USA (Columbia), 91 perc, ff. angol

Rendező: Leo McCarey

Producer: Leo McCarey, Everett Riskin

A férj (Cary Grant) váratlanul hazaér floridai üzleti útjáról, ám feleségét (Irene Dunne) nem egyedül találja otthon. Mint hamarosan kiderül, ő maga sem Floridában volt üzleti úton. Pillanatok alatt felkeresik ügyvédeiket a válóper ügyében, melyet hamar le is bonyolít a bíróság. Ám a válás csak egy 90 napos "gondolkodási időszak" leteltével válik véglegessé. Addig át kell gondolniuk, hogy tényleg ezt akarják-e.

És az első perctől fogva látjuk, hogy nem! Mindketten próbálkoznak jobbra-balra, de valahogy senki sem az igazi... Na persze gondoskodnak is róla, hogy a másik még véletlenül se találjon jobbat...

Leo McCarey előző filmjének - Adj Esélyt a Holnapnak - befejezését nem volt hajlandó a Paramount igazgatójának a kérésére sem könnyedebbre venni, ezért ott nem hosszabbították meg szerződését. Tárt karokkal fogadták hát a kis Columbiánál, ahol még ugyanebben az évben leforgatta ezt a vígjátékot.

A rendező ezúttal nem bonyolította túl a dolgot. Megvolt az alapszituáció, de forgatókönyv nem nagyon volt. Ami volt, azt a szereplők a felvétel reggelén kapták kézhez, de az is gyakori volt, hogy teljesen rögtönzött volt a jelenet. Előfordult, hogy a feleség azt az instrukciót kapta, hogy "Cary most becsönget, te nyiss ajtót neki!" - és ebből kellett egy jelenetet összehozniuk. És ez remekül sikerült is, egy az egyben bekerült a filmbe ahogy Cary megjelenik a feleségénél, hogy élhessen a közös kutyát érintő láthatási jogával. Frappáns.

Cary Grant állítólag annyira elbizonytalanodott ettől a módszertől, hogy a forgatás alatt könyörgött a stúdiónak, hogy engedjék el a filmből, mert fél, hogy irtózatos bukta lesz. Még azzal is kiegyezett volna, ha szerepet cserélhet az egyik mellékszereplő férfival. A stúdió nem engedte el, és mint kiderült alaptalanok voltak Grant félelmei, hiszen a film igen sikeres volt, és még egy Oscar díjat is leakasztott a legjobb rendezésért. Leo McCarey, aki ebben az évben alkotott egy nagyon komoly és komor hangvételű filmet, a díj átvételekor megköszönte az Oscar-t, de hangot adott véleményének, mely szerint rossz filmért ítélték neki a díjat. Aranyos film ez, de egyetértek a rendező megjegyzésével.

USA (Walt Disney), 84 perc, Technicolor, angol

Rendező: Walt Disney

Producer: Walt Disney

Gondolta  valaki, hogy Disney Hófehérkéje már 80 éves?

Pedig ennyi... 1937-ben született. 

A listán ez az első film, amivel kapcsolatban egészen biztos vagyok, hogy szinte mindenki látta, ezért a sztoriba ezúttal nem nagyon fogok belemenni, de a filmmel, és annak készítésével kapcsolatban összeszedtem jó néhány izgalmas dolgot, amiről talán alig valaki hallott.

Például ki gondolta volna, hogy 1916-ban már készült egy némafilmes Hófehérke, élő szereplős változatban, amit Walt Disney is látott még újságkihordó korában, Kansas Cityben? 

1934-ben, amikor Disney elkezdett dolgozni a filmen, Miki Egér, Donald Kacsa és Pluto már léteztek. Ők azonban mind rövid animációs filmek szereplői voltak. Walt azonban úgy gondolta, hogy ha igazán komoly bevételt akar elérni, akkor egész estés filmet kell készítenie. Mindenki őrültnek gondolta, még a családon belül is próbálták lebeszélni erről. Ki ülne végig egy másfél órás rajzfilmet? - kérdezték. Walt azonban hajthatatlan volt. A rajzolókat elhívta egy vacsorára a stúdió melletti étterembe, majd visszamentek a hangfelvevőbe, maga köré ültette a csapatot, és előadta nekik a nagy tervet.

Azt gondolhatnánk, hogy Walt remek rajzoló volt. Nos, tudott rajzolni, de nem volt kiemelkedően jó. Viszont zseni volt. És emellett fantasztikus színész is volt. A fejében levő karaktereket olyan jól el tudta játszani, hogy a rajzolói pontosan tudták, hogy mit vár tőlük Walt. 

Fontos volt Walt számára, hogy a hét törpe mindegyikének egyéni karaktere legyen. Ezt azzal is hangsúlyozta, hogy a meghatározó karakterjegyeikről kapták nevüket: Vidor, Tudor, Szundi, Hapci, Szende, Morgó és Kuka.

Ketten így is kiemelkednek a többiek közül, akiket szerintem még a felnőttek is azonnal felismernek: Morgó és Kuka. Morgó, aki megállás nélkül zsörtölődik, de a film végére azért kiderül, hogy neki is hatalmas szíve van. A másik, talán a legcukibb, aki külsőre is nagyon különbözik a másik hat törpétől: az esetlen, és imádni valóan aranyos Kuka.

A törpék animálása hasonlított a Miki-egérnél és társainál megszokott, már kialakult karikatúra-szerű, rajzfilmes stílusra. A további emberek (Hófehérke, Királynő, Herceg, Vadász) megjelenítése azonban komoly kihívás elé állította a stúdiót. Szerették volna realisztikusan ábrázolni őket, ám ez sokkal nehezebb feladat volt, mint ahogy elsőre gondolnánk. Ilyet eddig nem csináltak. Tesztfilmként készítettek egy közel 10 perces filmet, melyben "Perszepóné, a tavasz istennője" szerepel. Az eredmény nem volt túl meggyőző. Walt ezúttal sem vesztette el kedvét. Rájött, hogy úgy tudnak igazán realisztikusan embert animálni, ha először élő szereplővel felveszik az adott mozdulatsort, majd kockáról kockára lerajzolják a felvétel képeit. (A mozifilm 24 képkockát tartalmaz másodpercenként.) Így lett hófehérke modellje Marjorie Belcher. Tulajdonképpen kezdhettem volna úgy is ezt a posztot, hogy Hófehérke 97 éves. Hiszen az említett modell - aki egyébként Merge Champion néven lett híres táncos és koreográfus a későbbiekben - a mai napig él Los Angelesben.

A Hófehérke és a Hét Törpe színes volt (Technicolor), mint ahogy Disney filmjei ekkoriban már rendre színesek voltak. De látványvilága azért mondható igazán újszerűnek, mert multiplán kamerát használtak. Ez annyit jelent, hogy a különböző távolságot ábrázoló látósíkok (égbolt, távoli fák, közeli szereplő) külön rétegekre kerültek felfestésre, és ezeknek a rétegeknek különböző mértékű mozgatása valóságosnak ható térbeli érzetet keltett. Mindezt az alábbi fotón is látható hatalmas szerkezet tetejére szerelt lefelé néző kamera rögzítette. 1989-ig ezzel a módszerrel készültek a Disney rajzfilmek.

Walt Disney 500.000 dollárt irányozott elő a produkció költségeire, de végül háromszor ennyire volt szükség. Két és fél évig tartott a film készítése, mely lekötötte a stúdió legjobb rajzolóit. Emellett persze szükség volt a rövidfilmek gyártására is, hogy a stúdió napi működése biztosított legyen. Még így is többször bank-kölcsönhöz kellett folyamodnia a film elkészültéig. Egyre erősödtek a negatív hangok. Sokan a Disney közelgő nagy bukásáról pletykáltak. Egyre nehezebben ment a film befejezése. Már nem sok hiányzott a filmhez, de szükség volt még egy utolsó nagy kölcsönre. A bankár, aki a hiteleket engedélyezte, már csak úgy volt hajlandó jóváhagyni ezt a kölcsönt, ha megmutatják neki a készülő filmet. Walt nagyon nem rajongott az ötletért, de nem volt mit tenni. Így hát összefűzték a már kész részeket a hiányzó részek állóképes vázlataival, és a bankár Walttal kettesben megnézte a félkész anyagot a vetítő-teremben. Walt töltötte ki a hiányzó részeket a maga látványos előadásával.

Lement a film, Walt várta a reakciót. A bankár komótosan fölállt, kifelé menet érdeklődött a családról, Walt egészségéről, mindenről beszéltek, csak a látottakról nem szólt egy szót sem az üzletember. Walt kezdett idegeskedni. A bankár beült az autójába, beindította a motort, majd kihajolt az ablakon, és mintegy mellékesen megjegyezte:

"Walt, ezzel a filmmel egy vagyont fog keresni..."

Megvolt tehát a kölcsön. Így elhárult az akadály a film elkészítése elöl, mely 1937 December 21-én bemutatásra került, és sikere gyakorlatilag minden előzetes várakozást felül múlt.

Kisgyerekként nézve a rajzfilmek is ugyanolyan hihető világot hoznak létre, mint az élőszereplős filmek. Kislányaim például rettegnek a királynőből átalakult gonosz banyától. Én arra emlékszem, hogy amikor gyerekkoromban láttam a filmet, kicsit mintha szerelmes lettem volna Hófehérkébe. Mindenesetre irigylem azokat a mai gyerekeket, akiknek lehetőségük van elmenni a Disneylandbe, és akár élő Hófehérkével is találkozhatnak. Biztosan hatalmas élmény lehet. Persze a Disneyland egy felnőttet is el tud varázsolni...

USA (Paramount) - 92 perc, ff. angol

Rendező: Leo McCarey

Producer: Leo McCarey, Adolph Zukor

Leo McCarey rendező vígjátékairól volt igazán híres. Stan és Pan párosát is ő fedezte föl, filmet is rendezett nekik, több forgatókönyvüket is ő írta. Dolgozott a Marx fivérekkel is. Ezzel a filmmel kapcsolatban viszonyt Orson Welles egyszer azt mondta, hogy ennél szomorúbb filmet még nem látott. Még a követ is sírásra fakasztaná - mondta. És való igaz! Holott senki nem hal meg, és a két főszereplő mindvégig szereti egymást. Mégis végtelenül szomorú, szép, de lassú film.

Az Élni Vágyó Asszonyhoz hasonlóan a húszas éveiben tobzódó világmegváltó fiataloknak ez a film talán még túlságosan keserű pirula ahhoz, hogy valamennyire át tudják érezni a mondanivalóját. Nekik még talán bele sem érdemes kezdeniük. Számukra időszerűbb lesz a lista következő filmje.

Az idős korról szól ugyanis, amikor az ember már segítségre szorul és a gyerekek, akiket oly boldogan szorítottak magukhoz kiskorukban, ekkorra már inkább teherként élik meg a korosodó szülők támogatását.

A minap egy 80 körüli, alapvetően életvidám úrral beszélgettem. Szerencsés, mert feleségével együtt boldogok, és nagyjából egészségesek. Elmesélte, hogy rengeteg barátjuk volt, és bár a telefonszámaik még mindig ott vannak a telefonjukban, már egyik számot sem veszi föl senki. Magukra maradtak. Hát így van ez.... mondta - aki megéri ezt a szép öregkort, annak sajnos el kell fogadni, hogy a barátok szép lassan eltávoznak, és helyettük a gyerekek és az unokák maradnak akik örömet tudnak csempészni az ember életébe.

A film párosa öregkorára pénzügyi bajba került. Az öregúr nem kap állást - ebben az életkorban ez sajnos nem is csoda. Nem tudják tovább fizetni a lakáshitelt, ki kell költözniük. Összehívják a családot. Öt gyerekükből négy tud eljönni, az ötödik a messzi Kaliforniában lakik. A gyerekek kötelességtudatból ímmel-ámmal segítenek, de mindkettejüket együtt egyikük sem tudja befogadni. Külön-külön kénytelenek egy-egy gyerekhez költözni az "átmeneti időre", amíg az öregúrnak sikerül állást találnia, amiről persze tudjuk, hogy nagy valószínűséggel soha nem fog bekövetkezni, de ezt senki nem meri kimondani.

A két öreg nagyon szereti egymást. Nem is maradt szinte semmi másuk. Csak önmaguk, egymásnak. Így borzasztó nehezen élik meg külön, más-más városban. Hiányoznak egymásnak. Ráadásul nagyon is érzik, hogy vendéglátóik terhére vannak. Az öregúr betegeskedik, így az orvos tanácsára a messze élő gyerekhez, Kaliforniába költözik, ahol megfelelő számára a klíma. De az a gyerek szintén csak egyiküket tudja befogadni. Az asszony pedig, érezve fölöslegességét, inkább az öregek otthonába költözik New Yorkban. Ahol van még egy - talán utolsó gyönyörű, közösen töltött délutánjuk, mely során ellátogatnak abba a szállodába, ahol nászútjukat töltötték. Egy gyönyörű estét töltenek itt kettesben. Ez az a része a filmnek, mely annyira megható, hogy ha valaki könnyek nélkül kibírja, annak valószínűleg nincs is lelke.

Nincs happy end, bár részben nyitottan ér véget a film, nem tudjuk meg, mi lett a két szimpatikus öreg végső sorsa. Zukor, a Paramount igazgató tulajdonosa próbálta rávenni McCarey-t valami pozitívabb kicsengésű befejezésre. Sikertelenül. Cserébe a rendező lejáró szerződése nem került megújításra. McCarey - akiről írtam a poszt elején, hogy elsősorban vidám filmjeiről volt ismert - talán azért ragaszkodott ennyire ehhez a borús befejezéshez, mert nem sokkal a film készítése előtt halt meg édesapja. Valószínűleg annyira a veszteség hatása alatt állt, hogy ezzel próbálta meg "kiadni magából" ezt az érzést.

Érdekesség, hogy a két öreget játszó színész messze nem volt olyan öreg, mint amilyen szerepet eljátszottak. A férfi - Victor Moore - 61 éves volt, amikor a 80 körüli urat játszotta, az idős hölgyet játszó Beulah Bondi viszont csak 49 volt, tehát mindketten a valós koruknál legalább 20 évvel idősebb karaktert játszottak. Kifejezetten hihetően.

McCarey egyébként legfontosabb filmjének tartotta ezt a művet. Amikor az ugyanebben az évben készült "Kár volt Hazudni" című filmért Oscart kapott 1938-ban legjobb rendezőként, akkor a köszönő beszédében, jelezte, hogy szerinte nem a megfelelő filmért kapta a díjat. Az ugyanis "csak" egy könnyed vígjáték... azzal is hamarosan találkozunk a listán.

USA (Warner Bros.), 116 perc, ff. angol

Rendező: William Dieterle

Producer: Henry Blanke

Emile Zola életének bemutatását ígéri a film eredeti címe, de aki életrajzi filmet vár, annak sajnos csalódnia kell. A közel két órás film első 30 perce ugyan felvillant néhány képet Zola életéből, kiderül, hogy Cézanne-al jó barátságban voltak, és az is, hogy a Nana című regény hozta el a gazdagsággal is járó hatalmas sikert, de szinte észre sem vesszük, és a harmincadik perc körül már az elhízott, öreg Zola terpeszkedik a gazdagon berendezett nappalijában.

Annak, aki nem kötött Zolával szorosabb barátságot eddig, (jobbra az író eredeti fotón) talán érdemes elmesélni, hogy Émile Zola a maga idejében merésznek, kihívónak, esetenként pornográfnak számított. Egyik leghíresebb regényében, a Nana címűben például egy fiatal lányról ír, aki egy meztelen színházi szereppel válik a férfiak áhított álmává, majd ezt a sikert meglovagolva luxus prostituálttá. 

Ahogy említettem, ez a film nem Zola életéről szól. Annyira nem, hogy a harmincadik perc körül, egy éles váltással egy katonai kémügyre kanyarodunk rá. Ma már talán kevésé ismert a Dreyfus ügy, de a film készítésekor még egy viszonylag neves botrány volt. Mondjuk az meglepett, hogy az amerikaiak egyáltalán tudtak róla, hogy országukon kívül is történnek események... Ez a film inkább szól erről a bizonyos Dreyfus ügyről (és mellesleg Zola ez ügyben történő kiállásáról), ugyanis a film hátralevő másfél órája ezt a történetet meséli el igen részletesen, persze amolyan hollywood-i módosításokkal a tényeket illetően.

Például a Dreyfus üggyel kapcsolatban még csak véletlenül sem hangzik el az "antiszemitizmus", vagy akárcsak a "zsidó" szó, holott valójában kulcsszerepük volt ezeknek a szavaknak. Állítólag a Warner feje (Jack L. Warner) szedetett ki minden ilyen jellegű utalást a filmből, hogy a németországi forgalmazásban ne okozzanak fennakadást.

De mi is volt ez a Dreyfus ügy? 1894-ben kiderült, hogy valaki a tiszti karból adatokat szivárogtat a németeknek a francia hadsereg legújabb ágyújának technikai adatairól. A zsidó származású Alfred Dreyfus-t vádolták meg a hazaárulás elkövetésével, és bár semmilyen közvetlen bizonyíték nem volt ellene, mégis elítélték. Megalázó módon a nép előtt megfosztották tiszti jelvényeitől, majd a dél amerikai Francia Guyana partjainál fekvő Ördög-szigetre száműzték, mely remek helynek bizonyult a kellemetlenné vált politikai elítéltek elhelyezésére. Az alábbi képen az az épület látható, ahol Dreyfus raboskodott a szigeten. Bár a sziget feltehetően kellemes klímájú, azért ez a ház nem tűnik egy luxus-nyaralónak. Dreyfus megvádolásában és sikeres elítélésében állítólag kulcsszerepe volt zsidó származásának. A tömeg szívesen vette egy zsidó meghurcolását. Amikor már bizonyítékok alapján a vélhetően igazi bűnöst, egy bizonyos Esterhazy őrnagyot vádoltak meg, azt simán fölmentették, mivel a tiszti-kar kiállt mellette, és bizonyítékokat hamisítottak az érdekében. Sajnos ez ügyben sem változott sokat a világ. Ha egy orvos vagy egy mérnök a szakma szabályait nem tartja be, és ez súlyos károkat okoz, akkor az illetőt keményen felelősségre vonják, vonhatják. Talán a bíró az egyetlen olyan hatalommal felruházott ember, aki figyelmen kívül hagyhatja a szakma szabályait, és elítélhet ártatlan embert úgy, hogy nincs arra semmilyen bizonyíték, és ennek a hibás ítéletnek az égvilágon semmilyen következménye nincsen rá nézve. Ártatlan emberi életeket tehet tönkre rosszindulat, lelkiismeret hiánya, vagy egyszerű nemtörődömsége miatt... Nem biztos, hogy ez jól van így...Talán nem árulok el túl nagy titkot, - hiszen elvileg mindenki ismerheti a dolog kimenetelét - végül kiderült, hogy a fickó ártatlan, 5 évvel elítélése után kegyelmet kapott, majd rá hét évvel, jóval Zola halála után teljesen rehabilitálták, és Becsületrendet kapott. Valószínűleg Zolá-nak is szerepe lehetett abban, hogy végül sikerült tisztáznia magát. 

Az író először nyílt levelet intézett a köztársasági elnökhöz "Vádolom - J'Accuse" címmel, melyben antiszemitizmussal és a jog sárba tiprásával vádolja a kormányzatot és vele együtt a bíróságot. Levele hatalmas visszhangot keltett. Cserébe őt is megvádolták, és rágalmazás miatt egy év felfüggesztett börtönre, és hatalmas pénzbüntetésre ítélték. 

Zola élet-története helyett leginkább ennek a Dreyfus pernek a fordulatos, és a valósághoz néha kissé hűtlen beszámolóját kapjuk. Talán ebben a mennyiségben a mai nézőnek kicsit túlságosan terjengős. Én jobban örültem volna több Zolának, és kevesebb Dreyfus-nak.

De a politikai vonal akkor - mint ahogy most is - igencsak jól tud jönni, amikor az Oscar díjakhoz állnak sorba a filmek. Ez volt az első film, mely 10 (!) jelölést kapott az Akadémiától, és abból hármat el is nyert. A legjobb film, a legjobb forgatókönyv, és a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjakat zsebelte be. Ez utóbbit a Dreyfus-t játszó színész kapta. 

Paul Muni 1937-ben Oscar-t kapott a Pasteur életéről szóló filmért, ezúttal szobrocska nélkül maradt. Már a "Szökevény Vagyok" című filmben nyújtott remek alakításánál kiderült, hogy a szerep tökéletes megformálásához mennyi előzetes munkát végez. Állítólag itt is fontosnak érezte, hogy a lehető legfelkészültebben bújjon Zola bőrébe. Kiolvasta az író összes művét, és a Dreyfus ügyről is elolvasott mindent, ami csak fellelhető volt. Az alábbi képen jobb szélen látható a Zolát alakító Paul Muni. Bal szélen pedig a legjobb filmért járó Oscart átvevő stúdió főnök, Jack L. Warner.

USA (Samuel Goldwyn Productions), 106 perc, ff. angol

Rendező: King Vidor

Producer: Samuel Goldwyn, Merritt Hulburd

Úgy látszik, ha valami igazán emberi filmet akarok látni, Hollywoodnak ezen időszakából, akkor a kis Samuel Goldwyn Productions-ban nyugodtan bízhatok. Nemrég ugyanettől a stúdiótól láttam "Az Élni Vágyó Asszony"-t és hasonló érzésekkel álltam föl a film végén, mint most: Ez egy igazán emberi film volt. 

Igazából nem tudnám megmagyarázni, hogy pontosan mivel indokolható, hogy felkerült a listára. Nem tudnék egy adott szempontot sem kiemelni, ami miatt a film különösen kiemelkedő. Mégis, helyenként annyira megindító volt, hogy valószínűleg azok közé a filmek közé fog tartozni, melyek komoly nyomot hagynak bennem. 

Nagyon jó ízlésre van szüksége annak a rendezőnek, aki a giccs határán mer téblábolni, de nem akarja átlépni ezt a határt. King Vidor, a film rendezője véleményem szerint elment eddig a határig, de többnyire sikerült a határ ezen oldalán maradnia. Több olyan jelenet is volt, mely romantikus lelkű lányok szemébe könnyet tud csalni. Ez is hozzátartozik ennek a filmnek a szépségéhez. Kicsit választékosabb ízlésű csajok ottalvós bulijára tökéletes választás. 

Pedig nem indult simán a film készítése. Pletykák szerint néhány jelenet leforgatása után Goldwyn behívta magához King Vidor rendezőt, és megosztotta vele, hogy azon gondolkozik, hogy kirúgja az egész stábot és dobja ezt a projektet, mert megnézte az elkészült jeleneteket, és szerint vacak az egész. Vidor olyan hangulatban ment haza, mint még soha. Nem evett, nem aludt. Éjjel 1-kor telefonhívás érkezett, megint a stúdió igazgató akart beszélni vele. Megnézte még egyszer a jeleneteket, és úgy érzi, tévedett... jó lesz ez a film... Majd elköszönt, és így már Vidor is el tudott aludni.

A rendezőn kívül a két női főszereplő is hozzájárul a film varázsához. Mindketten kaptak is egy-egy Oscar-jelölést, igaz a szobrot egyiküknek sem sikerült hazavinni. Kezdjük Barbara Stanwyck-kel, aki már a "Yen Tábornok Keserű Teájában" megmutatta, hogy nem csak szépségével, hanem színészi játékával is kiérdemli a figyelmet.

Érdekes ívet ír le az általa játszott szerep. A történet végigköveti Stella életét fiatalkorától középkoráig, kb 20-25 éven át. Tipikus történetnek mondhatnánk, hogy a gyönyörű fiatal lány, aki könnyedén az ujja köré csavarja a kiszemelt gazdag áldozatát, végül hogyan csúszik le az évek alatt, hogyan tékozolja el a lehetőséget a boldogságra. Stanwyck nem csak az idő múlását jeleníti meg nagyszerűen, - ráadásul anélkül, hogy mondjuk ráncokat kellett volna rajzolni az arcára -, de ügyes mértékletességgel hozza azt is, ahogyan kezd kicsúszni a lába alól a talaj, majd ahogy megpróbál visszakapaszkodni.

Barbara Stanwyck mellett a film másik üde színfoltja Anne Shirley, aki messze nem ilyen visszafogott, kissé hebrencsként hozza Stella tini lányát, majd az ifjú szerelmes hölggyé cseperedő menyasszonyt. A forgatás alatt töltötte be a 18-at. Vidor állítólag nem szentelt túl sok figyelmet Shirley kisasszonyra, aki ezt meglehetősen zokon vette, és Goldwynnak sírta el bánatát. Az meg újra felhívta Vidort, és a lelkére kötötte, hogy vagy dicsérje vagy szidja a kisasszonyt, de foglalkozzon vele, mert nem akarja az irodájában hisztis tyúkok lelkét ápolgatni. Anne Shirley egyébként le volt nyűgözve Stanwyck tehetségétől. 

Stella fiatalkorával indul a film. Ahogy írtam, ügyesen levadászik magának egy gazdag férjet, akivel közös lánya születik. De nem bír a vérével, más férfiakkal is barátkozik. Ezt a férj hosszú távon nem nézi jó szemmel, inkább lelép és egy korábbi barátnőjével él tovább. A kislány persze az anyával marad, szép nagylánnyá cseperedik. Az anya viszont továbbra is azzal a férfival barátkozik, aki miatt felbomlott a házassága. Ez a férfi viszont szép lassan lecsúszik, vele Stella is elindul a lejtőn. Kislányának viszont nem ezt az életet akarja, és ennek eléréséért bármire képes.

 A filmnek akkora sikere volt, hogy egy 18 éven keresztül futó rádiójáték kerekedett belőle, mely a szereplők életének további alakulásával foglalkozott minden hétköznap délután 15 percben az NBC Radio-n. 

Franciaország (R.A.C.) - 109 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Albert Pinkovich, Frank Rollmer

Vannak filmek, melyeknek már a címében van valami megmagyarázhatatlan erő, ami megelőlegezi, hogy valami különleges alkotásról van szó. Jancsónak van jó néhány ilyen elementáris erejű címe, pl. "Fényes Szelek", "Csend és Kiáltás" vagy "Oldás és Kötés", de ilyennek érzem a "Száll A Kakukk fészkére" és az "A Bárányok Hallgatnak" című filmeket is, hogy találomra kiemeljek néhányat....

A cím titokzatos, és a film megtekintése után is csak sejtései lehetnek az embernek, hogy mi is lehet ez a "nagy ábránd"... És el kell árulnom, hogy az igazi megfejtéshez olyan lexikális tudás szükséges, amivel valószínűleg nagyon kevés ember rendelkezik. A megfejtést elárulom a poszt végén.

Végre egy minden tekintetben magas színvonalú francia film! Ráadásul sztárokkal teletűzdelve. Vegyük rögtön Jean Gabin-t, aki a korszak talán legnagyobb francia közönség-kedvence volt. Az ő szereplésének köszönhette Renoir, hogy viszonylag jól volt eleresztve a film büdzséje. 

Aztán itt van még Erich von Stroheim. Ez a tenyérbemászó csodabogár, aki pályája során mindenkivel összetűzött, akivel csak tudott. Közismert, hogy Irving Thalberg-gel a Universalnál és az MGM-nél is éles vitái voltak von Stroheim-nek, amikor még egyáltalán hagyták rendezni. Ennek a filmnek a készítésekor Amerikában már leáldozóban volt a csillaga, és Európába jött szerencsét próbálni. Renoir úgy tekintett az amerikaira (aki itt német tisztet játszott), mint egy hatalmas példaképre. Ezért is okozott benne hatalmas törést, hogy von Stroheim eleinte mindenbe bele akart szólni a maga ellentmondást nem tűrő stílusában. Renoirnál végül elszakadt a cérna, amiből üvöltözésig fajuló vita kerekedett, amit állítólag mindkettőjük részéről könnyes összeölelkezés zárt. Mindenesetre von Stroheim ugyanazzal a bicskanyitogató kivagyisággal hordja ferdén a sisakot, ahogy azt a 15 évvel ezelőtti Szeszélyes Asszonyokban már láthattuk tőle, és amely - valljuk be - rendkívül jól állt neki.

Háborús film, de nincsen benne csata. Az első világháború alatt játszódik, 3 francia fogoly sorsát követjük végig, nagyrészt német tiszti fogolytáborokban. Annak, hogy tiszti fogolytáborokat írok, jelentősége van. Magyarázat helyett idézem a film egyik párbeszédét, és minden azonnal világos lesz. Két fogoly beszélget:

- Mindent lehet venni a városban?

- Majdnem mindent... de csak a kantinon keresztül.

- Nagyszerű! Egy fotelt szeretnék... egy kényelmes fotelt. Egy játékkártyát, pár könyvet és angol cigarettát.

- Oh... azt nem hiszem, hogy talál.

- Nem???

Szóval ezek a tiszti fogolytáborok inkább hasonlítanak szanatóriumhoz, mint fogsághoz, de a mi három francia tisztünk feltett szándéka, hogy megszökjenek. A fogság és a háború összekovácsolja őket, ám végig tisztában vagyunk vele, hogy háborún kívül semmi közük nem lenne egymáshoz, hiszen a társadalmi különbségek elszigetelnék őket egymástól.

Először is ott van a legelőkelőbb, Boeldieu kapitány, akiről kiderül, hogy arisztokrata felmenőkkel rendelkezik. A hasonló ősökkel rendelkező német tiszt (von Stroheim) azonnal megtalálja a közös hangot a kapitánnyal. Fogolyként is mint úriemberrel bánik. Fölöslegesnek tartja átkutatni cellájukat, ha a kapitány úri becsületszavát adja, hogy nincsen a szobában semmi tiltott dolog.

Másodsorban ott van a Gabin által alakított gyári munkásból lett tiszt, Maréchal. Rajta már keresztülnéz a német tiszt. Nem ellenséges vele, de semmibe veszi, mivel nem tartozik a felsőbb osztályhoz. 

Harmadikként pedig Rosenthal, a zsidó, aki mindent megtesz, hogy befogadják társai. Neki van a legnehezebb dolga, hiszen, nemcsak, hogy zsidóként kicsit különcnek tekintik, de szülei nem is franciák. Így neki meg kell dolgoznia, hogy barátkozzanak vele. A gazdag rokonoktól kapott csomagok tartalmát mindig megosztja a többiekkel, mivel a német koszt a táborban ehetetlen. Igen, nem tévedés, ezekbe a tiszti fogolytáborokba csomagot küldhettek a rokonok a bentlakók számára. Az első világháború még ilyenformán zajlott. Renoir biztosan jól tudta, hiszen ő maga is volt katona.

Jó a film! Vannak benne egészen meghatóra sikeredett jelenetek. Van benne némi humor. Még izgalom is adódik, vajon a szökés sikerül-e végre valahára...

És akkor a végére, ahogy igértem... vajon mit takar a "Nagy Ábránd"? Vagy pontosabban a "La Grande Illusion"?

1909-ben Norman Angell, egy angol újságíró-politikus kiadott egy könyvet "Europe's Optical Illusion" címmel. Ez a könyv újra kiadásra került 1910-ben, ekkor már "The Great Illusion" címmel. Ez franciául "La Grande Illusion". Akkoriban széles körben ismert volt ez a könyv, nem nagyon kellett magyarázni tehát a címet. Mára már elfeledett, ezért senki nem érti, mi is ez a nagy illúzió illetve ábránd, ami kapcsolódna ehhez a filmhez... A könyv egyébként az irónak azt a tételét fejtegeti és próbálja bizonyítani (még az első világháború előtt), hogy egy elhúzódó európai háború egyszerűen nem történhet meg, mert nincsen semmilyen racionális haszna. Mint kiderült, nem csak egyszer, de kétszer is megtörtént az, aminek a könyv szerint nem szabadott volna. Valószínűleg ez a legfőbb oka, hogy a filmet ismerjük, de a címadó könyvet nemigen...