Magyarország (Atelier film), 85 perc, ff., magyar

Rendező: Radványi Géza

Producer: 

Nagyon félrevezető ez a cím. Zárt tárgyalást akkor rendelhet el a bíró, ha polgári ügyben mondjuk valamilyen üzleti titok miatt szükséges, vagy büntetőperben valamilyen erkölcsi ok, vagy kiskorú sértett védelmében látja a bíró elengedhetetlennek a nyilvánosság kizárását. Bár a filmben valóban van egy büntetőper, ami ráadásul gyilkossági per, de egyrészt a zárt tárgyalás ezúttal teljesen indokolatlannak és amúgy is irrelevánsnak tűnik, másrészt ez a cím azt a téves képet keltheti az emberben, hogy itt valami tárgyalásos filmről lesz szó. Magának a tárgyalásnak csak jelentéktelen szerepe van a filmben.

De magának a gyilkosságnak, méghozzá a féltékenységből elkövetett feleség-gyilkosságnak fontos szerepe van. Két párhuzamos szálon fut a film, mely szálakat Dr. Benedek Gábor védőügyvéd (Páger Antal) személye köti össze. Ő védi ugyanis az asszonygyilkost, és a másik szálon ő maga kerül nagyon hasonló helyzetbe, azaz rájön, hogy felesége feltehetően megcsalja őt, ráadásul egy régi jó barátjával.

Maga az asszony-gyilkosságos vonal viszonylag egyszerű, szerepe is csak annyi, hogy ellenpontozza a fő cselekményt, illetve egy lehetséges végkimenetelt mutasson fel. A gyilkos nem tagadja a tettét. Pontosan beszámol arról, hogy hogyan csalta meg a felesége, és hogyan végzett mindkettejükkel. Élete elvesztette értelmét, céltalannak érez bármilyen védekezést. Neki a halálos ítélet csak megkönnyebbülés lenne.

Egy érdekes nyitójelenetben látjuk, amikor a férfi lelő valakit, bár - mint hamarosan kiderül - csak a gyilkosság rekonstruálását láttuk. Ügyesen kivitelezett jelenet. A film során többször szakad meg a fő cselekmény azzal, hogy a film átvált a gyilkos és a védőügyvéd beszélgetésére. 

Visszatérve a fő szálra kiderül, hogy az ügyvéd úgy ismerkedett meg feleségével, hogy barátjától a híres zongorista Szentgyörgyi Pétertől tiszteletjegyet kapott egy koncertjére. Egy magányos hölgy mellé kapott helyet, aki szintén tiszteletjeggyel volt jelen. (Ő is a zongoristától kapta) Megismerkedtek, és összeházasodtak. A hölgy (Anna) korábban szerelmi kapcsolatba került a nőcsábász zongoristával, aki annyira megszerette a nőt, hogy megkérte, távozzon az életéből, mert tudja, hogy ha komolyabb kapcsolatba kerülnek, abból a nő úgyis csak fájdalommal fog kikerülni. Pont jókor jött tehát Anna életében az ügyvéd. Összeházasodtak, és boldogan éltek-haltak... volna... ha a zongorista néhány év elteltével nem tűnt volna fel újra az életükben. 

Barátját, az ügyvédet jött meglátogatni a zongorista, és legnagyobb meglepetésére ott látja Annát. Fogalma sem volt róla, hogy ők egyáltalán ismerik egymást. Anna nem mondja meg férjének az igazságot... A férj viszont egy idő után érzi, hogy valami nincs rendben. Felesége megváltozott, és háta mögött találkozgatnak a zongoristával..

Egy szerelmi háromszögnek vagyunk hát tanúi.

A forgatókönyvet a film rendezője, Radványi Géza írta, akinek mellesleg a felesége volt a film főszereplő nője, a gyönyörű Tasnády Fekete Mária. (Az alábbi képen ők ketten láthatóak). A színésznő neve egyébként korabeli nemesi származásra utal. Családja a partiumi tasnádi Fekete családból származott, és így Tasnádi-Fekete Magdolnaként anyakönyvezték. Később Magdolna helyett a Mária nevet használta.Tizenkilenc évesen benevezett a Miss Hungária szépségversenyre, és megnyerte. 

Radványi Gézát a legtöbben talán a Valahol Európában című film kapcsán ismerik. Talán kevesebben tudják róla, hogy Márai Sándor író öccse volt. A Zárt Tárgyalás volt az első önálló rendezése. Előtte Európa szerte dolgozott a filmes szakmában különböző posztokon 1939-es hazaköltözéséig. Túl sokáig nem maradt, az ötvenes évektől már újra nyugat-Európában tevékenykedett. Életművének nagy része ott készült. 1977-ben költözött vissza Magyarországra, hogy forgasson még egy filmet magyar színészekkel: Circus Maximus címmel 1980-ban. Ez nem került fel a 303-as listára, de a Valahol Európában kapcsán hamarosan újra találkozunk Radványival.

Magyarország (Pegazus Filmvállalat), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Kalmár László

producer: Zilahy Lajos

A harmincas évek magyar filmgyártása kétségtelenül a könnyed romantikus vígjátékok sorozatgyártásában telt. A recept viszonylag egyszerű volt: Szükség van (1) Kabos Gyulára (2) egy-két fülbemászó dalra. (3) egy összeillő fiatal párra (4) és egy félreértésekre alapuló forgatókönyvre, mely nyomokban szerelmi bonyodalmakat is tartalmazott. Ezzel a négy összetevővel a siker szinte garantált volt.

Most viszont elérkeztünk az évtized végére, a második világháború kapujában vagyunk, a zsidótörvények közepette... hát az embereknek úgy általában nem lehetett valami fényes jókedvük... Ez a közhangulat kedvezett a komorabb hangulatú melodrámáknak, mint amilyen ez a film is.

Zilahy Lajos újságíróként, költőként és drámaíróként is dolgozott. 1922-ben írta meg első regényét Halálos Tavasz címmel, mely azonnal viharos sikert aratott. Későbbi drámáit a Nemzeti Színház is játszotta, több újság szerkesztőségében is dolgozott. Számos művét megfilmesítették a harmincas években. 

Alapvetően szimpatizál Horthy rendszerével, sőt a közismerten antiszemita Gömbös Gyula miniszterelnökkel is barátkozott, de a háború kitörése után szembefordult a rendszerrel, annyira, hogy a negyvenes években már bujkálnia kellett (többek között a Károlyi-birtokon) a gestapo és a nyilasok elöl. 1947 után Amerikába költözött.

A harmincas években azonban még saját filmstúdiót alapított Pegazus Filmvállalat néven, amivel többek között belevágott első nagy sikerének, a Halálos Tavasznak a megfilmesítésébe. 

Bár a rendező papíron Kalmár László volt, sokan úgy emlékeznek vissza, hogy Zilahy erősen beleszólt mindenbe.

A 303-as lista eme filmről szóló bejegyzésében az elemző azt írja, hogy a film "... nem állta ki az idő próbáját...". Ezzel azért erősen vitatkoznék. Ez az alkotás a legszebb magyar romantikus filmek közé tartozik. Még csak porosnak sem nevezném, egyszerűen nosztalgikus visszatekinteni, hogy hogyan éltek, hogyan udvaroltak, hogyan voltak szerelmesek az emberek a háborút közvetlenül megelőző időben. Mert itt kell megjegyeznem, hogy az eredeti regény első világháborút megelőző korát áthelyezi a film a harmincas évek közepébe.

A film első felében dr Egry Iván (Jávor Pál) megismerkedik a vele egy házban lakó Edittel (Karády Katalin). Viszonylag gyorsan és hatékonyan egymásba szeretnek. Edit édesapja azonban már másnak szánja a lányt, ezért kénytelenek titokban randevúzni. Iván egy kis eldugott utcácskában bérel egy kis lakást titkos kis randevúik számára.(A filmbeli Ág utca 2 valójában a II. kerület Kilátás utca 4-ben van, ahol a ház - bár erősen átalakítva, azért - ma is áll és felismerhető)

A film egyik legtöbbet emlegetett jelenete, mely akkoriban ráadásul sokak tiltakozását, és persze mások elismerését is kivívta: amikor Iván kéri, hogy miközben zongorázik, Edit vetkőzzön meztelenre mögötte. Ígéri, hogy nem néz oda. És Edit ezt megteszi.. Nagyon izgalmas jelenet még akkor is (vagy talán pont épp ezért), ha magát a meztelenséget nem látjuk, csak Karády kezeit, ahogy dobja le a ruháit, és ahogy kezei és a falon testének árnyéka ringanak a gyönyörű zenére... Mire véget ér a dal, Edit újra ruhában áll, és csak ekkor veszi észre, hogy a pianínó fölött álló mézeskalács szív kis tükrében Iván mindent látott. De úgy tűnik, ez őt már egyáltalán nem zavarja.

Karádynak ez volt az első filmszerepe, és talán nem túlzás azt állítani, hogy a bemutató másnapján hatalmas sztár lett belőle. Az általa megformált nőalak nagyon eltért a korábban megszokottaktól. Kimért, visszafogottságában is eleganciát sugárzó, ugyanakkor szenvedélytől sem mentes alakja sok férfi fantáziáját beindította. Gyönyörű jelenet! 

Ez lett a veszted...

Mind a kettőnk veszte...

Gyönyörű dal. Többször visszatér a film során, mindig egy kicsit más hangulattal, más funkcióval...

EZ szól a fenti vetkőzős jelenet alatt is, de érdemes meghallgatni azt a változatot is, amikor Karády először énekli a zongora mögül:

Karády hűvös szépsége kegyetlen női szívet sugallhat. A valóság nem is állhat távolabb a látszattól. Önfeláldozása a nácik és a kommunisták rendszerében is bajba sodorta. A Gestapo állítólag kis híján agyonverte kémkedés vádja miatt, azonban ezek után sem fogta vissza magát: egyes elbeszélések szerint zsidó gyerekek életét vásárolta meg családi ékszereivel a nyilasoktól, hogy megmentse őket a Dunába lövetéstől, némelyiküket saját lakásán gondozva a háború végéig. Furcsa módon a kommunisták alatt is folytatódott üldöztetése. Nem nagyon kapott munkát, az emberek teljesen elpártoltak tőle. 1951-ben külföldre szökött, 1968-ban New Yorkban telepedett le ahol 1990-ben halt meg. És ami egyszerűen nem fér a fejembe: ennyi magyarországi üldöztetés és szenvedés után, végakaratában kérte, hogy Magyarországon temessék el.

Anélkül, hogy a film fordulatait lelőném, rátérek a film második felére, ahol Iván egy másik nővel ismerkedik össze. Nagy Józsába (Szörényi Éva) szeret bele, aki túl van már egy férfi elvesztésén. Nem is szeretne komolyabb kapcsolatba kerülni, mégis úgy alakul, hogy Ivánnal összegabalyodik az élete.

Józsa szinte pontos ellentéte Editnek. Naiv, érzelmeit őszintén kimutató, imádni való nő. Szépsége sokkal egyszerűbb, bájosabb. Talán a titokzatosságtól való mentessége sodorja Ivánt bajba. Izgalmakat keresve - és talán még előző csalódása miatti bánatában - a kártyaasztalnál tölti ideje nagy részét, gyakorlatilag eltékozolja teljes vagyonát.

Szörényi Éva sorsa sokban hasonlít Karádyéhoz. Ő is menekült Magyarországról, igaz, ő csak '56 után. 

A film végét nem mondhatom el. Bár a legelső percek sugallják a konkrét befejezést (a címből is sejthetjük, hogy valaki bizonyosan meghal) ami az utolsó pár percben történik arra nem számítottam, és teljesen letaglózott. 

Az én filmtáramban ez bizony a tökéletes filmek közé kerül. Az egyik legjobb, legszebb magyar film.

Magyarország (Patria Film), 75 perc, ff., magyar

Rendező: Székely István

Producer: Gál Ernő

Sajnos ez esetben nem sikerült fellelnem egy valamirevaló korabeli filmplakátot, ezért ezzel a jellegtelen DVD borítóval kell beérnem most. A listán korábban látott Hyppolit, a lakáj és a Meseautó mellett ez a film valamivel kevésbé ismert, népszerűsége elmarad az előző kettő mögött. Ennek oka talán abban kereshető, hogy az első két film optimális arányban vegyítette a romantikát a komédiával, ebből a filmből viszont az a bájos romantika - ami annyira szerethetővé teszi a másik kettőt - nagyrészt kimaradt, már amennyiben a prostituáltak és kuncsaftjaik közötti kapcsolatot nem tekintjük annak. A vígjátéki elemek nagy részéről viszont ezúttal is Kabos Gyula gondoskodik, aki ezúttal Angelusz Angéla... (figyelem, nem elírás!) ex-nőimitátor. Jelenleg kabaré-rendező. Ha nem a saját szememmel látom, valószínűleg senkinek nem hiszem el, hogy egy 1934-es film egyik zenés jelenetében Kabos Gyula nőiesen magas hangon énekel, és közben pipiskedve táncol női ruhában, parókával, amikor egy művésznő betegsége miatt neki kell beugrania.

Szép Ernő 1919-ben írta Lila Akác című regényét, mely 1914-ben játszódik. Az első világháború előtti mulatók, orfeumok világába kalauzol el ez a melodráma, melynek a végén a női főszereplő, Tóth Mancit (Ágay Irén) vengerkának (azaz magyar kurvának) szerződik Moszkvába, míg Palit (Nagy György), a férfi főszereplőt besorozzák a háború kitörése miatt.

Hogy a film mennyire messze távolodott a regénytől, arra talán az a legjellemzőbb, hogy szóba sem kerül a háború. 

 A szerelem szép attrakció, csak épp a belépti díjat a szereplőknek kell megfizetni.

Ez a - filmből származó - idézet is jelzi, hogy a szórakozóhelyek csillogó világa mögött sok boldogságot nem fogunk találni. Vagy a pénzes férfiakat használják ki a nagyvilági nők, vagy a naiv fiatal lányokat kezelik pillanatnyi szeszélyük szerint a férfiak....

Bár a regényt nem olvastam, egyöntetű vélemény, hogy a filmnek nem sok köze van hozzá. Talán a rendező, Székely István is érezhette ezt, mert 1972-ben újraforgatta a filmet Bálint András és Halász Judit főszereplésével.

Dalai fülbemászóak, amiről Ábrahám Pál gondoskodott: 

Talán a legismertebb dal a Hallo, baby, mely több változatban is előadásra kerül, itt például a nőimitátorként fellépő Kabos előadásában.

A másik dal, ami kifejezetten hangulatos, maga a Lila Akác:

Magyarország (Reflektor Film), 90 perc, ff., magyar

Rendező: Gaál Béla

Producer: Vitéz Miklósné

Valami varázslat, amit ennek a filmnek a készítői csináltak! Szinte egytől egyig: színészek, forgatókönyvíró, rendező, operatőr... mindegyik remek munkát végzett. Ez egy olyan film, ami közel száz évvel elkészülte után is olyan remek szórakozást nyújt, hogy még az igencsak megkopott filmtekercs képi minősége sem túl zavaró.

Itt jegyzem meg, hogy az általában remek munkát végző Magyar Nemzeti Filmarchívum nemrég mutatta be ennek a filmnek is a restaurált változatát. Remélem, hogy Karácsonyra vagy szabadon hozzáférhetővé, vagy DVD-n megvásárolhatóvá teszik ezt a filmet is.

A korszak egyik tipikus romantikus vígjátéki alapszituációja kerül bemutatásra: a gazdag bankár beleszeret a szegény gépíró-kisasszonyba, aki az alagsorban dolgozik, és soha nem is találkoztak egymással. Legalábbis a munkahelyen nem. De egy autószalonban összefutnak. Persze nem tudják egymásról, hogy ki kicsoda. A fényűző élettől, és a könnyen megkapható fiatal hölgyek okozta örömöktől kissé megcsömörlött igazgató - meglátva a vonzó kisasszonyt - egyből kivirul és újra szerelmes lesz. Ezúttal azonban nem akarja, hogy a pénzéért szeressék, eljátssza, hogy ő az autószalon egyik alkalmazottja. Mivel a lánynak nagyon megtetszik az egyik luxusautó, a bankigazgató azt hazudja, hogy a hölgy a tízezredik vásárló, és ezzel megnyerte az autót. 

Perczel Zita, mint Kovács Vera banki alkalmazott, lenyűgöző. Nem csak szép, de imádni valóan hozza a naiv lányt. Csak mellékesen jelzem, hogy Tolnay Klári is szerepelt a filmben, ő Vera barátnőjét alakította. Itt még egy alig pár mondatos szerep jutott csak neki. Tolnay-val kapcsolatban büszkén mesélhetem, hogy őt én még láttam színpadon játszani a kilencvenes évek elején az akkori Nemzeti Színházban (ma Pesti Magyar Színház). 

Perczel Zita a negyvenes éveket már New Yorkban töltötte, az ötvenes éveket már Párizsban, és jó néhány világvárosban élt hosszabb rövidebb ideig. Majd a rendszerváltás után Budapesten és Kecskeméten is újra láthatta a színházi közönség. Tolnay előtt két és fél évvel halt meg.

Előbb-utóbb az igazgató (Törzs Jenő) megtudja, hogy a kiszemelt lány az ő bankjánál dolgozik, de semmiképpen nem szeretne lebukni, ez egyszer szeretné, ha önmagáért, és nem a pénzéért szeretné meg egy hölgy. Továbbra is különböző trükkökkel tartja fenn a látszatot, és ezt addig tervezi folytatni, amíg a lány meg nem csókolja őt, mint sofőrt, és majd akkor árulja csak el, hogy ő a vezérigazgató.

Vera osztályvezetőjének (Kabos Gyula) is komoly szerepe van a filmben. Egyrészt ő szállítja a legjobb poénokat, másrészt örökös ügyetlenkedésével kicsit megkavarja a szálakat. Pont annyira, hogy ebbe a "feel-good" romantikus komédiába kellő mennyiségű izgalom is kerülhessen a végére.

Szegény Kabos állítólag nem volt nagyon boldog attól, hogy minden filmben ugyanazt a szerepet játszotta... ezt a hebehurgya, dadogós kisembert, aki mindig valami butaságot csinál vagy mond. De hát annyira jól állt ez neki... akarhatott ő drámai szerepet előadni, de tudták a rendezők, hogy bármi mást adnának neki, a közönség csalódott lenne...

A Hyppolitnak két fülbemászó dalbetétje is volt, ennek csak egy, de az a film során többször is visszatérően andalítja a nézőt... ki ne ismerné: "Meseautóban színezüst erdők során, repülünk a szívünk tavaszán..."

Talán érdemes még megemlíteni a film utolsó harmadának helyszínét, a Lillafüredi kastély szállót. Már régóta szemezek vele. Nem tudom eldönteni, hogy nyáron, vagy télen érdemes inkább eltölteni ott néhány napot. Eddig a télre szavaztam, de a film hangulata miatt lehet, hogy mégis egyszer nyáron töltök el néhány napot arrafelé...

Mivel ezeknek a harmincas évekbeli romantikus komédiáknak egy jó része az osztálykülönbségekkel kapcsolatos félreértéseken alapult, ezért az "osztály-nélküli" épülő szocialista vezetőség nem szerette ezeket a filmeket. Nem is nagyon lehetett látni sehol, csak az öregek mesélték, hogy a Meseautó bizony milyen szép film volt... A forradalom utáni enyhülés időszakában azonban ezen a téren is enyhült a szigor: 1958-ban a filmmúzeumban újra bemutatták a filmet. Állítólag kígyózó sorok álltak a jegypénztáraknál.

A film egyik fontos szereplőjének, a BO 654 rendszámú meseautónak is kalandos sorsa volt: valamilyen okból a Keletborsodmegyei Népbolt Vállalat kapta meg. Ők üzemeltették. Hogy pontosan mire használták, és kinek volt ez az eszement ötlete... arról már nem szól a fáma...

Magyarország (Astra filmvállalat), 64 perc, ff. néma

Rendező: Balogh Béla

Producer: Oláh Gyárfás Mihály

Nem akarok mellébeszélni: ez a film gyakorlatilag élvezhetetlen mai szemmel nézve. Feltehetőleg az 1917-ben készült filmek a maguk idejében sem voltak olyan technikai színvonalon, mint mondjuk a harmincas években, amikor a filmes technológia fejlődésének köszönhetően már kifejezetten jó minőségű filmeket készítettek.

Ebből a filmből csak egy 17,5 mm-es pozitív maradt meg, és eddig nem készült róla restaurált változat, ezért a viszonylag rövidebb, egy óra körüli hosszúság is igazi filmrajongói türelmet és megértést igényel. 

Cserébe annyi biztatót tudok mondani, hogy az 1001-es listával ellentétben - ahol hozzávetőlegesen 50 némafilmen át vezetett az út a hangosfilmekhez, itt - a 303-as magyar listán - ez az egy némafilm szerepel, és máris jönnek a hangosfilmek.

1910-ben nagy sikerrel mutatták be az Obsitos című "énekes színjáték"-ot, melynek dalait Kálmán Imre szerezte. Az első világháború miatt tilos volt a szemben álló országok filmterméseit itthon bemutatni, aminek legalább annyi termékeny hatása volt, hogy a hazai filmgyártás gyorsan felvirágzott. Talán ennek köszönhető a sikeres színmű megfilmesítése is. Érdekesség, hogy a némafilmes bemutatóhoz is az a Kálmán Imre szerezte a kísérőzenét, aki az eredeti darab zeneszerzője volt. Sajnálatos módon számunkra ez a némafilmes kísérőzene nem maradt fenn. Így a jelenleg elérhető változathoz új zene készült. Itt jegyzem meg azoknak, akik nem mozognak ismerősen a némafilmek világában: Sok esetben készült előre komponált zenemű ezekhez a filmekhez, de sokkal jellemzőbb volt, hogy a mozi zongoristája improvizált a filmre annak pillanatnyi eseményeinek és hangulatának megfelelően.

Még egy érdekesség: 1922-ben újra elővették a filmet, de ekkor már egy vegyes felvágottat csináltak belőle: ekkor a filmet színpadi jelenekkel tarkítva mutatták be.

A film nagy része külső helyszínen, Fóton a Károlyi birtokon készült. 

Gyuri szerelmes egy lányba. A lányt viszont másnak szánják. Bár ez a film nagyrészt mentes attól a végletekig színpadias színjátszási formától, mely főleg a korai némafilmek volt a sajátja, a Gyurit játszó Torday Ottó - talán a színészek között egyetlenként - kicsit azért túlzásba viszi a dolgokat... inkább viccesnek tűnt, ahogy szerelmi bánatában szinte zokogott, majd hirtelen gondolt egyet, és világgá futott... szó szerint, kifutott a házból, és a családja többet nem hallott róla...

Eltelik sok-sok év, már a világháborúban vagyunk (ne felejtsük, ekkor még nem hívták elsőnek, mert nem tudták, hogy lesz majd egy második is) Látjuk Gyurit katonaként harcolni, és látjuk, hogy van egy nagyon jó barátja (András), aki annyira hasonlít rá, hogy mások azt hiszik, hogy ikrek. Nos, a film annyira rossz minőségű, hogy az arcok alig felismerhetőek, így nem is nagyon tudok nyilatkozni eme hasonlóságról.

A mi Gyurink elesik a háborúban, és haldoklása során András barátját kéri meg, hogy értesítse erről édesanyját. András teljesíti is a kérést, ám amikor a család meglátja őt, mindenki azt hiszi, hogy a rég nem látott Gyuri tért végre haza... András pedig nem akarja elvenni örömüket, eljátssza, hogy ő tényleg Gyuri...

Erős jóindulat kell ahhoz, hogy a történet eme csavarját benyeljük. Nincs olyan anya szerintem, aki tíz év távollét után ne látná néhány másodperc után, hogy a saját fia jött-e haza vagy nem...

Párhuzamos montázsok (vágás helyszínek között), flashback-ek (visszatekintések) fordulnak elő a filmben, sőt egy angyalos jelenet is látható, ahol a fronton harcoló csapatoknak megjelenik egy tündöklő, áttetsző angyal, akinek láttára eldobja mindenki a fegyverét, és örömmel szaladnak egymást átkarolni a percekkel azelőttig küzdő felek... Nagy blődli, érdekessége természetesen a technikai megvalósításban van, szépen megoldott az angyal áttetsző megjelenítése.

Hát ennyit a magyar némafilmekről, jönnek a harmincas évek Kabossal, Jávorral és a többiekkel....!

USA (Universal), 111 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Albert Zugsmith

Azzal szeretném kezdeni, hogy ez az egyik legjobb film, amit mostanában láttam. Menet közben többször mondogattam magamban, hogy ez milyen zseniális. Kár, hogy a végére egy kicsit ellaposodott, de attól még összességében megérdemli ezt a kicsit túlfokozott jelzőt.

A Badge of Evil (A gonosz jelvénye) című regényt készült feldolgozni a Universal, amihez leszerződtette Charlton Heston-t és Orson Welles-t a két férfi főszerepre. Heston állítólag nagyon megörült, hogy végre egy Welles által rendezett filmben szerepelhet, holott valójában erről akkor még szó sem volt. Welles ekkoriban már nem volt túl népszerű a stúdiófőnökök körében, mert önfejű, kezelhetetlen személyiségűnek tartották. A producer viszont azonosulni tudott Heston lelkesedésével, és végül úgy döntött, hogy nem okoz csalódást, így aztán valóban Welles kapta a rendezői megbízást.

Welles ahogy kézhez kapta a könyvet, azonnal módosításokat hajtott végre rajta. Heston például mexikói nyomozó lett, holott figurája eredetileg amerikai államügyész volt a regényben. Voltak szerepek, amikhez hasonló sem volt az eredeti regényben, csak azért került be, hogy Welles valakinek szerepet kreáljon. (Erre még visszatérek)

A színészek nagyon élvezték ezt a munkát. Charlton Heston is élete egyik legkedvesebb forgatási emlékei között tartotta számon ezt a filmet. Welles már két héttel a forgatás megkezdése előtt összeszedte a szereplőgárdát, és elkezdett velük próbálni. Színházban természetesen jóval a premier előtt elkezdődik a próbafolyamat, de egy film esetén ez szokatlan. Általában jelenetről jelenetre halad a forgatás, és mindig az adott kis részt szokás elpróbálni, majd, ha az megfelel a rendező elképzeléseinek, akkor rögtön fel is venni. Ha kell többször. Van, hogy a többszöri felvétel egyben maga a próbafolyamat is egyben.

Ám ezúttal igazi közösségi munkát kért a rendező. Mindenki szabadon improvizálhatott, mindenki mondhatta a javaslatait, és Welles kifejezetten nyitott volt a színészek ötleteire.

Charlton Heston egy feddhetetlen jellemű Mexikói nyomozót alakított, míg Orson Welles egy lezüllött, gátlástalan és csúnyán elhízott amerikai nyomozót játszott. És ez nagyon haladó szellemű ötletnek számított az ötvenes évek végén: egy végletekig pozitív mexikói áll szemben egy nagyon negatív amerikaival... hm?!

• 
• 
• 

Talán ez is nagyban hozzájárulhatott a bemutatás utáni negatív amerikai fogadtatáshoz. Egy amcsi néző számára feltételezésem szerint a fordított felállás szimpatikusabb lett volna. Valamennyire ezt igazolja az a tény is, hogy Európában viszont már ekkor kifejezetten népszerű volt ez a film.

Ezzel a gátlástalan főrendőrrel Welles megmutathatta ismét, hogy nem csak rendezni, de játszani is remekül tud. Na de amikor megláttam... először meg sem ismertem. Tudtam, hogy rettenetesen elhízott, de ennyire azért csak nem?! Aztán persze megtaláltam a megoldást. Egy körülbelül 30 kilónyi további hájnak megfelelő műpocakot hordott a ruha alatt, az arcára pedig egy mű-orrot kapott, amivel még ellenszenvesebb kívánt lenni. Hát, elég megdöbbentő az eredmény:

• 
• 
• 
• 

És még azt a poént - aminek lehet, hogy részben valós alapja is volt - sem szégyellte elsütni, hogy amikor belépett egy prostituálthoz, aki már rég nem látta, akkor a hölgy először meg sem ismeri (mert annyira elhízott). Én még akár még azt is el tudom képzelni, hogy Marlene Dietrich is ezt mondta neki, amikor a forgatás napján meglátta a rendező hegyként tornyosuló rettenetes méretű testét, és ezt vették végül bele a jelenetbe. Dietrich alakította ugyanis a prostituáltat. Nagyon kellemes meglepetés volt őt újra filmen látni. Azt kell mondanom, hogy 57 éves korára sem vesztett túl sokat varázsából.

• 
• 
• 

Visszaemlékezések szerint Dietrich szerepét Welles hirtelen ötlettől vezérelve találta ki. Egyik este hívta fel a színésznőt, aki bele is ment a dologba. Másnap fel is vették az összes jelenetét. 

A film leghíresebb része mindjárt a nyitójelenet (amit be is illesztek ide, mert kötelező megnézni!), tényleg nincs jobb szó rá: zseniális. 3 és fél perces hosszú snitt, azaz nincs benne vágás, egy mozgó kamera követi le az eseményeket több utcasarkon keresztül. Mintha láthatatlan szemlélődőként suhannánk végig az utca fölött, felhangosodnak majd lehalkulna a bárokból kiszűrődő zenék, ahogy elhaladunk előttük. Azóta persze már sokan csináltak ilyet, de nem a megvalósítás a legnehezebb (persze ahhoz is kellenek trükkök), az ötlet, ami igazán különlegessé teszi. Mint minden hosszú snittes jelenetben, ebben is az volt a legnehezebb, hogy ha bárhol valaki bakizott, lehetett kezdeni az egészet elölről. Vágni ugyanis nem lehet, hisz pont azért hosszú snitt, mert nincs benne vágás... Állítólag már épp virradni kezdett, amikor végre sikerült tökéletesen felvenni.

Mindenkinek javaslom a megtekintését:

Szóval azzal nyitunk, hogy valaki felrobbant egy luxusautót, amiben egy milliomos és az ő... - hát hogy is mondjam - kurvája ül. A film során pedig ennek az ügynek a nyomozásában veszünk részt, amit a hájas nyomozó végez (hiszen a határ amerikai oldalán történt a robbanás), de belekeveredik a talpig becsületes mexikói nyomozó is... részben felesége révén, hiszen mindjárt a film elején mexikói bűnözői körök rajta keresztül fenyegetik meg a határ amerikai oldalán is mexikói kábítószer kereskedők után nyomozó honfitársukat.

• 
• 
• 

Hogy még inkább összekuszálódjanak a szálak: a mexikói nyomozónak amerikai felesége van. Őt Janet Leigh  játssza, aki pechére nem sokkal a forgatás előtt eltörte az egyik kezét. Szerepéről sokat elárul, hogy jeleneteinek nagy részét úgy is fel tudták venni, hogy begipszelt kezét valahova eldugta (autóban, ágyban). Néhány jelenetnél azonban megkerülhetetlen volt, hogy a gipszet a nap elején levegyék, és a nap végén gondos kezek újragipszeljék. Csak reménykedni merek, hogy ennek semmilyen egészségügyi következménye nem volt. Bár ennek már nem sok jelentősége van. (Na jó ez túl morbid, sorry.)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Janet Leigh színészi kvalitásaitól ebben a filmben sem ájultam el különösebben, de be kell vallanom, hogy "esztétikus" megjelenése mégis kellemes élményt nyújt a film megtekintése közben.

Orson Welles rendezői tevékenysége kapcsán már furcsa is lenne, ha semmilyen probléma nem merül fel. Nos, a stúdió nem volt maradéktalanul elégedett az eredménnyel, kicsit 'átszerkesztették' a filmet. Az eredeti változatban több humoros, kissé abszurd elem is volt, amit a stúdió jobbnak látott kivenni. A mexikói kartell tagjai például sokszor tehetetlenül szerencsétlenkedtek, a vezérüknek állandóan lecsúszott a parókája. Kicsit stílusidegenek ezek a gegek a noir-tól, és a vezetőség jobbnak látta, ha ezek egy részétől megszabadulnak. Néhány pót-jelenetet is forgattak a könnyebb érthetőség kedvéért. Welles ekkor már Mexikóban dolgozott következő project-jén, ő már csak a végeredménnyel szembesült. Állítólag nem volt teljesen ellenére az, amit látott, de azért voltak további módosító javaslatai. Készített is egy jegyzéket, amiben összeírta ezeket a dolgokat, a stúdió azonban már nem változtatott a filmen. Sokáig azt hitték, hogy ez a feljegyzés eltűnt, azonban 1998-ban kiderült, hogy Charlton Heston megőrizte. Ez alapján készítették el ezt a második "rendezői változatot" Én ezt láttam. Nem tudom, hogy a többi jobb vagy rosszabb, de úgy általános véleményként olvastam, hogy az eredeti Welles-féle, a stúdió által készített második, illetve ez az 1998-as harmadik változatok bármelyike nézhető és élvezhető.