Szovjetunió (Moszfilm), 97 perc, ff., orosz

Rendező: Mihail Kalatozov

Producer: Mihail Kalatozov

Szállnak a darvak Moszkva felett... a "V" alakban szálló madárcsoport alakja az égen jól szimbolizálja a békét, és azt a boldogságot, ami a film felütésében a szerelmes Veronika és Borisz között látható. A szerelmesek boldogsága hamar megtörik, hiszen a film elején kitör a második világháború, ami a fiatalokat örökre elválasztja.

Sok remek filmplakátot találtam ehhez a filmhez, nehéz volt kiválasztani, hogy melyiket rakjam ide legfelülre. Nem feltétlenül a film eredeti (ez esetben szovjet) plakátját választom ki minden esetben. Leginkább az alapján szoktam dönteni, hogy melyik az, amelyik hangulatában legjobban visszaadja a film okozta élményt. Ez esetben a jugoszláv változatra esett a választásom, de szinte mindegyikben találtam valami izgalmasat, úgyhogy alább rögtön egy plakátgalériával folytatom.

A Filmvilág 1958-as számait lapozgatva tapasztaltam, hogy talán ez a film volt az, amiről a legtöbb elemző cikk készült. Ennek persze részben oka lehetett, hogy a nagy Szovjetunióval kapcsolatban illet jókat és sokat írni az ötvenes években, de jobban elmélyülve az írásokban, meglepő módon azt a képet kaptam, hogy eme színvonalas filmművészeti lap már akkor is elsősorban szakmai (művészeti) irányból közelítette meg a filmeket. Születtek persze "vörös tintával írt" pártvonalas írások is, de kis odafigyeléssel ezek könnyen kiszűrhetőek, mert jellemzően nem szólnak semmiről, és érdekes módon többnyire szerző feltüntetése nélkül jelentek meg, míg az értelmes írásoknál mindig látható a szerző aláírása. 

Sztálin 1953-ban meghalt. Mint ahogy a véres diktátorokra általában jellemző, nem nagyon tűrte meg maga körül a tehetséges embereket. Így - mint mindenben - a filmművészetben is erős kontraszelekció működött. Nem véletlen, hogy az 1001-es listára ezelőtt utoljára az 1944-es Rettegett Iván került fel. Érdekesség, hogy a puhuló diktatúrák sokkal megengedőbben bánnak a tehetségekkel. Hruscsov alatt (és ez a mi Kádár-rendszerünkre is igaz) ha valaki nem kritizálta nyíltan a rendszert, és tehetséges volt, akkor nyitott volt előtte az út a sikerhez.

Hogy ez a film még véletlenül sem egy középszerű szovjet propagandafilm, azt már előzetesen szinte garantálta az, hogy nemcsak szovjet/orosz filmként egyedülálló módon megnyerte Cannes-ban a legjobb filmnek járó Arany Pálma díjat, de a Warner Bros révén még Amerikában is vetítették a mozik 1960-ban. Ekkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy Warner kaliberű gigastúdió révén bekerülhessen egy komcsi pártüzenetet sugalló film az amerikai mozikba.

Bár előfordul, hogy egy íróasztalon Lenin fej-szobrot látunk (Sztálin halála után újra divatba jött), a párt-propaganda ha elő is kerül, inkább nagyon enyhe gúny tárgya lesz. A frontra távozó, családtól búcsúzó Borisz így köszön el édesapjától: "Apa! Ne felejtsd el teljesíteni... sőt! túlteljesíteni a tervet!" ... ő is, és persze mindenki harsányan nevet. Érdekes lenyomata ez a kornak, amikor a Sztálini terror után (amelyben ennél sokkal kevesebbért is kivégeztek valakit) a Hruscsovi enyhülésbe belefért ilyen viccelődés a kommunista rendszerrel kapcsolatban. 

Feltehetően azért volt otthon is népszerű ez a film, mert végre nem a "hős szovjet katonákat" láthatták benne, hanem az általuk is tapasztalt valóságban zajlottak az események. Többnyire a front mögött, a bombatámadások által fenyegetett városban zajlik a történet, de egy rövid időre a fronton is látogatást teszünk, amikor az ott harcoló Borisz sorsának leszünk szemtanúi. Nem kell nagyon odafigyelni, hogy szembetűnővé váljon: az ellenség ezúttal teljesen arctalan marad. Nemhogy ellenséges katonákat nem látunk, de ellenséges harckocsikat vagy repülőket sem. A halál mégis végig jelen van.

Nem is háborús film ez igazából, hanem háború idején játszódó szerelmes-film. A film főszereplője Tatjana Szamojlova érzékenyen alakítja a szerelmes Veronikát, aki vőlegénye (Borisz) bevonulása miatt magára maradt, és aki gyengesége miatt hagyja magát elcsábítani annak mostohatestvére által, azzal aki majd (ráunva a lányra) megcsalja őt egy "könnyűvérű nővel".  Míg ezalatt a fronton... na jó, mindent nem árulok el, hátha valaki végignézné a filmet. Érdemes! Mai szemmel is könnyen emészthető.

A film talán legnagyobb erőssége a képi világa. Szergej Uruszevszkij operatőr helyenként zseniális felvételeket alkotott. 

Szép kompozíciói is akadnak bőven az operatőrnek, de legemlékezetesebb jelenetei mégis a kézi kamerával készült mozgásban levő felvételek, amelyekben valamelyik szereplő mozgását követi látványos pontossággal, közelről.

Túl sok orosz film ezután sem lesz a listán - évtizedenként egy-kettő... pedig ez elég biztató volt...

India (Mehboob Productions), 175 perc, Technicolor, hindi

Rendező: Mehboob Khan

Producer: Mehboob Khan

Ezt a filmet 1958-ban Oscar díjra jelölték az idegennyelvű filmek kategóriájában. De ennek a jelölésnek a jelentősége szinte eltörpül amellett, hogy ez a film állítólag folyamatosan műsoron volt egészen a 90-es évek közepéig India valamelyik mozijában. Világszerte sok országban bemutatták. Jellemzően a nyugat-európai országokban és az USÁ-ban kisebb sikerrel, ázsiai illetve dél-amerikai országokban viszonylag nagyobb sikerrel.

Ennyi ember feltehetően nem tévedhet. Minden bizonnyal valami mély kulturális szakadék okozhatja, hogy én azon töröm a fejem, hogy vajon hogy tudja egyáltalán valaki ezt a filmet egy ültében végignézni. És itt nem csak a közel háromórás hosszra utalok, hanem arra a fura kavalkádra, zagyvaságra, ami miatt ez a film számomra szinte nézhetetlen volt.

Elmondva valószínűleg hihetetlennek - már már költői túlzásnak - tűnik, hogy ebben a filmben az Eisenstein-féle montázs-elmélet helyenként Chaplin-szerű burleszk elemekkel vegyül, majd sorozatos családi tragédiák után a szereplők hirtelen Bollywoodi éneklésbe és táncba kezdenek... majd szinte mesejáték szerű stílusban folytatódik, és szocialista realizmussal tetőződik be az élmény... és néhány stíluselemről talán meg is feledkeztem. 

Ebből a kavalkádból akár még valami szürreálisan izgalmas dolog is kikeveredhetett volna. De mégsem. Az egész olyan hatást keltett, mintha az éveken át elhúzódó forgatás alatt a rendező mindig megunta volna, amit csinál, és menet közben valami újba akart volna belefogni... ötletszerűen, épp abba, ami az eszébe jutott.

Persze lehet, hogy ha minden indiai kulturális és mitológiai utalást értenék, akkor talán én is hasonlóan magasan értékelném ezt a filmet. Mindenesetre fontos megjegyeznem, hogy a nemrégen látott - ugyancsak indiai, bár nyugat-bengáli - Apu-trilógia első két része, (különösen Az Út Éneke) szinte letaglózóan erős hatással volt rám. Emiatt volt talán olyan felfokozott a várakozásom ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy különösen fájdalmassá vált a csalódás... például amikor a film egyik leginkább ikonikus képsorában a sárban dagonyázó nő és gyermekei ekehúzás közben bollywood-ra váltanak (zenére dalolnak). És ez még nem is a film legkellemetlenebb pillanata...

A cím (hindiül olvasva: mádár indijá) látható, hogy eredetiben is az angol Mother India kifejezést használták ebben az esetben. Itt jegyzem meg, hogy az Apu-filmek nyelve (a bengáli), és az Indiában a legtöbb ember által beszélt hindi írása első ránézésre nagyon hasonlít. Mindkettőre jellemző a betűk fölött végigfutó felső csík, ami olyan hatást kelt, mintha arról lógnának maguk a betűk. De második ránézésre már jól látható, hogy a hindi szögletesebb, kampósabb : मदर इण्डिया míg a bengáli  díszesebb, csigavonalasabb : মাদার ইন্ডিয়া

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy Indiában több, mint húsz nyelv van használatban. A hindit azonban szinte mindenki érti (többé-kevésbé), még akkor is, ha nem az az anyanyelve. 

Szinte mindenben különbözik ez a film az általam többször felmagasztalt és nagyra becsült Apu-filmektől. A hindi-bengáli nyelvi különbség csak az egyik legjelentéktelenebb ezek közül.

Emez színesben készült, ami Indiában még szinte egyedülállónak számított. Ebben nemcsak, hogy profi színészek, de kiemelkedő sztárok szerepeltek, ellentétben az Apu-filmekben látható zseniális amatőröktől. Mégsem érzem hitelesnek amit itt láttam. Az Út Énekében amatőr színészei messze lepipálták eme sztárokat.

A film jelenideje megegyezik a film készítésének idejével. Ekkor a főszereplő asszony már idős, elismert tagja a vidéki közösségnek. A falu öntözőcsatornájának átadására készülődnek, őt kérik fel az elkészült közmű felavatására. (Kicsit komcsi tematika, nem?) - Az idős nő visszaemlékezik hányatott életére. Házasságára, az esküvő költségei okozta elhúzódó adósságra, családi tragédiákra. Három fájdalmasan hosszú órán keresztül...

India anya jelkép is egyben. Az angol elnyomás alól felszabadult önálló India jelképe, annak szinte istennőként megtestesülő alakja. Általában egy oroszlánnal és az indiai nemzeti lobogóval szokás ábrázolni.

Az általam látott három indiai filmet, és a fenti szobrot is tanulmányozva feltűnő érdekesség, hogy a nők mennyire előtérben szerepelnek mindegyik esetben. A három film mindegyikében a központi szereplő nő, a férfiak (leginkább a férjek) gyenge, jelentéktelen, szerencsétlen figurák. Ebben a filmben például a férj egy baleset során, elveszti mindkét kezét. Családja ápolja, eteti, majd szégyenében világgá menekül, további sorsáról nem tudunk, senkit nem is érdekel... 

Ha valaki rajtam kívül itt Magyarországon végigszenvedte volna ezt a három órát rajtam kívül (amit szinte kétlek), annak várnám a véleményét kommentben, hátha eltér az enyémtől...

Nagy-Britannia (Horizon Pictures), 162 perc, Technicolor, angol

Rendező: David Lean

Producer: Sam Spiegel

A lista előző filmjéről, az Újra szól a hatlövetű című westernről írtam, hogy gyerekkoromban valószínűleg tetszett volna, felnőtt fejjel viszont már egy percig sem tudtam komolyan venni.

Ezt a filmet viszont láttam gyerekkoromban, akkor nagyon nem tetszett. Persze Alec Guinness-től azt vártam dőre gyermekként, hogy majd ebben is valami Ben Kenobi jellegű figurát fog hozni, és nyilván nagyon csalódott voltam, hogy egész mást látok. Felnőtt fejjel viszont leesett az állam, hogy ilyen remek filmet hoztak össze az ötvenes évek vége felé.

Még mondtam is magamban, hogy lám, Amerikában is maradt még épkézláb forgatókönyvíró, akit nem tett indexre McCarthy és csapatának kommunistaellenes bizottsága. Mekkora volt a meglepetés, amikor rájöttem, hogy nem is amerikai filmet nézek, hanem az angol Horizon Pictures filmjét, David Lean angol rendezővel. De ez még mindig semmi. A forgatókönyvért Oscar díjat kapott a francia Pierre Boulle, aki igazából csak a film alapjául szolgáló regényt írta. A forgatókönyvet nem ő írta, nem is tudott angolul. Hát akkor miért nem a valódi forgatókönyvírók kapták az arany szobrot? .... Hát igen... mert őket viszont listázta a McCarthy-féle bizottság. Angliáig nem ért el a kezük, angol filmben dolgozhattak forgatókönyvíróként, de nehogy már Oscart kaphassanak... így inkább a francia regényíró kapta a díjat... Összesen egyébként hét szobrot nyert el a film: legjobb film, rendező, férfi főszereplő, forgatókönyv, zene, vágó, operatőr.

Ahogy elnéztem az ötvenes évek filmtermését, talán az amerikaiak jobban tették volna, ha hagyják dolgozni a forgatókönyvíróikat... 

Ebből amit talán mindenki ismer, az ez az induló, amit a katonák fütyülnek menetelés közben:

Emlékeimben úgy élt ez a film, hogy a foglyok szinte az egész film folyamán ezt az indulót fütyülik a híd építése közben. Milyen csalókák ezek a régi emlékek... hiszen valójában csak kétszer: egyszer a film elején, egyszer pedig a vége felé hangzik el ez a dallam.

Két szálon zajlanak a történések. Az egyik szálban a japán fogságba került brit ezred próbál felépíteni egy hidat a Kwai folyó fölött, egy másik szálon pedig egy négyfős brit különítmény elindul, hogy fölrobbantsa ezt a hidat. Természetesen a film végére a szálak összeérnek...

A film első felében a hídépítők szála szinte kizárólagos szerepet kap. Az Alec Guinness által játszott Nicholson ezredes felsőbb utasításra adta meg magát az ellenfélnek, akik most Sziámba (mai Thaiföldre) vezénylik a foglyokat, hogy ott felépítsenek egy vasúti hidat a Kwai folyó fölött. Az ütemterv elég szoros, így a japánok a tiszteket is munkára akarják fogni. Ezt viszont tiltja a genfi egyezmény. Nicholson ezredes szemmel láthatóan sértésnek veszi, hogy a fogolytábor japán ezredese nem akarja komolyan venni ezt az egyezményt. Őszintén szólva... én soha nem értettem, hogy ki veszi komolyan ezeket... tulajdonképpen háborúzni szabad, de tiszteket dolgoztatni már nem? Micsoda hülyeség ez? Egy agresszor országtól, aki megtámad egy másikat, ki az a bolond, aki komolyan elvárja, hogy betart a foglyokkal való emberséges bánásmódról szóló megállapodást?

A film egy jelentős része azzal megy el, hogy a japán és a brit ezredes mint két kamion megy szembe egymással, és lessük, hogy vajon ki tér ki előbb. A brit ragaszkodik az igazához. Néhány komikus jelenet is adódik abból, ahogy az ezredes angol lordokat meghazudtoló pökhendiséggel oktatja ki a japán ezredest saját és tisztjei jogairól. Látható, hogy akár meg is hal, de nem enged saját igazából. Nélküle az altisztek sem veszik fel a munkát, irányítás nélkül pedig az ezred többi katonája sem dolgozik értékelhető eredménnyel. Amit reggel felépítenek, estére ledől. Látható, hogy ebből így nem lesz híd. A határidő viszont egyre csak közeleg. Ha a híd nem készül el időben, akkor a japán ezredesnek le kell mondani az életéről. 

Végül a tábor parancsnoka meghátrál, és mindenben enged Nicholson ezredesnek, aki cserébe teljes erőbedobással a híd építése mellé áll. Annyira, hogy a hibás tervek helyett saját hídmérnökének terveit ajánlja a japánok figyelmébe. Nem kérdés, hogy Nicholson tökéletes hidat szeretne építeni, már-már küldetésének érzi a híd határidőre való felépítését. Az utolsó hetekben odáig megy, hogy a tiszteket is bevonja a munkába. Mi tagadás, gyönyörű szerkezetet sikerül összeeszkábálni...

Ejtőernyős bevetés... megpróbáltatások a dzsungelben... és az jár az ember eszében, hogy akkor most végül is kinek drukkoljunk? A hídépítő angoloknak, vagy a hidat felrobbantani igyekvő angoloknak? Nagyon nehéz dönteni, nekem nem is igazán sikerült...

Több, mint két és fél órás a film, és mondhatom, hogy nem nagyon volt benne unalmas üresjárat. Nagyon szépek a felvételek. Ez természetesen részben a Technicolor színes filmnek és a Cinemascope szélesvásznú formátumnak köszönhető, és persze nagy részben Jack Hildyard operatőrnek. A mai Sri Lanka dzsungele is remek hátteret adott a filmnek.

USA (Paramount), 122 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jogn Sturges

Producer: Joseph H. Hazen, Paul Nathan és Hal B. Wallis

1881 Október 26-án délután 3 óra körül a Tombstone nevű Arizonai városkában az Old Kindersley nevű karám (angolul rövidítve az épület neve: O.K. Corral) hátsó bejáratától nem messze az Earp család három fiútestvére (Virgil, Morgan és Wyatt) Doc Holliday társaságában nekifeszült a velük ellenséges viszonyt ápoló Clanton és McLaury családok által irányított bűnszervezet tagjaival.

Egy hozzávetőlegesen fél percig tartó és nagyjából 30 golyó kilövéséből álló párbajban néhányan meghaltak a bűnözők közül, mások elmenekültek. Earp-ék csapatából egyedül Wyatt Earp úszta meg sérülés nélkül. Earp-ék elméletileg a törvény oldalán álltak, de feltehetően ezúttal nem pontosan a jogszabályi előírásoknak megfelelően jártak el. Le is tartóztatták őket, de harminc napos vizsgálati fogság után a Tombstone-i bíró elengedte őket, mondván jogos volt a fegyverhasználat. Ez a valóság, legalábbis ahogy korabeli beszámolókból ismerhetjük.

Ez az összecsapás adja a film eredeti címét: Gunfight at the O.K. Corral, azaz Lövöldözés az O.K. karámnál. A valódi magyar cím ezúttal sokkal jobban tetszik az eredetinél: Újra szól a hatlövetű. Igen jó cím, kár, hogy a film messze nem ilyen jó...pedig elég sok minden adott volt ahhoz, hogy végre egy jó színes western kerekedjen ki belőle... Sajnos egyre inkább attól tartok, hogy az első igazán jó színes westernt majd Sergio Leonétól fogom látni...

Adott volt például egy csomó sztár: Itt a képen balról például Kirk Douglas (Doc Hollyday), mellette Burt Lancaster (Wyatt Earp). De rajtuk kívül szerepel a filmben (mellékszerepben) Lee van Cleef, Dennis Hopper, és még jó néhány ismerős arc...

Aztán ott volt a gyönyörű díszlet. Nem csak a remekül felépített western városka néz ki nagyon jól, hanem a belső terek berendezése is pazar. 

Gyerekkoromban imádtam a westerneket, és ha akkor látom, valószínűleg nagyon tetszett volna. Akkor még nem zavartak ennyire az erőltetett, életszerűtlen, meseszerű fordulatok. Ott vesztett el engem teljesen a film, amikor egy 30-40 eszementül őrjöngő banditát lefegyverzett Wyatt Earp és pár társa azzal, hogy nagyon gyors mozdulattal fegyvert rántottak. Na ne már... 

Mi lett volna, ha találnak egy rendes forgatókönyvírót, aki értelmes forgatókönyvet ír ehhez a történethez? Persze azt nem várja el senki, hogy mindenben a valóságot kövesse egy forgatókönyv. Mert a valóság sokszor unalmas. Ahogy olvasom, igazából az Earp família sem volt "ma született bárány", ők is szerettek keménykedni, csak ők a törvénynek ezen az oldalán álltak, így többet megengedhettek maguknak. 

Két furán megírt szerelmi szál is helyett kapott ebben a történetben. Burt Lancaster volt a szerencsésebb, ő ezt a hölgyet kapta párul... bár kidolgozottnak és légből kapottnak éreztem ezt a kalandot... legalább "látványos" volt a szereplő...

Kirk Douglas viszont ezúttal kifejezetten peches volt, ha ránézünk a fotóra, talán nem kell tovább magyaráznom (ő látszik a fenti fekete-fehér képen állva, Kirk Douglas mellett...és eme lentin is)... nem találtak egy olyan nőt, akiről elhiszem, hogy valóban összevesznek rajta a férfiak? Mert Jo Van Fleetről sajnos ezt nem nagyon tudom elképzelni...

Tényleg várom az első olyan színes westernt, aminek a végén nem csalódottan állok föl...

India (Epic), 111 perc, ff. bengáli

Rendező: Szatjadzsit Raj

Producer: Szatjadzsit Raj

Ez a film Raj indiai rendező Apu-trilógiájának második része. Egyébként inkább Opu-nak kell ejteni, jó kérdés, hogy akkor miért írja mindenki Apu-nak... Az nem magyarázat, hogy bengáliul Apu-nak írandó, mert bengáliul अपु lenne. Arról van szó, hogy angolul mindenhol Apu-ként hivatkoznak rá, és a magyar elemzések is mindenhol ezt az angolos átirást használják... így akkor maradok én is ennél.

Az Út Éneke (a trilógia első része) váratlanul lenyűgözött engem. Annak a filmnek nem Apu állt a középpontjában, hanem nővére (Durga), aki meghalt a végén. Eme második filmnek Apu és édesanyja ketten lesznek központi szereplői. Majd a harmadik filmnek (Apu Világa) már kifejezetten a felnőtté vált fiú lesz a központi figurája.

Raj egyébként egyáltalán nem trilógiában gondolkozott, amikor Az Út Énekét készítette. És eme második film után sem gondolta azonnal, hogy egy harmadik részbe is bele fog vágni.

 Apu családja az első részben még vidéken élt. Azóta városba költöztek, Benares-be (Váránaszi). A film fekete-fehér nyersanyagra forgott, és egy rövid időszak alatt sajnáltam csak, hogy nem színesre készült: amikor Benares-i Gangesz parton zajlott a történet, akkor bizony szívesen megnéztem volna, hogy milyen volt a környék akkoriban, színesben. Ezek az építészeti különlegességek a maguk kaotikus, szinte áttekinthetetlenül izgalmas, egy gazdagabb kor maradványait idéző pompájukkal szerintem színesben mutatja meg legigazibb önmagát. Az alábbi partszakasz gyakran feltűnik a film első felében.

Itt végzik rituális fürdőjüket hajnalban a helybeliek. Kelet felé néz a helyszín, így a hajnali felvételeken, ahol a felkelő nap megvilágítja az épületeket,  teljesen más fényviszonyok vannak, mint a délutániakban, ahol az épületek háta mögül csak szórt fény jut a partra. Raj forgatási naplójában leírja, hogy emiatt itt a parton mindent abban a napszakban kellett leforgatni, amiben a cselekmény történik. Ellentétben például a Kalkuttai jelenetekekel, ami a város szűk kis utcáiban zajlott, és nem volt túl nagy jelentősége, hogy a nap melyik szakában forgatják.

Akárhányszor próbálom megfogalmazni, hogy miért tetszenek ezek az Apu filmek annyira, hiába töröm a fejemet, nem tudom megfogalmazni. Túl sok minden nem történik bennük. Bár Apu ebben a filmben elveszti szüleit, ennél  több dolog alig történik vele. Látjuk, hogy zajlanak mindennapjai.

És ez talán ami közelebb visz a megoldáshoz. Nemcsak a nyugat-Bengáli mindennapokba kapunk betekintést, hanem szinte úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a Benares-ben, majd a kis faluban, ahova megintcsak elköltöznek, illetve Kalkuttában, ahol Apu iskolába jár. 

Mindegy, hogy városban vagy falun járunk, mindenhol ugyanaz az érzése az embernek. Egykor gyönyörű, szinte fényűző épületek tanúskodnak arról, hogy itt hatalmas gazdagság lehetett valamikor, ám mára ebből szinte semmi nem maradt. Mindenhol romos, csupa penész épületek, mindenhol sár és törmelékek.

Érdekes nézni ezeket az indiai ruhákat is. Néha mintha csak valami hosszú lepedőbe lennének beletekeredve. Gondolom ebben a meleg párás klímában ez lehet a legkellemesebb viselet.

Elképesztően szép ez a film. Elsősorban vizuális értelemben. Nem nagyon találok magyarázatot arra, hogy miért pont egy indiai film tudott ilyen látványos képi világot produkálni az ötvenes évek végén. 

Bele-bele nézegettem újra Az Út Énekébe, és azt kell mondanom, hogy ez a rész nem ütött bennem ugyanakkorát, mint ama első rész. Kíváncsian várom Apu felnőttkoráról szóló harmadik részt is.

És végezetül nézzük, hogy is kell kiolvasni a film címét bengáliul:

 অপরাজিত

szótagolva: অ  - প  -  রা  -  জি  - ত        ---     A - Po- Ra- Dzsi - To

Két írásjegyre szeretném felhívni a figyelmet, melyek módosítottak (a többi egyszerű, módosítatlan):

A রা (rá) a  র (ro) betű módosított változata. Azzal, hogy egy kis vonalkát mögé helyezünk, ro-ból ra -vá változik

A másik ilyen a জি (dzsi) , itt pedig a জ (dzso) betű elé kerül egy ি módosító, amivel dzso-ból dzsi-vé válik a hang. 

Mégegyszer tehát: Aporadzsito az eredeti cím, ami azt jelenti: Legyőzhetetlen.

Érdekes, hogy sok országban meghagyták a film angolba átírt eredeti cím-változatát. Így például Dániában, Spanyolországban, az USÁ-ban vagy éppen Angliában Aparajito címmel ment a film a mozikban.

USA (Universal), 78 perc, ff., angol

Rendező: Jack Arnold

Producer: Albert Zugsmith

A film hosszából (78 perc) már előre sejthető volt, hogy B-filmről lesz szó. Amolyan igazi Universal-os szörnyes, természetfölötti filmről, sokadrangú színészekkel és rendezővel. Bár meg kell hagyni, az alapötlet kifejezetten izgalmas. Ugyanezt az alapötletet dolgozza ki például a Drágám, a Kölykök Összementek)

Szörnyes filmként aposztrofáltam, bár itt most nem a megszokott fantázia szülte szörnyekről van szó, hanem teljesen normális állatokról, akik azért tűnnek csak félelmetesnek, mert a mi nézőpontunk kissé összezsugorodott, azaz összementünk hozzájuk képest.

A furcsaság kiváltó oka tulajdonképpen mellékes: mint utóbb kiderül, valami újfajta növényvédő szer kerül a férfi szervezetébe, amit azzal tetéz, hogy hajójukkal véletlenül egy rádioaktív ködön mennek keresztül (nem vicc!), ami megállíthatatlan folyamatot indít el a férfi szervezetében, mégpedig azt, hogy elkezd zsugorodni.

Először csak az tűnik fel, hogy mintha egyre nagyobbak lennének a ruhái, aztán mérhetően elkezd csökkenni a férfi magassága, súlya, és végül már egész látványos méreteket ölt csökkenése.

Az orvosok végül rájönnek a már fent említett kiváltó okra, de a gyógymódra nem. Így a csökkenés megállíthatatlanná válik, amíg el nem jut hősünk abba az állapotba, hogy már a közönséges házi macska, vagy egy madárpók is gigantikus rémként magasodik fölé. De ugyanúgy életveszélyessé válik egy amúgy ártalmatlan kis vízszivárgás, ami a megváltozott méretek miatt már valóságos árvízzel ér fel.

Nagyon sok látványos, kreatív megoldást láthatunk a film során. Persze van néhány olyan is, ami nagyon átlátszó. Nagyon tetszetősek a felnagyított méretben elkészített eszközök: gyufa, gombolyag, berendezési tárgyak. 

A film kicsit hosszúra nyújtott végső szakaszában a férfi már egy gyufánál is kisebb méretűre zsugorodva harcol kitartóan az életéért. Ez a küzdelem a végére már kicsit unalmassá válik, bár hozzáteszem, hogy a korabeli közönség számára valószínűleg remek élmény lehetett. A mi szemünk már ennél sokkal intenzívebb és látványosabb megoldásokhoz edződött.

Nyilván nem érdemes túlságosan komolyan venni ezt a filmet, ezért volt kicsit furcsa, amikor úgy tűnt, hogy a film veszi magát túlságosan komolyan. Olyan filozófiai magasságokban próbálkozott fogást találni, hogy a főhős végül azzal nyerte el lelki nyugalmát, hogy rájött: azzal, hogy végtelenül kicsivé zsugorodik idővel, része lesz a végtelenségnek, így tulajdonképpen a halhatatlanságot is elnyeri. hm... irigylem, hogy ez megnyugtatja...