Nagy-Britannia (The Archers), 104 perc, ff. és Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell és Emeric Pressburger

Producer: George R Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Nem először lepnek meg az angolok egy ilyen remek - és viszonylag elfeledett - filmmel: Az 1936-os Mi lesz Holnap? ugyanekkora elcsodálkozásra késztetett, amikor azt láttam. Amaz a világháború előtt készült, ez viszont pont a világháború végén. Mindkettő meglepett különleges képi világával.

Ez a film érzésem szerint legalább 10 évvel megelőzte korát. Legalábbis megtekintése során kétszer is ellenőriztem, hogy jó filmet nézek-e, annyira eltért szinte minden tekintetben az 1946-os év többi termésétől. Már maga a történet is izgalmas és messze nem szokványos:

Egy angol harci repülőgép, - mely egy németországi küldetésből tart hazafelé - találatot kapott. Legénységének nagy része sikeresen kiugrott, egyedül Peter Carter őrnagy (David Niven)  van életben, aki nem ugorhatott, mivel az ő ejtőernyője korábban megsérült. Percei vannak hátra az elkerülhetetlen becsapódásig, mely a biztos halált fogja jelenteni. Sikerült rádió-kapcsolatot létesítenie egy amerikai katonával - egy hölggyel - akivel percek alatt egymásba szeretnek. A gép lezuhan. Mindezt a Technicolornak köszönhetően gyönyörű színesben látjuk. (de a werk-fotók jellemzően ez esetben is fekete-fehérek)

Majd átváltunk fekete-fehérbe, és néhány másodperc alatt rájövünk, hogy már a túlvilágot látjuk, ahol kígyózó sorokban érkeznek "becsekkolni" a - nem kifejezetten rosszkedvű - aznapi halottak az információs pultoknál. Mint utóbb kiderül, az aznapra előírt halálozások számánál eggyel kevesebb személy érkezett meg; ezek szerint a túlvilágon sem végzi mindenki tökéletesen a dolgát... hát igen, az a fránya angol időjárás. a nagy ködben szem elől tévesztették a fent említett zuhanó repülőgépet...

És innét fogva a színes részek az evilágot, a fekete-fehérek a túlvilágot jelentik majd. Nem csak színekben, de úgy általánosan a képi világban is látványos a különbség a két "világ" között. A túlvilág erősen dísztelen, időtlennek ható, sokak szerint a Metropolis díszleteire emlékeztető.

• 
• 
• 
• 
• 

A díszletek legjelentősebbike egy hatalmas mozgólépcső (a fenti filmplakáton is látványosan megjelenik), mely tulajdonképpen a két világot köti össze, kicsit szimbolikusan ez biztosítja az átjárást, mely alapvetően - és értelemszerűen - csak egy irányban szállítja az utasokat, de a filmben ezzel kapcsolatban lesz egy kis csavar...

Ez a 6 méter széles, 106 lépcsőfokból álló valóban mozgó szerkezet 3 hónapig készült, és az Ethel becenevet kapta a film készítőitől.

• 
• 
• 

Bár a film eredeti címe: A Matter of Life and Death azaz kb. "Élet és Halál Dolga", az USA-ban nem szerették ezt a címet, mert szerepel benne a halál szó, ezért ott Stairway to Heaven azaz Lépcső a Mennyországba címmel forgalmazták utalva erre a szimbolikus építményre.

A film központi - ugyancsak szimbolikusnak tekinthető - kérdése: a tévedésből a földi életben felejtett férfi maradhat-e a földi létben vagy az előírtnak megfelelően le kell mondania arról? Mindezt egy túlvilági bíróságnak kell eldöntenie, ahol főhősünk bárkit felkérhet védőnek a világ létezése óta meghalt emberek közül, azok ugyanis mind ott élnek a túlvilágon. 

• 
• 
• 

A film nem csak izgalmas, hanem helyenként nagyon ízlésesen humoros, sőt van benne egy jó adag romantika is.

• 
• 
• 
• 
• 

Egyik kedvenc megmosolyogtató pillanatom volt, amikor a fent hibázó ember lejön Peter-ért, akinek elvileg halottnak kellene lennie A túlvilágon a fekete-fehérhez szokott ember körbenéz, és látva, hogy milyen szép színes idelent minden, megszólal: "Hm... hogy ki van éhezve odafönt az ember egy kis Technicolor-ra..." Angolban persze jobban ül a poén, de talán így is átjön a lényeg...

Az, hogy a film az egészre (evilág-túlvilág) megpróbál egy tudományos magyarázatot adni, mely akár még elfogadható is, számomra fölösleges volt, de egyáltalán nem zavaró.

Nagyon örülök, hogy ilyen szívmelengető filmekbe sikerül botlanom időnként. A The Archerst (Powell és Pressburger párosát - lásd őket az alábbi képen) pedig ezentúl még inkább reménykedve várom majd minden alkalommal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Universal), 103 perc, ff., angol

Rendező: Robert Siodmak

Producer: Mark Hellinger

Na! Itt egy újabb film noir, ami beelőzött nálam szinte minden más hasonló stílusú film elé. Talán a Gyilkosság a Gyönyöröm-mel van holtversenyben az élen. 

Először azt akartam írni, hogy a főszerepet a 33 éves, addig semmilyen komolyabb szerepet nem kapó Burt Lancaster alakítja, de arra jutottam, hogy nem merném azt mondani, hogy ő a főszereplő, még akkor sem, ha a plakátom hatalmas betűkkel Ava Garnerrel együtt hatalmas betűkkel írva virít a neve. Nem merném egyetlen szereplőre sem azt mondani, hogy ebben a filmben ő lenne az első számú. Hiszen itt van még a biztosítási csalásokra szakosodott Reardon magánnyomozó (Edmond O'Brien), a hivatásos Lubinsky nyomozó (Sam Levene), vagy Colfax a maffiózó (Albert Dekker) és mindegyiküknek közel hasonlóan fajsúlyos a nevük. 

Az egyik főszereplőnek jelölt Ava Gardnernek például alig van pár mondata az egész filmben. Jelenléte viszont annál több. És nem is akármilyen! Úgy sugárzik, ahogy egy igazi femme fatale-nak sugároznia kell. Az alábbi fotók talán sejtetik, hogy milyen karaktert hoz, de az igazi átütőerő csak a filmben látható, az állóképek ez esetben a töredékét sem adják vissza annak, amit érzékelni lehet belőle.

• 
• 
• 
• 
• 

Hemingway egyik novellája alapján kezdtek el dolgozni a filmen, mely szerint egy kisvárosba két férfi érkezik azzal a szándékkal, hogy megölje a "Svéd"-et (Lancaster), aki azonban a mindennapi szokásaitól eltérően aznap pont nem tér be a abba a büfébe, ahol gyilkosai várnak rá.

Így az egyik vendégnek lehetősége lesz figyelmeztetni őt a veszélyre. Ám a Svéd láthatóan nem akar ellenállni: "Once I did something wrong..." - "Egyszer hibáztam valamit..." - mondja, és úgy tűnik, felkészült a halálra... Nagyjából idáig tart az eredeti Hemingway novella, ám a filmben még csak a huszadik perc táján járunk ekkor. És a forgatókönyvíróknak sikerült olyan folytatást kreálniuk, hogy nem nagyon volt miért szégyenkezniük az írólegenda előtt, akinek állítólag az egész film kifejezetten tetszett. Az előzetesen a belsőzsebbe készített röviditalhoz sem kellett nyúlnia, melyet Hemingway a külön neki szervezett vetítés előtt arra az esetre készített be, ha elégedetlen lenne az írása nyomán készült filmmel.

• 
• 
• 

A "Svéd" életbiztosításának kifizetésével kapcsolatban egy biztosítási események kivizsgálására szakosodott magánnyomozó elkezdi felderíteni a gyilkosság előzményeit. Ezúttal nagyon noir-os hangulatú flashback-eket (visszatekintéseket) látunk, ami attól válik különösen izgalmassá, hogy most a flashback-ek nem időrendben vannak felfűzve egymásra. Szép lassan darabról darabra lesz teljes a kirakós, melynek kirakása szinte végig tartogat izgalmas meglepetéseket. Megtudjuk, kinek és miért állt érdekében megölni a férfit. Milyen kapcsolat fűzte ezt a férfit ahhoz a rendőrhöz, aki feleségül vette az ő korábbi barátnőjét...

Kiderül, hogy ez a "Svéd" becenevű korábbi bokszoló hogyan válik bűnözővé... Szerelmes és megcsalt bűnözővé, akiről nehéz eldönteni, hogy zsebe vagy szíve üresebb-e a történet végére... (hű, ez nagyon szentimentális lett)

• 
• 
• 
• 
• 

Az ekkoriban szokásosnál jobban használja ez a film a zenei "hangulatkeltést", melyhez jó alapanyagot biztosított Rózsa Miklós zenéje. Bevallom, a rendezőről Robert Siodmak-ról ezidáig soha nem hallottam, és látva ezt a filmet, nem értem, hogy ez, hogy lehet, de leginkább azt nem értem, hogy miért csak ezzel az egy filmmel került fel az 1001-es listára. Lehet, hogy valaki egy ilyen remek filmet alkot, és aztán semmi más komolyan értékelhetőt?

Néhány backstage kép álljon a poszt végén erről a remek filmről:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Warner), 114 perc, ff. angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks, Jack L. Warner

Súlyos mondattal kell kezdenem: Azt hiszem, ez volt az 1001-es lista eddigi legnagyobb csalódása. Persze csalódást leginkább az okozhat, amivel/akivel szemben elvárásaink vannak. És hát ez esetben Humphrey Bogart és Lauren Bacall nevei önmagukban is reményt keltőek voltak. Előzetesen láttam néhány fotót a filmből, azok is izgalmasnak tűntek. Ráadásul film noir-ról van szó, ami számomra mindenképpen pozitív hívószó. Szóval maradjunk annyiban, hogy minden megvolt ahhoz, hogy úgy üljek le a film elé, hogy egy kisebb csodát fogok látni.

A film felénél azonban megálltam, és elkezdtem újra elölről az egészet, ezúttal már jegyzetelve, mert bevallom, nem értettem az egészből semmit. És mint kiderült, ezzel sajnos nem voltam egyedül, hiszen Howard Hawks (rendező) eképpen nyilatkozott a bemutató után:

Fogalmam sem volt, hogy mi történik, de úgy gondoltam, hogy az a lényeg, hogy jó jelenetek legyenek a filmben, az a fontos, hogy a végeredmény szórakoztató legyen. És mivel ez bejött, ezután már soha nem érdekelt, hogy van-e értelme a történetnek...

Az alábbi képek a forgatáson készültek, mely 1945 Január 12-én véget is ért. A filmet bemutatták az Európában állomásozó amerikai katonáknak. Ők nyilván nem háborús filmeket akartak nézni a fronton. Állítólag ez a verzió még egész érthető volt.... Sajnos ehhez nem sikerült hozzájutnom, pedig 1997-ben megtalálták ezt a változatot is.

• 
• 
• 

Mivel tudták, hogy közeleg a háború vége, úgy gondolták, hogy jó lenne mozikba nyomni az akkoriban elkészült háborús filmeket, minél gyorsabban, amíg még időszerűek. A Hosszú Álom bemutatóját emiatt viszont elnapolták. Bemutatták viszont a Bacallal ezután forgott háborús Confidential Agent-et, ami csúnyát bukott, és a gyönyörű színésznőről is nagyon rosszakat írtak a kritikusok. Bacall ügynöke megijedt, félt attól, hogyha a következő film is ilyen gyengén muzsikál, akkor az Lauren Bacall karrierjének a végét is jelentheti. Elkezdte hát puhítani Jack L. Warnert, hogy forgassanak pót-jeleneteket, melyben Bacall megcsillogtathatja kihívó szexualitását Bogart mellett, ami a Martinique-ban olyan remekül működött. A producer ráállt, így több, mint 1 évvel a forgatás befejezése után az immár házas Bogarttal és Bacallal leforgattak néhány új jelenetet a filmhez.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kettejüknek van egy-két kellemes perce, de egyik sem volt olyan intenzív, hogy az önmagában megmentse számomra a filmet.

Persze volt azért kellemes meglepetés is a filmmel kapcsolatban, mindjárt az első jelenetben: A Bacall által játszott Vivien húgát (Carment) egy korábban csak Universal-os B-filmekben, ott is huszadrangú mellékszerepekben játszó Martha Vickers játszotta. Bármennyire is esztétikus a hölgy az alábbi képeken, azok semmit nem adnak vissza abból a kisugárzásból, amit a vásznon áraszt magából a kisasszony.

• 
• 
• 
• 

Nos, ez a Carmen egy zakkant nimfomániás, de mindezt nagyon cukin előadó csajszi. Apjuk szerint mindkét lányban ugyanaz a romlott vér folyik, ám ennyire azért nem rossz a helyzet... még akkor sem, ha Carmen szerepének nagy részében... hát, hogy is mondjam... bizony be van lőve...

Az ölembe akart ülni, pedig álltam... (lásd az alábbi képen)

panaszkodik a Bogart által alakított Marlowe...  aki egyébként férfiasan tűri a nők rohamát, ugyanis a film összes jónője azonnal rákattan. Sok nő van egyébként ebben a filmben, és valahogy mindegyikük jó nő.A film történetének alapjául szolgáló könyvet egyébként az a Raymond Chandler írta, aki a Gyilkosság a Gyönyöröm könyvét is írta, az abban szereplő Philip Marlowe nevű magándetektív alakja itt is központi szereplő - igaz, más színész tolmácsolásában.

Raymond Chandler úgy emlékszik vissza, hogy Martha Vickers zseniális alakítása annyira háttérbe szorította Bacall-t, hogy Vickers jeleneteinek nagy részét végül beáldozták, azaz kivágták... Hát szomorú, mert a pár benne maradt jelenetben is szikrázik a levegő körülötte...

Mivel a posztomból valószínűleg kiderült, hogy ebben a bűnügyi filmben maga a bűnügy - legalábbis annak története - szinte mellékes, nem is bajlódnék azzal, hogy megpróbáljam akárcsak az alapszituációt vázolni. Zárásként még egy hölgyre szeretném felhívni a figyelmet a film sok szép színésznője közül: az alábbi képen is látható Sonia Darrin a poszt írásakor 95 éves. Innen üdvözlöm. Ő is tetszett... :)

Franciaország (DisCina), 94 perc, ff., francia

Rendező: Jean Cocteau

Producer: André Paulvé

A film rendezője egy szívhez szóló üzenettel kezdi a filmet, és ez annyira megfogott, hogy ide is másolom az egészet:

A gyermekek elhiszik amit mondunk nekik. Korlátlanul megbíznak bennünk. Elhiszik, hogy egy kertből leszakított rózsa miatt bajba kerülhet egy család. Elhiszik, hogy egy szörnyeteg keze füstölhet amikor az elpusztít valakit, és, hogy ő ettől elszégyelli magát amikor egy gyönyörű leány beköltözik a kastélyába. És még millió dolgot elhisznek nekünk.

Ebből a gyermeki hitből kérek tőled egy kicsit, és, hogy ez sikerüljön, kimondom ezeket a varázsszavakat:

Egyszer volt... hol nem volt...

Be kell vallanom, hogy engem ez a bevezető azonnal megvett magának, nálam tökéletesen működött ez a varázslat. Persze más is kellett hozzá, mint ez a néhány bűvös szó. Francia film létére olyan látványvilágot varázsolt elénk, hogy szerintem Hollywood csak irigykedve nézte, hogy mit művelnek itt ezek az óceán túlpartján... Véleményem szerint, ha lett volna pénz színes nyersanyagra, akkor most egy Óz a Csodák Csodájához hasonlóan ismert és népszerű filmről beszélnénk.  

• 
• 
• 

Bár helyenként megfigyelhető a költségvetés szűkös volta, helyenként vannak részei a díszletnek, ahol látszik, hogy nem volt mivel megtölteni a helyet. Néhol már csak a fekete stúdió-színpados drapéria illetve feketére festett szerkezeti elemek látszanak, de többségében olyan pazar módon kreatív díszletekkel találkozunk, hogy néha leesett az állam. A kandelábereket emberi kezek tartják, a lángnyelvek néha önálló életet élnek, a tükör túloldalán néha elképesztő dolgokat látunk. A szobrok életre kelnek, ami a mai cgi korszakban szinte alap, de visszarepülve 1946-ba lélegzetelállító varázslat. 

Nagyon sok filmes feldolgozása létezik ennek az európai népmesének, melyet leginkább Jeanne-Marie Le Prince de Beaumont 1756-ban megjelent változatából ismerünk. Állítólag többek között a Grimm-fivérek és Benedek Elek is írt mesét ez alapján a népmese alapján. Azok, akik a Disney-féle 1991-es rajzfilmből, vagy a 2017-es élő szereplős változatból ismerik a történetet, vagy netán a 2014-es francia változatból (nekem ez utóbbi tetszett a legjobban), azoknak talán meglepő lehet, hogy a befejezés kicsit más, egy kicsit elnagyoltabb, mint amit az újkori változatokból ismerünk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy üzletember kislánya arra kéri apját, hogy amikor üzleti útjáról hazafelé tart, lepje meg őt egy különleges rózsával. Az apa talál is egy nagyon különleges virágot, és letépi azt. Mint kiderül, ez a rózsa a szörnyeteg kertjében volt, aki büntetésből meg akarja ölni az öreget. Ez elől csak úgy menekülhet, ha eljön helyette a lánya, és a szörnyeteggel él a továbbiakban. A lány önként vállalja ezt a büntetést apja helyett. A szörnyeteg beleszeret, el akarja venni a lányt feleségül, de az természetesen minden nap kikosarazza. Idővel azonban valami megváltozik közöttük... és itt abba is hagyom, hogy legyen miért izgulni egy kicsit annak, aki megnézi...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kicsi zavart, hogy a történet szerinti 14 éves leányt a valamivel már 30 fölött járó Josette Day játszotta. Az ártatlan és naív fiatalt egyébként tökéletesen alakította, szépségében sem volt hiány, de mégis - időnként csak-csak kizökkentett a hangulatból, hogy látható kora és viselkedése valahogy nincsen teljesen összhangban....

A szörnyeteget alakító Jean Marais nekem már örökre Fantomas marad. Itt is kettős szerepet kapott, nem csak a szörnyeteget játszotta. Érdekes volt látni, hogy bár a maszk alól csak a szeme látszott ki tisztán, mégis, aki ismeri a színészt, annak a szemek alapján is felismerhető maradt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A rendező Jean Cocteau egészen sokoldalú tehetség, és nem is elsősorban rendező volt. Tíz évesen már írt, 16 évesen jelent meg első verse. 28 évesen zenét szerzett egy balett előadáshoz. 37 éves korában a színházba járó közönség ismerhette meg tehetségét, amikor bemutatták Orpheus című darabját. Később filmeket is rendezett, sőt festett is. És mindezeket nem holmi műkedvelő szinten.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (International Pictures), 94 perc, ff. angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Sam Spiegel

Ez volt Orson Welles harmadik önálló filmje. Az Aranypolgár és a Csodálatos Ambersonok után belefogott egy filmbe, amit végül nem hagytak neki befejezni (It's All True) majd kapott egy utolsó lehetőséget az RKO-tól (Journey into Fear - 1943), ám azt Norman Fosterrel közösen rendezte, Wellest rendezőként végül föl sem tüntették. Nem sokkal ezután fel is bontották vele a szerződésüket.

Ekkorra már elterjedt Wellesről, hogy nehéz vele együttműködni, túlságosan öntörvényű, nem tartja be sem a határidőket, sem a költségkeretet. Lassan négy éve nem csinálhatott saját filmet. Kénytelen volt bebizonyítani, hogy érdemes lenne azért még vele rendezőként számolni. Jobb híján a kis  független International Pictures-szel sikerült szerződnie. Nem nagyon volt más választása, kénytelen volt aláírni a számára nem túl előnyös szerződést, ha munkát akart kapni: például ha kicsúszik a költségkeretből vagy a határidőből, akkor bukta volna a díjazásának jelentős részét. Természetesen az utolsó vágás jogát sem kapta meg. Sőt a mellé kiosztott vágó megkapta a jogot, hogy már forgatás előtt törölje a forgatókönyvből azokat a részeket, amik szerinte nem viszik előre a történetet.

mesélte Nimms-ről később Welles. Mindenesetre a stúdió stratégiája bevált. Ez lett végül Welles egyetlen filmje, mely azonnal a bemutató után (tehát nem a későbbi újra-kiadásokkal) komolyan nyereségessé vált.

A világháború után vagyunk. A szövetségesek leszámoltak a nácikkal, ám a háborús bűnösök egy része még rejtőzködik. Ma már tudjuk, hogy a bűnösök jó része dél-Amerikában kapott menedéket, akkoriban - a háborút követő években - még nem lehetett pontosan tudni, ki hol van. A filmbeli Franz Kindler, Charles Rankin álnéven bujkál az USA-ban, ami azért viszonylag ritka volt. Ez a filmbeli Kindler (Orson Welles alakítja) egyébként hasonló bűnlajstrommal rendelkezett, mint Eichmann, aki a zsidók deportálásának és kiirtásának megszervezésével foglalkozott a háború alatt.

Csak érdekességképpen: Eichmann ekkoriban még Németországban bujkált favágóként, később Argentínában kapott menedéket, ahonnét az izraeli titkosszolgálat  rabolta el 1960-ban, hogy Izraelben elítélje és kivégezze.

A fenti (toronyórás) fotón látható hölgy (Loretta Young) a hamis identitást felvevő náci bűnös mit sem sejtő amerikai felesége, míg a balra álló Wilson nyomozó (Edward G. Robinson) a bujkáló náci főbűnösök felderítésével foglalkozik. 

Amíg csak sejtjük a bujkáló bűnös sötét múltját, addig inkább tűnik sarokba szorított szerencsétlen kutyának. Ám amikor a nyomozó - a filmtörténelem során ebben a filmben először - levetít egy valódi filmet a koncentrációs táborokról, onnét a néző minden szimpátiája eltűnik, Franz Kindler is egyre kevésbé tudja leplezni a benne lakozó gonoszságot.

Márpedig a nyomozó felbukkanásának első pillanatában tudja Kindler, hogy érte jöttek. Ám Wilson - akárcsak Columbo - nem ront ajtóstul a házba. Nem is biztos, hogy jó nyomon jár. Szorul ugyan a hurok Kindler nyaka körül, de  számára végig úgy tűnik, hogy sikerül megőriznie hamis identitását.

• 
• 
• 

A korabeli nézők számára megdöbbentő lehetett a haláltáborok látványával való szembesülés egy játékfilmben. Mi rákeresünk a youtube-on, és rengeteg archív anyagot láthatunk. Az emberi kegyetlenség ilyen mértéke akkoriban valószínűleg még az elképzelhetetlen kategóriába tartozott.

A film hangulata helyenként a korai Hitchcock művekre emlékeztetett. Robinson jelenléte ezúttal olyan erős, hogy szinte zárójelbe tesz mindenki mást. Ez alól Welles alakítása sem kivétel, akitől ezúttal nem voltam különösebben "elájulva". Robinsonnak jól áll a kor. Ahogy öregszik úgy lesz egyre érettebb, igazi színésznagyság.

USA (Fox), 93 perc, ff. angol

Rendező: John Ford

Producer: Samuel G. Engel, Darryl F. Zanuck

Kellemes, nosztalgikus pillanatokat okozott, amikor a film elején meghallottam azt a dallamot, amit utoljára valamikor a nyolcvanas évek elején hallottam a Foxi Maxi című Warner Bros-os rajzfilm-sorozatban a főszereplő szájából:

Ez a dallam - mely egyébként egy amerikai népdal - az egész filmen végigvonul.

Akárhány filmben látom Henry Fondát, szerintem nekem már örökre a Volt Egyszer egy Vadnyugat Frank-je marad, melyben úgy alakítja, a velejéig gonosz bűnözőt, hogy mégis sajnáltam egy kicsit, amikor a végén meghalt. 

Ezúttal Wyatt Earp-öt alakítja, aki talán olyan a western-nek, mint Marlow a noir-nak, vagy James Bond a kémfilmeknek: több filmben, több színész által is megjelenítésre kerül a filmtörténelem folyamán. Annyi a nagy különbség, hogy Wyatt Earp - bár legendák veszik körül - valóban létező személy volt, és ez még nem minden: John Ford rendező személyesen is ismerte az igazi Earp-öt.

A film végi nagy fegyveres leszámolás például Earp elmesélése alapján pontosan így történt, ahogy a filmben látható... vagy legalábbis Earp így mesélte el Fordnak.

Wyatt Earp - az igazi vadnyugat egyik ma is legismertebb embere - 1848 -tól 1929-ig élt. Sokmindennel foglalkozott. Volt rendőr, de volt része rablásokban is. A film története is nagy vonalakban valóságon alapszik. Valóban élt Tombstone-ban Earp, tényleg volt egy Doc Holliday nevű cimborája és valóban volt egy (vagy több) klán, mellyel végül OK Corall-nál fegyveres leszámolásba torkolt az ellenségeskedés. 

• 
• 
• 

Az Arizonai Tombstone-t a rendező ezúttal átköltöztette valódi helyétől a kb. 500 mérfölddel északabbra levő Monument Valley mellé, csak azért, hogy az izgalmas formájú sziklák szép hátteret biztosítsanak a kültéri felvételeknek. Ha ez az apróság az amerikai nézőket nem zavarta, akkor minket sem.

• 
• 
• 

Néhány fotó a forgatásról, mielőtt belemennék a tartalomba:

• 
• 
• 
• 

Wyatt Earp testvéreivel egy marhacsordát terel Tombstone városa mellet. Míg hárman bemennek a városba, addig a várost rettegésben tartó Clanton banda lelövi a csordát őrző testvérüket, és elköti az összes állatot. A film végi - már említett - fegyveres leszámolás ennek - és még persze sok egyéb - konfliktusnak tesz pontot a végére. Közben megismerünk néhány további karaktert: a már említett Doc Holliday-t, továbbá két hölgyszereplőt - egyikük a címben is említett Clementina -, akik a romantikus jelenetek létrehozásához elengedhetetlenek. Clementinának van talán a legjelentéktelenebb szerepe - az volt az érzésem, hogy csak azért került bele a történetbe, hogy a címadó dalnak értelmet adjon.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A karakterek számomra túlságosan 'egy dimenziósak' voltak ahhoz, hogy különösebb izgalmakat tudjanak kelteni bennem. Bevallom, John Ford-tól egy kicsit többre számítottam.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•