USA (Republic Pictures), 105 perc, ff. angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, John Ford, Herbert J. Yates

Bevallom, ennek a filmnek az egyetlen igazi fénypontja Maureen O'Hara jelenléte volt számomra. Nem először látom, hiszen a Hová Lettél, Drága Völgyünk-ben és a Táncolj, Kislány, Táncolj-ban is elvarázsolt tökéletes szépségével és elegánsan visszafogott játékával. 

A film igazi sztárja persze John Wayne volt, aki mellett O'Hara itt most sajnos nagyon háttérbe szorul. Ez volt egyébként első közös filmjük, melyben egy párt játszottak, még több ilyen készül majd ezután. Nevük ezekben az években annyira összeforrt emiatt, hogy sok filmrajongó azt hitte, hogy a való életben is házasok, vagy legalábbis egy párt alkotnak. Nálunk Magyarországon Sztankay István és Schütz Ila alkottak ilyen hosszan tartó filmes párost a nyolcvanas években.

John Ford rendezőnek ez volt a harmadik amerikai lovasságról szóló filmje. Szokás a három filmet Ford lovassági trilógiájának is nevezni. Ezek is western filmek, vannak benne indiánok is, csak éppen ez esetben cowboyok helyett bátor lovaskatonák a hősök.

A John Wayne által alakított Kirby Yorke lovassági tiszt és emberei a Rio Grande folyó mellett állomásozik, ahol gyakori indiántámadásoknak van kitéve. Egyik napon az újoncok között megjelenik tizenöt éve nem látott fia, aki kibukott az iskolából, ezért - részben vezeklésül is - a sereget választotta. Apja úgy bánik vele, mint bármilyen másik katonával. Hamarosan megjelenik a fú anyja, hogy hazavigye a fiát. A tiszt és elhagyott felesége között valami furcsa hűvösség van, bár idővel kiderül, hogy tulajdonképpen mindegyiküknek fontos a másik...

- Milyen ember ő, Anya?

- Magányos ember, nagyon magányos ember...

- Azt mondják, kiváló katona...

- Bizonyára az, de én gyűlölök benne mindent, ami jó katonává teszi...

Ford állítólag nem vettem túl komolyan ezt a filmet - én rosszmájúan hozzáteszem, hogy ez látszik is rajta... - Fordot igazából a Csendes Férfi című két évvel későbbi filmjének megvalósítása foglalkoztatta, amihez pénzt kellett a stúdiónak biztosítania, és ennek a filmnek volt a feladata eme összeg előteremtése. Még a kis Republic Studio költségvetéseihez képest is viszonylag kevés pénz állt ezúttal Ford rendelkezésére.

Érdekes látni, hogy mennyit változott a világ közel hetven év alatt. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy amerikai filmben az indiánok (vagy bármelyik másik embercsoport) ennyire negatív színben legyen feltüntetve. Az apacsok és a velük szövetkező törzsek itt "barbár vademberek", akik csak az ölés kedvéért pusztítanak. Elsősorban gyerekeket rabolnak, stb... Bár a hadsereg alkalmaz navaho felderítőket, azokra is inkább mint áruló kutyákra tekint a film, akik éjjelenként artikulálatlan üvöltésükkel csak megzavarják a nyugalmat.

Attól tartok, hogy ezt a filmet, melynek központjában természetesen az igazi amerikai katona, a hős, a patrióta áll... ezt csak egy igazi amerikai tudja megfelelően értékelni... ahogy a sereg férfikara három esetben is felcsendülő a capella dalaitól is valószínűleg a jenkik érzékenyülnek el igazán...

USA (Universal), 93 perc, ff., angol

Rendező: Anthony Mann

Producer: Aaron Rosenberg

James Steward pályája - néhány kevésbé sikeres filmje után - éppen kisebb mélyponton volt. A megújulásnak valamilyen formáját kereste ekkoriban, és ez a film pont megfelelőnek bizonyult ehhez.

A Universal költségvetése nem engedte meg, hogy kifizessék Stewart számára az általa igényelt 200.000 dollárt, helyette olyan megállapodást kötöttek, hogy egy bizonyos előleg után a film bevételeinek egy adott százalékát fogják majd inkább kifizetni neki. Mint utóbb kiderült, Stewart nagyon jól járt ezzel a megállapodással, hiszen becslések szerint így végül hozzávetőlegesen 600.000 dollár ütötte a markát. Akkoriban még új volt ez a konstrukció, de másoknak is megtetszett ez a modell, és viszonylag hamar elterjedt. Ma is a legnagyobb sztárok - akik elég nagyok ahhoz, hogy feltételeket szabjanak - ilyen jutalékos rendszerben szerződnek le a filmstúdiókkal.

Papíron ő volt tehát a főszereplő, de talán mondhatjuk azt is, hogy a film igazi sztárja egy 1873-as "One of a Thousand" Winchester modell volt.Miről is beszélünk pontosan? A winchester névvel furcsa módon mi magyarok számítógépes merevlemezek (hard disk) kapcsán találkozunk. Sokan így (no meg vinyónak) hívjuk ezeket az eszközöket, és rajtunk kívül szinte sehol máshol nem értik, hogy miért akarunk fegyvert venni a számítógépünkbe. Ugyanis sehol máshol nem hívják winchesternek ezt az adattároló eszközt, ami egyébként egy 1973-as IBM merevlemez prototípusának a neve volt, és isten tudja, hogy mi magyarok miért így hívjuk ezeket a mai napig...

Szóval a Winchester egy ismétlőfegyver volt, mellyel nagyjából másodpercenként egy lőszert lehetett kilőni gyakorlott kéz által. Akkoriban ez még hatalmas újítás volt, és a film címét adó 1873-as modell volt az első, mely már gyakorlatilag mentes volt a korábbi típusok gyermekbetegségeitől.Tökéletesen funkcionáló alsó csuklós-karos zárszerkezet működtette az újratöltést. A revolver töltényei kompatibilisek voltak ennek a modellnek a töltényeivel. Egy nagyon népszerű fegyvert sikerült tehát alkotniuk a tervezőknek.

Ezt a különleges népszerűséget úgy is meglovagolta a gyártó cég, hogy különleges, drága díszpéldányokat is gyártott ezekből a fegyverekből. Minden ezer gyártmányból kiválasztották a legtökéletesebbet formai és egyéb szempontok alapján, azt különleges díszítőelemekkel látták el, és One of One Thousand azaz Egy az Ezerből fantázianéven és persze borsos áron árulták ezeket az egyedi példányokat. Az 1873-as modellből 133 db ilyen One of One Thousand példány készült. Ha megnézem milyen szépen megmunkált alkotásról van szó, nem jut más az eszembe, csak a japánok által hasonlóan míves elemekkel ellátott szamuráj-kard.

Nos, a film főszereplője az egyik a fent említett 133 különleges kivitelű puskából. A legjobb fegyver, ami csak létezik, legalábbis azon több ember szerint, akik a filmben mindannyian ezt a fegyvert akarják megkaparintani. És ők nem kevesen vannak... Legelőször egy lövészversenyen nyílik lehetőség ennek a bizonyos fegyvernek a megnyerésére, de újdonsült tulajdonosa nem sokáig örülhet neki, és ezzel kezdetét veszi a felbecsülhetetlen értékű puska hol bűnös, hol törvényes úton való kézről-kézre járása.

Itt van rögtön a James Stewart által alakított Lin McAdam, aki legjobb célba-lövőként megnyeri ezt a különlegességet.

Sajnos James Stewart valahogy sosem tudta igazán a szívembe lopni magát, hiába olvasom róla, hogy - szokásához híven - egészen mélyen beleásta magát a szerepbe, hetekig gyakorolta a winchesterrel való sorozatlövést, hogy minél gyakorlottabbnak tűnjön a harcos jelenetekben, valahogy csak nem sikerül megkedvelnem... talán majd öregkorában... mellette a jó barát szerepében Millard Mitchell szolidan, de stabilan hozza az örök másodhegedűs figuráját.

Van két negatív hős a filmben, akik mindketten nagyot játszottak: egyikük maga a sátán, az igazi antihős, figurájában az volt az egyetlen "zavaró", hogy én bizony jobban kedveltem, mint a film Stewart által alakított pozitív hősét. Így viszont borult számomra a film, ami nyilván úgy volt felépítve, hogy a pozitív hősért izguljunk... A Stephen McNally által alakított Dutch Henry Brown valódi kilétéről és a kettejük közös múltjában mélyen gyökerező  konfliktusról csak a film legvégén hull le a lepel.

Néhány apróbb érdekesség: az egyik városka seriffjét úgy hívják, hogy Wyatt Earp, továbbá felfedezhetjük Tony Curtis-t egészen fiatalon egy pármondatos mellékszerepben. Az egyetlen fontos női szereplő Shelley Winters a filmben több férfi szívét is elcsábítja, az enyémet sajnos nem tudta...

A kicsik közé tartozó Universal Studios költségvetése nyilvánvalóan szűkösebb volt, mint amit a nagyok megengedhettek maguknak, mégis a képi megvalósítás nem hagyott túl sok kívánnivalót maga után.

Gyönyörű díszletvároskák láthatóak a filmben, melyeket egytől egyig Arizonában, a lehető legalkalmasabb helyen, nem pedig holmi kaliforniai stúdió-telken állítottak föl. Sok szép kép látható a filmben ezeken a tájakon. Minden lehetőség adott volt tehát, hogy sikeres legyen a film, így nem véletlen, hogy a legjobb westernek közé sorolják. Nekem - ismerve, hogy mik jönnek majd a későbbi években - kicsit csalódás volt, leginkább a sok klisé miatt, de hát legyen ez az én bajom, ha másoknak ennyire tetszik...

Japán (Daiei Film), 88 perc, ff., japán

Rendező: Kuroszava Akira

Producer: Dzsungo Minoru

Aki már olvasott tőlem távol-keleti filmről szóló írást, annak talán feltűnt, hogy ezeknél a filmeknél először is utánajárok az eredeti cím pontos jelentésének.

Beírtam tehát a plakáton is látható három kanji-t a google fordítóba, és elég furcsa dolgot tapasztaltam: Ha angolra fordítottam, akkor azt adta ki a fordító, hogy Rashomon. Így kell ejteni egyébként a film címét japánul, és mellesleg ez a film angol címe is. Hát ez nem segített. Kipróbáltam, mi van, ha magyarra akarom fordítani. Az eredmény "Vihar Kapujában". Gyanús volt nekem a dolog. Ha magyarra ilyen ügyesen fordít, akkor az angollal miért nem birkózik meg? Próbálgattam a betűket egyenként is lefordítani.

羅 (Ra) valami vékony selyemszövetet jelent.

生 (So) élet, ezt már tudtam vékonyka japán-tudásom révén.

門 (Mon) pedig kapu. Ez az egyetlen, amelyik stimmel a film címével.

De sehogy sem akart kijönni ebből a Vihar Kapuja, így kénytelen voltam egy japán-tanárnő ismerősöm segítségét igénybe venni. És itt derült ki egy hatalmas turpisság: A 羅生門 (Rasomon) név ugyanis egy régi Kyoto-i városkapura utal, igaz Kuroszava átnevezte Radzsomon-ról Rashomon-ra, azaz ebben az esetben az első két betű nem konkrét jelentéssel bír, hanem kiolvasásukkal a Raso nevet kapjuk. Ez viszont azt jelenti, hogy a Google Fordító szépen átvert engem, ugyanis mind angol, mind magyar nyelven fordításként a 羅生門 című film angol illetve magyar címét adta meg. Hát nem bájos?!

A címadó városkapu már nem létezett, így Kuroszava keresett olyan épületet, ami hasonlított a képzeletében élő hatalmas kapura. Egy Kyoto-i buddhista templom erősen omladozó kapuját találta erre a legmegfelelőbbnek.

Térjünk hát rá magára a filmre. Három férfi szűnni nem akaró esőben üldögél a Raso-kapu védelmében. Beszélgetni kezdenek. Egy bírósági ügyről mesélnek ketten a harmadiknak. Az ügy részleteiről számolnak be az egyes szereplők szemszögéből. Ekkoriban még úttörően új technikának számított, hogy az egyes eltérő visszaemlékezéseket flashback-ként látjuk mi nézők. A hangsúly itt az eltérő visszaemlékezéseken van. Hiszen maga a flashback nem volt újdonság, de az igen, hogy ugyanazon esemény máshogyan játszódik le a vásznon amikor valaki más mesélni el különböző perspektívákból, többé-kevésbé lényeges részletek tekintetében eltérő kisfilmekként.

Egy Tadzsomaru nevű rabló meglát egy szamurájt és annak lovon ülő feleségét. A rabló megkívánja a nőt, és elhatározza, hogy megszerzi magának. A férfit az erő mélyére csalja, ahol lefegyverzi és megkötözi, majd visszatér a nőért és feltehetően megerőszakolja, majd megöli a férjet. Ez így elég brutálisan hangzik, a szörnyűségek nagyrészt azonban képen kívül zajlik

 A két férfi, aki részt vett a gyilkos bírósági tárgyalásán, elmeséli a harmadiknak a rabló, a feleség és a halott szamuráj verzióját is. Ez utóbbi egy halottlátón keresztül teszi meg vallomását.  Mindhárom verzió különbözik a többitől, és ahogy az vallomástételnél lenni szokott, mindenki pozitív színben igyekszik feltüntetni magát a történetben, ami nyilván azt eredményezi, hogy a vallomások ellentmondanak egymásnak.

És, hogy egy kicsit még jobban összezavarodjunk, a végén még egy független megfigyelő beszámolója is összezavarja a gondolatainkat. Ne várjuk a filmtől, hogy felfedi az igazságot, mert nem fogja. Még abban is elbizonytalanítja az embert, hogy létezik-e egyáltalán mindentől független igazság, vagy csak az egyének önálló, a másétól esetleg eltérő saját igazsága létezik?

A szereplők a forgatáson egyszer közösen odamentek a rendezőhöz, és megkérték, hogy legyen már szíves elmondani, hogy tulajdonképpen mi is az értelme ennek az egésznek? Kuroszava azonban lehűtötte a várakozásokat: Számára ez a film az életről szólt, és az életnek sincs mindig kézzel fogható értelme, nincs benne mindennek pontos magyarázata.

Kuroszava szerette a nyugati kultúrát, és Japánban gyakran érte az a kritika, hogy túlságosan nyugatias filmeket készít. Ennek igazságtartalmát mi innét kívülről viszonylag nehezen ítélhetjük meg, de talán lehet ebben valami, hiszen Kuroszava az a rendező, akinek a neve szinte biztosan elsőként hangzana el a legtöbb ember szájából, ha azt kérnénk, hogy mondjon egy japán rendezőt.

A japánoknak úgy általában jó az esztétikai érzékük. Megtalálják a szépet például az esőben is. Én is imádom nem csak hallgatni, de nézni is az esőt. Ebben a filmben megcsodálhattam ezt a szép természeti jelenséget különböző perspektívákból is. Na ehhez kell az esztétikai érzék: az eső szinte főszereplővé lép elő ezen a képen, a két férfi csak díszletként szolgál ebben a kompozícióban.

Nem véletlen hát, hogy ez a film elnyerte a Velencei Arany Oroszlán díjat, és Kuroszava azonnal világhírre tett szert.

USA (MGM), 112 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Arthur Hornblow Jr.

Ez az első film a listán Marilyn Monroe-val. Igaz, nem túl komoly szerepben... annyira nem komoly, hogy a plakátokra (lásd balra) akkoriban fel sem került a neve. A hölgy aki a háttérben látszik szintén nem ő, hanem Jean Hagen. Naná, az újra-megjelenéseken mindenkit leszorít a plakátról, és az ő neve van a legnagyobb betűkkel írva. (lásd jobbra).

Ekkoriban azonban még szinte senki nem ismerte. Pedig mindent megtett azért, hogy híres színésznő legyen. 

Én kicsit tartottam tőle. Gyerekkoromban egy Tony Curtis interjút olvastam az egyik magazinban, (talán Füles évkönyv?) melyet - ha jól emlékszem - egyik hazalátogatása során adott. Abban természetesen azt is megkérdezték tőle, hogy milyen volt a gyönyörű Monroe-val egy filmben játszani. Nem volt túl elragadtatott a válasz, olyan emlékeim vannak, hogy gusztustalannak és közönségesnek írta le a színésznőt, egy jó szót nem mondott róla. A gyermekkori emlékek meg olyanok, hogy elég mélyen megmaradnak az emberben, Monroe számomra azóta is egy gusztustalan, káromkodó nő, akire ezek után nem is voltam olyan nagyon kíváncsi. 

Szerencsére Monroe megjelenése inkább kellemes élményt hozott ebben a filmben. Szebb és még cukibb is, mint amilyennek a jól ismert képek alapján gondoltam. Előzetesen egyáltalán nem is számítottam arra, hogy Monroe szerepel ebben a filmben, nem is voltam benne biztos, hogy őt látom, talán azért, mert a jellegzetes koromfekete anyajegye ittle volt sminkelve.

A tökéletes bűntény gyakori eleme a noir filmeknek, és természetesen ezekbe a tökéletesnek tervezett "balhék"-ba azért mindig becsúszik valami egészen apró gikszer, amin végül elbukik az egész...

A frissen szabadult bűnöző tökéletes ékszerrablási tervével keresi fel egy "kollégáját". Az 500 ezer dolláros ékszerrabláshoz keres három embert. Egy mackóst - aki páncélszekrények feltörésében profi -, egy sofőrt és egy erős embert akire ilyen esetben bármikor szükség lehet.  A rabolt értékeken nem terveznek osztozni a bandával, az embereket fix bérért kívánják alkalmazni. Így viszont befektetőre lesz szükség, aki hajlandó 50 ezer dollárral megfinanszírozni a "szakemberek" bérét. 

Rendhagyó reklámképeket készítettek ehhez a filmhez, abban az értelemben legalábbis furcsák, hogy sok olyan fotó készült, melyen olyan szereplők láthatóak együtt, néha egészen sokat sejtető szituációban, akik a filmben soha nem is találkoznak. Ennek talán egyetlen értelmes magyarázata az lehet, ha ezeket a promó-képeket esetleg még a film forgatása előtt készítették, amikor a történet még csak körvonalazódott, és esetleg volt sansz a szereplők viszonyainak másféle alakulására is. A másik magyarázat, hogy a fotós csak úgy találomra csinált olyan képeket, aminek semmi köze nem volt a filmhez. Márpedig az alábbi kép valami ilyesminek tűnik, hiszen Monroe karaktere nem, hogy nem kavar bele a balra látható páros kapcsolatába, de soha egy pillanatra sem találkoznak.Érdekes, hogy Huston - a rendező - szinte semmi szerepet nem szán ebben a filmben a zenének. A főcím kap ugyan egy kísérőzenét, de azután csak a film vége felé egy diner-ben a jukebox-ból hallható zene szólal meg legközelebb. Egymás után kettő is. És micsoda jelenet. Megint, mintha egy Tarantino filmet látnék... Ebben a kulcsjelenetben, - mely önmagában megnézve nem árul el semmi lényegeset, - egy teljesen ismeretlen lány, - aki sem előtte sem utána nem látható a filmben - lopja el pár percre a show-t cuki táncával.

Visszatérve a film vezérmotívumára. Az utolsó "nagy melójára" készülő bűnöző végrehajtja a rablást. Végigkövetjük az akció végrehajtását, meg is van benne a kellő feszültség. De ami igazán érdekes, a résztvevők utóélete. Nagyon sok résztvevője van az ügynek: a végrehajtó legénységen kívül a hitelezők, a kitervelő, az orrgazda és persze igazán jó noir-tól megszokott módon kell lennie korrupt zsarunak is. (Miért, van másmilyen is?)

Kicsit rendhagyó módon egyik szereplőre sem merném igazán azt mondani, hogy a film főszereplője. A bűntény különböző résztvevői szinte egyenrangú szereplői a filmnek, és mindegyikük sorsét végigkövetjük a film végéig. Akadnak szimpatikusabbak és persze gyengébb jelleműek is, akik kevésbé nyerik el rokonszenvünket. Sorban hullanak el, míg végül csak egy két szeretni való figura marad, akinek a sorsáért drukkolhatunk...

Franciaország (André Paulve Film)

Rendező: Jean Cocteau

Producer: André Paulvé

Valamiért különösen izgalmasnak találom azokat a filmeket, melyekben több száz éves történeteket helyeznek a jelenkorba. Így ledöntve azt a gátat, amit az időben távol helyezkedő korszak és köztem áll, amikor úgy érzem, hogy a kosztümök, a beszédmód és a viselkedés mesterkélt. Ám ahogy a történet átkerül jelenidőbe, mindjárt sokkal fogyaszthatóbbá válik számomra a történet. Mondjuk a Romeo + Júlia jó példa erre, vagy a Jézus Krisztus Szupersztár filmváltozata is, azzal a húzásával, hogy tulajdonképpen egy színtársulat érkezik meg a Szentföldre, és ők adják elő a darabot, miközben néha tankok illetve vadászrepülők zaja szakítja meg az előadásukat.

"A legendák kiváltsága, hogy időtlenek legyenek"

- mondja Cocteau - narrátorként - a film elején... és milyen igaza van! 

Orpheusz története - eredeti környezetében és korszakában előadva valószínűleg nem különösebben érdekelt volna. Így viszont, hogy Cocteau áthelyezte az egészet 1950 Párizsába hirtelen vibrálóan izgalmassá vált. A történet ismert az ókor óra, így nem lövök le poént ha tömören összefoglalom: A görög mitológia szerint Orpheusz volt a héthúros líra nevű hangszer feltalálója. Olyan szépen tudott játszani ezen a hangszeren, hogy az még a szirének dalánál is szebb volt. De ez még semmi. Amikor kedvese - Eurüdiké - meghalt, lement érte az alvilágba, és zenéjével olyat tett, ami azóta sem sikerült senki másnak: meglágyította az alvilág urának a szívét, aki végül visszaengedte az asszonyt az emberi világba (azaz visszatérhetett a halálból). Egy feltételt kapott csak Orpheusz: nem nézhetett többet asszonyára. Kegyetlen feltétel volt ez, és Orpheusz nem is tudta megállni, így végül Eurüdiké végleg meghalt.

Jean Cocteau fantasztikus látványvilágot teremtett a Szép és a Szörnyeteghez is, a hangulat itt pedig még annál is szürreálisabb. A Buñuel-féle korai szürrealista filmeket különleges hangulatuk miatt nagyon szerettem, bár tartalmilag üresnek éreztem őket, különösebben koherens történetük nem volt. Itt viszont már nem önmagában áll ez a furcsa álomszerű hangulat, hanem a mítosz elmesélését szolgálja. 

Ez a film Cocteau Orpheus-trilógiájának második filmje. Az első az 1930-as A Költő Vére volt, mely nem sokkal az Andalúziai Kutya után készült, stílusában ahhoz nagyon hasonló volt.

A csönd kétszer olyan gyorsan terjed visszafelé.

Ez a mondat - mely a filmben egy rejtélyes rádiócsatornán hangzik el - tulajdonképpen összefoglalja a szürrealizmus lényegét. Szögezzük le - remélem ezzel nem okozok nagy csalódást -  ennek a mondatnak semmi értelme. Mégis olyan jól hangzik, hogy ha elkezdünk tépelődni a jelentésén, akkor előbb utóbb beakad valami és máris részesei leszünk ennek az álomszerű világnak...

... melyben a Halál Hercegnője (María Casares) beleszeret Orpheuszba (Jean Marais).

és megöli Orpheus feleségét...

A Halál Hercegnője szerepére állítólag Marlene Dietrich-et is és Greta Garbo-t is felkérte Cocteau, de egyik sem vállalta el a szerepet.

A történet helyenként kicsit eltér a mondavilágból ismert eredetitől, Cocteau szabadon kezeli azt, de ez annyiban még szerencsés is, hogy növeli a feszültséget a nézőben, reményt ad, hogy esetleg más lesz a végkifejlet mint a végzetes eredetiben.

A narratíva csak a keret, ezúttal is a forma ami igazán kitölti a képet. És ez a forma rendkívül izgalmas. Például tükrön keresztül léphetünk át a földi világból a túlvilágba. Persze csak, ha a Halál Hercegnője is úgy akarja. Az ő segítői fekete motorosruhát viselő végrehajtók. Ők végzik el a "piszkos munkát." a hercegnő parancsára.

A film megnézésekor az első reakcióm a döbbenet volt: Na erre vártam! - egy ilyen különleges hangulatú és látványvilágú filmre volt most szükségem, hogy az amerikai túlsúlytól kicsit elszürkülő listán valami felkavaró élmény visszahozza a lelkesedésemet.

Az a gyanúm, hogy az Európai filmkészítők lesznek azok, akik majd rendszeresen igazán felkavaró élmént fognak okozni a következő évtizedekben.

USA (MGM), 98 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Donen és Gene Kelly

Producer: Roger Edens és Arthur Freed

Meglehetősen ambivalens viszonyom van a musicalekkel. Van néhány, amiért rajongok (Jézus Krisztus Szupersztár; István, a Király; Mamma Mia, Grease, Cabaret, vagy akár a senki által nem ismert francia Szerelmes Dalok - elég vegyes társaság...) de többségüket kifejezetten kínszenvedés számomra végignézni. Még csak szabályszerűséget sem tudtam felfedezni, hogy mondjuk azokat szeretem/nem szeretem, amelyekben mindent dalban akarnak elmondani (pld a Szupersztárban) vagy mondjuk az elénekelt daloknak legyen funkciója (mint például a Cabaret-ben ahol kimondottan a színpadon énekelnek, a szereplők csak úgy nem fakadnak dalra jókedvükben) zenei stílusra sem vagyok kifejezetten érzékeny, tehát azt kell mondjam, azokat a musical-eket szeretem, amik jók... ami nyilván szubjektív, tehát ezzel sem jutottam előrébb. A lényeg, hogy a nagyobbik halmaz, ami azokból áll, amik nem tudnak megfogni, azok már-már egységesen a nézhetetlen kategóriába tartoznak nálam. Sajnos, ez a filmecske is ide sorolódott... de azért végigszenvedtem...

Eredetileg Broadway előadásként született meg ez a darab, melynek 1944 December 28-án volt a bemutatója. Nem akárki szerezte a zenéjét, a később a West Side Story-val igazán népszerűvé váló Leonard Bernstein írta hozzá a dalokat. 

Az MGM megvette a musical megfilmesítési jogait, leszerződtették a filmhez a darab eredeti rendezőjét George Abbott-ot, majd - érdekes sorrend! - a stúdió fejesei, Louis B. Mayerrel az élen elmentek New Yorkba megtekinteni az előadást. Finoman szólva is csalódottak voltak a látottak miatt. Első körben szerződést bontottak a rendezővel, helyette Gene Kelly-t és Stanley Donen-t kérték fel erre a feladatra. Második körben új zenéket rendeltek az eredetik helyett Roger Edens-től. Összesen négyet tartottak meg Bernstein szerzeményei közül, melyből az egyik egyébként is "csak" instrumentális zene volt. 

A történet többé kevésbé megmaradt az eredeti: Három matróz (Frank Sinatra, Gene Kelly és a kevésbé ismert Jules Munshin) New Yorkban élvezi egynapi kimenőjét. Ki szeretnék élvezni ezt a 24 órát amennyire csak lehet. Városnézés és nőkkel való ismerkedés a tervezett program.

Nem lövök le túl nagy poént azzal, hogy végül mind a három férfi megtalálja számításait New Yorkban. De közben persze mindenféle kalandokon kell túljutniuk a város forgatagában.

New Yorknál kevés amerikai város tud izgalmasabb hátteret adni egy filmnek. A felvételek nagy része azonban Hollywood-i stúdióban készült hol stilizált háttérrel, hol mögé vetített felvételekkel, hol szinte kongóan üres stúdióban.

New Yorkot letudták mindösszesen 5 forgatási nap alatt. Frank Sinatra ekkoriban már akkora sztár volt, hogy vele képtelenség is volt normálisan külsős jeleneteket forgatni Manhattan utcáin, hiszen ahol megjelent, szinte azonnal kezelhetetlen méretű tömeg termett. A film egyik jelenetében látható is a háttérben a Sinatrát bámuló sokaság. Sintra egyébként remek énekes volt, de nem volt Gene Kelly-hez hasonló tánctehetség.

A legváratlanabb - és talán emiatt az egyik a kevés nekem kedves jelenetek közül az az álom-jelenet, amiben kicsit műfajidegenül, bár egyáltalán nem odaillő módon balettozik Kelly és filmbeli partnernője.