USA (Stanley Kramer productions), 85 perc, ff., angol

Rendező: Fred Zinnemann

Producer: Carl Foreman és Stanley Kramer

Reméltem, hogy a 250. film - amivel elérkeztünk az 1001-es lista negyedéhez - jó film lesz, külön ajándék, hogy nem csak jó, de igazán remek film a Délidő.

Nagyon erős a kontraszt az ezt megelőző Határtalan Horizonttal, mely finoman szólva is csalódás volt. Ez viszont mestermunka. Egyikre a legjobb westerneknek, még akkor is, ha azt kell mondanom, hogy a műfaj itt mellékes. Kerülhetett volna bármilyen korszakba és bármilyen helyszínre, nem veszített volna semmit a lényegből. 

És micsoda szereplőgárdát sikerült összehozni ehhez a filmhez! Azt tudtam, hogy a karrierje mélypontján levő Gary Cooper lesz a főszereplő, oldalán a gyönyörű Grace Kelly-vel a - későbbi szomorú sorsú monacói hercegnével. Cooper külsőre kicsit megöregedett (itt 50 éves), mióta utoljára láttam az 1941-es York Őrmesterben. De egyáltalán nem mondom, hogy rosszul áll neki a kor, sőt, a szerepét kimondottan segíti, hogy a megfelelő pillanatban, amikor egyedül áll az elnéptelenedett utcán, a kissé meggyötörtnek tűnő arca és testtartása még inkább fokozza a hangulatot.Amire viszont nem számítottam, hogy mellékszerepekben is olyan színészek fognak feltűnni, hogy leesik az állam a meglepetéstől. Thomas Mitchell, az egyik kedvenc mellékszereplőm, ő nem volt akkora meglepetés, örültem újra látni, rajta mintha nem fogott volna az idő, tíz éve kb. ugyanígy nézett ki. (Lásd a bal szélen alább)

Akkor viszont tényleg leesett az állam, amikor azzal nyitott a film, hogy Lee Van Cleef ül egy sziklán és dohányzik. Ez volt Cleef első filmje, melyben gyakorlatilag szöveg nélküli mellékszerepe van csak. Az alábbi képen a legtávolabbi, fekete inges fickó Lee Van Cleef - ha valaki nem tudná kiről van szó, - ő a Jó, a Rossz és a Csúfban a "Rossz".

Aztán a következő meglepetés: Lloyd Bridges, a seriff helyettes, aki szinte ugyanúgy néz ki, mint harminc évvel később az Airplane című filmben, amikor tudatosul benne, hogy nem az a legmegfelelőbb nap a cigiről, alkoholról és drogról való leszokásra.

És amikor már azt hittem, hogy nem lesz több meglepetés, akkor a film vége felé, felkel a börtöncellában addig csak alvás közben látott rab, és ki sétál ki... Jack Elam, aki a Volt egyszer egy Vadnyugat elején pisztolyának csövébe zárja a zümmögő legyet. 

Jó volt látni ezeket a későbbi filmekből ismerős arcokat, de persze a film nem elsősorban miattuk ilyen remek. Minden összejön ebben a filmben a hangulatot tökéletesen alátámasztó zenétől a feszült szituáción át a szép felvételekig, minden. Szerencsénkre tűéles, szépen felújított változat áll rendelkezésre ebből a filmből is, mint az 1001-es lista elsöprő többségéből. Ugyanolyan jó minőségben láthatjuk ezeknek a filmeknek a nagy részét, mint a korabeli közönség. És valószínűleg sokkal jobb minőségben, mint amilyen minőségben tévét nézhetett a stáb a forgatás valamelyik szünetében. Olyan kíváncsi lennék, hogy vajon milyen adást néztek Cooper-ék ilyen nagy érdeklődéssel.

Will Kane (Gary Cooper) egy amerikai kisváros "marshal"-ja, a magyar szinkron szerint rendőrbírója... Olyasmi, mint a seriff, de csak a városka határáig terjed a jogköre, és általában olyan kisebb városoknak volt marshal-juk, amelyeknek nem volt önálló rendőrsége. Általában legfeljebb egy marshal-helyettese volt és egy irodája egy kisebb zárkával. A seriff ezzel ellentétben az egész megyére kiterjedő hatalommal rendelkezett, és irányítása alá tartozott (ma is tartozik) a megye teljes rendfenntartó gépezete. Mindkettőnek van kis csillaga, ebben hasonlítanak.

A marshal éppen összeházasodott szerelmével, örökre leakasztani tervezi ingéről a marshal-jelvényt, amikor érkezik a szörnyű hír, hogy Frank Miller, a kegyetlen bűnöző, aki korábban rettegésben tartotta a várost, és akit Kane marshal fogott el, és a városka bírója ítélt halálra, kegyelmet kapott, most szabadult, és délben érkezik vonattal a városba.  (Hoppá, erre utalt a film címe: Délidőben)

Frank elfogásakor bosszút esküdött, hogy ha kiszabadul, megöli az ő elfogásában és elítéltetésében résztvevőket. Kicsivel több, mint egy óra van vissza délig. És itt említeném a film egyik nagyon ütős jellemzőjét: a cselekmény gyakorlatilag real-time-ban zajlik. Azaz pontosan olyan sebességgel ketyeg az idő a filmben, mint a mi valóságunkban. Hogy erre külön fel is hívja a rendező a figyelmünket, bármely helységben járunk, nem mulasztja el soha megmutatni az abban a helyiségben levő órán az éppen aktuális időt. Ha megfelelő időpontban kezdjük el lejátszani a filmet, akkor állítólag az óra mindig pontosan azt az időt fogja mutatni, amennyi a valóságban is van. 

És elkezdődik a hajsza az idővel. Összeszedni egy ütőképes csapatot, akik fel tudják venni a harcot a délben érkező ellenséggel - akit egyébként három mindenre elszánt cimborája (köztük Lee Van Cleef) vár a vasútállomáson, hogy együtt álljanak bosszút. A film túlnyomó része tehát ennek a délig lassan, feszülten csordogáló időszaknak az eseményeit mutatja, ami lassúság egyáltalán nem unalmas, sőt a feszültség határozottan tapintható. Ahogy közeledünk délhez, az egyre magasabbra hágó nap úgy izzasztja egyre jobban és jobban a szereplőket, homlokukon már láthatóan gyöngyözik az izzadtság déltájban.

A feszültség állandó fokozásával olyan magasra helyezi a rendező a lécet, hogy már-már elbizonytalanodtam, hogy a film utolsó tíz percére jutó Frank megérkezése vajon meg tud-e majd felelni ennek az elvárásnak. Igen, határozottan meg tudott felelni, sőt ... de ez az utolsó pár perc számomra inkább olyan volt, mint egy bónusz, mint hab a tortán. A film igazi erőssége maga a középrész, ahogy látjuk, hogyan fordulnak el a marshal-tól az emberek, hogyan hagyják magára szinte mindannyian, holott ő igazából már nem is marshal, mehetne feleségével megkezdeni új közös életüket, egyáltalán nem kellene áldozatot hoznia ezért a hűtlen városért, ám ő mégis marad, felesége könyörgése ellenére is.

Anélkül, hogy minden részletet előre lelepleznék... csak, hogy sejtetni tudjam, hogy milyen többrétegű ez a film, megemlítenék még egy női szereplőt, akinek helyzete azért izgalmas, mert három férfival is viszonya volt. Először Frankkel, majd a marshal-lal, és jelenleg a marshal helyettessel... de inkább előbbi kettőnek van nagyobb jelentősége a történet szempontjából. Hogy könnyen megkülönböztethető legyen a feleség a korábbi szeretőtől, két teljesen más karakterű színésznő játssza őket.

Grace Kelly és a nála közel negyven évvel idősebb Gary Cooper között állítólag olyan jó volt az összhang a forgatás alatt, hogy a pletyka szerint még barátságnál is több volt közöttük.

Végezetül még egyszer a film zenéjéről.A Volt egyszer egy Vadnyugat mindent elsöprő filmzenéjével nehéz versenyezni, hiszen talán még az sem túlzás, hogy az egyetemes filmtörténelem egyik legjobb zenéjét alkotta oda Morricone, de azért ez a zene is sokat hozzá tudott tenni ehhez a filmhez.

USA (RKO, winchester Pictures), 142 perc, ff., angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks és Edward Lasker

Western-be oltott road-movie. De talán még szívesebben nevezném ifjúsági kalandfilmnek. Gyerekkoromban imádtam ugyanis az ilyen filmeket, de kissé erőltetett fordulatai miatt felnőttként már nem tudtam komolyan venni, és ez sajnos kihatott az egész filmélményre. 

Az 1830-as években vagyunk. Szőrmekereskedők - vagy harmincan - felhajóznak egy kis vitorlás-evezős bárkával a Missourin olyan 2000 mérföldet, hogy a "feketelábú" törzsbe tartozó indiánokkal üzleteljenek. A biztonság kedvéért magukkal viszik Pávaszemet, a feketelábú törzsfőnök lányát, aki néhány éve az ő vendégszeretetüket élvezi, miután megszökött egy ellenséges törzs fogságából.

Indiánügyekben egyébként több szempontból is előrelépett ekkorra Hollywood. Egyrészt látható egy differenciálódás. A korabeli westernekben az indián általában arctalan vadember, aki csak öl, és rabol. Itt a feketelábúak törzse - még ha nevük nem is tűnik túl bizalomgerjesztőnek - barátságos népnek tűnik, ellenben a varjúkkal, akik a "gonosz" törzset, az ellenséggel lepaktáló gyilkosokat testesítik meg.

Másrészt; szeretem, ha 14 éves szerepet nem 25 éves játszik el, továbbá, ha feketét illetve latinót nem cipőpasztával sötétre tónusozott bőrű fehér színész játszik. Ha nem is egy 100%-os indián színésznő játssza a törzsfőnök lányát, de legalább egy olyan lány, akinek valami köze van a dologhoz: Elizabeth Threatt édesanyja ugyanis Cherokee indán volt. Kicsit túlzás lenne azt mondani, hogy a főszereplők közé tartozik, de mindenképpen a fontosabb szereplők között említeném. Statisztának, indián harcosoknak eddig is jórészt valódi indiánokat alkalmaztak, de komolyabb szerepet nagyon ritkán bíztak Hollywoodban nem fehér emberre ekkoriban. Elizabeth Threatt-nek egyébként ez volt az egyetlen filmszerepe.

A 2000 mérföldes hajóút sok kalandot tartogat a legénység és az indián lány számára, akik egyébként menet közben kiegészülnek még egy indiánnal. Hogy színesítsék a képet ő egy kedves, de idióta balfácánt alakít, ugyancsak a feketelábúak törzséből, Poordevil néven, akit az egyébként kifejezetten élvezhető magyar szinkronban a kicsit fenyegetőbben hangzó Pokolfajzat néven emlegetnek. A film igazi főszereplői egyébként a szőrmekereskedők közül kerülnek ki. Közülük is Kirk Douglas volt az első számú sztárja a filmnek.

USA (MGM), 118 perc, ff., angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: John Houseman

Amikor már azt hittem, hogy Hollywood lendületvesztése az ötvenes évek elejére már olyan fokú lett, hogy elsősorban Európából számítok izgalmas, újszerű kísérletekre... akkor most mégis Hollywoodból talált meg ez a film, - mely bár kifejezetten újszerűnek azért nem mondható - visszaadta a reményt, hogy a klasszikus filmgyáraktól is számíthatok komolyabb élményekre ezután is. 

Van valami megmagyarázhatatlan vonzalmam a filmes kulisszák iránt. Amikor a gyönyörű Lana Turner végigmegy egy berendezett, de éppen üresen álló forgatási helyszínen, nem tudom eldönteni, hogy mi okozza a nagyobb vizuális élményt, a gyönyörű, aranyszőke színésznő, vagy az izgalmas stúdióbelső. A film Hollywoodról, pontosabban annak tipikus szereplőiről szól, így több alkalommal is volt szerencsém szemrevételezni a korabeli stáb működését.

Lana Turner szabályos szépsége (egyébként úgy általában a szabálytalan szépségeket sokkal izgalmasabbnak  tartom) már a A Postás Mindig Kétszer Csenget-ben felkeltette a figyelmemet, örültem, hogy viszontlátom.

Az alábbi standfotó nagyon frappánsan ábrázolja a film-a-filmben szituációt: Míg a darun utazó 21-es kamera az operatőrrel és a rendező Minnellivel a valódi filmes kamera, addig a földön álló, a stáb által körülvett kamera a filmben látható forgatási jelenetet része.

Egy képzeletbeli stúdió - a Shields Pictures - sikerét és nagy bukását ábrázolja a film. Bár ilyen stúdió valójában tényleg nem létezett, és semmiképpen nem életrajzi filmről van szó, sok szereplő jelleme és sorsa nagy hasonlóságot mutat a valósággal. Legszembetűnőbb a film központi figurájának Jonathan Shieldsnek (Krik Douglas) és az ekkoriban népszerűségében már kissé megkopott David O. Selznick Hollywoodi filmmogul közötti hasonlóság.  (Itt persze nem külső hasonlóságra gondolok)

Selznickről - csak nagy vonalakban - annyit érdemes tudni, hogy ő készítette az Elfújta a Szél-t 1939-ben, sőt ugyanebben az évben ő csábította Amerikába Ingrid Bergman-t, de még Hitchcock-ot is ő rángatta Angliából Hollywoodba, hogy aztán ott is ragadjon.

A film központi alakját alakító Kirk Douglas egyébként parádés ebben a szerepben (is). Mielőtt elfelejteném leírni, ebben a pillanatban 103 éves (még leírni is furcsa), amivel igencsak benne van a nagy, klasszikus Hollywood-i sztárok legidősebb élő legendái között... közvetlenül Olivia de Havilland mögött, aki - 100 év fölött talán már nők esetén sem udvariatlanság korról beszélni - kicsit több, mint 5 hónappal még Douglasnál is idősebb.

Az alábbi képeken látható Kirk Douglas egy közelmúltban készített képen, valamint a filmhez készített próbafotókon, az egyiken 28-33 éves korához sminkelve, a másikon 43 évesre, bajusszal.

A film tulajdonképpen három, egymástól szinte független rövidfilmből áll. Ami összeköti őket, az a producer Shields személye. A három rövidfilm három flashback (visszatekintés), három olyan ember története, akiket gyakorlatilag Shields emelt ki a sikertelenségből, majd ugyanő dobott is el minden lelkiismeretfurdalás nélkül, amikor már nem volt rájuk szüksége. További szépséget kölcsönöz a dolognak, hogy ezután mindhárman csak még sikeresebbek lettek, míg Shields időközben csődbe ment, és most azért hívatta egybe hármukat, hogy kikönyörögje náluk, hogy még egyszer legyenek hajlandóak szóba állni vele, még egyszer csináljanak egy közös filmet, ami kiemelné Shields-et a ... bajból...

Külön-külön mindhárman elutasítják a beszélgetést... ám amikor volt gyártásvezetőjük Harry Pebbel, aki szintén megégette magát Shields-el összehívja hármukat az irodájába, ahol mindhárman elmesélik Shields-el való közös történetüket...ez tulajdonképpen a film érdemi része ... szóval a gyártásvezető itt még megpróbál egy utolsó esélyt adni Shields-nek, hátha hárman közösen mégis hajlandóak meghallgatni az ajánlatot...

Bár nem színesben készült ez a film, az általam elsősorban zenés filmjeiről ismert Minnelli ezúttal is nagyon szép filmet készített - és mellesleg nem csak vizuális szépségről beszélnék ebben az esetben.

5 Oscart nyert a film, ami azért szép eredmény, még akkor is, ha egyik sem a leginkább áhított kategóriákból való: Legjobb női mellékszereplő, forgatókönyv, ff. operatőr, ff. díszlet és jelmez. 

Egyébként felvételeket, összefoglalókat már korábbi díjátadókon is készítettek, azonban ez az 1952-es filmekről szóló, 1953-ban megrendezett díjátadó volt az első, amit a tévé élőben közvetített. Már nagyon várom, hogy az utolsó 1952-es film után végignézzem ezt a két órás felvételt, mintha visszamennék az időben. Jó lesz majd látni ezeknek a filmeknek a szereplőit, készítőit, ahogy feszülten várják, hogy melyikük nyeri el az olyan nagyra becsült Oscar-díjat.

Olaszország (Ponti-De Laurentiis), 118 perc, ff., olasz

Rendező: Roberto Rossellini

Producer: Dino De Laurentiis és Roberto Rossellini

Ingrid Bergmannak annyira tetszettek Rossellini filmjei - főleg a Róma, Nyílt Város -, hogy tollat ragadott, és elismerő levélben fejezte ki a rendező iránti rajongását, mellékesen megjegyezve, hogy nagy örömmel forgatna is vele.

Az olasz rendező örömmel vette a svéd színésznő Amerikából írt levelét, és be is "castingolta" 1949-ben készülő Stromboli című filmjébe. Olyan jó volt köztük a "kémia", hogy 1950 Február 2-án, néhány nappal az említett film moziba kerülése előtt megszületett első közös gyermekük, akinek sok keresztnevet adtak, hogy ha majd felnő, választhasson közülük, így lett a baba a Renato Roberto Ronaldo Giusto Giuseppe "Robin" Rossellini.

Ingrid Bergman egyébként ekkor még házas volt. Férje nem egyezett bele a válásba. Ezt a nehézséget Bergman kerülőúton, valahogy a Mexikói jogrendszert igénybe véve oldotta meg. 1950 közepére már Rossellini felesége (is) volt.

Amerika már akkor is olyan képmutató és álszent volt, mint most. Az egyik szenátor benyújtott egy törvényjavaslatot a felsőházban - kifejezetten Bergmanékra szabva - , mely szerint morálisan kikezdhető életű színésznő ne szerepelhessen amerikai filmben, valamint nem megfelelő életet élő producer filmje ne kaphasson vetítési engedélyt amerikai mozikban. Nyilván nem Bergman volt az első, aki ilyen magánéleti bonyodalomba keveredett a Hollywoodi színésznők közül. Valószínűleg az hangolta ennyire ellene a közvéleményt, hogy az ő stílusa eltért a sztároktól. Visszahúzódóbbnak, ártatlanabbnak tűnt, ezért nagy volt a csalódás vele kapcsolatban. Szentből lett néhány nap alatt "utcalány" a közvélemény szemében, panaszolta visszaemlékezésében az akkor tíz éves Pia nevű - első férjétől született - lánya.

Moziba kerülésekor nem volt túl népszerű ez a film, és be kell vallanom, valahogy azt éreztem, hogy engem sem akar igazán közel engedni magához. Nem tudom megmondani pontosan, hogy miért...

Rómában járunk, a második világháború után, a lerombolt város újjáépítésekor. Irene Girard (Bergman) egy Rómában élő, gazdag amerikai üzletember felesége. Ahogy az a gazdag családoknál gyakran előfordul, a szülőknek mindenre jut idejük, csak a gyerekre nem.

A fiú és édesanyja a háború alatt többnyire kettesben voltak, de mióta a férfi újra otthon van, azóta az anya nem foglalkozik vele annyit. A gyerek elárulva, becsapva érzi magát. Öngyilkosságot kísérel meg. 

Az olasz neorealizmus egyik alappillére, hogy a háború utáni lerombolt világban igyekszik ismét felfedezni a hagyományos értékeket. Ez a film is ilyesmire tesz kísérletet. A fiú ugyanis meghal. Édesanyja pedig a fájdalom és az űr feldolgozására úgy tesz kísérletet, hogy mások fájdalmait, terheit próbálja enyhíteni.

És érzésem szerint itt indult el a rendező egy olyan irányba, ami akkoriban haladó szelleműnek is tűnhetett, ma azonban borzasztóan idejétmúlt. Belemegy a munkásosztály helyzetének elemzésébe. Irene, miután szegényekkel találkozik egy sétája során, úgy megdöbben, hogy saját elmesélése szerint "egy olyan világgal találkozott, aminek létezéséről nem is tudott". Na persze... a háborút úgy csinálta végig Olaszországban, hogy nem találkozott a szegénységgel és megpróbáltatások sokaságával...Borzasztóan didaktikus a film, sajnos. Végig az volt az érzésem, hogy a rendező oktatni szeretne engem, ami nem baj, de csinálja ezt úgy, hogy ne vegyem észre... ha kérhetem...

A film vége felé kifejezetten kínosan éreztem magam, és azon gondolkoztam, hogy milyen szomorú, hogy azt az Ingrid Bergmant, akiért annyira rajongtam a Casablancában, most ilyen méltatlan szerepben kell látnom... 

A fenti képen látható, hogy ebben a filmben feltűnik epizódszerepben Giulietta Massina is. (Fellini egyik kedvenc női szereplője, mellesleg felesége)

Az USA-ban igyekeztek a filmből eltávolítani minden szocialista ideológiára való utalást. Jócskán megvágták. Az amerikai plakátot nézve (lásd alább) még akár úgy is tűnhet, hogy ez valami romantikus melodráma...

"Bergman visszatér 4 hosszú év után..." --  másrészt a cím: The Greatest Love... - hogy mi??? --- ilyen alapon Ugródeszka vagy Vízisí is lehetne a film címe... sok mindent beletuszkolt a filmbe a rendező ideológiától kezdve sorsdrámát, stb. - de szerelemről valahogy nem nagyon szólt... legalábbis én nem vettem észre... ha ezzel a címmel láttam volna moziban, biztos, hogy visszakérem a jegy árát...

Japán (Toho), 143 perc, ff., japán

Rendező: Akira Kuroszava

Producer: Sojiro Motoki

Ez a gyomor lesz történetünk főszereplője. Ennél a pontnál főhősünk még mit sem sejt arról, hogy rákos!

Egy gyomor röntgenképével, és a fenti kommentárral kezdődik a film. Hát... nagyjából ez el is árulja, hogy mi lesz a film központi témája.

Watanabe úr tehát megtudja, hogy gyomorrákban szenved, és végigkövetjük, hogy eme borzalmas tudás birtokában hogyan alakul élete utolsó szakasza.

De még mielőtt belemennék ennek a különleges filmnek a taglalásába, - szokásomhoz híven - nem állom meg, hogy közelebbről ne vizsgáljam meg ennek a filmnek az eredeti (japán) címét, melyet egyébként fent zárójelben nyomtatott betűkkel, illetve a plakáton kézírással is megtekinthetünk.

Japán filmek esetén mindig elmesélem ennek a nyelvnek azt a sajátosságát, hogy minimum három, de inkább négyféle betűkészletet használnak, és mindegyiknek megvan a pontos szerepe. Azokra a szavakra, szótövekre, amikre van kanji (kandzsi)-juk, arra ezeket a Kínából átvett karaktereket használják.

A fenti címben ilyen a 生 jel. Ez a betű az élettel és a frissességgel kapcsolatos szavaknál használatos. Ez tehát egy a kanji-k közül, amiből egyébként több ezer van. Őszinte csodálattal nézek a távol-keletiekre, akik képesek ennyi betűt megtanulni.

生 

Míg a kínai nyelvben nincsen ragozás, addig a japánban van, és ezért szükség volt olyan betűk létrehozására, amikkel ezeket a ragokat le lehet írni. Így jöttek létre a hiraganák. 46 ilyen hiragana van, amelyből 5 magánhangzó (a, e, i, o, u), a többi pedig egy mássalhangzót követő magánhangzó. És van egy zsákbamacska hiragana az 'n' hangra, ez az egyetlen, mely nem tartalmaz magánhangzót.

Nézzünk két példát hiraganákra:

き - ki

る- ru

Ha egy kicsit összehasonlítjuk a fenti kanjit a két alsó hiranagával, jól látható, hogy a viszonylag szögletes kanjikhoz képest a hiranagák jellemzően sokkal gömbölyűbbek. Nincs önálló jelentésük. Igazság szerint hiraganával le lehetne írni bármit ami japánul van, így tökéletesen elég lenne ennek a 46 betűnek a megtanulása. Ám a Japánokat nem ilyen fából faragták. A kisgyerekeknek szóló könyveket többnyire csupa hiraganával írják, ám egy írástudó japán mindent kanjival ír le, ha arra a szóra van kanji.

A harmadik betű-fajtára (a katakanára) és hogy negyedikként miért használnak még latin betűket is a Japánok, majd akkor térek ki, ha valamelyik filmcímben azok is előfordulnak.

Most csak annyi, hogy az élethez használandó szótőből a きる (kiru) toldalék képez főnévi igenevet:

生きる (i-ki-ru) = Élni.

Mint látható, hiranagával toldalékolva ezt a kanjit "i"-ként kell ejteni, de ha elmondom, hogy önmagában leírva "nama" - ként olvasandó, akkor talán minden olvasót elrettentek a japán nyelv tanulásától.

Izgalmas a közel két és félórás film szerkezete. Az első másfél óra hagyományos módon zajlik. A narrátor bemutatja a film "főhősét" Watanabe urat (Takashi Shimura). Egy tökéletes hivatalnok, akinek elmúlt harminc éve azzal telt, hogy minden nap bement a munkahelyére, és egy íróasztal mögött pecsételt.

Most viszont rossz bőrben van. Míg az orvosnál a laboreredményeire várakozik, addig egy jó szándékú sorstárs elmeséli, hogy abban az esetben van nagy baj, ha az orvos azt mondja, hogy nincs semmi teendő, magától el fog múlni a gyomorfekély. Ez ugyanis gyógyíthatatlan gyomorrákot jelent, amit tapintatból nem közölnek a beteggel. Emlékszem, még gyerekkoromban is az volt a szokás, hogy a gyógyíthatatlan beteggel nem közölte az orvos a betegséget, jó esetben a közeli hozzátartozókat "terhelték" ezzel a tudással. Watanabe úr viszont szó szerint azt hallja az orvostól, amit a váróban a betegtárs mesélt neki, így pontosan tudja, hogy mi vár rá: fél éven belül meg fog halni.

Egy ilyen halálos ítélet fenekestül felforgatja az ember lelkét. Sajnos láttam már ilyet...

Végigtekint az életén. Milyen értelme volt annak amit eddig tett? Arra a szomorú következtetésre jut, hogy semmi. Eddig mindent azzal az indokkal végzett, hogy azt fiáért teszi, aki felesége korai halála miatt hamar őrá maradt. Ám amikor fiának el akarja mesélni, halálos betegségét, kiderül, hogy fia egyáltalán nem figyel rá, szinte semmibe veszi, sőt véletlenül meghallja, hogy élettársával azt tervezgetik, hogy mihez fognak kezdeni vagyonával halála után. Így korábbi életének értelme egyik pillanatról a másikra megkérdőjeleződik.

Első körben elkezd mászkálni a városban. Összebarátkozik egy fiatal, magányos íróval, aki Mefisztóként végigvezeti az alvilágon, pontosabban a képletes alvilágon: belevetik magukat az éjszakai életbe. Felszednek pénzért kapható nőket, ám hősünk - érthető módon - nem tud feloldódni ebben a kavalkádban.

Második napon összetalálkozik egy fiatal női beosztottjával (Toyo), aki megkéri, hogy írja alá felmondását... új életet akar kezdeni. Együtt töltik a napot, és főhősünk határozottan jobban érzi magát a fiatal társaságban. Kicsit magát is újra fiatalnak érzi. Kellemesen töltik egymással az időt, a férfi kicsit belekapaszkodik a lányba, szeretné még egyszer átélni a felhőtlen fiatalságot. A lány azonban egy idő után elkezdi terhesnek érezni ezt a kapcsolatot, és lerázza magáról a férfit.

Végül jobb híján főhősünk rájön, hogy értelmet kell találnia hátralevő életére ahhoz, hogy az elviselhetővé váljon. Fejébe veszi, hogy felkarol egy olyan játszótér létrehozására irányuló javaslatot, ami nem is az ő illetékessége lenne.

És itt érünk az első másfél óra végére. A narrátor bejelenti, hogy 5 hónap múlva főhősünk meghal. Furcsán, egy tollvonással váratlanul kiiktatja tehát a főhőst, holott van még egy óra a filmből.

A film ugyanis stílust vált. Eddig a mesélő közvetítésével, de tulajdonképpen a főhős szemszögéből láttuk a dolgokat. Ettől a ponttól kezdve viszont perspektívát váltunk. Watanabe úr halotti torán vagyunk, ott vannak a rokonok és az összes kolléga. És az ő egymásnak sokszor ellentmondásos elbeszéléseiből - és az ezeket illusztráló flashback-ekből) - ismerjük meg Watanabe utolsó 5 hónapjának történéseit, és utolsó néhány percét, amikor az általa létrehozott játszótéren hintázva és énekelve meghal (valószínűleg megfagy). 

Szép film, elgondolkoztató film. Teljes valójában valószínűleg csak az tudja, hogy milyen érzés egy halálos betegséggel, szűkre szabott hátralevő idővel élni, akivel ez tényleg megtörténik.

A film azt sugallja, hogy ez esetben megnyugtató érzés lehet, ha a múltra nyugodtan, abban a tudatban tudunk visszatekinteni, hogy volt valami értelme, hagyunk magunk mögött valami maradandót...

USA (MGM), 103 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Donen és Gene Kelly

Producer: Arthur Freed

A leghíresebb musical-ek közé sorolható ez a film, mely siker érzésem szerint nagyrészt a címadó dalnak köszönhető, ami tulajdonképpen háromszor is elhangzik a film folyamán, de a legemlékezetesebb ezek közül természetesen az, amikor Gene Kelly az esőben, a pocsolyákban tapicskol (oké, szteppel!). Gyerekkoromban már láttam egyszer a filmet, de annyi maradt csak meg bennem, hogy egy kissé zavaros története van, és a gonosz szőke nő végül pórul jár a kedves barna nővel szemben. Egy kicsit valóban szétesik helyenként a sztori, ennek okát én abban látom, hogy nagyrészt kész dalokat szedegettek össze a készítők, és ezekre a kész számokra kellett ráfűzni valami koherens történetet... (A Mamma Mia! esetén ez szerintem sikeresebben működött)

A Good Morning című szám például annyira nem új, hogy a Nem Gyerekjáték (1939) című musicalben Judy Garland-tól már hallhattuk. Érdekes módon ez a feldolgozás sokkal ismertebb, mint a 13 évvel korábbi eredeti.

Rá lehet fogni, hogy sikerült az innen-onnan összeszedett dalokra egy konzisztens történetet húzni, de azért nem a sztori a film erőssége... 

Hát akkor mi? A tánc, és persze a zene. No meg a díszlet, ami nagyon jól mutat a vibrálóan színes képkockákon.

Tényleg lenyűgöző az a könnyedség, ahogyan Gene Kelly és filmbeli társa, jobban mondva "untermann"-ja (Donald O'Connor) táncol, mozog. Utóbbi például olyan trükkre is képes, amire azt hittem, hogy csak rajzfilmfigurák képesek. Felfut a falon... igen.. felfut, majd szaltóval talpra ér.

Debbie Reynolds is lenyűgözően táncol, pedig neki nem volt komoly táncos múltja. Kemény munka volt neki végigcsinálni a forgatást, ráadásul a rendező-főszereplő Kelly állítólag sokat bosszankodott a fiatal (19 éves) színésznő tánctudásának tökéletlenségén, ami miatt az rendszeresen különböző helyekre bujkálva sírta ki magát. Egyszer a zongora alatt találta meg sírdogálás közben őt a korszak másik nagy táncos-énekese Fred Astaire, aki épp a szomszéd helységben forgatta saját filmjét, de azért időt szakított, hogy a pityergő Reynolds-ot kicsit megvigasztalja.

Debbie Reynolds mindent beleadott ebbe a produkcióba, és ennek meg is volt az eredménye, mert egyáltalán nem lóg ki a sorból a két profi férfitáncos mellett. Ha pedig a jelenet olyan tánctudást igényelt, amit a rendelkezésre álló idő alatt egyszerűen képtelenség lett volna megszerezni, akkor abba a jelenetbe betettek egy valódi táncoslányt, Cyd Charisse-t. A 103 perces filmben Charisse összesen 5 percet látható. Mégis olyan sikert aratott, hogy ezután főszerepet is rá mertek bízni.

Ez volt számomra a legizgalmasabb táncjelenet - egy olyan balettbetét, aminek szinte semmi köze nem volt az egész filmhez, szerintem csak azért került be, mert az Egy Amerikai Párizsban című musical-ben olyan jól működött a balettbetét, hogy ide is bele akart egyet szuszakolni Kelly. Ehhez szerződtette le Cyd Charisse-t, aki Reynolds-al ellentétben képes volt egy igazán komoly, balett-tudást is igénylő táncos jelenet előadására. Grandiózus jelenet lett, a kedvencem az egész filmből.

1 hónapon keresztül gyakorolták és 2 hétig forgatták. Charisse egy Louise Brooks szerű karaktert hozott, akit a Pandora Szelencéjében láttunk még a némafilmek utolsói között...

Ami miatt igazán felejthetetlen ez az álom-balett jelenet, az a tánc ezzel a grandiózus fátyollal. Giccses vagy nem... micsoda fantasztikusan kreatív ötlet, te Atyaúristen...

Azért valami történetecske mégiscsak van ebben a filmben. 1927-ben vagyunk, Gene Kelly karaktere a Monumental Pictures nevű kitalált Hollywood-i stúdió legnagyobb férfi sztárja, oldalán Linával, a Jean Hagen által játszott szőke bombázóval. Épp egy kosztűmös némafilmet forgatnak, amikor érkezik a hír a Jazzénekes váratlan sikeréről. Emlékeztetőül: a Jazzénekes volt az első olyan hangosfilm részeket tartalmazó mozifilm, amely hangos sikert aratott. Filmünkben kicsit túldramatizálják a helyzetet, mert az említett hír hallatán azonnal hazaküldenek mindenkit a forgatásról, és azonnal csődöt vizionálnak, mondván a következő héttől senki nem lesz majd kiváncsi egy némafilmre. A valóságban persze évek kellettek ahhoz, hogy a hangosfilmek teljesen kiszorítsák a némafilmeket. Itt azonban felpörögnek az események. Azonnal átalakítják a filmet musicallé. Egy a bökkenő... A némafilmes sztár Linának rettenetes, érdesen sipítozó hangja van. Kizárt, hogy hangosfilmben el lehessen adni...

A probléma megoldása persze kézenfekvő: A Reynolds által játszott táncoslány, Kathy gyönyörű hangjával szinkronizálja Linát, majd végül természetesen a kibírhatatlan szőke díva elnyeri méltó büntetését, mert lelepleződik, és a bájos táncoslány elnyeri jutalmát, a közönség azonnal beleszeret és ő lesz a stúdió új sztárja...

Szegény Jean Hagen nagyon hálátlan szerepet kapott, szerencsétlen karaktere és sipítozása miatt inkább tekinthető valamilyen félreszabott paródiának ez a szerep. Holott a valóság nem is állhatna távolabb ettől. Ugyanis azokban a jelenetekben, ahol a sztori szerint Debbie Reynolds szinkronizálja Hagen jeleneteit, és ő is énekel helyette, nos ott igazából Hagen maga énekelt, mert valójában sokkal szebb és kellemesebb hangja volt, mint Reynolds-nak.

Bármennyire is próbáltam befogadni a filmet, nem sikerült igazán közel kerülnöm hozzá. Látok benne helyenként momentumokat, amik valóban káprázatosak (lásd mondjuk a fáytol-táncot, és persze a címadó dal jelenete is remek) összességében nem tudok rajongani érte. Ez a Broadway-stílus sajátosan túlzó manírjaival valahogy nagyon távol áll tőlem...