Mexikó, 75 perc, ff., spanyol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Oscar Dancingers

Buñuel korai filmjeit (Andalúziai Kutya, Aranykor) Franciaországban készítette, majd áttelepült Spanyolországba, ahol többek a Las Hurdes című dokumentumfilmet forgatta, melyről azóta kiderült, hogy azt a valóságot mutatta, amit Buñuel láttatni akart. Pár éves USA-beli tartózkodás után 1947-ben átköltözött Mexikóba, ahol 1949-ben állampolgárságot is kapott. 1960-ig élt itt.

A Los Olvidados Mexikóváros szegénynegyedében játszódik. A film elején egy felirat figyelmeztet minket:

"A film valós tényeken alapszik, a szereplők nem kitaláltak"

Ez esetben persze formailag sem akar dokumentumfilmnek tűnni az alkotás, és a figyelmeztető feliratot talán nem is érdemes szó szerint venni. Mindenesetre Buñuel szerette volna, ha a filmben látható történésekre úgy tekintenénk, mint a szomorú valóságra.

A film középpontjában egy fiatalokból álló szedett-vetett "banda" áll, akik többnyire kisebb-nagyobb rablások elkövetésével töltik idejük nagy részét. Ezek a korán lecsúszott gyerekek általában szülők nélkül vagy nagyon szegény családban élnek, ahol a szülőknek nincs idejük illetve erejük a gyerekek megfelelő ellátásához és neveléséhez. Egyik legmeghatóbb pillanat (több ilyen van) amikor a szomorú arcú kisfiú ül a forgatagban, és nézi, hogy kihez mehetne haza, mert édesapja "ottfelejtette, nem jött vissza" érte. Buñuel megmutatja ugyanakkor, hogy a legnagyobb szegénységben is megtalálja a helyes utat az, akiben erre megvan a hajlam. 10-12 éves gyermekek ekkoriban már komolyabb fizikai munkát végeztek, ha arra rákényszerítette őket az élet.

A két legfontosabb szereplő a két ellenpólust ábrázolja:

Az egyik El Jaibo a hórihorgas fiú, aki megjárta már a fiatalkorúak börtönét. Ő az a fajta srác, aki számára nincs az aljasságnak az a formája, ami távol állna tőle. Valakit hátulról leütni, a súlyos fogyatékost kirabolni, ráadásul emellett szórakozásból fölösleges szenvedést okozni neki, ez az ő stílusa. Az őt alakító fiú (Roberto Cobo) remek alakítást nyújtott, mert gyűlöltem a figurát, és szinte nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy csak egy szerepet játszik a srác, gyűlöltem teljes egészében, és azt hiszem, hogy a szerep és a szereplő ilyen fokú egybeolvadása mindenképpen a színész munkáját dicséri.

A másik fontos szereplő Pedro (az alábbi képen jobbra), a kisebbik utcakölyök, aki szintén benne van a stiklikben, de mint kiderül, ő inkább a körülmények áldozata, benne megvan a tisztességre való hajlam. Az őt alakító Alfonso Mejía a film egyetlen ismert ma is élő szereplője. 84 éves, és 2011-ben ő mutatta be a véletlenül előkerült alternatív befejezését a filmnek. Merthogy, - mint kiderült - az akkori cenzorok nyomására egy pozitív kicsengésű befejezés is készült a filmhez, de érdekes módon ezek szerint nem tudott érvényesülni a cenzorok szándéka, hiszen a nagyon nyomasztó (Buñuel eredeti szándékai szerint készített) befejezéssel vált híressé a film.Bunuel ezúttal a tőle megszokott szürrealizmus helyett kőkemény realizmussal ábrázolta a történéseket, bár egy-egy álom-jelenetben megvillan a rá jellemző szürrealista stílus is. Egyesek ezzel a filmmel kapcsolatban már Mexikói neorealista irányzatról beszéltek, amit maga Buñuel határozottan elutasított.

A fekete-fehér kép - ha lehet - itt még szürkébbé, sivárabbá teszi a filmben látható szegénységet. A világítás is mintha inkább a sötétséget próbálná sugallni. Az arcok gyakran árnyákban, a beltéri jelenetekben a fény éppen, hogy csak pislákol. Világosság csak nappal, a kültéri jelenetekben van igazán.

Buñuel számára ez a film jelentette a visszatérést a világhírhez. Mexikóban viszont nagyon haragudtak rá amiatt, hogy országukról ilyen lesújtó, mocskos képet mutatott a világ felé. Ő volt a "külföldi, aki Mexikót kihasználva" hajszolja a világsikert. Aztán amikor ezzel a filmmel Buñuel Cannes-ban 1951-ben elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, hirtelen megváltozott a Mexikói megítélés is, és azóta is általában az ország egyik büszkeségeként tartják számon ezt a filmet.

Szerintem joggal.

USA (Paramount), 110 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Charles Brackett

Meglehetősen ambivalens a hozzáállásom ehhez a magyar címhez - Alkony Sugárút. Egyrészt  külföldi közterületek neveit általában nem szokás lefordítani. Hogy nézne ki mondjuk az Idők tér (Times Square) vagy Fal utca (Wall Street). Furán igaz? A Sunset Boulevard-ot is inkább egy az egyben angolul szoktuk említeni, (esetleg csak Sunset-nek), még a boulevard-ot sem szoktuk sugárútnak magyarítani.

Ez esetben azonban a magyarra fordítás igencsak indokolható és talán még megbocsátható is. A cím ugyanis dupla fenekű, hiszen egy színésznő karrierjének alkonya áll a film középpontjában. És itt gyorsan megragadom az alkalmat, - mert több helyen is olvastam utalást a listán eggyel ezelőtti Mindent Éváról és jelen film közötti párhuzamról - hogy kijelentsem, hogy a két filmnek az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz. Mindkettőben van egy karrierje zenitjén túl járó színésznő, de ennyi. Sem stílusában, sem hangulatában vagy eszközeiben semmi hasonló nincsen, ami összekötné a kettőt. 

Ezt a filmet az tudja száz százalékosan kiélvezni, aki kellőképpen tájékozott a filmművészet némafilmes korszakával kapcsolatban vagy legalábbis ismeri annak kulcsfiguráit. Ugyanis számos azzal kapcsolatos rejtett poén található a filmben. Ezen ismeretek nélkül is kapunk egy klassz film noir-t, a poénokkal együtt pedig egy sziporkázó remekművet, melyet nézve az ember csak kapkodja a fejét, hogy mikor jön szembe a következő némafilmes nagyágyú. Mert akad ebben a filmben belőlük néhány.

Négyen bridzseznek egy asztalnál, egyszer csak látom, hogy - hohó - az ott Buster Keaton... mellette két másik - kevésbé ismert - némafilmes sztár. (Keaton az alábbi stábfotón a baloldalon). Csak pár másodpercet látszik, mégis szinte megható volt a pillanat. Dolgozott ő egyébként folyamatosan ezelőtt is, és ezután is, csakhogy igazán komoly szerepet nemigen kapott már. Ő is a hangosfilm eljövetelének egyik "károsultjának" tekinthető, mint ahogy a némafilmes színészek nagy része... 

És akkor még nem beszéltünk Erich von Stroheim renitens figurájáról, aki itt Max von Mayerling-et alakítva - szintén korábbi, némafilmes sztárrendező, ma már csak inas. A színész és az általa játszott szerep neve közötti hasonlóság megint csak nem véletlen. Stroheim akár magát is játszhatta volna... és erre egy rejtett poénnal is utal:

Három ígéretes rendező volt akkoriban - mondja az inas - D.W.Griffith, C.B.DeMille és Max Von Mayerling...

Ebből az első kettő létező személy volt, a harmadikat pedig bátran kicserélhetnénk Stroheim-re magára, hozzáfűzve azt hogy ő volt az egyetlen aki beváltatlan ígéret maradt, leginkább kompromisszumképtelensége miatt. Tehetsége megvolt, de Orson Welles-hez hasonlóan néhány film után senki nem akart vele - mint rendezővel - dolgozni.

Mindenesetre különleges élmény volt Stroheimet A Nagy Ábránd után újra látni a vásznon.

A film nyitó jelenetében egy hulla úszik a lepusztult villa úszómedencéjében. Ez a hulla lesz filmünk narrátora, megismerjük életének utolsó hónapjait, mely lényegében a már említett kiöregedett színésznőhöz kapcsolódik, akinek kívülről elhanyagoltnak tűnő házába egészen véletlenül téved a hamarosan hullaként úszó fiatalember, amikor behajtók elöl menekül autójával és defektet kap. Mint kiderül az elhagyottnak tűnő ház valójában lakott, ám olyan mint egy panoptikum. Lakója ottfelejtette magát sikerei fényében, nem tud mit kezdeni azzal, hogy mindez már rég elmúlt. 

Mint kiderül, a pénz az egyetlen, amiben igazán nincsen hiánya, ám pénzen nem vásárolhatja vissza a hírnevet, a rajongást, melynek elvesztésébe a színésznő nem tud belenyugodni.

Pont kapóra jön főhősünk váratlan érkezése - aki egyébként a világ egyik legsikertelenebb forgatókönyvírója -, mert a hölgy régóta dédelgetett saját irományát szeretné a stúdiók számára is emészthető formába önteni, melyhez a fiatalember segítségét kéri. Cserébe szállást és remek díjazást ígér. Gyorsan kiderül, hogy emellett még szerelmével is el fogja halmozni a megszeppent írót...

Ez elől a szerelem elől pedig nincs menekvés, bár hozzáteszem, a férfi nem is nagyon akar menekülni. Élvezi ő a hirtelen jött jólétet, hiszen előtte a napi megélhetésért kellett küzdenie. Az eszelős forgatókönyv rendezése így hónapokon keresztül húzódik, melynek címszerepét a régvolt díva egyébként saját magának szánta. És ez Salome lenne...(!)... Salome akinek hétfátyol-tánca maga az erotika... az önértékelés teljes hiánya kell ahhoz, hogy ez a színésznő ebben a korban egy ilyen szerepben gondolkozzon.

A már-már elfeledett filmbeli dívát egy már-már elfeledett színésznő alakítja: Gloria Swanson, akit valóban rendezett von Stroheim a némafilmes korszakban... A filmbeli díva meglehetősen kétes formában nyeri el a nagy visszatérés lehetőségét a film utolsó perceiben, Gloria Swanson viszont ezzel a filmmel tényleg kapott egy utolsó nagy dobást az élettől. Bár bízott abban, hogy sikerül új életet lehelnie karrierjébe, de ezután már csak kisebb szerepeket kapott.

Nagyon kellemes szinkron készült a filmhez. Végvári Tamás hangját hallgatni bármilyen formában fület gyönyörködtető élmény, mellette Szabó Sándor, Benkő Gyula... és még sorolhatnám.. Hja...amikor még a szinkront igazi színészek csinálták...

Annyi minden van ebben a filmben, hogy valószínűleg sokszori megnézés után is felfedezhet magának az ember valami újat. Mindenre nem is akarok kitérni, mert nem szeretnék minden poént lelőni. De annyit talán még érdemes megemlíteni, hogy egy kölcsönös szerelmi kapcsolat is belefért a filmbe, bár a fősodor mellett alig marad idő a kidolgozására...

Egy privát vetítést követően állítólag Barbara Stanwyck odament Gloria Swanson-hoz, és elismerése jeléül letérdelt a színésznő elé, és megcsókolta annak szoknyáját.  Látványos, szép gesztus. 

Páratlan film.

USA (20th Century Fox), 138 perc, ff., angol

Rendező: Joseph L. Mankiewicz

Producer: Darryl F. Zanuck

Sokáig őrizte elsőségét a legtöbb (14) Oscar-jelölést besöprő filmek listáján, míg 1997-ben csatlakozott mellé a Titanic majd 2016-ban a La La Land (Kaliforniai Álom) melléjük zárkózásával triumvirátussá bővült az élboly. A tizennégyből egyébként hatot sikerült is megnyernie. (Legjobb film, férfi mellékszereplő, jelmeztervező, rendező, forgatókönyvíró és hangmérnök kategóriákban.)

A színházi (és nyugodtan hozzácsaphatjuk, hogy tévés és filmes) szakmában dolgozó ismerősöktől hallani, hogy bizony ajánlatos mindig maga mögé is figyelni az embernek, mert amíg szemből csupa mosoly és barátság jön szembe a folyosón, addig hátulról gyakoriak a nem várt támadások, melyek sokszor olyan személyektől - barátoktól - jönnek, akiktől erre nem is számítana az ember.

Egy ilyen történetet mesél el ez a több, mint két órás film. A negyvenes éveiben járó Broadway sztár Margo (Bete Davis) közel engedi magához legelszántabb rajongóját Eve-et (Anne Baxter), - természetesen a film címadó Évájáról van szó - aki ezt úgy hálálja meg, hogy szép lassan elveszi tőle az életét: a barátait, a szerepeit... és mindezt úgy mutatja be a film, hogy kimondottan nem kanyarodik el a kommersz irányába. Életszagú marad a történet, olyan, amilyen akár a valóságban is lehetett mondjuk akkoriban. A legutolsó jelenet volt egy kicsit inkább tanmesébe illő, amikor slusszpoénként lájuk, hogy bizony az új generáció után is jön majd egy még újabb generáció, aki majd őt taszítja le a trónról...

Bette Davis itt 42 éves volt, valahogy sokkal idősebbnek tűnt, mint amire számítottam. A 8 évvel ezelőtti Now, Voyager-ből még azért kifejezetten vonzó fiatal nőként emlékszem rá, itt meg utána kellett néznem, hogy hány éves, mert inkább tűnt ötvenes, mint negyvenes éveiben járónak. Persze elképzelhető, hogy tudatosan öregítették a sminkjével. 

A film másik főszereplője Anne Daxter, a rajongó, aki a lehető leggátlástalanabb módon használja eszközként a "korosodó" színésznőt céljai eléréséhez. Furcsa módon a forgatás alatt semmilyen probléma nem volt közte és Bette Davis között, holott Davis-ről azt hallani, hogy általában nem jött ki túl jól kolléganőivel, főleg, ha ugyanabban a filmben szerepeltek. 

Akivel Davis ezúttal nem nagyon jött ki, az a filmbeli legjobb barátnőjét alakító Celeste Holm volt, akivel állítólag a forgatás első napján volt valami szóváltásuk, aztán soha többet nem szóltak egymáshoz jeleneten kívül.

Davis-t és Baxter-t is nevezték a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-ra. Azt mondják, hogy Baxter jobban tette volna, ha nem lobbizza ki magának, hogy ő is főszereplőként legyen nevezve, mert akkor nem oszlottak volna meg ugyanabban a kategóriában kettejük között a voksok. Mellékszereplőként talán nagyobb esélye lett volna nyerni, és így Davisnek is több szavazat jutott volna főszereplőként. Késő bánat, így mindketten lemaradtak a díjról, de maga a film így is hatot nyert, ami szép teljesítmény.

Mielőtt elfelejtem: Marilyn Monroe is szerepelt ebben a filmben. Nem volt túl komoly szerepe itt sem, és ugyanazt a naiv (butuska?) bombázót alakította itt is, mint Az Aszfaltdzsungelben... sőt úgy sejtem rövid karrierjét alapjában véve ez az image fogja meghatározni.

Marilyn Monroe jelenléte miatt Gábor Zsazsa is ott trónolt a forgatáson a díszletek mellett. Újdonsült férje (George Sanders) ugyanis Monroe pasiját játssza a film egyik felében, így Zsazsa jónak látta szemmel tartani az eseményeket...

A jelmezekért Oscart kapó egyik díszlettervező Edith Head volt, aki kicsit kétségbeesett, amikor az adott forgatási napon szembesült azzal, hogy a Davis-nek készített egyik ruha nem passzolt a színésznő vállára. Arról nem szól a fáma, hogy szűk vagy bő volt a jelmez...

Davis mindenesetre frappáns megoldást választott... lehúzta a ruhát a válláról a felkarjára, így kétségtelenül úgy tűnik, mintha kifejezetten így tervezték volna a ruhakölteményt...

A legaranyosabb sztorit hagytam a végére. Davis és a filmbeli párját, Bill-t alakító Gary Merrill egymásba szerettek, összeházasodtak, és még örökbe is fogadtak egy kislányt, akit Davis filmbeli neve után Margo-nak kereszteltek. Davis többször is próbálta rábeszélni a rendező Mankiewicz-et, hogy készítsen folytatást a filmnek, mely Margo és Bill jövőjéről szólt volna, de ebből nem lett semmi. Végül tíz év múlva, amikor elváltak Merrill-el, egyszer összefutott a rendezővel, és ironikusan megjegyezte, hogy inkább dobná a folytatást, mert kipróbálták, és nem működik...

USA (Republic Pictures), 105 perc, ff. angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, John Ford, Herbert J. Yates

Bevallom, ennek a filmnek az egyetlen igazi fénypontja Maureen O'Hara jelenléte volt számomra. Nem először látom, hiszen a Hová Lettél, Drága Völgyünk-ben és a Táncolj, Kislány, Táncolj-ban is elvarázsolt tökéletes szépségével és elegánsan visszafogott játékával. 

A film igazi sztárja persze John Wayne volt, aki mellett O'Hara itt most sajnos nagyon háttérbe szorul. Ez volt egyébként első közös filmjük, melyben egy párt játszottak, még több ilyen készül majd ezután. Nevük ezekben az években annyira összeforrt emiatt, hogy sok filmrajongó azt hitte, hogy a való életben is házasok, vagy legalábbis egy párt alkotnak. Nálunk Magyarországon Sztankay István és Schütz Ila alkottak ilyen hosszan tartó filmes párost a nyolcvanas években.

John Ford rendezőnek ez volt a harmadik amerikai lovasságról szóló filmje. Szokás a három filmet Ford lovassági trilógiájának is nevezni. Ezek is western filmek, vannak benne indiánok is, csak éppen ez esetben cowboyok helyett bátor lovaskatonák a hősök.

A John Wayne által alakított Kirby Yorke lovassági tiszt és emberei a Rio Grande folyó mellett állomásozik, ahol gyakori indiántámadásoknak van kitéve. Egyik napon az újoncok között megjelenik tizenöt éve nem látott fia, aki kibukott az iskolából, ezért - részben vezeklésül is - a sereget választotta. Apja úgy bánik vele, mint bármilyen másik katonával. Hamarosan megjelenik a fú anyja, hogy hazavigye a fiát. A tiszt és elhagyott felesége között valami furcsa hűvösség van, bár idővel kiderül, hogy tulajdonképpen mindegyiküknek fontos a másik...

- Milyen ember ő, Anya?

- Magányos ember, nagyon magányos ember...

- Azt mondják, kiváló katona...

- Bizonyára az, de én gyűlölök benne mindent, ami jó katonává teszi...

Ford állítólag nem vettem túl komolyan ezt a filmet - én rosszmájúan hozzáteszem, hogy ez látszik is rajta... - Fordot igazából a Csendes Férfi című két évvel későbbi filmjének megvalósítása foglalkoztatta, amihez pénzt kellett a stúdiónak biztosítania, és ennek a filmnek volt a feladata eme összeg előteremtése. Még a kis Republic Studio költségvetéseihez képest is viszonylag kevés pénz állt ezúttal Ford rendelkezésére.

Érdekes látni, hogy mennyit változott a világ közel hetven év alatt. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy amerikai filmben az indiánok (vagy bármelyik másik embercsoport) ennyire negatív színben legyen feltüntetve. Az apacsok és a velük szövetkező törzsek itt "barbár vademberek", akik csak az ölés kedvéért pusztítanak. Elsősorban gyerekeket rabolnak, stb... Bár a hadsereg alkalmaz navaho felderítőket, azokra is inkább mint áruló kutyákra tekint a film, akik éjjelenként artikulálatlan üvöltésükkel csak megzavarják a nyugalmat.

Attól tartok, hogy ezt a filmet, melynek központjában természetesen az igazi amerikai katona, a hős, a patrióta áll... ezt csak egy igazi amerikai tudja megfelelően értékelni... ahogy a sereg férfikara három esetben is felcsendülő a capella dalaitól is valószínűleg a jenkik érzékenyülnek el igazán...

USA (Universal), 93 perc, ff., angol

Rendező: Anthony Mann

Producer: Aaron Rosenberg

James Steward pályája - néhány kevésbé sikeres filmje után - éppen kisebb mélyponton volt. A megújulásnak valamilyen formáját kereste ekkoriban, és ez a film pont megfelelőnek bizonyult ehhez.

A Universal költségvetése nem engedte meg, hogy kifizessék Stewart számára az általa igényelt 200.000 dollárt, helyette olyan megállapodást kötöttek, hogy egy bizonyos előleg után a film bevételeinek egy adott százalékát fogják majd inkább kifizetni neki. Mint utóbb kiderült, Stewart nagyon jól járt ezzel a megállapodással, hiszen becslések szerint így végül hozzávetőlegesen 600.000 dollár ütötte a markát. Akkoriban még új volt ez a konstrukció, de másoknak is megtetszett ez a modell, és viszonylag hamar elterjedt. Ma is a legnagyobb sztárok - akik elég nagyok ahhoz, hogy feltételeket szabjanak - ilyen jutalékos rendszerben szerződnek le a filmstúdiókkal.

Papíron ő volt tehát a főszereplő, de talán mondhatjuk azt is, hogy a film igazi sztárja egy 1873-as "One of a Thousand" Winchester modell volt.Miről is beszélünk pontosan? A winchester névvel furcsa módon mi magyarok számítógépes merevlemezek (hard disk) kapcsán találkozunk. Sokan így (no meg vinyónak) hívjuk ezeket az eszközöket, és rajtunk kívül szinte sehol máshol nem értik, hogy miért akarunk fegyvert venni a számítógépünkbe. Ugyanis sehol máshol nem hívják winchesternek ezt az adattároló eszközt, ami egyébként egy 1973-as IBM merevlemez prototípusának a neve volt, és isten tudja, hogy mi magyarok miért így hívjuk ezeket a mai napig...

Szóval a Winchester egy ismétlőfegyver volt, mellyel nagyjából másodpercenként egy lőszert lehetett kilőni gyakorlott kéz által. Akkoriban ez még hatalmas újítás volt, és a film címét adó 1873-as modell volt az első, mely már gyakorlatilag mentes volt a korábbi típusok gyermekbetegségeitől.Tökéletesen funkcionáló alsó csuklós-karos zárszerkezet működtette az újratöltést. A revolver töltényei kompatibilisek voltak ennek a modellnek a töltényeivel. Egy nagyon népszerű fegyvert sikerült tehát alkotniuk a tervezőknek.

Ezt a különleges népszerűséget úgy is meglovagolta a gyártó cég, hogy különleges, drága díszpéldányokat is gyártott ezekből a fegyverekből. Minden ezer gyártmányból kiválasztották a legtökéletesebbet formai és egyéb szempontok alapján, azt különleges díszítőelemekkel látták el, és One of One Thousand azaz Egy az Ezerből fantázianéven és persze borsos áron árulták ezeket az egyedi példányokat. Az 1873-as modellből 133 db ilyen One of One Thousand példány készült. Ha megnézem milyen szépen megmunkált alkotásról van szó, nem jut más az eszembe, csak a japánok által hasonlóan míves elemekkel ellátott szamuráj-kard.

Nos, a film főszereplője az egyik a fent említett 133 különleges kivitelű puskából. A legjobb fegyver, ami csak létezik, legalábbis azon több ember szerint, akik a filmben mindannyian ezt a fegyvert akarják megkaparintani. És ők nem kevesen vannak... Legelőször egy lövészversenyen nyílik lehetőség ennek a bizonyos fegyvernek a megnyerésére, de újdonsült tulajdonosa nem sokáig örülhet neki, és ezzel kezdetét veszi a felbecsülhetetlen értékű puska hol bűnös, hol törvényes úton való kézről-kézre járása.

Itt van rögtön a James Stewart által alakított Lin McAdam, aki legjobb célba-lövőként megnyeri ezt a különlegességet.

Sajnos James Stewart valahogy sosem tudta igazán a szívembe lopni magát, hiába olvasom róla, hogy - szokásához híven - egészen mélyen beleásta magát a szerepbe, hetekig gyakorolta a winchesterrel való sorozatlövést, hogy minél gyakorlottabbnak tűnjön a harcos jelenetekben, valahogy csak nem sikerül megkedvelnem... talán majd öregkorában... mellette a jó barát szerepében Millard Mitchell szolidan, de stabilan hozza az örök másodhegedűs figuráját.

Van két negatív hős a filmben, akik mindketten nagyot játszottak: egyikük maga a sátán, az igazi antihős, figurájában az volt az egyetlen "zavaró", hogy én bizony jobban kedveltem, mint a film Stewart által alakított pozitív hősét. Így viszont borult számomra a film, ami nyilván úgy volt felépítve, hogy a pozitív hősért izguljunk... A Stephen McNally által alakított Dutch Henry Brown valódi kilétéről és a kettejük közös múltjában mélyen gyökerező  konfliktusról csak a film legvégén hull le a lepel.

Néhány apróbb érdekesség: az egyik városka seriffjét úgy hívják, hogy Wyatt Earp, továbbá felfedezhetjük Tony Curtis-t egészen fiatalon egy pármondatos mellékszerepben. Az egyetlen fontos női szereplő Shelley Winters a filmben több férfi szívét is elcsábítja, az enyémet sajnos nem tudta...

A kicsik közé tartozó Universal Studios költségvetése nyilvánvalóan szűkösebb volt, mint amit a nagyok megengedhettek maguknak, mégis a képi megvalósítás nem hagyott túl sok kívánnivalót maga után.

Gyönyörű díszletvároskák láthatóak a filmben, melyeket egytől egyig Arizonában, a lehető legalkalmasabb helyen, nem pedig holmi kaliforniai stúdió-telken állítottak föl. Sok szép kép látható a filmben ezeken a tájakon. Minden lehetőség adott volt tehát, hogy sikeres legyen a film, így nem véletlen, hogy a legjobb westernek közé sorolják. Nekem - ismerve, hogy mik jönnek majd a későbbi években - kicsit csalódás volt, leginkább a sok klisé miatt, de hát legyen ez az én bajom, ha másoknak ennyire tetszik...

Japán (Daiei Film), 88 perc, ff., japán

Rendező: Kuroszava Akira

Producer: Dzsungo Minoru

Aki már olvasott tőlem távol-keleti filmről szóló írást, annak talán feltűnt, hogy ezeknél a filmeknél először is utánajárok az eredeti cím pontos jelentésének.

Beírtam tehát a plakáton is látható három kanji-t a google fordítóba, és elég furcsa dolgot tapasztaltam: Ha angolra fordítottam, akkor azt adta ki a fordító, hogy Rashomon. Így kell ejteni egyébként a film címét japánul, és mellesleg ez a film angol címe is. Hát ez nem segített. Kipróbáltam, mi van, ha magyarra akarom fordítani. Az eredmény "Vihar Kapujában". Gyanús volt nekem a dolog. Ha magyarra ilyen ügyesen fordít, akkor az angollal miért nem birkózik meg? Próbálgattam a betűket egyenként is lefordítani.

羅 (Ra) valami vékony selyemszövetet jelent.

生 (So) élet, ezt már tudtam vékonyka japán-tudásom révén.

門 (Mon) pedig kapu. Ez az egyetlen, amelyik stimmel a film címével.

De sehogy sem akart kijönni ebből a Vihar Kapuja, így kénytelen voltam egy japán-tanárnő ismerősöm segítségét igénybe venni. És itt derült ki egy hatalmas turpisság: A 羅生門 (Rasomon) név ugyanis egy régi Kyoto-i városkapura utal, igaz Kuroszava átnevezte Radzsomon-ról Rashomon-ra, azaz ebben az esetben az első két betű nem konkrét jelentéssel bír, hanem kiolvasásukkal a Raso nevet kapjuk. Ez viszont azt jelenti, hogy a Google Fordító szépen átvert engem, ugyanis mind angol, mind magyar nyelven fordításként a 羅生門 című film angol illetve magyar címét adta meg. Hát nem bájos?!

A címadó városkapu már nem létezett, így Kuroszava keresett olyan épületet, ami hasonlított a képzeletében élő hatalmas kapura. Egy Kyoto-i buddhista templom erősen omladozó kapuját találta erre a legmegfelelőbbnek.

Térjünk hát rá magára a filmre. Három férfi szűnni nem akaró esőben üldögél a Raso-kapu védelmében. Beszélgetni kezdenek. Egy bírósági ügyről mesélnek ketten a harmadiknak. Az ügy részleteiről számolnak be az egyes szereplők szemszögéből. Ekkoriban még úttörően új technikának számított, hogy az egyes eltérő visszaemlékezéseket flashback-ként látjuk mi nézők. A hangsúly itt az eltérő visszaemlékezéseken van. Hiszen maga a flashback nem volt újdonság, de az igen, hogy ugyanazon esemény máshogyan játszódik le a vásznon amikor valaki más mesélni el különböző perspektívákból, többé-kevésbé lényeges részletek tekintetében eltérő kisfilmekként.

Egy Tadzsomaru nevű rabló meglát egy szamurájt és annak lovon ülő feleségét. A rabló megkívánja a nőt, és elhatározza, hogy megszerzi magának. A férfit az erő mélyére csalja, ahol lefegyverzi és megkötözi, majd visszatér a nőért és feltehetően megerőszakolja, majd megöli a férjet. Ez így elég brutálisan hangzik, a szörnyűségek nagyrészt azonban képen kívül zajlik

 A két férfi, aki részt vett a gyilkos bírósági tárgyalásán, elmeséli a harmadiknak a rabló, a feleség és a halott szamuráj verzióját is. Ez utóbbi egy halottlátón keresztül teszi meg vallomását.  Mindhárom verzió különbözik a többitől, és ahogy az vallomástételnél lenni szokott, mindenki pozitív színben igyekszik feltüntetni magát a történetben, ami nyilván azt eredményezi, hogy a vallomások ellentmondanak egymásnak.

És, hogy egy kicsit még jobban összezavarodjunk, a végén még egy független megfigyelő beszámolója is összezavarja a gondolatainkat. Ne várjuk a filmtől, hogy felfedi az igazságot, mert nem fogja. Még abban is elbizonytalanítja az embert, hogy létezik-e egyáltalán mindentől független igazság, vagy csak az egyének önálló, a másétól esetleg eltérő saját igazsága létezik?

A szereplők a forgatáson egyszer közösen odamentek a rendezőhöz, és megkérték, hogy legyen már szíves elmondani, hogy tulajdonképpen mi is az értelme ennek az egésznek? Kuroszava azonban lehűtötte a várakozásokat: Számára ez a film az életről szólt, és az életnek sincs mindig kézzel fogható értelme, nincs benne mindennek pontos magyarázata.

Kuroszava szerette a nyugati kultúrát, és Japánban gyakran érte az a kritika, hogy túlságosan nyugatias filmeket készít. Ennek igazságtartalmát mi innét kívülről viszonylag nehezen ítélhetjük meg, de talán lehet ebben valami, hiszen Kuroszava az a rendező, akinek a neve szinte biztosan elsőként hangzana el a legtöbb ember szájából, ha azt kérnénk, hogy mondjon egy japán rendezőt.

A japánoknak úgy általában jó az esztétikai érzékük. Megtalálják a szépet például az esőben is. Én is imádom nem csak hallgatni, de nézni is az esőt. Ebben a filmben megcsodálhattam ezt a szép természeti jelenséget különböző perspektívákból is. Na ehhez kell az esztétikai érzék: az eső szinte főszereplővé lép elő ezen a képen, a két férfi csak díszletként szolgál ebben a kompozícióban.

Nem véletlen hát, hogy ez a film elnyerte a Velencei Arany Oroszlán díjat, és Kuroszava azonnal világhírre tett szert.