Kína (Xinhua), 119 perc, ff., mandarin

Rendező: Ma-Xu Weibang

Producer: Shangkun Zhang

"Je-ban ge-seng" így kell ejteni mandarin nyelven a film címét. Még a lista elején, a Patyomkin Páncélosnál eldöntöttem, hogy a zárójelben feltüntetett eredeti címeket eredeti betűkkel (és nem fonetikus átírással) fogom majd feltüntetni. Így viszont külön, a szövegben megadom a nagyjából helyes kiejtést, hátha valakit nagyon érdekel.

Ha már egy kínai filmbe botlottunk, ráadásul olyanba, amitől nem voltam annyira elájulva, hogy túl hosszasan lelkendezzek, írok néhány sort a "kínai nyelvről" és a kínai betűkről. Persze végül azért a filmre is rátérek majd!

Rögtön meg kell jegyezni, hogy kicsit félrevezető egyetlen kínai nyelvről beszélni. Hivatalosan nyelvjárásoknak nevezik őket, valójában azonban annyira különböznek a Kínában beszélt egyes nyelvek, hogy ezek beszélői meg sem értik egymást. Mindenesetre a kínaiak több, mint fele a filmben is hallható mandarint beszéli, ezért kétségtelenül ez a legfontosabb az összes közül.

Érdemes még megjegyezni, hogy mindegyik kínai nyelv ugyanazokat a kínai betűket használja. Ezek a betűk - durva egyszerűsítéssel - szavakat jelölnek (erre még visszatérek mindjárt) ezért az a furcsaság fordulhat elő, hogy egy kantonit és es mandarint beszélő kínai, ha elkezdenek beszélgetni, egy szót sem értenek egymás szavaiból, ám, ha leírják amit egymásnak mondani akarnak, akkor többé kevésbé sikeres lesz a kommunikáció. Ezt egy kicsit bonyolítja, hogy a Kínai Népköztársaság kidolgozott egy egyszerűsített betűrendszert. Na nehogy azt higgye valaki, hogy ezek a betűk a mi szemünknek valamivel is egyszerűbbnek tűnnek, mint a hagyományos kínai betűk! Kicsit kevesebb vonalból állnak, valamivel gyorsabb leírni őket. Kínában nagyjából mindenhol ezeket az egyszerűsített betűket használják, Taiwan-on, Hong Kong-ban és Makaón viszont a hagyományosat. A poszteren és fent a zárójelben egyszerűsített betűk láthatóak. Tényleg csak érdekességként jegyzem meg, hogy a Japánok is részben (elég nagy részben) kínai írásjeleket használnak, így - bár kevésbé, mint két kínai - egy japán és egy kínai között is előfordulhat, hogy a két teljesen különböző nyelv ellenére, ha egymás szövegeit olvassák, akkor valamit nagy vonalakban azért megértenek egymáséból.

Na és akkor, hogy is néz ki a film címe - 夜半歌声 ? 

夜 : éjszakát jelent,    半: pedig felet. Így a kettő együtt éjfél

歌: dal

声: hang.

Megkérdeztem egy Shanghai-i kínai ismerősömet, hogy ő hogyan fordítaná angolra ezt a címet. Azt mondta, hogy "The Phantom Lover" ... haha... mert ez a film angol címe... de igazából a legjobb fordítás "The Sound of Midnight Singing" ... azaz "Az Éjféli Dal Hangja" ... mint ahogy azt a kínaiaktól megszokhattuk, igencsak giccs- közeli maga a cím is.

A filmet nézve az volt az érzésem, hogy visszarepültem az 1910-es évekbe. Olyan rossz a film képminősége (nincsen felújított változat), és a színészi játék is annyira giccsbe hajlóan eltúlzott, mint az 1910-es évek némely filmjében. 

Azt vártam, hogy a lista első távol-keleti filmje valami igazán ázsiai témát fog földolgozni. Ezzel szemben az Operaház Fantomjának a sajátos feldolgozását láthatjuk. Igaz, meglehetősen szabad feldolgozásban. A fantom itt nem álarcot, hanem csukját hord, mivel egy tiltott szerelmet megakadályozandó a lány apja leöntette savval a szerelmes ifjú arcát. Az eltorzult arcú fiú (korábban Song Danping a híres operaénekes) minden este énekel volt szerelmének (lásd fenti kép). Elterjesztette magáról, hogy halott, hogy ne kelljen ezzel az arccal senkinek meglátnia őt. Volt szerelme ebbe egyébként belebolondult. Ezúttal a "szörnyeteg", aki nem is olyan szörnyeteg, nem nőt, hanem egy férfi énekest vesz pártfogásába. Amikor a fiatal pártfogolt a torz arcú mentor kérésére felkeresi annak volt szerelmét, a nő azt hiszi, hogy a halottnak hitt volt szerelmét látja. Egy visszatekintő jelenetsorban láthatjuk  a még ép arcú férfit. (lásd alább)

Sok helyen az első kínai horror-filmként emlegetik ezt a filmet. Bár van egy-egy jelenet, mely tényleg sikeresen rémisztget, horror filmkén aposztrofálni azért erős túlzás szerintem. Ügyesen használja ki egy helyen azt a pszichológiai tényt, hogy sokkal jobban tudunk félni attól, amit nem látunk, mint attól amit látunk. Egy adott pontig ugyanis a szerencsétlent csak csukjában látjuk, mely eltakarja egész arcát. A múltjának elmesélésekor látjuk meg először az eltorzult arcot. Amikor a hosszú lábadozás után az orvos eltávolítja a kötést az arcról, először csak az őt körülvevő család arcán látjuk a rémületet. Na ez az a pont, ahol a feszültségkeltés a leginkább hatékony. Ezután amikor mi is meglátjuk a szétmart arcot, az első pillanat még valóban ütős, de hosszú távon azért nem tart ki ez a hatás ahhoz, hogy csak emiatt horror filmnek nevezzük ezt a mozit.

Lehet, hogy egyedül vagyok a fanyalgásommal. Kínában hatalmas sikere volt a filmnek, 1941-ben folytatást kellett csinálni hozzá. Majd több remake is készült (1962, 1985, 1995), és 2005-ben még szappanopera is lett belőle.

USA (MGM), 117 perc, ff. angol

Rendező: Victor Fleming

Producer: Louis D. Lighton

Egy elkényeztetett milliomos csemete kivagyiságból elfogyasztott 6 adag fagylaltos szóda után émelyegve beesik apjának tengerjáró hajójáról a vízbe. Egy halász kimenti és embert farag belőle. De még mielőtt rátérnék, hogy kezdeti fenntartásaim ellenére - azt hittem valami gyerek-filmet kell majd végignéznem - miért tetszett kifejezetten ez a film, gondolom minden olvasóból kitört a kérdés: Mi a fene az a fagylaltos szóda???

Nem, nem elírás. Az amerikaiak sok mindenre képesek. Például cukrozva eszik a bundás kenyeret. Na, ez a fagyis szóda is valami hasonló furcsaság: Egy kis szódát összekevernek csokisziruppal és zsíros tejjel. Rádobnak két gombóc vanília fagyit, és az egészet felöntik szódával. Hogy teljesebb legyen az amerikai életérzés még a tetejébe egy kis tejszínhab is dukál. Nos ebből fogyasztott el kis hősünk 6 adaggal. Nem csoda, hogy az émelygéstől belefordult a tengerbe... Ha hatot nem is, egyet biztosan ki fogok próbálni.

A film nagy része a tengeren zajlik. A két főszereplő a 10 év körüli fiú és annak kimentője Manuel (Spencer Tracy). A halász, aki oltalmába veszi a fiút, egy 20-30 fős halászhajó legénységének egyik tagja. Igen ám, de a hajó 3 hónapig biztosan nem fog kikötni, ugyanis halászni jöttek a nyílt tengerre, és addig egyszerűen nem fordulnak vissza amíg tele nem halásszák a hajó rakterét. A halakat egyébként - mivel egyébként megromlana - a legénység maga dolgozza fel, sózással kerül tartósításra.

A legénység néhány babonás tagja hamar elkezdi mondogatni, hogy halászhajón az utas bizony balszerencsét hoz az egész hajóra. Így csak egy megoldás van: a fiúnak el kell kezdenie dolgozni, akkor már nem számít ugyanis utasnak. A 20. század első felében még nem volt politikailag inkorrekt a gyermekmunka, a fiút simán munkára fogják. Nem ő az egyetlen gyerek a hajón egyébként. Először nem nagyon fűlik ehhez a foga a fiúnak, lévén elkényeztetett milliomosként nem nagyon szokott hozzá a sanyarú körülményekhez. De Manuel szinte pót-apjává válik, gyorsan szoros kapcsolat alakul ki a halász és a fiú között. Mint egy "Tüskevár" a tengeren. Csak ez nem Fekete István, hanem Kipling.

Mint említettem a film nagy része a tengeren zajlik. A stúdióban, medencében felvett (ennek ellenére remek látványvilágú) felvételek keverednek a tengeren felvett távoli felvételekkel. Így a film felénél már ott érezzük magunkat a nyílt tengeren, az örökké párás, sós szagú levegőt bőrünkön érezve. Végül olyan film kerekedett az egészből, melyet bár gyerekek is bátran megtekinthetnek, közel sem kifejezetten csak nekik szól. Rám komoly hatással volt. Több olyan rétege is van a filmnek, amit egy gyerek valószínűleg meg sem ért. Például a film végén, ahogy az apa visszakapja gyerekét, ám az már inkább tekinti Manuel-t az apjának, mint a valódi édesapát, akinek 10 év alatt nem sikerült annyi közös élményt összegyűjtenie fiával, mint Manuel-nek ez alatt a 3 hónap alatt... valószínűleg ezt a drámát csak egy lelkiismeretfurdalásos szülő tudja igazán átélni... és hát melyik az a szülő aki úgy érzi, hogy nem tölthetett volna kicsit több időt gyerekével...

Még illőnek tartom megemlíteni, hogy ennek a filmnek a forgatása alatt hunyt el a mindössze 37 éves Irving Thalberg, az MGM igazgatója, akinek valószínűleg rengeteget köszönhetett ez a stúdió. Róla nevezték el az Oscar egyik különdíját, melyet a producerek között osztanak ki, nem minden évben, csak ha arra érdemest találnak, hasonlóan, mint az életműdíj esetén. Még azért is különleges ez a díj, mert eltérően a többitől, nem a jól ismert arctalan férfialakot ábrázolja, hanem Thalberg fejszobrát.

Franciaország (Films Sonores Tobis), 77 perc, ff., francia

Rendező: Sacha Guitry

Producer: Serge  Sandberg

A film rendezője és főszereplője - Sacha Guitry - színházi rendező és színész, író és drámaíró volt elsősorban. A némafilmes korszakban nem tartotta nagyra a filmet, mint eszközt, mivel hiányolta belőle a beszéd drámai kifejező erejét. Ezért kicsit meglepő, hogy ez az alkotás majdnem közelebb áll egy némafilmhez, mint a hangosfilmhez, abban a tekintetben, hogy a nagyon kevés jelenidejű jeleneten kívül a film nagy részét kitevő visszatekintő (flashback) jelenetekben nincsen eredeti hang. Még zörejek sem. Zene van, és a főszereplő narrátorként meséli a történetet,  és adja a szereplők szájába a szöveget. A némafilmes érzetet erősítik helyenként a francia impresszionista filmekre emlékeztető megoldások is.

Pár perc után igazából nem zavaró, mégis legalább a film feléig olyan érzése van az embernek, hogy még csak a bevezető részt látja, nemsokára biztosan elkezdődik maga a film, amikor majd a narrátor átadja a szerepet a színészeknek. De nem, végig a narrátor (főhős) elbeszélését hallgatjuk. Mintha egy hangoskönyvet hallgatnánk mozgóképes illusztrációval.

Már a bevezető is rendhagyó, hiszen a megszokott stáblista helyett a kamera végigmegy a szereplőkön, a narrátor bemutatja őket, a szereplők és a stáb tagjai ilyenkor többnyire "kinéznek" a nézőre. Majd a főszereplő elkezd beszámolni életének fordulatos történeteiről. És ez a beszámoló, - mely  a címnek megfelelően tényleg egy szélhámos élettörténete - valóban érdekes, szórakoztató és fordulatos.

Mindig örülök, amikor korabeli felvételeket látok ismert világvárosokról ezekben a régi filmekben. Párizs mellett Monaco is sokat szerepel. A Szeszélyes Asszonyok-ban már elvarázsolt Monaco, pedig mint utólag kiderült az csak egy stúdióban épített pazar díszlet volt. Ez viszont az eredeti.

Egy percig sem untat a történet, néha vicces, de semmiképpen nem harsányan vagy ízléstelenül.

Nagy-Britannia (London Film Productions), 92 perc, ff. angol

Rendező: William Cameron Menzies

Producer: Korda Sándor

Fantasztikus, hogy hogyan lehet egy ilyen különleges filmet ennyire ügyesen eltitkolni. Hiszen míg a Metropolisról valószínűleg a legtöbb mozirajongó legalábbis hallott már, addig erről a sci-firől alig hiszem, hogy a hardcore filmrajongókon kívül bárki ismerné.

Holott több szempontból is érdekes, és legalább annyira különleges a látványvilága mint a Metropolis-é. Azt csak mellékesen említem meg, hogy Hitchcock-on  kívül eddig senki más nem képviselte Angliát ezen a listán 1936-ig.

Mint ahogy a plakáton látszik is, H.G. Wells-nek sok köze van ehhez a filmhez. Erről a világhírű angol művészről azt érdemes tudnia annak, aki esetleg nem ismeri, hogy a XX. század egyik igen termékeny írója volt. Nagyon sok műfajban alkotott, de talán sci-fi regényei lettek a legsikeresebbek. Ha felsorolok néhány címet, akkor biztosan több is ismerősen hangzik: Dr Moreau szigete, A láthatatlan ember, Világok Harca, Emberek a Holdban... igen, ezek mindegyikéből film is született. A Things to Come viszont azért különleges, mert ennek a filmnek a születésénél maga az író is ott bábáskodott, sőt állítólag maga kezdte el rendezni, de a stúdió viszonylag korán jobbnak látta egy igazi rendezőt beültetni a rendezői székbe. Így vette át Menzies ezt a feladatot. Ám a forgatókönyvet Maga Wells készítette el saját könyve alapján. Még mielőtt rátérnék a filmre, még hadd jegyezzem meg, hogy a film producere, és a gyártó stúdió (London Films) alapítója is egyben az a magyar származású Korda Sándor, akiről az etyeki Korda Filmstúdiót is elnevezték.

A film több szempontból is emlékeztet az Ember tragédiájára. Bár nem a teljes történelmet öleli fel, - "csak" száz évet -, mégis, ahogy a film elidőz egy-egy időszaknál, láthatjuk, hogy az egyes korszakokban ugyanazok a szereplők játsszák a főbb szerepeket, és ezek a szereplők adott jellemeket és eszméket képviselnek az egyes korokban.

Haladva az időben előre, mintha a történelem is ismételné önmagát... Végig ugyanabban az elképzelt Everytown nevű városban leszünk...

Az is érdekessé teszi a filmet, hogy minden időszaknak, ahol elidőzünk, kicsit más a filmes stílusa. Itt jegyzem meg, hogy a film eredetileg fekete-fehér, de nekem egy színes, felújított példányhoz sikerült hozzájutnom. Ahol nem sikerült eredeti standfotókat beszereznem (ezek fekete-fehérek) illetve nem a színes lobby-cardokat használom, ott a színezett filmből kivett pillanatképekkel illusztrálom a mondandómat.

1. állomás - 1940 Karácsonya.  Rögtön az első résznél jön a döbbenet! Wells 1936-ban négy évvel későbbre prognosztizálja a második világháború kitörését. Nem tévedett túl sokat. Szenteste a család még boldogan karácsonyozik, és a felnőttek megvitatják, hogy egy esetleges háború milyen pozitív és negatív hozadékokkal járna. Ekkor még nem sejtik, hogy néhány órán belül kitör az emlegetett háború.

2. állomás 1940-1966 A Világháború - tulajdonképpen önálló blokk. Már-már Eisenstein-féle montázsokkal jeleníti meg a film szerint 26 évig tartó háborút annak nyomasztó teljességében. A kép, ahogy a menetelő katonák árnyéka magaslik a katonásdit játszó gyerek alakja mögött, az a film talán legdrámaibb és legelgondolkoztatóbb momentuma. Furcsa, hogy e mellé olyan gyermeteg jelenet is keveredik, hogy a pilóta, mely lelő egy ellenséges gépet, leszáll és lelkiismeret furdalástól gyötörve magához szorítja a haldokló ellenséget, aki viszont haldoklás közben felajánlja gázálarcát egy arra tévedő kislánynak, hogy ezzel megvédje őt az általa ledobott mérges gáztól. Talán ez a film leggyengébb, szájbarágósra sikerült moralizáló pontja. 

3. állomás 1966-1967 - A járvány kora: Egészen váratlanul ért, hogy egy zombis blokkot is tartalmaz a film, pedig igaz: A világháborús, mérges gázok utóhatása az lesz, hogy úgynevezett "vándorpestis" terjed az emberek között. Ez az egyébként nem létező betegség az elmét támadja meg, és aki elkapja az gyakorlatilag támolygó "zombivá" változik, és terjeszti tovább a betegséget. Nincsen ellenszere, csak a fertőzöttek legyilkolása.

4. állomás 1970: Az újrakezdés: Sikerült megfékezni a járványt az előbb említett eszközzel. Ideje újraszervezni a társadalmat, mely gyakorlatilag középkori színvonalon él a lebombázott Everytown romjai között. Vannak ugyan repülőgépeik és autóik, nincsen azonban technológiájuk az ezekhez szükséges üzemanyag illetve áram előállításához. Egy napon furcsa repülő szerkezet érkezik hozzájuk, mint kiderül a mai Irak területén levő Basra városából. Ott sikerült hatékony és utópisztikus társadalmat szervezni, akik a népek uniójának létrejöttén dolgoznak. Azonban ahelyett, hogy barátként fogadnák a jövevényt, elfogják és bezárják. Végül a Basra-i csapatok "békegázt" dobnak le Everytown-ra, és ide is exportálják fejlett társadalmi berendezkedésüket.

5. állomás - 2036 Az utópisztikus társadalom. Rövid dokumentumfilm-szerű jelenetsorban számol be a film a modern kor ipari fejlődéséről, ezután a távoli jövőben találjuk magunkat, ahol újra a göröghöz hasonló demokratikus rendszer működik. Az ükunokáknak a felhőkarcolókkal teli New Yorkról mint egy rég letűnt kor egyik érdekességéről mesél az idős úr. Kicsit lenézően beszél a régmúltról, amikor még magas épületeket építettek, mert még nem találták fel a napfényként világító lámpákat, és szükség volt a nap fényére. Szinte a természetben éltek az emberek, mondja...

Ennek a korszaknak a díszletei különlegesek, helyenként kicsit talán emlékeztetnek a többször említett Metropolis-ra. Mint kiderül, a demokrácia sem old meg minden problémát... Majd megkezdik elfoglalni az univerzumot...

Hihetetlenül érdekessé teszi a filmet, hogy míg a korabeli néző számára a teljes film a jövőben játszódik, addig számunkra az utolsó "szín" kivételével már minden múlt. És ez a bizonyos utópisztikus utolsó kor sincs már annyira távol tőlünk, hogy hihetőnek tűnjön a történelem ilyesfajta alakulása.  A kritika nagyon jól fogadta a filmet, a pénztáraknál viszont óriása bukás volt. Holott, ha igazak a kimutatások, akkor ez volt az angol filmgyártás addigi legdrágább filmje. Az USA-ban a költségeket átszámítva az "Első millió dolláros angol film"-ként emlegették.

Érdekes, hogy Wells bizony megjósolt jó néhány dolgot, ami tényleg bekövetkezett. A világháborúra nem is érdemes külön kitérni. A nagy képernyős sík tévék és a hatalmas kivetítő kifejezetten jó tippek. Az Hold utazás viszont messze nem váratott magára annyit, mint ahogy a film ábrázolja.

YOUTUBE - Mi lesz Holnap?

Sajnos a képarány nem megfelelő. Akinek megvan ehhez a szakértelme, annak érdemes letöltenie a stream-et és pld VLC playerben már egyszerűen be lehet állítani a megfelelő képarányt.

USA (Samuel Goldwyn productions), 101 perc, ff., angol

Rendező: William Wyler

Producer: Samuel Goldwyn, Merritt Hulburd

Kell egy kis élettapasztalat ahhoz, hogy élvezni tudjuk, vagy legalábbis megértsük miről is szól ez a film. Hiába is próbálnám elmagyarázni egy tininek, hogy mit is jelent az életközépi válság, valószínűleg csak legyintene, hogy az az öregek dolga. Haha, onnét nézve persze a 40 is vénséges vén...

Azt mondom tehát, hogy húsz alatt talán bele sem érdemes kezdeni ebbe a filmbe, és talán a negyven fölöttieknek vannak már olyan élményeik, amik segítségével élvezhető ez a remekmű. Mert remekmű ez a javából. Egy ötvenes férfi eladja jól menő cégét, és ezzel megszűnik számára a munka kötelezettsége, innentől élvezni fogja az életet, melynek hátralevő részében neki dolgoznia már nem kell. Negyvenes feleségével elhatározzák, hogy elutaznak Európába.

Itt jegyzem meg, hogy 1936-ban még nem léteztek  transzatlanti repülőjáratok turisták számára. Erre még néhány évet várni kell. Ekkor még hajóval kellett megtenni ezt a távot, ami nagyjából két hetes utat jelentett. Ez egyben azt is jelentette, hogy aki megengedhette magának, hogy Európába menjen utazgatni, az rendszerint nem egy hetet töltött ott, hanem hosszabb időt, ha már az oda vissza út összesen egy hónapot vett igénybe. Tehát egy Európai kiruccanás - annak aki megtehette - egy több hónapos kalandot jelentett. 

Igen ám, de a középkorú házaspár nem számol azzal, hogy életükben először egész napjukat együtt fogják tölteni huzamosabb ideig, és már a hajóút során nyilvánvalóvá válik számukra, hogy "szétnőttek" egymástól. Más dolgok érdeklik őket. Szeretik egymást, de kapcsolatukból már rég kihalt a szenvedély ennyi közösen eltöltött év alatt. Hangsúlyozom, szeretik egymást, de mindketten félnek az öregedéstől, félnek, hogy a megszokás rabjaiként soha többé nem élhetnek már át olyan szenvedélyes és izgalmas pillanatokat, amikre bizony így 40-50 évesen is annyira vágynak. A feleséget alakító Ruth Chatterton itt 44 éves, és bizony nem néz ki rosszul.

Európába megérkezvén bejárják az akkor legfontosabb városokat: Párizs, London, Bécs, Nápoly. Mindketten belefutnak kisebb nagyobb kalandokba. Látszik, hogy tényleg szeretik egymást, de nem féltékenyek. Ám eljön a pillanat, amikor jobbnak látják egymás közelsége nélkül is újra belemerülni az "életbe". És itt valami talán végleg kisiklik... 

Nagyon szépen összerakott film. A zene helyenként bravúrosan szerkesztett. Tökéletesen időzítve, akkor és úgy szólal meg, amikor kell. Ez ebben a korszakban még nem volt magától értetődő. Szívesen láttam volna többet a kor nagyvárosaiból eredetiben, de szépen felépített szálloda szobákat láthatunk többet is, a Nápolyi öbölbeli varázslatos szállás pedig kifejezetten szemet gyönyörködtető még akkor is, ha láthatóan stúdióban felépített a díszlet, háttérként odavetítve a tenger. Nem véletlen, hogy a film 7 Oscar nevezésből a díszletes el is nyerte a díjat.

Szép és elgondolkoztató történet. Remek, sallang mentes színészi játékkal. Egyelőre a kedvenc filmem a harmincas évek Hollywoodjától.

Talán még egy dolog említésre méltó. Mi is ez a Samuel Goldwyn Productions, mely ezt a filmet gyártotta? A név kicsit ismerős. Korábban volt egy Goldwyn Pictures, mely az oroszlánjáról volt híres, és beleolvadt az MGM-be. (Metro-Goldwyn-Meyer). A cég tehát beolvadt, Goldwyn közreműködésére azonban nem tartottak a továbbiakban igényt, így ő fogta magát és csinált egy újabb céget, immár Samuel Goldwyn Productions néven. Ez a stúdió soha nem tudott fölkapaszkodni a nagyok közé, de mint látjuk, megvolt a szükséges szellemi háttér, hogy remek filmeket alkossanak. Csak filmgyártással foglalkozott, forgalmazással nem. Azt ekkoriban a United Artist végezte nekik.

Nagy-Britannia (Gaumont British), 77 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Michael Balcon, Ivor Montagu

A listán harmadik Hitchcock filmként szereplő Szabotázs esetén volt először az az érzésem, hogy a mester kezd rátalálni arra az útra, ami igazán neki való. Bár a Zsarolás jó volt, hatásában még nem érte el az igazi Hitchcock-i magasságokat. A 39 lépcsőfok nekem csalódást okozott. Ebben a filmben viszont már minden megvan, amit Hitchcock-tól elvárunk. Feszültség, gyilkosság, meglepetések és a kissé nyomasztó hangulat. Századik filmnek pont megfelelő!

Van egy kis zavarodás, keveredés a film címe körül. Egyrészt kicsit zavaró, hogy van egy Szabotőr (Saboteur) című 1942-es című filmje is a rendezőnek, aminek egyébként semmi köze ehhez a Szabotázs címűhöz. De, hogy még nagyobb legyen a zavar, ahogy a baloldali poszteren is látszik, ezt a Szabotázs című filmet az USA-ban The Woman Alone (A Nő Egyedül) címmel is vetítették.

A cím egyébként kicsit félrevezető. Én legalábbis valami egészen másra számítottam. Szerepel egy szabotázs-akció ugyan a legelején, mely során egy anarchista áramszünetet okoz Londonban, ám mivel azzal nem érik el a kellő hatást, robbantást terveznek, és hajtanak végre, ami azért már más kategória, valljuk be. Főleg, ha ártatlan emberek válnak potenciális áldozattá.

A fenti képen balra Hitchcock, jobbra Oskar Homolka, a főszereplő, az anarchista, akinek - valljuk be - már az arcán van valami furcsán ijesztő, amivel viszonylag könnyű eljátszani a tömeggyilkost. 

Felesége viszont maga a megtestesült ártatlanság és lelkiismeret. Fogalma sincs férje titkairól. 

 Azért is izgalmas a film, mert legalább dupla fenekű. Egyrészt kémfilm. Ez egyértelmű. A rendőrség nyomában van a szabotőrnek/terroristának, és izgulhatunk, ahogy szorul a hurok a nyaka körül, vajon elég gyors lesz-e a rendőrség, hogy megakadályozza a bajt? Másrészt egy romantikus szál is kibontakozik a szemünk előtt... A bökkenő csak az, hogy a románc a terrorista felesége és a terroristát figyelő nyomozó között szövődik...

Amikor már azt hisszük, hogy Hitchcock ellőtte minden puskaporát, akkor kiderül, hogy még mindig van mit előhúznia. Remek film ez, megérkeztünk oda, ahova a mestert elhelyeztük magunkban. Az eddigi két film még csak felvezetés volt, ez már viszont tényleg mestermunka.

Ami miatt pedig le a kalappal - anélkül, hogy elspoilerezném a dolgot - a mester olyan esetben is mer egészen váratlant húzni, - ahol le mertem volna fogadni, hogy kommersz irányba fog menni. Mégis meg merte húzni a merészebbet... Jó film.