USA (Canyon Cinema)

Rendező: Stan Brakhage

Producer: Stan Brakhage

Nehezen szedem össze a gondolataimat ahhoz, hogy erről a filmről írjak.

Először is, egy művészettörténet előadás jut eszembe, ahol a mainstream-től kicsit eltérő gondolkodású előadó ama véleményének adott hangot, hogy a szürrealizmus, dadaizmus, avantgárd (ide sorolta Picassot vagy Dalít is) mind-mind általa úgynevezett "marketing művészet" kategóriájába sorolandó. Azaz véleménye szerint ezek nem művészetek, csak ügyes marketinggel a művelői elhitetik az emberek többségével, hogy művészetek.

Én akkor ezzel mélységesen nem értettem egyet, ám ezt a "filmet" elnézve kicsit pontosítani vagyok kénytelen az álláspontomat.

Előtte azonban néhány másodpercet tekintsünk meg a filmből:

Illetve még néhány másodpercet:

Azért hagyom kicsit hosszú lére ezeket a betekintőket, mert írnivalóm nem sok lesz vele kapcsolatban:

Hát igen...

Le szeretném szögezni, hogy a szürrealizmust az egyik legizgalmasabb műfajnak tartom. A Délután Szövevényei után szinte borzongtam, annyira tetszett, és azt a filmet sem lehet azzal vádolni, hogy mondjuk valami értelmezhető történettel kínálná meg a nézőt. Itt viszont kísérlet sem kerül arra, hogy valami értelmezhető dolgot lássunk... (félreértés ne essék, ezt az alkotást nem sorolnám a szürrealizmus ernyője alá)

Félek, hogy ha az ember úgy érzi, hogy egy művészeti végtermék olyan szinten van, amit nem tud értelmezni, az nem minden esetben jelenti azt, hogy a befogadóban van a hiba.

Egy nagy pozitívuma van ennek a filmnek: csak harminc perces! Én persze becsülettel végigszenvedtem, hiszen az 1001-es túra legelején szigorúan megfogadtam, hogy minden egyes filmet végig fogok nézni az elejétől a végéig.

Amikor a könyvben olvastam a filmről, és írták, hogy ebben az avantgárd filmben nem nagyon van narratíva, de egy ember a kutyájával próbál feljutni egy hegyre, akkor először azt hittem, hogy szokás szerint egy nagyon zanzásított tartalmat olvasok. De nem! Valóban néha feltűnik olyan képsor, ahol egy férfi és a kutyája egy havas hegyoldalban halad felfelé, de ezek is összemosódó, összevagdalt, zavaros anyagok.

Végig az volt a sejtésem, hogy remek szórakozást nyújthat ez a vibráló örökmozgó valami egy jól betépett néző számára... Feltételezem, hogy nekik hatalmas trip lehet.. de számomra, aki semmilyen tudatmódosító szerrel nem él, egyáltalán nem tűnt értékelhető alkotásnak...

A film rendezője Stan Brakhage az avantgárd filmes mozgalom nagyra becsült tagja volt, a Film története című könyvben külön jegyzetet kapott munkássága, úgyhogy a fentiek mellett zárójelben meg kell jegyeznem, hogy nagy valószínűséggel én látom rosszul a dolgot, és én "nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj..."

Ezen a címen egyébként több rövidfilmet is készített Brakhage. Kis kavarodás is volt, amikor elkezdtem nézni...

Összesen öt kapcsolódó kisfilm van ezzel a címmel:

Dog Star Man Prelude - 1961

Dog Star Man I - 1962

Dog Star Man II - 1963

Dog Star Man III - 1964

Dog Star Man IV - 1964

Én véletlenül a Prelude-öt tettem be. De pár perc után elkezdtem fészkelődni, mert az előzetes olvasmányaim említették a hegyen felfelé tartó kutyát és embert, abban viszont 5 perc után sem láttam semmi értelmezhetőt, csak fényeket, vibrálásokat... A Prelude egyébként a rendező szándékai szerint azt a csukott szemes élményt próbálja leképezni, amikor különböző fénylő képződményeket látunk csukott szemmel. Én olyan szerencsés vagyok, hogy, ha ilyesmit akarok látni, akkor csak becsukom a szemem, úgyhogy pár perc után beraktam azt a részt, amelyet az 1001-es könyv igazából ajánlani szándékozott (az I.-es részt). Az sem volt sokkal különb élmény.

És Brakhage valószínűleg annyira beleszeretett ebbe a ciklusba, hogy az öt filmet összegyúrta, és korábban kivágott felvételekkel együtt egy darab négy és fél órás opust kreált belőlük The Art of Vision címmel. Hát... parádés lehet, de azt már csak a kifejezetten hardcore rajongóknak ajánlom.

Ja, valamit majdnem elfelejtettem. Teljes egészében némafilm. Ami azt jelenti, hogy még a régi némafilmeknél megszokott zenei aláfestés sincsen. Egyáltalán nincs hangsáv...

Szóval... visszatérve a marketing művészetekre.... attól még, hogy úgy érezzük egy alkotásról, hogy nem értjük, nem feltétlenül van benne mit érteni... jelen esetben végig az járt az eszemben, hogy ennek a rendezőnek a rajongói szerintem nagyon át lettek verve...

Franciaország (Rome-Paris), 90 perc, ff/színes

Rendező: Agnés Varda

Producer: Georges de Beauregards

Florence "Cléo" Victoire (Corinne Marchand), a plakáton is látható főszereplő hölgy a filmben egy híres énekes. Épp egy fontos (mondhatjuk azt is, hogy életbevágó) onkológiai leletre vár, és az eredmény megismerése előtti másfél órát éljük át együtt a hölggyel.

A cím azt ígéri, hogy 5-től 7-ig, azaz két órán keresztül követjük a szőkeség életét, a film azonban ennél szűkmarkúbb, hiszen valójában csak másfél órát kapunk, 6:30-kor Cléo megtudja az eredményt, és abban a pillanatban véget is ér a film. Tulajdonképpen mindent valós időben látunk. Jó, ez nem teljesen igaz, mert vannak azért apróbb ugrások, de ez már részletkérdés...

Agnés Varda tulajdonképpen az új hullámosokhoz tartozik. És itt újra megemlítem, hogy a francia új hullám véletlenül sem stílus. Egyszerűen csak arról van szó, hogy hullám-szerűen, közel egy időben megjelent egy új francia rendezőkből álló generáció, - melyek tagjai többé-kevésbé ismerték is egymást -, akik valami mást akartak csinálni, mint az elődök. Próbálták feszegetni a filmművészet addig kialakult határait, szabályait.

Ha már az új hullámos kollégáknál tartunk, itt említem meg, hogy van egy burleszk jellegű betét ebben a filmben, melynek főszereplője Godard (ő látható az alábbi képeken kalapban, a cigarettázó hölgy pedig maga a rendező az egyik forgatási szünetben). Ha nem tudom előre, hogy Godardnak is van egy kis cameo-ja, lehet, hogy meg sem ismerem.

Az ítélethozatal... pardon... a laboreredmény megismerése előtti utolsó másfél órában olyan nagy drámai fordulatok nem történnek, hogy emiatt lerágjuk a körmünket... szép lassan csordogálnak az események. Arról, hogy ez az idő mégse teljen unalomban, Varda remekül gondoskodik.

Nem a cselekmény teszi izgalmassá ezúttal a filmet, hanem a szokatlan vizuális és egyéb technikai és művészi megoldások. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a film mindvégig gyönyörűen van fényképezve. Szerencsére létezik egy nagyon szépen felújított változat, ahol zavartalanul csodálható ez a képi pompa.

Gyönyörű a film zenéje is. Többször visszatér instrumentális formában a film során az alábbi dal szép melódiája. Érdemes külön is meghallgatni. Bár annak, aki még nem látta, de tervezi megnézni ezt a filmet, azt javasolnám, hogy előbb nézze meg az egészet, mert ez a film egyik legjobb pillanata, sokak szerint ütősebb, ha váratlanul éri az embert. (Aki hallgat rám, annak az alsó ablakban egy 2011-es felvételen szintén a zeneszerző kíséretével ugyanez a dal)

És akkor mutatok is ebben a jelenetben mindjárt egy tipikusan új hullámos eszközt. Cléo a zeneszerzőivel "elpróbál" egy dalt.  (A zongora előtt valóban a dal komponistája, Michel Legrand ül) Nyilván a férfiaknak adja elő a dalt, mi, mint nézők nem vagyunk jelen. Kb az első perc végén azonban Cléo váratlanul felfedezi magának a kamerát, és onnéttól nekünk énekel. Hasonló gesztust mutatott Belmondo a Kifulladásigban, amikor egyszer kinéz ránk, és közvetlenül nekünk címezve mond valamit. (Woody Alen az Annie Hallban többször is él ezzel az eszközzel, nyilván több hasonló példát is lehetne említeni) - A dal címe: Sans Toi (Nélküled)

A film első felében nagyon nem szimpatizáltam a főszereplő Cléo-val. Volt benne valami nagyon zavaró. Sajnos van bennem egy leküzdhetetlen paróka-fóbia. Ha valakinek szüksége van rá, persze hordja... de akinek nincs rá szüksége, jobb, ha nem teszi...

A kezdetben kifejezetten antipatikus főszereplő a film felénél leveszi parókáját, és hirtelen bájos csajszivá változik. A legmeglepőbb, hogy a haja (színe) szinte ugyanolyan, mint a paróka, csak normálisan néz ki...

Hasonló vizuális eszköz a fekete-fehér és színes nyersanyagok jeleneten belüli váltogatása. Amikor a jóskártyákat mutatja a kamera, azok a képek színesek.

Hogy milyen lesz végül Cléo laboreredménye...nos azt nyilván nem árulhatom el... Lehet izgulni érte, de nem mondom, hogy nagyban befolyásolja a film összképét. Itt is igaz, mint oly sok esetben, hogy nem a megérkezés a lényeg, hanem az út maga...

A francia újhullám viszonylag harsány "mozgalom" volt, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is csengett. A rendezők ettől persze még nem hagyták ott a szakmát. A most 90 éves Godard például 1-2 évente még mindig csinál egy-egy filmet, és a tavaly elhunyt Agnés Varda is szinte haláláig dolgozott...