USA (Warner), 106 perc, ff., angol
Rendező: Alfred Hitchcock
Producer: Herbert Coleman és Alfred Hitchcock
Szokatlan film ez Hitchcocktól, és merőben más, mint a listán néggyel ezelőtti, A Férfi, aki túl sokat tudott című krimi. Szinte mindenben szöges ellentéte annak.
Ez fekete-fehér (és nagyon jól áll neki!), amaz Technicolor nyersanyagra készült.
Ebben Henry Fonda a főszereplő, akit a Volt egyszer egy Vadnyugat-beli alakítása miatt imádok, ellenben a másik film főszereplőjével James Stewart-tal, akit általában nem kedvelek, még ha abban a filmben nem volt különösebben zavaró. (A két színész egyébként nagyon jó barátságban volt egymással)
De a legnagyobb különbség talán az, amire a rendező, aki a film elején egy ügyes, ellenfényes beállításban, körvonalai alapján is felismerhetően besétál a nagy-totál középpontjába és ezt a bevezetőt mondja:
Alfred Hitchcock vagyok. Ezidáig sokféle feszültséget keltő filmet forgattam. De most egy merőben más filmet tekintsenek meg! Abban különbözik, hogy ez egy utolsó szóig igaz történet. Sőt, olyan elemeket tartalmaz, melyek furcsábbá teszik, mint a többi, melyet csupán a fantázia hozott létre.
Hitchcock szerette kicsit túlpörgetni a marketinggépezetet, ezért nem dőltem be azonnal a promónak, és a film vége előtt nem is néztem utána, hogy valóban megtörtént esettel van-e dolgunk, de a film megtekintése alatt már látszott, hogy a szemét rendőröktől kezdve az igazságszolgáltatási gépezet kérlelhetetlen kegyetlenségéig minden pontosan úgy működött, mint a valóságban. Azaz teljesen mindegy volt, hogy ez a történet mennyire valóságos (mint kiderült, gyakorlatilag teljesen), ugyanezek a dolgok nap-mint nap megtörténnek a világ bármelyik országában, sőt, ami a legszomorúbb, hogy tulajdonképpen megtörténhet szinte bárkivel.
Fonda azért volt tökéletes választás erre a szerepre, mert nála becsületesebb arcú színészt nem tudnék mondani. Nem kis dilemmát okoz a mai napig, hogy bár Fonda karaktere (Frank) a Volt egyszer egy vadnyugatban többek között legyilkoltat egy egész családot gyerekestül, én mégis szomorú voltam, amikor a film végső, nagy összecsapásában elnyerte méltó büntetését. Fonda egyszerre tudta megformálni Frank-ben a velejéig gonosz bandavezért, és halála pillanatában az esendő embert... Szóval itt, ahol arról lesz szó, hogy az ártatlan kisember bekerül az (i)gazságszolgáltatás kegyetlen fogaskerekei közé, tökéletesnek bizonyult. Kár, hogy más Hitchcock filmben nem látható Fonda.
Felesége betegségének kezeléséhez (Amerikában akkor sem volt, ma sincs alanyi jogon járó általános egészségügyi ellátás) Manny Balestrero (Fonda) kénytelen kölcsönhöz folyamodni. Amikor a pénzintézet ablakánál várakozik, egy rossz mozdulatnak, és alkatbeli hasonlóságának következtében összekeveri valaki több korábbi rablás elkövetőjével.
A zsaruk nyilván 95%-ban bűnözőkkel foglalkoznak, akik szintén többnyire ugyanúgy ártatlannak vallják magukat, mint azok, akik tényleg ártatlanok, node ez a rutin oda vezet, hogy ezek a nyomozók az ártatlanokat is hajlamosak magát mentegető bűnösként kezelni. Szegény Manny épp munkájából tart haza a családhoz, a házának kapujában fogják el a rendőrök. Látja ugyan az ablakon keresztül feleségét, de köszönni neki, értesíteni, hogy késve fog hazaérni, már nem engedik, mondván, csak egy pár perces rutinvizsgálatról van szó... de mi már persze sejtjük, hogy várhatóan jó darabig nem fogják viszont látni egymást....
És ekkor következnek a rendőri gépezet legaljasabb trükkjei. Számukra a feladat - mint sokan tudjuk - elsősorban nem az igazság kiderítése, hanem az elkövető elfogása... az sem olyan baj, ha nem az igazi elkövető, csak valaki legyen, hogy javítsunk a statisztikán...
A jó zsaru - rossz zsaru felállás csak az egyike azoknak az aljas rendőr-technikáknak, amikkel még az ártatlan embereket is idővel úgy meg lehet törni, hogy az ember elkezd kételkedni a saját ártatlanságában is...
Aki ártatlan, annak nem kell tőlünk félnie
... mondja a jó zsaru szerepét játszó rendőr, de mi látjuk, hogy egyre nagyobb bajba kerül főhősünk. A rendőrök szedik elő sorra azokat a rablási eseteket ahol a gyanúsítotthoz hasonló testalkatú elkövetők voltak, és szembesítéskor - bár a szemtanúk meglehetősen bizonytalanok,- ha a rendőrök sejtetik velük, hogy ez bizony valószínűleg az elkövető, akkor akár hajlamosak eskü alatt is vallani, hogy felismerték benne a bűnöst...
Szorul a hurok kedves Balestero, jó, ha felkötöd a gatyádat!
Nem fogom persze lelőni a teljes történetet, mert - mint kiderül - a valóság ezúttal tényleg izgalmasabb végkifejletet hoz néhány kitalált történetnél...
Amennyire utánaolvastam, a szokásos, valódi történetek Hollywood-i megfilmesítésekhez képest, (melyek legtöbbjénél a valóság csak a történet vázát szokta adni) úgy néz ki, hogy ezúttal szinte a legkisebb részletekbe menően hű a film a valósághoz.
Annyira, hogy a börtönös jelenetet ugyanabban a börtönben vette fel Hitchcock, ahol az igazi Balestrero-t is rabosították. Ezúttal azonban nem ürítették ki az egész szárnyat, mint az Egy halálraítélt megszökött forgatásánál, így fordulhatott elő, hogy állítólag az eredeti változatban (én többek között Mécs Károly szinkronjával láttam) a börtönös jelenetben a háttérből hallatszik, hogy valaki kérdezi Henry (Fondát), hogy miért hozták be... Nyilván látták, hogy forgatás van, de viccesnek érezte az illető, hogy a színészt eredeti nevén szólítja meg... Hitchcock pedig benne hagyta a filmben ezt a tréfát...
A film végén kapunk egy jó kis tárgyalásos részt is, ahol volt egy pont, amihez elkél egy kis magyarázat az amerikai jogban nem túl járatos néző számára. A tárgyalás folyamán az egyik esküdt elkövet egy technikai hibát - félbeszakítja a védőügyvéd tanúkihallgatását egy ingerült, kéretlen bekiabálással. Ezzel a hibával diszkvalifikálja magát esküdti minőségéből, új esküdt kell, és a tárgyalást elölről kell kezdeni. Ennek látszólag időhúzás jellegű szerepe van csak, ám amint kiderül majd, perdöntő jelentőségű fontossága lesz...
Nem szabad szokványos Hitchcock filmre számítani, mert nemhogy gyilkosság, de még csak hulla sincsen ebben a filmben. Maguk az említett rablások is - bár fegyveresek - egyik sem végződik semmilyen sebesüléssel, tehát - bár bűnügyi történetről van szó - és végig hisszük, hogy a vádlott ártatlan, a lényeg a gépezet bemutatásán van, mely beszippantja az embert, és ha úgy akarja, bárkiből bűnöst tud gyártani...
USA (Walter Wanger Productions), 80 perc, ff., angol
Hamarosan kiderül, hogy valahonnét testek kerülnek elő, amik eleinte még viszonylag arctalanok, de néhány nap alatt felveszik egy-egy ember pontos mását, és ezután - a feltételezések szerint - átveszik életüket, emlékeiket és gondolataikat is. De mégsem teljesen ugyanazok az emberek lesznek, inkább valami zombiszerű lényekre hasonlítanak. Legfontosabb ismertetőjelük, hogy ezek az utánzatok nemigen mutatnak intenzív érzéseket, megnyilvánulásokat. Ha tehát valaki ilyen lények közé keveredik, és nem akar lebukni, jó, ha tudja, hogy nem szabad a pánik jeleit mutatni.
A speciális effektekre állítólag mindössze 15.000 USA dollárt költöttek, ami még akkoriban is egészen kis összegnek számított egy Hollywoodi filmes költségvetésben. Itt jegyzem meg, hogy az egész filmet nagyjából három hét alatt leforgatták. Egy átlagos film leforgatása általában inkább néhány hónapig szokott tartani.
USA (Universal), 89 perc, Technicolor, angol
Mindez annyira mesterkélten és didaktikusan van előadva, hogy az számomra fájdalmas volt. A "tökéletes férfi" szinte zokszó nélkül tűri a gúnyolódó, megalázó megjegyzéseket, a nő ennek ellenére állandóan bizonytalankodik, depressziós, csalódott... Az özvegyet játszó Jane Wyman ekkor egyébként 38 éves volt, míg az ügyeletes sztár Rock Hudson 30. A film egyébként ennél talán kicsit nagyobb korkülönbséget sugall.
Bár engem ez az idősebb nő - fiatalabb férfi felállás különösebben nem hoz lázba, nyilván van a témáról mit beszélni, érdemes rávilágítani ezekre a problémákra, csak kár, hogy ilyen szájbarágós módon kísérli ezt a feladatot megtenni ez a film.
Ha mindenképpen kellene olyasvalamit kiemelnem a filmből, ami tetszett... az a szép, szélesvásznú, színes Technicolor kép. Az ötvenes évek második felére lassan eljutunk oda, hogy a filmeknek nagyjából a fele színesben készül. Liberális Artúr oldalán van egy nagyon szemléletes 
USA (Warner Bros), 197 perc, Warnercolor, angol
Ez sokkal inkább egy borzasztóan terjengős, három és egynegyed órásra nyújtott családtörténet, mely - korát jelentősen meghaladva - végső soron a rasszizmus ellen tiltakozik. Sokáig nem világos, hogy mire megy ki a játék, mert a fiatal pár (Liz Taylor és Rock Hudson) egymásra találása után egy jó darabig csak helyenként kerül képbe a Mexikóiak szegénysége és hátrányos helyzete. Az utolsó fél órában éleződik csak ki igazán erre a kérdésre a film.
USA (Paramount), 120 perc, Technicolor, angol
USA (Universal), 100 perc, Technicolor, angol
Nézzük hát végig a négy fő szereplőt: A két férfi gyerekkori jó barátok. Kyle Hadley (Robert Stack) a Hadley olajcég milliárdos igazgatójának a fia. Barátjával Mitch Wayne-el (Rock Hudson) kicsit aszimmetrikus barátságban vannak, Kyle kicsit mindenesként tekint Mitch-re. Amikor mindkettejüknek megtetszik Lucy a titkárnő (Lauren Bacall) nyilvánvaló az első pillanattól, hogy a gazdag Kyle mellett a szerény Mitch labdába sem rúghat. Mitchet barátja szinte megalázó helyzetbe hozza, amikor elküldi cigarettát venni, közben taxival elhajt a hölggyel, hogy lerázza a konkurenciát...
Robert Stack egyébként az első pillanattól ismerős volt, de ő is azok közé a színészek közé tartozik, akiket elsősorban tíz-húsz évvel későbbi filmjeikből ismerek. Nem tudtam rájönni, hogy melyik filmben láttam, de amikor magára csukja saját repülőgépének pilótafülkéjét, akkor villant be, hogy az Airplane egyik pilótájaként láttam először.
A negyedik fontos szereplő ebben a Dallas szerű szappanoperában a milliomos Kayle platinaszőke, nimfomániás húgát, Marylee-t játszó Dorothy Malone. Ő természetesen - amellett, hogy hétköznapokon a környéket járva vadidegeneket szed fel, hogy "szexuálisan kihasználja őket", igazából bátyja barátjába - Mitch-be szerelmes, aki cserébe barátjának szerelmébe - Lucy-ba szerelmes. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a milliomos Kayle közben feleségül veszi Lucy-t, de mint kiderül, kettejüknek valószínűleg nem lehet gyereke a férfi miatt... 
Mindezt némi alkoholizmus és féltékenység színesíti... tiszta Dallas, bár bevallom, azt a sorozatot sosem néztem, de valami ilyesminek képzeltem mindig...
A legérdekesebb élményem ebben a filmben az volt, hogy mennyire más volt az ötvenes évek a mához képest. Az, hogy az emberek a hotelszobában, illetve bármilyen helységben cigarettáznak, szinte természetes. Még talán a kilencvenes években is természetes látvány volt, hogy az emberek mondjuk egy bevásárló központban dohányoznak. Egy nálam idősebb barátom szerint a hetvenes években még moziban, filmnézés közben is lehetett cigarettázni, karfára szerelt hamutálcák voltak a mozis székeken. Ezt az emléket mások határozottan cáfolni igyekszenek, mondván moziban sosem lehetett bent cigizni. Én magam hajlok elhinni, hogy lehetett, hiszen a kilencvenes években még a rendkívül szűkös és tömött repülőgépeken is normális volt a dohányzás.
Az ötvenes évek sportautója viszont kimondottan tetszik. Kayle-éknek egy citromsárga Allard J2X-es modelljük van, amit simán elfogadnék még úgy is, hogy böhöm, kényelmes családi autómat sosem cserélném másikra.
Maga a történet lassan, kiszámíthatóan és meglehetősen unalmasan csordogált az utolsó húsz percig, nem csoda, hogy inkább ezek a nosztalgikus momentumok kötötték le a figyelmemet. Az utolsó húsz percben aztán kicsit felpörögtek az események, volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy egy igazán merészet fog húzni a forgatókönyv, amikor Lucy így szól férje legjobb barátjához: