Lengyelország (Zespół Filmowy Kamera), 62 perc, ff., lengyel

Rendező: Andrzej Munk, Witold Lesiewicz

Furcsa, megdöbbentő, és elgondolkoztató torzó ez a film. Megdöbbentő egyrészt a haláltábor merész, az akkori normákhoz képest igen nyers, realisztikus ábrázolása miatt, másrészt gondolkozásra készteti az embert, hogy vajon milyen lett volna a film, ha teljes egészében elkészül? 

A film rendezője (Andrzej Munk) a film 1961-es forgatása közben 39 éves korában autóbalesetet szenvedett és meghalt. Messze nem volt még leforgatva a teljes film. Kb. mint a Sagrada Familila Gaudí balesetekor.

Ilyen esetben - ha megfelelő szándék van a film bemutatására -, kétféle úton lehet elindulni. Az egyik lehetőség, hogy valaki átveszi a filmet, és saját belátása szerint befejezi. A másik - ahogy ez esetben is történt -,hogy a rendelkezésre álló anyaggal, és a rendezői elképzelés tiszteletben tartásával - amennyire lehet - valamilyen végső formába öntik azt ami már elkészült. Ez esetben az utóbbi történt. Nem tettek hozzá semmit, amit nem Munk forgatott. Kollégája Witold Lesiewicz végezte ezt a rekonstrukciós munkát, amivel 2 évvel Munk halála után végül bemutathatóvá vált a film.

Repüljünk vissza egy kicsit az időben: 1942-ben náciellenes iratok terjesztése miatt letartóztatják a képen látható, bájosan kedves arcú, 19 éves Zofia Posmysz nevű lengyel lányt. Ezek a képek már Auschwitzban készülnek róla, ahova mint politikai elítélt kerül, ahol az elkövetkező három évének túlnyomó részét tölti. Szerencséje van. Túléli 1945-ben az amerikai hadsereg szabadítja ki egy másik táborból. Ha jók az információim, akkor a poszt írásának idején 97 éves.

1959-ben - ekkor már író, újságíróként - Párizsban járt, ahol a Concorde téren egyszer csak meghallott egy félelmetesen ismerős hangot egy német turistacsoport felől. Annak a nőnek a hangját hallotta, aki Auschwitzban az ő SS felügyelője volt, egy bizonyos Anneliese Franzét. Teljesen lemerevedett. Cikáztak a gondolatok a fejében. Jelentse fel, mint háborús bűnöst, vagy csak menjen oda hozzá egyszerűen, és kérdezze meg tőle: "Hogy van Felügyelő Asszony?" Nem mert hátranézni. Pár pillanatig ugyanazt a félelmet érezte, mint 15 évvel korábban a haláltáborban.

Végül amikor másodszor is megszólalt az illető, hátrafordult, hogy jobban szemügyre vegye magának a hang forrását, és azonnal egyértelművé vált, hogy nem egykori felügyelőjét hallotta szólni, csak hangjuk hasonlított. De Posmysz ekkor már nem tudta kiverni a fejéből ennek a majdnem-találkozásnak az élményét. Ebből született 1959-ben az "Utas a 45-ös kabinban" című rádiójáték, melyben viszont valóban létrejön egy ilyen furcsa találkozó...

Íme pár percben ugyanez a történet az írónő saját szavaival elmesélve:

Míg Munk 1961-ben a filmen dolgozott, aközben az írónő a korábbi rádiójátékot dolgozta át regénnyé, mely 1962-ben jelent meg.

A történet egy luxushajón játszódik, amivel egy dél-Amerikában álnéven bujkáló Lisa nevű volt SS felügyelőnő (Aleksandra Slaska) - nyilván álnéven - hosszú idő után először Németországba tart. Férje úgy tudja, hogy ő is fogolyként volt Auschwitzban, és a háborús emlékek miatt nem kívánt eddig szülőhazájába visszatérni.

Lisa a hajó egyik utasában felismeri Marta-t (Anna Ciepielewska) aki az ő felügyelete alatt dolgozott a haláltáborban. Mivel Munk az Auschwitban forgatandó jeleneteket tudta csak felvenni, ezek a hajós jelenetek nem készültek még el halálakor. Nem világos, hogy miért, de rendelkezésre álltak állóképek a hajós jelenetekről. Ezekből az állóképekből a La Jeteé-hez hasonlóan, Lisa szemszögéből elhangzó narrációval készültek el a hajós jelenetek diavetítés szerű ábrázolása. 

A vélhetően közel teljes Auschwitban játszódó múltbeli események pedig hagyományos mozgóképként láthatóak. Ott készültek a felvételek, ahol az írónő maga is raboskodott. Nem díszlet tehát amit látunk, ez az Auschwitzi tábor. A nácik válogatott kegyetlenkedései is vélhetőleg első kézből származó információk alapján kerültek rekonstruálásra.

A film készítéséről szóló dokumentumfilmben valaki elmeséli, hogy Auschwitzban még a kerítésnek is gyilkos hangja volt. Ahogy az irdatlan hosszú árammal teli acéldrótokat mozgatta a szél, olyan dermesztően fémes hangja volt, ami semmihez nem hasonlítható.

Lisa a hajón való furcsa találkozás után először férjének ad elő egy történetet, melyben bevallja, hogy valójában SS felügyelő volt a táborban, és úgy emlékezik vissza, hogy próbálta megmenteni Marta és vőlegénye életét.

Ezután pár pillanatra kilépünk a filmből: egy férfi narrátori hang - akit a film elején is szól pár szót a félkész film sajátosságairól - ejt pár mondatot az el nem készült részekről, majd rögtön ezután kapunk egy kicsit részletesebb, kicsit árnyaltabb képet Lisa és Marta viszonyáról. Ezt már feltehetőleg nem a férjnek meséli Lisa. Talán magának, talán nekünk... elképzelhető, hogy a végső változatban kiderült volna, hogy Marta számára meséli el kettejük kapcsolatát a sajtát szemszögéből. Valószínűleg a regény ad majd pontosabb támpontot, ha elolvasom, hiszen magyar nyelven is elérhető a könyv antikváriumokban. (Egy nő a hajón címmel)

• 
• 
• 

1968-ban egyébként opera is készült a műből, aminek még a filmnél is hányatottabb sorsa volt, ugyanis 2006-ig sehol nem mutatták be, akkor is csak a zeneművet adták elő dramatizálás nélkül, ha jól tudom. 2010-ben volt az első teljes értékű előadás Ausztriában, amiről állítólag DVD kiadás is megjelent. Ugyanebben az évben végre Lengyelországba is eljutott az előadás, majd a következő évben Nagy-Britanniába, és a későbbi években Németországban, az USÁ-ban, Izraelben és Spanyolországban is látható volt. 

Ebben a formájában is remekműről beszélhetünk, de érdemes belegondolni, hogy mi lehetett volna belőle, ha Munknak lehetősége van befejezni is ezt a filmet. Legkönnyebben úgy juthatunk válaszokhoz a film után bennünk maradó sok-sok kérdésre, ha elolvassuk a regényt.

Olaszország (Cineriz, Francinex), 145 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Angelo Rizzoli

Amikor Fellinit kérték, hogy adjon valami támpontot, azzal kapcsolatban, hogy miről is szól ez a film, egy nagyon találó hasonlattal rukkolt elő: Argus, azaz Argosz - a százszemű óriás pásztor a görög mitológiában - alvás közben százból ötven szemét lezárta, ötvenet viszont nyitva hagyott, hogy tudjon figyelni a jószágokra. Mi mindent láthatott egyszerre álmában és a valóságban? 

Ennél jobb összefoglalóját nem is lehetne adni a filmnek. Valóságos képek keverednek álomszerű, szürreális jelenetekkel, és ezzel egy olyan varázslatos alkotás jön létre, mely legjobban talán az alvás és ébredés közötti állapothoz hasonlítható, amikor tudatunk már látszólag átvette az irányítást, de tudatalattink még belepiszkál a rendszerbe.

• 
• 
• 

Ahogy az alábbi kép csapóján is látszik, a film munkacíme FELLINI n. 8 1/2 volt, ami ebben a formátumban a végső változatnál is egyértelműbben jelzi, hogy Fellini nyolc és feledik filmjéről van szó.

De hogy is jön ki pontosan ez a 8 és fél?

1/2. film: A varieté fényei 1950 Alberto Lattuadával közösen, tehát "félfilm"

1 és 1/2. film: A fehér sejk 1951 - ez Fellini első önálló filmje

2 és 1/2. film: A bikaborjak 1953

3. film: Szerelem a városban egyik epizódja 1953, tehát ez is "félfilm"

4. film: Országúton 1954

5. film Szélhámosok 1955

6. film: Cabiria Éjszakái 1957

7. film: Az Édes élet 1960

7 1/2. film: Bocaccio '70 egyik epizódja, tehát ez a harmadik "félfilm".

és végül a 8 és 1/2. film: 8 1/2 1963

A Filmvilág magazinban még 1963 elején is az olvasható, hogy Fellini legújabb filmjének még mindig nincsen címe, ezért ideiglenesen 8 és fél néven emlegetik... nos ez végül így is maradt.

A film középpontjában Guido, a filmrendező áll, akit Fellini kedvenc férfiszínésze, Marcello Mastroianni alakít. Kézenfekvő feltételezés, hogy Guido tulajdonképpen Fellini megszemélyesítője, de Fellinit én megtalálni vélem egy másik szereplőben is, az okoskodó Carini nevű filmkritikusban (Jean Rougeul, az alábbi képen), aki csak mondja, mondja a magáét:

A két alak (rendező és kritikus) akár Fellini belső vívódását is ábrázolhatja...

Bár az Édes Élet is tartalmazott helyenként szürrealizmus felé mutató apró lépéseket, a 8 1/2 az egyértelmű fordulópont Fellini életművében. Ezután kezdődik majd Fellini második - nekem felettébb izgalmasnak tűnő - korszaka.

Egyrészt ez egy összegző jellegű önvallomás, (holott Fellini még csak 43 éves), másrészt utólag visszanézve egyértelmű előrejelzője az előbb említett második nagy korszakának. 

A Como-i tó melletti Cadenabbia nevű fürdőhelyen indítunk, ahol a rendező valamilyen rehabilitációs kezelésen vesz részt. Mint kiderül, egy film elkészítésén kellene dolgoznia, de valahogy elfelejtette, hogy mit is akarna csinálni...  Nemsokára világossá válik, hogy a film, amit látunk, tulajdonképpen az a film, amit a rendező el fog készíteni! (hoppá!, mondtam, hogy szürreális!) A film vége felé Guido a gyönyörű Claudia Cardinale-val beszélgetve vázolja a készülő film egyik jelenetének tervét, mi pedig tudjuk, hogy amit felvázol, azt mi már láttuk elkészülve, hisz ennek a filmnek az elején volt ez a jelenet.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem mindig egyértelmű, hogy mikor állunk a valóság talaján, és mikor lépünk át az álomvilágba... de nem is igazán érdekes. Szerintem akkor jár legjobban a néző, ha nem akar mindent "megfejteni", csak átadja magát az élménynek, első megtekintéskor úgyis csak a felszínt fogjuk kapargatni. Állítólag sokadik megnézéskor is felfedezhetőek benne érdekes részletek. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az egyik jelenetben - mint valami háremben, - megjelenik a rendező életének összes adigi szerelme. 

• 
• 
• 
• 

De a legizgalmasabb vizuális élmény mindenképpen a semmiben gigantikusan magasodó űrhajó kilövő állomás volt, ami annyira nem illik ebbe a filmbe, hogy szinte attól válik tökéletesen a részévé.

• 
• 
• 

Fellini viszonylag korán összebarátkozott Nino Rotával (a filmtörténelem egyik legjobb zeneszerzőjével) akinek zsenialitása megmutatkozik többek között az utolsó jelenetnél is, ahol a film szereplői felvonulnak a gigantikus monstrum szomszédságában. Meg sem kísérlem leírni a jelenet hangulatát, hiszen a zene annyira szerves része, hogy annak hallgatása nélkül fogalmunk sem lehet annak atmoszférájáról. 

Már ott tartottam, hogy elhelyezem itt egy kis videoablakban ezt az zárójelenetet, de rá kellett jönnöm, hogy nagy hiba lenne, hiszen análkül, hogy látnánk az egész filmet, töredékét sem adja a nézőnek, mint ha valaki a film végén látja. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem tudok túlzott lelkesedés nélkül írni erről a jelenetről. Nyilván a zseniális zeneszerzőnek ugyanannyi köze van a parádés végeredményhez, mint a rendezőnek. 

Úgy döntöttem, hogy berakom a zenét, de magát a jelenetet nem. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak ismerős ez az alkotás, mely tökéletesen idézi a cirkusz - önmagában is többnyire - szürreális világát. La Passerella d'Addio a mű címe. Elképesztő, hogy Nino Rota hogy fokozza az ismétlődően visszatérő motívumot körről körre. Mintha mindig lenne egy aduja amivel felül tudja ütni az előzőt. 

Sokan Fellini pályafutása csúcsának tartják ezt a filmet. Hát... majd meglátjuk... Szerintem lesz még itt bőven látnivaló....

Jancsó jutott eszembe erről a filmről (is)... Egy interjúban a riporter szóba hozta egy régi filmjét, mire Jancsó szerényen félbeszakította: "Ugyan... ki néz ma már ilyen filmeket..." nekem a 8 1/2-el kapcsolatban az a kérdésem, hogy ki csinál ma már ilyen filmeket...? 

Külön öröm, hogy a lista négyszázadik filmje egy ilyen egészen remek alkotás!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•