Japán (Kindai EIga Kyokai, Tokyo Eiga), 103 perc, ff., japán

Rendező: Kaneto Shindo

Producer: Hisao Itoya, Tamotsu Minato, Setsuo Noto)

Rögtön el szeretném oszlatni a cím okozta esetleges félreértést: Az onibaba egyszerűen a japán cím kiejtés szerinti átirata. Nincsen itt semmiféle baba. Az onibaba japánul boszorkányt jelent.

鬼 - oni, démon(i) - a plakáton ez a felső kandzsi, a nekünk európaiaknak a poszteren felfestve szinte felismerhetetlen betű.

婆 - baba, öregasszony, esetleg anyós. (az anyós persze önmagában is lehet boszorkány!) Kifejezetten pejoratív megszólítás. - ez pedig a plakát alsó betűje. Így, kézírásosítva, ezt sem könnyű összepárosítani a nyomtatottal... még az előzőnél is összetettebb kandzsi.

A kettő összerakva oni-baba, démoni idős asszony, azaz öreg boszorkány.

Szóval azt még egyszer leszögezhetjük, hogy baba semmilyen formában nem fordul elő a filmben. Akkor viszont mi van benne?

Az 1330-as évek Japánjában vagyunk. Pont egy véres időszakban, amikor két sógun hadserege marakodott a hatalomért, egy több, mint ötven éves belháborúba sodorva az országot. A férfiak többségét egyik vagy másik sógun erőszakkal besorozta saját seregébe. 

Egy ilyen erőszakkal besorozott férfi anyja, és özvegye úgy vészeli át ezt a sanyarú időszakot, hogy egy japán ezüstfűvel benőtt vidéken az arra tévedő elkóborolt szamurájokat megölik és kirabolják. Fegyvereiket eladva ugyanis élelmet tudnak szerezni maguknak. A hullákat egy mély verembe dobják.

A film egyébként az előbb említett gödör bemutatásával kezdődik:

Ez alapján azt gondoltam, hogy ennek a gödörnek valami mágikus jelentősége lesz a történetben, főleg miután ez a film kifejezetten horrorként volt beharangozva bizonyos forrásokban. Nos, a gödörnek volt némi jelentősége a történetben, de korántsem olyan erőteljes, mint amire számítottam, és őszintén szólva a horror besorolás is kicsit sántít nekem... Maradjunk abban, hogy ez elsősorban egy jó kis dráma, némi feszültséggel, de horrornak semmiképpen nem nevezném. Még véletlenül sem az ijesztgetés, vagy a félelemkeltés a film elsődleges motívuma.

Már az előző A Homok Asszonya című filmben is észrevehető volt, hogy a japánok nemcsak Hollywoodnál, de az európaiaknál is szabadabban mutatják be a szexualitást. Ezt a filmet látva sokszor úgy tűnik, hogy a meztelenség nem is mindig feltétlenül erotikus, hanem egyszerűen csak természetes a japánok számára. 

Egy harcokból hazamenekülő férfi beszámol az idősebb nő fiának (aki egyben a fiatalabb nő férje) haláláról. Udvarolni próbál a fiatal nőnek, az elhunyt férfi anyósa azonban megpróbálja megakadályozni kettejük közeledését. Az idősebb nőnek szüksége van a fiatal nőre, egyedül talán nem tudná eredményesen folytatni a kóbor harcosok kirablását. A fiatal nő viszont nem tud ellenállni vágyainak, és éjszakánként elszökik anyósa felügyelete alól, és átrohan a férfi lakhelyére, hogy vad szeretkezésükben találjon kielégülést.

Egy nap az anyóst egy maszkot viselő szamuráj kéri meg, hogy segítsen neki kitalálni a vad, dzsungel-szerű fű-erdőből. Nem hajlandó levenni maszkját. A nő csapdába csalja, és a katona is beesik abba a gödörbe, ahova a nők áldozataikat dobni szokták...

Természetesen a nő nem bírja ki, hogy utána ne másszon, és le ne vegye a férfiról a maszkot... látni akarja, hogy mi van alatta. És itt - a film utolsó kis részében - válik tulajdonképpen misztikussá, kicsit félelmetessé a történet, amit nyilván nem szeretnék lelőni azok számára, akik még nem látták...

A történet alapja egyébként egy Buddhista példabeszéd volt, melyet a rendező gyerekkorában hallott édesanyjától. Shindo-t egyébként szokás a japán új hullám rendezői közé sorolni. Erről az áramlatról érdemes megemlíteni, hogy Japán volt az egyetlen ország, melyben a szinte az egész világon végig söprő újhullámos mozgalom felülről szervezve, az egyik stúdió kezdeményezésére indult. Egész pontosan a Shochiku stúdió látva, hogy csökkennek a jegyeladások, kitalálta, hogy ha több országban kialakult sikeres új hullámos mozgalom, akkor ideje lenne Japánnak is elindítani a magáét. Mondhatni marketingfogás volt. De tény, hogy lehetőséget adtak bizonyos fiatal rendezőknek, hogy saját elképzeléseik szerint csináljanak filmeket. (ez volt ugyanis az újhullám elsődleges lényege mindenhol)  Ideig óráig működött is a dolog, átmenetileg meg is nőttek a jegyeladások.

1964-ben azonban már túl vagyunk ezen a rövid fellendülésen. Shindo igen kis költségvetéssel, kis stábbal dolgozott. Kicsit több, mint két hónapot forgattak ebben a természetvédelmi körzetben.

Ha már látjuk ezeket a gyönyörű képeket, akkor nézzük pontosan mi is ez a növény, mely a film szinte minden percét körül veszi? Nos ez a már említett japán ezüstfű, melyet japánul suzuki-nak hívnak, és amely 150-180 centiméterre nő. Ez jól látható azokban a gyönyörű jelenetekben, ahol a fiatal özvegy rohan az éjszakában a rá váró férfi karjai közé.

Több szempontból is adja magát az összehasonlítás igénye a lista ezt megelőző - ugyancsak remek - japán filmjével, a már említett A Homok Asszonyával.

Mindkét filmben körülveszi, és szinte megfojtja a szereplőket valamilyen szinte áthatolhatatlan természeti akadály. A korábbi filmben a homoksivatag, itt pedig a sűrű fű-erdő.

Mindkét filmben van egy iszonyúan mély gödör. Igaz, ott főleg annak a mélyén zajlik a történet, itt viszont jórészt kívül maradunk, csak egyetlen egyszer merülünk alá...

Hasonlóan lazán kezeli a két film a meztelenséget. Ráadásul sok esetben a meztelenség nem is feltétlenül hordoz erotikus tartalmat, és ez igencsak meglepi a nézőt. A két nő például olyan ruhát hord, amiből legtöbbször kilátszik a mellük. Egyáltalán nem erotikus módon, és ennek nincs is a történetben jelentősége. Mégis annyira szokatlan, hogy kicsit elvonja az ember figyelmét eleinte. Aztán hozzászokunk, és kifejezetten autentikusnak érezzük.

Nálunk 5-6 éves késéssel, csak 1970-ben mutatták be ezt a filmet. Ekkora csúszás egyébként nem volt különösebben szokatlan akkoriban. Sőt, az volt az igazán furcsa, ha egy külföldi (ráadásul "nyugati" - még ha Japán voltaképpen keletre is van) film azonnal bekerült filmszínházainkba. 

Brazília (Copacabana Films, Luis Augusto Mendes Prod.), 110 perc, ff., portugál

Rendező: Glauber Rocha

Producer: Luiz Paulino Dos Santos, Luiz Augusto Mendez)

Az 1963-as Vidas Secas kapcsán már említettem a brazil cinema novo mozgalmat, mely a negyvenes években virágzó olasz neorealizmus és az ötvenes évek végén kezdődő francia újhullám tovább-gyűrűzésének is tekinthető. Ennek a mozgalomnak többnyire Rochát tekintik elsőszámú vezéralakjának. A cinema novo leginkább szembetűnő motívumai a társadalmi egyenlőtlenségek felmutatása, és az akkori brazil mozira jellemző kommersz megoldásoktól való eltávolodás valamilyen intellektuálisabb irányba.

Ez legtöbb esetben abban fejeződött ki, hogy a társadalom mélyen élő rétege került a cselekmények központjába. Ez a film is úgy indul, mint egy jó kis unalmas neorealista alkotás: Rocha hosszasan mutatja a mélyszegénységben élő Manoel és Rosa életét, ahogy kezdetleges faszerszámaikkal, monoton unalomban készítik maguk számára a betevő falatokat...

A film élesen három részre tagolódik, és a puritán, realista első harmadból egy köztes harmadon keresztül jutunk majd el az utolsó harmad szinte teljesen eszement, misztikus fantáziájába. Imádom a szürreált, és nem is sejtettem, hogy mi vár majd ama utolsó harmadban, sőt fogalmam sem volt arról, hogy majd ennyire elcsúszunk egy másik irányba, de itt, az első harmadban hamar leizzadtam arra gondolva, hogy ezt a sivár monotóniát kell majd közel két órán keresztül végigszenvednem... 

Itt jegyzem meg, hogy a némafilmes korszak megedzette a türelmemet, szóval ilyen pár órás monotónia nem okoz olyan eget rengető megpróbáltatást a számomra, mégis volt a filmnek egy pontja - a második harmadban - amikor komolyan elgondolkoztam rajta hogy elveimet félredobva félbehagyom ezt a filmet, de ott egy csecsemő hidegvérrel való teljesen értelmetlen legyilkolása húzta ki a gyufát nálam. Szerencsére sikerült túllépnem a traumán, mert a harmadik harmad - szinte - mindenért kárpótolt.

Na, de visszatérve a realista első harmadra: Manoel megöli munkaadóját, mivel az pökhendi módon megpróbálja ráverni néhány marha elhullása okozta anyagi kárát. Ennek következtében a házaspár menekülni kénytelen a sertao-ba, a "vadország"-ba, ahol amolyan vadnyugati körülmények uralkodnak. A filmet egyébként Bahia államban, Brazília észak-keleti részén forgatták, mely tényleg elég sivár és lepusztultnak tűnik ahhoz, hogy megfelelő háttérként szolgáljon ehhez a történethez.

Megérkezve a stílusában és helyszínében is elkülönülő második harmadba, Manoelék összetalálkoznak egy szektával, melyet az eszelős Sebastiao vezet.

A szektavezér kezében állandóan egy hatalmas fakereszt van, melyet az őrült vezető gyakrabban használ lándzsának, mint amire vallási jelképként elméletileg használni hivatott...

A vezető eleinte a hegy túloldalán található paradicsomi helyről papol, ahol a lovak virágot legelnek, a gyerekek tejet isznak a folyókból, stb., stb... Idővel kiderül, hogy mindezek előtt valamiféle felkelésnek kell történnie... önmagában nem lesz elég tehát átvándorolni a hegy túloldalára... Követői vakon bíznak benne - így szokott ez lenni a szekták vezetőivel... - ő meg egyre több lemondást és önfeláldozást követel híveitől. 

Végkimerülésig egrecíroztatja Manoelt a lelki üdve eléréséért, és amikor már semmi más nem jut Sebastiao eszébe, amivel a férfit kínozhatná... azt nyilatkoztatja, hogy Manoel feleségéből ki kell űzni az ördögöt, és még gyermekéről is le kell mondania, hogy Istenhez igazán közel kerülhessen... Nos, itt jött a jelenet, melynek befogadása igen megterhelőnek bizonyult számomra...

Közben a katolikus egyház papjai konkurenciát látnak az elmebeteg vezérben, és egy bérgyilkost - Antonio das Mortes - bérelnek fel a szekta felszámolására. Beszédes név egyébként, hiszen a mortes halált jelent portugálul.

Manoel és Rosa életét megkíméli a kivégző-csapat, hogy hírmondói maradjanak a vérengzésnek...

És itt váltunk át a harmadik harmadra, amikor is az újra vándorlásra kényszerülő pár egy újabb elmebetegbe fut bele: Corisco kapitányba, a cangaceiros-ok egyik utolsó képviselőjébe...

Róla már első ránézésre lerí, hogy nincs ki az összes kereke, de most már csodálkoznánk, ha Manoel nem válna első szóra az idióta őszinte hívévé...

Ha már itt tartunk... mik azok a cangaceiros-ok? Kicsit westernes jellegű igazságosztók, banditák, de egyben a gyengék védelmezői is... gyakorlatban azonban inkább a gazdagok gátlástalan kirablói, és szép nőik megerőszakolói...

Ebben a harmadban szinte végképp elhagyjuk a realitás talaját, de nem baj, én ezt szeretem a legjobban! Viszont itt nem sok értelme lenne a történet további taglalásának... önmagában a kapitány karaktere miatt is kiemelkedik ez a rész az egész filmből! Talán nem is véletlen, hogy bár az ő figurája csak a film utolsó harmadában szerepel, mégis a legtöbb plakáton vele hirdették a filmet!