Kuba (ICAIC), 160 perc, ff., spanyol

Rendező: Hemberto Solás

Néha akad egy-egy film, aminek végignézése annyira nehezen megy, hogy hónapokra megakasztja a filmnéző sorozatomat... holott ezeknek a filmeknek a megtekintése tulajdonképpen az első számú hobbim... És, ha ránézek, hogy mikor élesítettem az ezt megelőző posztot (7 hónappal ezelőtt) akkor elég riasztó a kép. Hozzáteszem, hogy más életkörülmények is erősen közrejátszottak a késlekedés kialakulásában, de azért sokszor előfordult, hogy nem sikerült rávennem magamat, hogy folytassam a megtekintést (nem teljesen példa nélküli - bár talán elítélhető - ,hogy egy nehezebb filmet többszöri nekifutással nézek végig, így ez a három órát közelítő film már előzetesen is kicsit félelmet keltőnek tűnt, és néha közben is nehezen legyűrhető akadálynak bizonyult.

Mielőtt rátérnék magára a filmre, érdemes egy rövid említést tenni a  plakátjáról. Előre szólok, hogy a plakát megjelenése és stílusa szöges ellentétben van szinte mindennel, amit a filmről el lehet mondani.  

Mit látunk ugyanis? Első ránézésre ami eszünkbe jut, az a nagyon harsány pszichedelikus pop-art, ami az amerikai hippi mozgalommal szorosan összefonódva alakult ki, és az LSD-trippek látványvilágát akarta érzékeltetni. És ez nem csak a citromsárga hátterű kubai verzióra igaz, hanem a jobbra látható magyarra is. Kérdésként merül fel bennem, hogy miért nem volt elég simán kicserélni az alsó szöveg néhány spanyol szavát magyarra, hiszen máshoz nem nagyon kellett volna hozzányúlni, hisz a cím is változatlan... és a pszichedelikus irányt is meghagyták... Lehet, hogy az egyszerű magyarázat annyi, hogy a hazai grafikus munkatársnak is kellett a megbízás...

A pszichedelikus stílus ugyanakkor nem vegytisztán jelenik meg egyik plakáton sem. A lila-narancs színpárosítás mindkét változatnál hozza a stílusjegyként is említhető vibráló vizuális hatást, de például a kubai változat női arcai már sokkal inkább a kubai forradalmi propagandaművészet stilizált portréit használja.

És akkor itt mindjárt megállhatunk a film egyik fontos jegyét megemlítve: mindkét plakáton három eltérő női arc látható, de csak egyetlen név. (Lucía) Igen, a helyzet az, hogy Kuba három különböző korszakának három teljesen különböző Lucíája sorsát követhetjük három - gyakorlatilag teljesen különálló - filmben. Az első kettő egy óra körüli hosszakkal rendelkezik, míg a harmadik (a számomra legkönnyebben emészthető) inkább háromnegyed óra körüli.

Bemutatom tehát Lucíát háromszor, balról jobbra: az első az 1895-ös, aztán középen az 1932-es, és a talányosan csak 196x-osként emlegetett harmadik látható a jobboldalon ... nyilván ez utóbbi talányos évszám hozzávetőlegesen a készítéskori jelenidőt jelentette, hiszen a film megjelenési éve 1968 (nemzetközi viszonylatban 1969) ...

Jól látható, hogy a három hölgy vizuálisan is teljesen eltérő karakter, és maga a három film is szinte mindenben különbözik egymástól. A film megtekintése után sem volt világos, hogy a rendező Humberto Solas tulajdonképpen mit akart kihozni abból, hogy a három Lucía történetét így egymás mögé helyezte... Hacsak nem valamiféle ujjgyakorlatnak szánta, hogy elsőfilmesként ezzel demonstrálja, hogy képes három teljesen eltérő stílusú és dinamikájú filmet készíteni. Mondjuk egy motívumot mégis sikerült találnom az azonos női neveken kívül: mindhárom "harmadban" megszólal így vagy úgy a magyarok számára is viszonylag jól ismert Guantanamera című dal. 

Erről a dalról eddig azt hittem egyébként, hogy egy kubai forradalmi dal. Most, hogy utánanéztem, derült ki, hogy az 1930-as évekből származik, akkor még egy guantánamói lányról szólt, de a hatvanas években újjászületett, immár szabadságharcos hevületben, forradalmi verssel, és ezután már valóban igen erős forradalmi töltetet kapott. De megjegyzem, – és itt kapcsolódunk a hippikhez – hogy Amerikában is elkezdték énekelni a dalt, ott viszont folkzenészek a nemzetközi béke- és szabadságmozgalom jelképévé tették. Tudjuk, a hippik, a „szeretkezz, ne háborúzz” gondolat jegyében élték gondtalan napjaikat, amíg el nem fogyott a szüleiktől örökölt vagyon, ami rádöbbentette őket, hogy pénzt kell keresniük, és ezzel ki is fulladt ez a gyönyörű, de fenntarthatatlan mozgalom.

Az alábbi klipben a Guantanamera hallgatható meg, közben válogatott hangulatképek láthatóak a harmadik szegmensből. Számomra ez a harmadik volt az egyetlen ami valamennyire tetszett, leginkább a női főszereplő játéka miatt.

 A már említett három szegmens történelmileg a következő eseményekhez kapcsolódnak: 

Az első szegmens az 1895-ös kubai függetlenségi háború ideje alatt játszódik, amikor Kuba a spanyol gyarmati uralom ellen küzdött. Ezt egy romantikus melodrábában dolgozza fel a rendező.

A második történet az 1930-as évek diktatúrájának időszakát idézi fel, amikor a kubai nők a társadalmi és politikai elnyomás ellen próbálták hallatni a hangjukat. Szürreális és politikai stílust vegyítve.

• 
• 
• 

A harmadik rész pedig az 1959-es forradalom utáni években (azaz valamikor a hatvanas években) játszódik, és a szocialista Kuba új világának építését, valamint a nemi egyenlőségért folytatott harcot mutatja be, esetenként dokumentarista stílusban, bizonyos szürreális elemekkel vegyítve. (lásd például amikor a féltékeny férj szó szerint beszögeli az ajtót és ablakot, hogy a tüzes feleség ne tudjon kimenni és a rá kíváncsi férfiak ne tudjanak bejönni)

• 
• 
• 

 Vannak, akik szerint a kubai forradalom legjelentősebb filmes munkái 1966 és 1971 között születtek... az viszont bizonyos, hogy az 1001-es listán nem lesz több kubai film... ami alátámasztani látszik ezt a vélelmet. Akkoriban ebben a filmben a forradalom utáni optimizmust látták, én ezt ebből a távlatból egyáltalán nem látom benne, sőt... számomra inkább elkeserítő, reménytelenséget sugall... Leginkább a második szegmens, ahol leplezetlenül mutatja be, ahogy a harmincas évek diktatúráját felszámoló forradalmárok - ahogy ez gyakran lenni szokott - gyakorlatilag rosszabbak lesznek, mint akik ellen korábban küzdöttek... 

 

 

Franciaország (FFD, SFP, stb.), 110 perc, ff., francia

Rendező: Eric Rohmer

Producer: Pierre Cottrell, Barbet Schroeder

Eric Rohmer volt a Cahiers du Cinéma kritikusai közül az utolsó, aki a kritikusi pályáról átnyergelt a francia filmkészítés világába. Ekkor Truffaut, Godard és a többiek már sikeres "új hullámosok" voltak, Rohmer viszont a többiek startja alatt kénytelen volt a fiatalon elhunyt Bazin-tól átvenni a filmes magazin főszerkesztői posztját. Talán részben emiatt, talán azért is, mert Rohmer vagy egy évtizeddel idősebb volt Truffaut-ék lelkes fiatal csoportjának átlagéletkoránál, Rohmer első filmjeire nem is igazán figyelt fel senki. 

Pedig Rohmer már az ötvenes évek végén - amikor az első új hullámosok kirepültek a Cahier du Cinéma fészkéből - elkezdte tervezgetni a Six Contes Moraux című filmciklusát. Magyarul többféle fordítást láttam róla: Hat erkölcsi mese, vagy Morális példázatok néven is említik, amelybe hat 1962 és 1972 között készült filmje tartozik. Ezek a filmek stílusban és megjelenésben viszonylag látványosan eltérnek egymástól, tartalmilag viszont nagyon könnyen leírhatóak: mindegyik film lényege, hogy a főszereplő férfi egy nőt keres magának, közben megismerkedik egy másikkal, majd visszamegy az előzőhöz. 

December 21 Hétfő. Ezen a napon hirtelen egy határozott, végleges gondolatom támadt, hogy feleségül veszem Francois-t.

Őszintén szólva nem csodálom ezt az elhatározást! A film a főszereplő (Jean-Louis Trintignant) eme komoly szándéknyilatkozatával kezdődik, és a szőke, bájos, szinte tündérien ártatlan arcot nézve teljesen megértem a férfi szándékát. Egy templomba járva látja meg a hölgyet (Marie-Christine Barrault), kinézi magának, és már csak valami jó ürügyet kellene találni, hogy megszólítsa és megismerkedjenek. Időről időre autójával követi hazafelé a biciklivel közlekedő lányt, de a kínálkozó alkalom egyelőre csak várat magára. 

Főhősünk neve soha nem hangzik el a filmben, de a stáblistán látható, hogy a Jean-Louis Trintignant által alakított férfi neve Jean-Louis, ezért a továbbiakban így is fogom őt nevezni.

Jean-Louis közben egy vendéglátóhelyen összefut egy régi baráttal Vidallal (Antoine Vitez), aki hirtelen ötlettől vezérelve meghívja főhősünket egy barátnőjéhez, akivel néha le is fekszenek egymással. Amolyan barátság extrákkal. (Az alábbi képen balra a régi barát Vidal, jobbra annak barátnője Maud (Françoise Fabian). 

Az este furcsa fordulatot vesz, Maul kikezd főhősünkkel, és Vidal - talán kicsit sértődötten, de kifejezetten diszkréten - jobbnak látja, ha magukra hagyja őket. És amiért igazán megszerettem Rohmert, akinek a filmjeiről egyáltalán nem lehet elmondani, hogy villámgyorsan peregnének az események: Mauddal olyan nőtípust hozott a filmbe, aki annyira életszagú, valós, és akivel magam is többször találkoztam az életben: ráveszi a férfit, hogy maradjon ott vele, és biztosítja, hogy egyáltalán nem várja tőle, hogy összegabalyodjanak... de a vége persze mindig ugyanaz, valójában nincsen apelláta, vagy beadja a derekát a férfi vagy ... (nincs vagy!)

Amúgy ő az a nő, akinek olyan nagyon nem is akar az ember ellenállni: izgalmas, vonzó, szép, és nemcsak, hogy nem vár szerelmet, de kijelenti, hogy nem is hajlandó komoly kapcsolatra. Intimitás elkötelezettség nélkül. Ennek is meglehet a maga szépsége.

Főhősünk - bár továbbra is a szőke angyalka iránt elkötelezett - végül ... megadja magát Maudnak... 

Rohmer saját filmjeiről úgy gondolkozott, hogy azok a gondolatok mozija, nem a tetteké. Fontosabb volt számára, hogy mit gondolnak a szereplői, mint, hogy mit tesznek.

Maga a jelenet, mely szinte real-time-ban zajlik Maud lakásán, ahol megismerkednek, nagyjából 30 perces, és nagyrészt beszélgetésekből áll. Nem gyors, mégsem mondanám, hogy unalmas, mert nem mű, nem sablonos, hanem igazán életszagú, pont amilyennek szeretem! (A képen Maud és a főszereplő Jean-Louis)

Főhősünk azonban nem feledkezik meg álmai szőkeségéről sem, annál is inkább, mivel tudja, hogy Maud legfeljebb csak az út, nem a cél, főleg nem életcél, hiszen nála soha nem lehet biztosra menni... 

Így végül - mint ennek a filmciklusnak minden filmjében - annál a nőnél köt ki, akit eredetileg kinézett magának. A biztosat, a kockázatmenteset, a könnyen szerethetőt. És szerintem jól tette... Nem tudom, kinek milyen tapasztalatai vannak, de a Maud féle nők rendkívűl szép emlékek lesznek, de hosszú távon az ember talán jobb, ha olyan valaki mellett köteleződik el, aki mellett megtalálja a biztonságot, a nyugalmat... és nem minden nap egy lépés az idegösszeroppanás felé...

A film nagy része egy Clermont nevű francia városban zajlik egy havas, December 21-től újévig terjedő időszakban. Kivéve az utolsó 5 percet, ami néhány évvel később zajlik nyáron egy tengerparton. Ennek a jelenetnek a szépsége, hogy itt mind a két nő szerepel egy jelenetben. Nagyon szép jelenet. Lehet, hogy azért is esett ennyire jól, mert a hosszú télies film után jól esett kikerülni a nyári tengerpartra, de természetesen nem csak amiatt volt nagyon megnyerő ez a lezárás...

A karácsony környéki időszak Rohmer számára annyira fontos volt, hogy kifejezetten ebben az időszakban akarta leforgatni a filmet. És mivel az eredetileg tervezett forgatási időszakban a főszerepet játszó Trintignant nem ért rá, egy teljes évvel elhalasztották a film megvalósítását. 

Hiába kötött ki végül a szép szőkeség mellett Jean-Louis... azért nem véletlen, hogy a címben is, és valamennyi plakáton, amit láttam Maud szerepel... Ez egy olyan film, aminek a teljes megértéséhez talán kell egy kis élettapasztalat, egy kamasz néző nem feltétlenül érti meg a főszereplő és a két női szereplő közötti kapcsolat dinamikájának izgalmát.

 

Magyarország (MAFILM 3. stúdió), 84 perc, ff., magyar

Rendező: Sára Sándor

Sára Sándor képeit csodátam Kósa Ferenc (ennek a filmnek egyik társírója) Tízezer nap - 1965 című filmjében, illetve a Gaál István által rendezett Sodrásban - 1964 kifejezetten maradandó élményt adott. Mindkét film több szempontból is emlékezets volt számomra, de közös volt bennük, hogy a képi világuk lebilincselő volt, nyilván leginkább Sára Sándor operatőrnek köszönhetően.

Ezért is nagyon vártam Sára első önálló nagyjátékfilmjét, és nagyon bántott, hogy ezt a filmet sajnos nem tudtam szeretni, akármennyire is akartam volna. Sőt... , ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy értelmezni sem tudtam igazán... 

Sok képsor szinte ismétli azokat, amiket a korábban általa fényképezett filmekben láttam. Néha olyasmi érzésem volt, hogy amiket más rendezőknek adott, most össze akarta szedni, hogy a saját filmjében is megmutathassa azokat.

A forgatókönyvet hármasban írták Csoóri Sándorral, és a már említett Kósa Ferenccel. Nagyon nagy szerepet kaptak önéletrajzi elemek. Az is tudható, hogy a főszereplő (Balázsovits Lajos) gyakorlatilag magát Sára Sándort jeleníti meg, a filmfőiskolára áhítozó fiatalt, akit politikai okokból (mert apját egy nevetséges ügyből kifolyólag börtönbe zárják) nem veszik fel a filmművészeti főiskolára. Egy klasszikust (Bródy János) idézve, ami a filmben látható, az Sárával vagy így megtörtént vagy megtörténhetett volna.

A filmet megjelenésének idejében "lírai dokumentarizmus"-ként aposztrofálták a film stílusát. Lírai, a képek szépsége miatt ez nem igényel további magyarázatot. Dokumentarista, mivel a filmnek nincs olyan értelemben vett lineáris történetvezetése, mint a legtöbb hagyományos értelembe vett nagyjátékfilmnek, inkább a Sára által megélt valóság bemutatása a cél. Két - alig összekapcsolódó - részre bomlik az alkotás, az első Iliászhoz, a görög partizánhoz kapcsolódik, a második pedig az erdei cigánytelephez. (Ne felejtsük el Sára Cigányok - 1962 című rövidfilmjét, mely előtanulmányként is felfogható ehhez a részhez)

Sára Sándor

Az első (görög) részben a rendezőt megszemélyesítő Pásztor Balázs, miután az negyvenes évek végén nem vették fel a Filmművészeti Főiskolára, elmegy földmérőnek, ahol összebarátkozik a görög forradalmárral. Ha már itt tartunk, talán nem olyan sokan tudják a mai fiatalok közül, hogy Görögországban a második világháború után polgárháború tört ki, és a kommunisták kénytelenek voltak elhagyni hazájukat, sokan menekültek az akkori kommunista országokba. Hazánkba körülbelül 7000 görög menekült érkezett, akiket az ország különböző pontjain helyeztek el. Ma is létező örökségük ezeknek a menekült görögöknek A DUnaújváros melletti Beloiannisz nevű település, amit annak a közel 400 görög családnak alapítottak és építettek az ötvenes évek elején, akik addig a Köbányai Dohánygyár egyik raktárépületében voltak elszállásolva. A filmbeli Iliász és felesége tehát egy ilyen hithű, kommunista menekült volt.

Pásztor Balázs földmérő munkája során a tiszai duzzasztógát építésekor megtapasztalja hogy a rendszert (igen, a kommunista rendszert!) nem érdekli az embereket érintő következmények. Ezen Iliász felháborodik. De amikor a rádióban hallgatják a Rajk-per közvetítését... (ebből tudhatjuk, hogy ekkor 1949-ben lehetünk) ... nem hisz Rajk ártatlanságában. (micsoda??? 1968-ban a Rajk-perről lehetett beszélni? Hisz abban Kádár is nyakig benne volt, és nyilván pontosan tudta, hogy Rajk - amivel vádolták - abban biztosan ártatlan volt. Belügyminiszterként nyilván osztozott a rendszer bűneiben, de amivel a koncepciós perben vádolták - Jugoszláviának való kémkedés - abban ártatlan volt. Kádár és Farkas Mihály vezették Rajkék kínzásoktól sem mentes kihallgatását... és ez a téma szóba kerülhetett 1968-ban? Hát ez meglepett... talán azt gondolták, hogy ez a film annyira marginális, hogy senki sem fogja megnézni??? Tanácstalan vagyok a választ illetően)

Következő közös megbízásuk egy tanyaközpont kiépítése. Ezt szokták téeszesítésnek is hívni (TSZ: termelőszövetkezet), a tanyaközpont vitathatatlanul jobban hangzik. A lényeg, hogy a kommunista eszme jellegéből adódóan a parasztokat rákényszerítették, hogy önkéntesen (hm) adják be földüket a közösbe, és közösen műveljék azt, majd a terményből valamennyit kivehetnek maguknak, de végső soron az államé lett minden... Nos, egy féleértésből adódóan a falu közössége azt hiszi, hogy Iliász (aki számukra mégiscsak a legidegenebb a jött-mentek között) utasítására vitték el egyik hajnalban a falu összes férfiát... és ennek a félreértésnek végzetes következményei lesznek...

Ezután Pásztor Balázs egy erdei munkán kap feladatot, ahol cigány favágókkal dolgozik. Összebarátkozik a munkásokkal, akik egy erdei cigánytelepen dolgoznak. A körülmények polgári szemmel nézve siralmasak, mégis van bennük valami barátságos, bensőséges. Ágyat még életükben nem láttak, ettől függetlenül szemmel láthatólag jól érzik magukat. Egyszer csak megjelennek a hatóságok és megalázó kezelésnek vetik őket alá tetű-irtás címén. Egészen nyilvánvaló, hogy a jelenetek megtekintésekor mindenkinek a náci haláltáborok hasonló jelenetei jutnak eszünkbe. Érdekes adalék ehhez a szegmenshez, hogy - amennyire utána tudtam olvasni - ezek a megalázó hatósági fellépések nem a Rákosi-korszakban, hanem a hatvanas években (a Kádár-korszakban) történtek valójában. A film nem tér ki arra, hogy a határozottan 1949-re tehető Rajk-peres rádióhallgatás óta hány év telt el a cigány-szegmens időszakáig, tehát, ha magyarázkodni kellett, akkor lehetett azt mondani, hogy ez ismét a Rákosi-rendszer túlkapásairól szól, még akkor is, ha a tájékozattabbak tudhatták, hogy ez (is) Kádárékról szól valójában.

 

Magyarország (MAFILM IV. Játékfilmstúdió), 85 perc, színes, magyar

Rendező: Hintsch György

Amikor láttam, hogy Kabos László ennek a filmnek a főszereplője, gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy egy igazán könnyed, minden komolyságtól mentes vígjátékról lesz szó, hiszen Kabost - főszerepben - másban nem is igen tudom elképzelni.

Kabos tipikusan az a fazon, akinek egyetlen mondatát sem lehet igazán komolyan venni. Arcberendezése és beszédmódja valahogy alapjáraton viccessé teszi. Nem véletlen, hogy Kellér Dezső így köszöntötte ötvenedik születésnapján:

"Egy színész karrierjét sok veszély fenyegeti. A naiva felett eljárhat az idő. A bonviván elhájasodhat. Az énekes berekedhet. Téged kezdettől fogva csak egy veszély fenyegetett. Hogy az idők folyamán megszépülsz. A sors kegyes volt hozzád”.

Gyerekként nekem ő csak "a Kabos" volt, és kicsit értetlenül hallottam, hogy szüleim generációja (vagy az idősebbek) "kis Kabosnak" hívták, esetleg "a vörös Kabos" néven emlegették. Hát persze, mert ott volt nekik Kabos Gyula, akit akkor én még nem ismertem, hiszen az a másik Kabos 40-50 évvel korábbi filmekben játszott. Mindketten sajátosan viccesek voltak, és az az igazság, hogy egyikük sem Kabos néven született, és - bár volt valami családi összefonódás - nem voltak egyenesági rokonok. Akkoriban divat volt a magyar előadóművészeknek magyar hangzású nevet felvenni, így lett Kann Gyulából Kabos Gyula, és Krausz Lászlóból (Kabos Gyula tiszteletére) Kabos László.

Fiatalon bohóc szeretett volna lenni (tökéletes választás lett volna az is!) de végül a Kertészeti Főiskolán diplomázott. Végül a koncentrációs táborbol hazakerülve parodistaként kezdett fellépni, majd egyre több színházi előadásban tűnt fel a nevettető szerepében. Közel tíz év múlva a Lotto reklámarcaként, LOTTO OTTÓ-ként találkozhattak vele a tévénézők rendszeresen. Jómagam is emlékszem ezekre a reklámokra még a nyolcvanas évekből is.

• 
• 
• 

Kabos László már korábban is feltűnt filmekben, de ez volt az a hatalmas közönségsiker, ahol főszereplőként igazán népszerűvé vált. Ráadásul egyszerre két főszerepet is kapott, hiszen egy ikerpár mindkét tagját játszotta ügyes rendezői trükköknek köszönhetően. Ugyanazon a helyszínen felvették külön-külön ugyanazt a jelenetet Kabost mindkét szerepben megmutatva, és a két fél-képet összemontírozták. Ez a hatvanas évek végén nem volt kézenfekvően egyszerű.

Amolyan magyarországi szocialista "koldus és királyfi" történet elevenedik meg előttünk: Az ötvenes években az ikerpár egyik tagja egy ügyes trükkel engedély nélkül Kaliforniába emigrál (akkori kifejezéssel élve: disszidál), míg hebehurgyább testvére itthon marad és éli a kisemberek életét. A Holló testvérek eme "disszidens" tagja nevet is változtat Holló-ról Mr. Helló-ra. 

Íme az itthon maradt Holló elvtárs aki éppen fantasztikus találmányát (tisztító-automata) illusztrálja.

... és Mr Hello, aki nyugati turistaként TouristClub-pecsétjét villantva gyakorlatilag bármit megkaphat. (Ez a TouristClub pecsét valószínűleg valami félreértés lehet, talán a hitelkártyákat vagy a traveller's cheque-et próbálták valami magyarok számára érthető formában megjeleníteni. A filmben bármilyen számlát ezzel a TC pecséttel lepecsételve az kifizetettnek volt tekinthető)

A film csavarja, hogy a két testvér összecserélődik, a gazdag bőrébe bújt hazai testvér természetesen lubickol a korlátlan szabadságot élvező testvér bőrében, de emellett az akarata ellenére a magyar testvér bőrébe bújt amerikai tesó is - jobb híján, kicsit bosszankodva - kihasználja a helyzetet...

A filmnek mai szemmel is vannak igen vicces jelenetei, de teljes egészében csak azok értékelhetik a helyzetek teljes komikumát, akik legalábbis tisztában vannak a hatvanas évek viszonyaival. A rendszer lenézően beszélt a kapitalistákról, ám amikor ezen országok képviselői itt költötték el konvertibilis valutáikat akkor mindenki hajbókolt körülöttük és számukra minimális összegért teljes kényeztetésben részesültek. Emlékszem, amikor az NSZK-ba szakadt rokonok hazalátogatva elképedve áradoztak, hogy itt minden milyen olcsó... Hát persze, az ő erős valutájukhoz képest igen, minden olcsó volt... más kérdés, hogy sok mindent nem lehetett kapni... 

Egyetlen túlzás talán a strandon elkerített rész (ma VIP-nek neveznék), melyre ki van írva, hogy "nur für Dollar", azaz csak Dollárral lehet ott fizetni. Egyébként is... miért németül írnák ki azt az üzenetet, amit az amerikaiaknak szánnak... Egyébként, ha ilyen elkerített részek nem is voltak a strandon, úgynevezett diplomata boltok voltak, ahol csak valutáért lehetett vásárolni. Itt olyan árukat árultak, melyeket a vámosok a határon elkoboztak a hazautazóktól. Ezekre a boltokra nagyon jól emlékszem, mert tinédzserkoromban innét szereztem be(aranyáron) a BRAVO magazinokat. Emlékeim szerint itthon egyébként a dollár-használat elenyésző volt a nyugat-német Márkához képest... 

A fenti ironikus jelenetek bizonyos szempontból rendszerkritikusnak is felfoghatók, annyira, hogy bár itthon hatalmas kasszasiker volt, a szomszédos "baráti" szocialista országokba nagyon sokáig nem merték exportálni. Nálunk ezek a produkciók (Hofi is ide sorolható) olyan szelepek voltak, ahol a rendszer kicsit kiengedte az elégedetlenekben felhalmozódó gőzt.

A film egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor egy szálloda sztriptíz-bárjában a táncoslány eljut ahhoz a ponthoz, hogy végre valami "izgalmas" látszódjon, akkor a konferancié leállítja a műsort, és jelzi, hogy a forintban fizető nézők számára eddig tartott az előadás... a műsor kicsit tovább megy, majd a többi szocialista ország állampolgárainak is ki kell menniük... ezután kis idővel a dínárral (jugoszlávok) és rubellel (szovjetek) fizetőknek is el kell hagyniuk a bárt, és csak a konvertibilis valutával fizetők nézhették meg az utolsó ruhadarabok levételét. (A jugoszlávok érdekes helyzetben voltak, elvileg szocialisták voltak, de sok szempontból mégis kapitalista jelleget öltöttek, emlékszem, náluk például a boltokban hivatalosan lehetett nyugati hanglemezeket kapni) A sztriptíz-jelenet nem csak vicces volt, de összességében nagyon szépen, ízlésesen is volt leforgatva. A műsor alatt szóló dal meg egyenesen parádés. Próbáltam kinyomozni, hogy ki írta és énekli ezt a számot, de sehol nem találtam nyomát... Ha valaki véletlen tudja szerzőit, előadáóját és címét, örömmel várom a kommentben!

Kabos mellett emlékezetes Medveczky Ilona szereplése is, aki a gazdag testvér feleségét alakítja. Állítólag a rendező kölcsönkérte a filmhez Medveczky luxusautóját, egy Ford Thunderbird-öt (akkoriban nem sok ilyen jármű volt itthon), és a művésznő cserébe azt kérte, hogy ne csak az autó, hanem ő is kapjon szerepet a filmben.

• 
• 
• 

Én ezt egyáltalán nem bántam, sőt, így most már teljesen világossá vált számomra, hogy miért bolondultak érte akkoriban tömegesen a férfiak.  (Az alábbi képek egyikén Szécsi Pál is feltünik egy pár másodperces mellékszerepben)A nagy sikerre való tekintettel néhány év múlva a rendező készített egy nagyon hasonló filmet Hét tonna dollár címmel, mely nem közvetlen folytatása ennek az alkotásnak, de stílusában, és Kabos László főszereplése miatt gyakorlatilag második résznek is tekinthető. (Sajnos nem lesz rajta a 303-as listán) Ennek a másodiknak a sikere kicsit elmaradt ettől az első nekifutástól. Én a Hét tonna dollárt már korábban láttam, és nekem az még ennél is jobban tetszett, mindenképpen érdemesnek tartom mind a kettő megtekintését.

 

 

Magyarország (Balázs Béla Stúdió), 13 perc, ff., magyar

Rendező: Gazdag Gyula

Schirilla Györggyel kapcsolatban az első emlékeim gyerekkoromból rémlenek. Valahol a Felszabadulás tér (ma Ferenciek tere) környékén - talán az aluljáróban - dedikálta valamelyik könyvét. Mivel olyan furán hangzó neve van, emlékeztem rá, hogy apám említette őt nem sokkal később, amikor a Híradóban mutatták ahogy ugyanő átússza a jeges Dunát. Amolyan csodaembernek, szupermennek láttam akkoriban, olvastam, hogy speciális étrendet tart, és mennyire odafigyel az egészséges életmódra és annak népszerűsítésére. Aztán csalódottan hallottam, hogy hatvanévesen elhunyt, és ezzel el is könyveltem magamban, hogy ezek szerint ő sem volt birtokában az örök (vagy a hosszú élet) titkának. Csak, most, amikor ehhez a rövid kis dokumentumfilmhez előkészülve olvastam utána Schirilla György életének, csak most derültek ki számomra olyan részletek életéből, amik egész más megvilágításba helyeztek mindent. Ettől függetlenül én soha nem fogom magamévá tenni a vegetáriánus álláspontot, főleg nem abból az okból, mely szerint el kellene ítélnünk az állatok - húsevéshez nélkülözhetetlen - leölését... Innét már csak egy lépés lenne, hogy a többi ragadozó állat számára is megtiltsuk más állatok elejtését... és mondjuk elkezdjünk az oroszlánoknak húshelyettesítő táplálékot kifejleszteni... bár... ahogy haladnak a dolgok, és ma egyre divatosabb magyarázkodni olyan dolgokért, amiknek "elkövetése" 30-40 évvel ezelőtt még teljesen normális volt... simán el tudom képzelni, hogy - ha megélem - 20 év múlva társaságban csak suttogva merem majd szóba hozni azt a BBQ oldalast amit tavaly tavasszal a kertben sütöttem... jobb ha akkor majd senki nem hallja majd, hogy én még ettem állati húst... 

Na de eme disztópikus eszmefuttatás helyett térjünk vissza Schirilla György életére.

Elmondása szerint Schirilla György valamilyen súlyos szívbetegséggel született, és az orvosok azt a szülők számára kegyetlen prognózist adták, hogy jó, ha a gyerek megéri a negyven évet... Ha ez nem lett volna elég, a kis Gyuri tizenegy évesen járványos gyermekbénulás miatt kerekesszékbe került. (Ma már erre mindenkit oltanak,  akkor még nem volt rá oltás) Mindkét lába lebénult és két évig kórházban kezelték emiatt. Akkor ott, a kórházban megfogadta, hogy ha egyszer ebből kigyógyul, és lábra tud állni, akkor egy olyan teljesítményt visz véghez, amit más addig nem tudott megtenni...

Végül nagy nehezen lábra tudott álni, de a betegségnek súlyos nyoma maradt, mindkét lába nehézkesen mozgott. Ráadásul az egyik lábán az izom látványosan elsorvadt, amolyan vékony kis satnya lett... A sok megpróbáltatás után az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy egy számára fontos lány kigúnyolta elsorvadt lábát. Egy tinédzsernek ez felér egy szíven szúrással... nem látott jobb kiutat ebből, mint belevetni magát a jeges Dunába. Az ugrás előtti pillanatban ez még jó ötletnek tűnt, de a vízbe érve már nem annyira. Sikerült megmenekülnie, és ha igaz a feltételezés, akkor a jeges víz hatására mindkét lábán beindult a vérkeringés annyira, hogy minden felnőttkori képen láthatóan teljesen normális lett mindkét lába.

Erre a vízbe ugrásra emlékezve, na meg a kórházban tett fogadalom miatt, - azaz valami olyan tenni, ami másnak nem megy - ezután minden évben átúszta a jeges Dunát. Jól emlékszem, hogy a nyolcvanas években (de talán később is) minden évben látható volt a Híradóban ez az esemény. 

A jeges átúszásokon kívül a másik hozzá köthető sport-teljesítmény a maratoni táv sokszorosát meghaladó futásai voltak. 1967-ben harminckét nap alatt elfutott Budapestről Moszkvába. 2216 km-t megtéve kb 202 óra összesített futóidővel. Persze közben itt-ott megpihent... Például Kenderesen is. 

Ennek apropóján 1968-ban a kenderesi tanács elhatározta, hogy az épülő szövetkezeti vendéglőt róla nevezik el, és ehhez kapcsolódóan egy eseményt is szerveztek. Méghozzá felkérték Schirillát, hogy az adott alkalomra (és a moszkvába tartó futás évfordulójára) fusson el Kenderesre (142 km futótáv), hogy megérkezésekor gyakorlatilag ő avassa fel a róla elnevezendő vendéglőt. 

Erről az eseményről készült ez a dokumentumfilm. Nem szabad túlságosan komolyan venni, mint ahogy a film sem vesz komolyan semmit. A még filmművészeti főiskolás Gazdag Gyula egy Esti Hírlap cikk alapján értesül az eseményről, és úgy dönt, hogy megcsinálja ezt a filmet. 3 fős stábot visz magával, autóval követik a futót, néha futás közben is interjúvolják, és 16 mm-es kézikamerával, önköltségen rögzítik a futást és persze az indulást valamint a megérkezés igen kínos pillanatait is. Nem Schirilla miatt volt kínos, de láthatóan számára mindenképpen az volt. A csúcspont talán a város tanácselnöke (ma úgy hívnák: polgármester) által elmondott - hát, hogy is mondjam - általános iskola első osztályos színvonalú versike volt, melyről nem emlékszem, hogy sikerült-e benne bármelyik mondatot értelmesre alakítani... Egyébként a film címe is ennek a köszöntő-vesikének az egyik sora: "...hosszú futásodra mindig számíthatunk..."

Schirillát nézve - szomomra egyértelmű, hogy - nem különösebben érezte magát jól ebben a nagyon mesterkélt, őt ünneplő hivatalos rendezvényen... de elismerésre méltó türelemmel állta a sarat, holott a 142 km után nyilván jobban esett volna egy kis nyugodt pihenés, amit végül megérdemelten meg is kapott... ebben a masszáskádban a hatvanas évek vége lévén emberi erő általi meghajtással...

A slusszpoén az egész szürreális rendezvény kapcsán, hogy még a romlott pártállam törvényei is tiltották, hogy élő emberről bisztrót nevezzenek el, ezért végül nem Schirilla bisztró lett az általa felavatott vendéglátóipari egység, hanem nemes egyszerűséggel Sport bisztró. 

Ez a kis 13 perces szösszenet a korszak karikatúrájaként remek lehetőséget ad az akkor még nem élők számára, hogy egy kis betekintést kapjanak a hatvanas évek hangulatába. Schirilla teljesen vétlen, láthatóan úgy került csak bele, mint Pilátus a krédóba. Elfogadta, hogy ez van, ő mindennek ellenére csak futni, sportolni, és egészségesen élni szeretett volna, ameddig a sors ezt megadta neki.

 

 

Magyarország (MAFILM 3.Stúdió), 75 perc, ff., magyar

Rendező: Bácskai Lauró István

A bűnügyi filmek, más néven krimik nem voltak túl gyakoriak a magyar filmtörténelem első 5-6 évtizedében. A 303 lista eddigi filmjei közül nem is emlékszem, hogy lett volna klasszikus értelemben vett krimi. Még Hitchcock utánérzés sem...

Most viszont elérkeztünk a műfaj sajátosságait minden tekintetben magán hordozó első magyar alkotáshoz a listán, mely az akkori hírek szerint a közönség körében is igen népszerű volt, és ezzel megnyitotta a kapukat a krimik előtt, tulajdonképpen a hetvenes évek bűnügyi tévéfilmjeinek az előfutára lett belőle.

Aki amolyan igazi körömrágós izgalmakra számít, annak azért meg kell mondanom, hogy egy icipicit eljárt felette az idő, de nem olyan nagyon, mint ahogy előzetesen sejtettem.

Ja, és mielőtt belemegyünk a részletekbe, itt az ideje emlékeztetni magunkat, hogy a Kovács Kati maraton végére értünk... Zsinórban négy filmben láthattuk főbb szerepekben, most ez a sorozat lezárul....

Ha krimikről beszélünk, két nagyon eltérő típust szoktam megkülönböztetni. Az én besorolásom szerint vannak a klasszikus "whodunit" (Ki tette?) krimik, mint mondjuk jellemzően az Agatha Christie történetek, ahol van egy gyilkosság, van bizonyos számú gyanusított, akik közül a detektív (de néha csak egy ráérő nyugdíjas hölgy) kinyomozza, hogy ki a gyilkos. És persze általában végül az lesz a jó megoldás, akire az olvasó/néző a legkevésbé sem gondolt. És van az inverted detective story (fordított felállású krimi), mint például a Columbo epizódok, ahol az elejétől fogva pontosan tudjuk (és sokszor látjuk is) a gyilkosság elkövetőjét, és néha bosszankodva nézzük, hogy a csetlő-botló nyomozó szinte semmi jelből rájön, hogy ő a gyilkos. Bevallom, engem Columbo inkább idegesített, mint tetszett, még akkor is, ha maga a karakter persze nekem is szimpatikus volt.

A hamis Izabella a klasszikus módon indít. Egy tanárnő (Ruttkai Éva) elkezd kutatni egyik tanítványa (Kovács Kati) után, aki már több mint egy hete nem jár iskolába. Annyit sikerül megtudnia, hogy elköltözött otthonról egy idős hölgyhöz, akinél takarít a lakhatásért cserébe. A tanárnő fel is keresi a megadott címet, egy rózsadombi villát, ahol senki nem fogadja a csöngetését, de a nyitott ajtón belépve rémülten látja, hogy az idős főbérlő hölgyet megölték. Abban az egy dologban tehát gyakorlatilag mindvégig biztosak lehetünk, hogy nem a tanárnő a gyilkos, de rajta (és persze a rendőrökön) kívűl gyakorlatilag mindenki gyanús egy kicsit aki a gyilkosság napján megfordult a villa kertjében vagy magában a villában.

A rendőrök a kor szelleméhez teljesen illően a jól szituáltabb állampolgárokkal viszonylag udvariasan beszélnek, az eltűnt lány udavarlóját, aki - valljuk be, az elejétől kicsit gyanús - simán leüvöltik, ha (tanúként) nem akar válaszolni minden kérdésükre.

A rendőrség tele van nagyágyúkkal... ha nem is nyomozatilag... hát színészileg: Bujtor István, Mády Szabó Gábor (a fenti képen jobbra), Antal Imre (!), Madaras József, Stankai István, és szerintem néhányukat ki is felejtettem. A gyanusítottak köre is elég illusztris... A fenti képen balra például a Gyenge Árpád által remekül alakított sunyi, hazudozó "maszek" fényképész, de van még svájci magyar disszidens (Pécsi Sándor) is, és rajtuk kívül is akadnak gyanús figurák, beleértve persze az eltűnt diáklányt, aki időközben előkerül... és megtudjuk miért hamis, és egyáltalán ki is az a címadó Izabella. (nem árulok el nagy titkot: egy bélyegen látható spanyol királynő). A bélyeg százezerbe kerül, és akkor esik le a nyomozók álla, amikor megtudják, hogy ez az összeg nem forintban, hanem svájci frankban értendő... Hát százezer svájci frank ma is elég szép összeg, 1968-ban pedig elképzelhetetlenül nagy összeg lehetett... akkora, hogy van, akinek ölni sem túl nagy ár érte...

Bár maga a bűnügyi volnal is egészen izgalmasan alakult, a film - számomra - legizgalmasabb pillanatai azok voltak, amikor elhagytuk a tett színhelyét, és luxus-szálloda enteriőröket láthattunk, illetve szakszerűen, látványosan leforgatott éjszakai autósüldözés közben a korabeli Rózsadombot, vagy máskor a neonfényektől ragyogó éjszakai belvárost csodálhattuk. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a mai viszonyokhoz képest milyen kevés autó volt a hatvanas évek végén Budapesten. Nem az éjszakai forgalomból lehetett ezt leszűrni (akkoriban éjszaka szerintem gyakorlatilag nem is volt forgalom), hanem abból, hogy olyan belvárosi utcákban ahol ma nagyítóval sem lehet szabad helyet találni, ekkor még egyetlen autó sem parkolt....

• 
• 
• 

Bácskai Lauró István első filmje tehát remekül sikerült bemutatkozás lett. Még egyszer fogunk vele találkozni egy ifjúsági tévésorozatból készült film kapcsán tíz évvel később. (Keménykalap és Krumpliorr).