Japán (Kindai EIga Kyokai, Tokyo Eiga), 103 perc, ff., japán
Rendező: Kaneto Shindo
Producer: Hisao Itoya, Tamotsu Minato, Setsuo Noto)
Rögtön el szeretném oszlatni a cím okozta esetleges félreértést: Az onibaba egyszerűen a japán cím kiejtés szerinti átirata. Nincsen itt semmiféle baba. Az onibaba japánul boszorkányt jelent.
鬼 - oni, démon(i) - a plakáton ez a felső kandzsi, a nekünk európaiaknak a poszteren felfestve szinte felismerhetetlen betű.
婆 - baba, öregasszony, esetleg anyós. (az anyós persze önmagában is lehet boszorkány!) Kifejezetten pejoratív megszólítás. - ez pedig a plakát alsó betűje. Így, kézírásosítva, ezt sem könnyű összepárosítani a nyomtatottal... még az előzőnél is összetettebb kandzsi.
A kettő összerakva oni-baba, démoni idős asszony, azaz öreg boszorkány.
Szóval azt még egyszer leszögezhetjük, hogy baba semmilyen formában nem fordul elő a filmben. Akkor viszont mi van benne?
Az 1330-as évek Japánjában vagyunk. Pont egy véres időszakban, amikor két sógun hadserege marakodott a hatalomért, egy több, mint ötven éves belháborúba sodorva az országot. A férfiak többségét egyik vagy másik sógun erőszakkal besorozta saját seregébe.
Egy ilyen erőszakkal besorozott férfi anyja, és özvegye úgy vészeli át ezt a sanyarú időszakot, hogy egy japán ezüstfűvel benőtt vidéken az arra tévedő elkóborolt szamurájokat megölik és kirabolják. Fegyvereiket eladva ugyanis élelmet tudnak szerezni maguknak. A hullákat egy mély verembe dobják.
A film egyébként az előbb említett gödör bemutatásával kezdődik:
A gödör.
Mély és sötét.
Ez a sötétség ősidőktől fogva létezik.
Ez alapján azt gondoltam, hogy ennek a gödörnek valami mágikus jelentősége lesz a történetben, főleg miután ez a film kifejezetten horrorként volt beharangozva bizonyos forrásokban. Nos, a gödörnek volt némi jelentősége a történetben, de korántsem olyan erőteljes, mint amire számítottam, és őszintén szólva a horror besorolás is kicsit sántít nekem... Maradjunk abban, hogy ez elsősorban egy jó kis dráma, némi feszültséggel, de horrornak semmiképpen nem nevezném. Még véletlenül sem az ijesztgetés, vagy a félelemkeltés a film elsődleges motívuma.
Már az előző A Homok Asszonya című filmben is észrevehető volt, hogy a japánok nemcsak Hollywoodnál, de az európaiaknál is szabadabban mutatják be a szexualitást. Ezt a filmet látva sokszor úgy tűnik, hogy a meztelenség nem is mindig feltétlenül erotikus, hanem egyszerűen csak természetes a japánok számára.
Egy harcokból hazamenekülő férfi beszámol az idősebb nő fiának (aki egyben a fiatalabb nő férje) haláláról. Udvarolni próbál a fiatal nőnek, az elhunyt férfi anyósa azonban megpróbálja megakadályozni kettejük közeledését. Az idősebb nőnek szüksége van a fiatal nőre, egyedül talán nem tudná eredményesen folytatni a kóbor harcosok kirablását. A fiatal nő viszont nem tud ellenállni vágyainak, és éjszakánként elszökik anyósa felügyelete alól, és átrohan a férfi lakhelyére, hogy vad szeretkezésükben találjon kielégülést.
Egy nap az anyóst egy maszkot viselő szamuráj kéri meg, hogy segítsen neki kitalálni a vad, dzsungel-szerű fű-erdőből. Nem hajlandó levenni maszkját. A nő csapdába csalja, és a katona is beesik abba a gödörbe, ahova a nők áldozataikat dobni szokták...
Természetesen a nő nem bírja ki, hogy utána ne másszon, és le ne vegye a férfiról a maszkot... látni akarja, hogy mi van alatta. És itt - a film utolsó kis részében - válik tulajdonképpen misztikussá, kicsit félelmetessé a történet, amit nyilván nem szeretnék lelőni azok számára, akik még nem látták...
A történet alapja egyébként egy Buddhista példabeszéd volt, melyet a rendező gyerekkorában hallott édesanyjától. Shindo-t egyébként szokás a japán új hullám rendezői közé sorolni. Erről az áramlatról érdemes megemlíteni, hogy Japán volt az egyetlen ország, melyben a szinte az egész világon végig söprő újhullámos mozgalom felülről szervezve, az egyik stúdió kezdeményezésére indult. Egész pontosan a Shochiku stúdió látva, hogy csökkennek a jegyeladások, kitalálta, hogy ha több országban kialakult sikeres új hullámos mozgalom, akkor ideje lenne Japánnak is elindítani a magáét. Mondhatni marketingfogás volt. De tény, hogy lehetőséget adtak bizonyos fiatal rendezőknek, hogy saját elképzeléseik szerint csináljanak filmeket. (ez volt ugyanis az újhullám elsődleges lényege mindenhol) Ideig óráig működött is a dolog, átmenetileg meg is nőttek a jegyeladások.
1964-ben azonban már túl vagyunk ezen a rövid fellendülésen. Shindo igen kis költségvetéssel, kis stábbal dolgozott. Kicsit több, mint két hónapot forgattak ebben a természetvédelmi körzetben.
Ha már látjuk ezeket a gyönyörű képeket, akkor nézzük pontosan mi is ez a növény, mely a film szinte minden percét körül veszi? Nos ez a már említett japán ezüstfű, melyet japánul suzuki-nak hívnak, és amely 150-180 centiméterre nő. Ez jól látható azokban a gyönyörű jelenetekben, ahol a fiatal özvegy rohan az éjszakában a rá váró férfi karjai közé.
Több szempontból is adja magát az összehasonlítás igénye a lista ezt megelőző - ugyancsak remek - japán filmjével, a már említett A Homok Asszonyával.
Mindkét filmben körülveszi, és szinte megfojtja a szereplőket valamilyen szinte áthatolhatatlan természeti akadály. A korábbi filmben a homoksivatag, itt pedig a sűrű fű-erdő.
Mindkét filmben van egy iszonyúan mély gödör. Igaz, ott főleg annak a mélyén zajlik a történet, itt viszont jórészt kívül maradunk, csak egyetlen egyszer merülünk alá...
Hasonlóan lazán kezeli a két film a meztelenséget. Ráadásul sok esetben a meztelenség nem is feltétlenül hordoz erotikus tartalmat, és ez igencsak meglepi a nézőt. A két nő például olyan ruhát hord, amiből legtöbbször kilátszik a mellük. Egyáltalán nem erotikus módon, és ennek nincs is a történetben jelentősége. Mégis annyira szokatlan, hogy kicsit elvonja az ember figyelmét eleinte. Aztán hozzászokunk, és kifejezetten autentikusnak érezzük.
Nálunk 5-6 éves késéssel, csak 1970-ben mutatták be ezt a filmet. Ekkora csúszás egyébként nem volt különösebben szokatlan akkoriban. Sőt, az volt az igazán furcsa, ha egy külföldi (ráadásul "nyugati" - még ha Japán voltaképpen keletre is van) film azonnal bekerült filmszínházainkba.