Nagy-Britannia (Springbok Productions), 112 perc, ff., angol

Rendező: Joseph Losey

Producer: Joseph Losey és Norman Priggen

Az 1001-es listáról ez volt számomra az utóbbi időszak egyik legkülönösebb, legfurcsább filmje. 

Joseph Losey rendezőre általánosságban is jellemző volt ennek a filmnek az egyik legkarakteresebb vonása, nevezetesen, hogy amikor a néző érteni véli, hogy mire megy ki a játék, hogy hova látszik kifutni a történet, akkor rá kell jönni, hogy szépen belesétáltunk a csapdába. Sőt, a végén még arra is rá kell jönni, hogy még az sem egészen egyértelmű, hogy tulajdonképpen mi volt ez az egész... ?

Ez persze nem olyan nagyon nagy baj, hiszen ennek köszönhető, hogy órákkal, vagy adott esetben napokkal később is az ember fejében marad ez a film, próbálva helyére rakni a dolgokat.

Nálunk "A Szolga" címmel ment ez a film a mozikban. Ezt a fordítást kicsit szerencsétlennek tartom. A szolga szó szerintem nem azt a jelentést sugallja, ami itt helyénvaló lenne. "Az Inas" vagy "A komornyik" - azaz egy olyan férfi alkalmazott, aki gyakorlatilag vezeti a háztartást a főzéstől a takarításig, akár még a háziúr tisztálkodásába is besegítve - sokkal szerencsésebb lehetett volna.

A nyugágyon alvó Londoni üzletember, Tony (James Fox) épp beköltözik üresen álló új lakásába. Ahhoz segítségül, hogy a lerobbant ingatlant felújítsa, és utána abban lakjon, felveszi maga mellé Hugo Barrettet (Dirk Bogarde) az inast. 

Az inas tökéletesen végzi a dolgát. Bár vannak apróbb ízlésbeli különbségek közöttük, alapvetően harmonikus kettejük együttélése. Tony barátnője, Susan (Wendy Craig) viszont nem nézi jó szemmel az inas felbukkanását. Kettejük között egy olyan rivalizálás alakul ki, mint amilyenek a jól ismert anyós - meny konfliktusok szoktak lenni.

Később megismerjük az inas húgát is, aki tervezi hamarosan meglátogatni bátyját...

Nagyjából ilyen mederben zajlik a film első negyvenöt perce... amikor váratlanul kiderül, hogy a két férfi közül az egyik nagyon nem az, akinek mutatja magát... nem akarom lelőni, hogy pontosan mi történik, de ahhoz képest, hogy 1963-at írunk - bár igaz, hogy nem Hollywoodban vagyunk - nagyon fülledten erotikus jeleneteket látunk. Olyan irányba megy el a történet, amire nagyon nem számít az ember...

Csak egy példa arra, hogy zéró meztelenséggel is mennyi szexualitást lehet csempészni egy jelenetbe:

A rendező, Losey ekkor már 10 éve elhagyta Amerikát. Ő is egyike volt azoknak, akiket a vérszomjas McCarthy szenátor ellehetetlenített, kommunista gyanú miatt feketelistára került, és így hivatalosan nem rendezhetett. Egy darabig megpróbálkozott más neve alatt tevékenykedni, de a végső megoldás az lett, hogy Angliába emigrált. 

Itt láthatóan lazábbak voltak ekkoriban a filmesek kezét kötő szabályok, mint Hollywoodban. Még egy jó pár évig elképzelhetetlen marad, hogy a tengerentúlon egy olyan (meztelenség nélküli) orgia jelenet kerüljön bele egy filmbe, mint ami eme film végén látható.

Kevéssé ismert film ez, mégis azt kell mondanom, hogy ez az eddig látott 60-as évekbeli filmek közül az egyik kedvencem...

Japán (Daiei), 114 perc, Eastmancolor, japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Masaichi Nagat

A rendezőről, Ichikawaról érdemes megemlíteni, hogy rajz- és bábfilmkészítőént kezdte karrierjét 1936-ban, és onnan váltott az élőszereplős filmekre. A másik dolog, amit több helyen olvastam róla, hogy nem volt kifejezetten sajátos stílusa. Amolyan mindenevő volt, szinte bármihez örömmel nyúlt hozzá. Találkoztunk vele korábban A Burmai Hárfa (1956) című filmnél, és majd hamarosan látni fogjuk, hogy az 1964-es Tokiói olimpiáról is készített filmet. Nagy izgalommal várom azt, hiszen jelen film sejteti, hogy valami különleges látványvilágban lesz részünk.

Ez a film is elsősorban izgalmas képi világa miatt olyan érdekes. Maga a történet már 1935-ben is kicsit ódivatúnak számított, amikor először filmre vitték. 1963-ban Ichikawa a 28 évvel korábbi film főszereplőjével Kazuo Hasegawa-val forgatta újra. 

Tulajdonképpen a gombhoz varrták a kabátot, hiszen Hasegawa számára ez egy jubileumi film volt, egészen pontosan a háromszázadik, amelyben szerepelt, és ehhez kérte fel a Daiei Studios Ichikawa-t a film elkészítésére. 1935-ben, amikor Hasegawa még csak 27 éves volt, lehet, hogy működött vele a dolog, de így 55 évesen a történetet sajnos önmagában zárójelbe teszi az, hogy egy pillanatra sem tudom elhinni az egyébként is kissé pocakosodó ötvenes éveiben járó főszereplőről, hogy női szívek elrablója és mellesleg még a japán harcművészetben is jeleskedik.

Hasegawa egyébként kettős szerepben látható: egyrészt egy Robin Hood jellegű rablót játszik kevésbé jelentős szerepében, másrészt egy onnagatát, azaz a tradicionális japán kabuki színház női ruhába öltözött férfi színészét. 

A kabukiról Az Utolsó Krizantém Története (1939) kapcsán már írtam részletesebben. Itt most csak arra térek ki, hogy a még a tizenhetedik században bizonyos erkölcsi okokból kitiltották a nőket a kabuki színpadról, ezért a női szerepeket is férfiak vették át. Ezek az onnagaták gyakran színpadon kívül is női ruhában, sminkben és nőiesen éltek. Tulajdonképpen a mai transzvesztiták elődei voltak. Illetve vannak is, hiszen a múlt idő használata indokolatlan ez esetben: a kabuki ma is létező és népszerű művészeti ág Japánban. 

Az alábbi képen egy Taichi Saotome művésznevű kortárs kabuki színész látható női jelmezben és civilben.

Az onnagata szerep nem feltétlenül válik kizárólagossá egy kabuki színész életében. Vannak kabuki színészek, akik férfi és női szerepet egyformán vállalnak. Filmünk főhőse, Yukinojo azonban 24 órában onnagata.

A történet dióhéjban: Edo városában jár Yukinojo társulata, ahol elégtételt akar venni azon a három emberen, aki miatt gyerekkorában szülei öngyilkosságba menekültek. Ehhez többek között igénybe veszi egy gyönyörű nő segítségét, aki halálosan szerelmes belé. 

Ez a vonal kicsit bizarrá teszi a történetet, nehéz eldönteni, hogy a gyönyörű fiatal lány szívét vajon a női ruhába bújt férfi dobogtatja meg, vagy az idősödő "nőbe" szeret be, ilyenformán leszbikus érzelmektől fűtve...  ennek kibogozására a film kísérletet sem tesz, úgyhogy mi se bonyolódjunk mélyebben ebbe a problematikába.

Mint bosszúfilm (lásd Kill Bill) akár izgalmas is lehetne, és a főszereplőn kívül tulajdonképpen az összes karakter jól kitalált. Kár, hogy pont a főszereplő teszi hiteltelenné az egészet.

Ebben a filmben azonban van más néznivaló is a cselekményen kívül: a már említett látványvilág! A film 2:35:1 CinemaScope méretarányú, mely nagyon széles, sokkal ritkábban használták, mint a standardnak tekinthető 1,85:1 képarány. Ez a széles képformátum kedvezett a nagy történelmi filmeknek, itt viszont egész más célból került használatra. Itt nincsenek hatalmas totálok gyönyörű tájakról. A film minden másodperce stúdióban készült.

Ellenben ez a széles képarány kimondottan emlékeztet a kabuki színpadkép hasonlóan széles arányára.

Gyönyörű és kreatívan filmezett harcjeleneteket látunk, úgy csillog a fény a szamurájkardon, és úgy suhognak, ahogy suhogni csak filmeken tudnak. (Aki látta a Kill Billt, vagy legalább egy vacak "nindzsás" filmet, az tudja, miről beszélek.

Hogy egyértelművé tegye a rendező, hogy itt valami szokványostól eltérőt látunk, még a zenével is tréfát űz. Bár sok helyen hagyományos japán zenét hallunk, esetenként a legváratlanabb pontokon lágy "cocktail jazz" szólal meg, ami annyira nem ideillő, hogy ettől válik eredetivé az egész. 

雪之丞変化 

Jukinodzso Henge - Így ejtendő japánul a film eredeti címe.

雪之丞 Jukinodzso a film főszereplője,

変化 Henge pedig ebben az esetben szellemet jelent.

Tehát a cím valami olyasmit jelent, hogy Jukinodzso Szelleme.