: Paulette Godard alakítja a "csavargólány" figuráját. Mezitlábas, szakadt ruhás alakja kellemes színfolt. Jó nézni. Kicsit hebrencs, pont megfelelő partner Chaplin számára. Róla érdemes megjegyezni, hogy ebben az évben összeházasodott Chaplinnel, és hat éven keresztül voltak házasok.

Ami általában nem szokott jót tenni egy filmnek az az olyan téma, ami idővel könnyen elavulttá válik. Márpedig ez ügyben lehet kivetnivalót találni a filmben. Hiszen a játékidő egy jelentős része az ember és a gép harcáról szól. Pontosabban a gépesítés embertelenségéről. Gigantikus gyártósorokat látunk, hatalmas, szimbolikusan túlméretezett fogaskerekekkel, mely mellett az ember szinte eltörpül. Ahelyett, hogy segítené a munkát, inkább csak veszélyt és kellemetlenségeket hordoz. 1936-ban korszerű volt az üzenet, ma az androidos telefonok korában már nem érzem veszélyét, hogy a gépek győzelmet aratnak felettünk.

Chaplin ekkor már messze nem azzal az intenzitással forgatott, mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor évente több filmet is csinált. Nem volt már rászorulva, de valószínűleg már nem is nagyon tehette meg, hiszen amit csinált, az ekkorra már elvesztette "korszerűségét", megújulnia pedig a jelek szerint nem sikerült. Azért látunk tőle még egy-két filmet a listán. Ezzel a néhány remek werk-fotóval búcsúzzunk Chaplintől egy jó évtized erejéig.

Franciaország (Panthéon), 41 perc, ff., francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Pierre Braunberger

Kedves kis lírai rövid játékfilm, gyönyörűen fényképezett képekkel. Egy család, - mely áll férjből, feleségből, nagymamából, egy lányból és annak málészájú udvarlójából - elmegy kirándulni vidékre, valahova a Szajna-partjára.

Mindez egy 1860-as gyönyörű nyári nap délutánján. A filmben nem történik sokkal több, mint, hogy két helybeli férfi kinézi magának a család két fiatalabb hölgytagját, anyát és lányát, majd romantikus csónakázással egybekötve elcsábítják őket, míg a család gyanútlan férfi tagjai horgásznak, illetve anyós pajti alszik...

A történet egyébként egy Maupassant novella alapján született. Az író jó barátja volt Jean Renoir édesapjának, a híres festőnek, Auguste Renoirnak. 

Egy mozgalmas werk-fotó:

Nem is a cselekmény a legérdekesebb, hanem a hangulat, amit a rendező a képekkel létrehoz. Renoir nem félt olyan felvételeket készíteni, hogy néha a cselekmény csak átsejlik a fű takarásából. Mintha ott hasalnánk annak rejtekében és titokban lesnénk az eseményeket. De emlékezetes az a jelenet is, amikor a hintázó lányt a hinta lengését követve látjuk. Ennek filmezéséről is sikerült egy fotót találni (bal alsó):

A film csúcspontja az a rész, amikor a lány és újdonsült udvarlója titokban ölelkezik, a lány tiltakozik, de végül enged az erőszaknak. És ezzel mintegy megbélyegezte saját életét, mert hiába csak egy néhány órás kaland volt az egész, ettől kezdve már soha nem tud boldog lenni bamba udvarlója (későbbi férje) mellett. Végleg elvesztette ártatlanságát, mint Éva bűntelenségét a paradicsomban.

A szereplőkhöz nem kerülünk igazán közel. Az egész film mintha egy mozgó festmény lenne. A képek olyan megkapóak, hogy szinte végig azt éreztem, szeretnék én is a részese lenni az egésznek. Szeretnék ott heverni én is a füvön a családdal vagy a csónakban ahogy az siklik csendben a Szajnán. 

A filmet végül nem Renoir fejezte be. Furcsa módon tíz évig a "fiókban hevertek" a tekercsek. Kérdéses, hogy egyáltalán mindent leforgatott-e a rendező, amit elképzelt. Az bizonyosnak tűnik, hogy eredetileg is rövid filmben gondolkozott, tehát nem azért lett 40 perc körüli a végeredmény, mert csak részben készült el. De valami miatt mégis félbe maradt a project, ennek oka tudomásom szerint a mai napig nem pontosan tisztázott. Több helyen olvasom, hogy a rossz időjárás miatt szakadt félbe a forgatás. Ez most komoly? Egy ilyen szintű rendező belekezd egy filmbe, majd elromlik az idő, és a művésznek elmegy a kedve az egésztől? Hát legalábbis furcsa...

Mindenesetre tíz évvel a forgatás után a film producere fogta a rendelkezésre álló anyagot, és Renoir közreműködése nélkül (ő akkor az USA-ban dolgozott), de annak korábbi elképzelései alapján elkészítette a filmet.

A Criterion Collection néhány éve készített egy gyönyörűen felújított változatot erről a filmről. Én is ezt láttam, talán emiatt jöttek át ekkora erővel ezek a képek. A kiadó a filmet megspékelte egy rendkívül különleges anyaggal, mely a fennmaradt nyersanyag segítségével eleveníti fel a teljes forgatási folyamatot. Ez tehát a jó hír. A rossz hír, hogy mint minden olyan alkalommal, amikor frissen kiadják egy film frissen felújított változatát, a cégek töröltetik a youtube-on található ingyenes stream-eket. Ez persze érthető, hiszen miért fektetnének nagy energiákat a film drága felújításába, ha azt ingyen nézné mindenki. Ergo sajnos ehhez a filmhez sem tudok most ingyenes linket posztolni.