Franciaország (Argos), 85 perc, ff., francia

Rendező: Edgar Morin és Jean Rouch

Rögtön a poszt elején töredelmesen - és már-már szégyenkezve - előre kell bocsájtanom, hogy - elismerve, hogy ez a dokumentumfilm az újhullámhoz hasonlóan fiatalosan újszerű és újító volt a maga idejében - mai szemmel nézve rém unalmas és - néhány valóban megdöbbentő pillanattól eltekintve - számomra érdektelennek bizonyult. 

Miután a mai televíziózás már szinte túl is van azon a korszakon, melyben valóságshow-k a nap huszonnégy órájában közvetítették az arra vállalkozó emberek életét, többnyire egy luxusvillába zárva... nem tűnik olyan izgalmasnak, hogy 1961 nyarán 6 vállalkozó szellemű fiatallal elbeszélget a dokumentumfilm két rendezője, és bepillantást enged életük néhány momentumába, gondolataikba, helyenként belső vívódásaikba... mindezt leginkább egy 16mm-es fekete-fehér kamerával rögzítve, ami már önmagában garantálja, hogy nem túl jó a képminőség, tipikusan amatőrfilmes jellege van a filmnek.

megjegyzés: A Való Világként ismert sorozat számomra azért az volt olyan rettenetesen izgalmas, mert emberek életébe, hétköznapjaiba enged bepillantást, úgy, ahogy én egyébként csak a saját családomat tudom megfigyelni. Ha erről az oldalról nézzük, akkor 1961-ben valóban rendkívül izgalmas kísérlet volt ez a film, hiszen ilyesmi, ami hétköznapi emberek legbelsőbb gondolataiból, élményeiből villant fel pillanatokat, más nem nagyon létezett.

A 16mm-es kamerának persze volt egy tagadhatatlan előnye: rendkívül könnyű. Erre is lett mondjuk kitalálva. Ugyanaz volt a szerepe, mint a VHS kameráknak a 80-as, 90-es években: a mindennap embere könnyen, minden különösebb technikai probléma nélkül tudjon vele forgatni. 

A dokumentumfilm két rendezője közül az egyikről - Edgar Morin - még biztosan nem hallottunk, és valószínűleg más film kapcsán nem is fogunk - de ezt persze minden kétséget kizárólag nem jelenthetem ki. Ugyanis a helyzet az, hogy ez az egyetlen film, amit rendezőként jegyez, viszont 99 évesen ma is él, ami azt jelenti, hogy teljes bizonyossággal nem zárható ki, hogy belefogjon egy második filmbe. 

Edgar Morin szefárd zsidó származású szülei Szalonikiből (ma Görögország második legnagyobb városa) vándoroltak ki Párizsba, ahol 1921-ben született Edgar Nahoum néven. A második világháborúban a náci megszállás alatt Morin néven vett részt az ellenállásban, és ezt a nevet megtartotta a háború után is. Szociológus, filozófus. Ő találta ki a cinéma vérité fogalmát egy korábbi írásában. 

A dokumentumfilmezés egyik iskolája szerint a film készítése során a kamerának láthatatlannak kell maradnia, hogy jelenlétével ne befolyásolja a valóság alakulását. Ezzel ellentétben a cinéma vérité úgy akarja rögzíteni a "valóságot", hogy a filmes (beleértve a kameráját is) provokálja az alanyokat. Megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a megfigyelt alanyokból.

A fenti képen jobbra látható Edgar Morin. A beszélgetés másik résztvevője a film másik rendezője: Jean Rouch. Vele már találkozhattunk: Az Őrület Urai  című - számomra kétes értékű - dokumentumfilmmel kapcsolatban.

Hat párizsi fiatal enged kis betekintést saját életébe. Nagyjából közel azonos időt engedve minden szereplőnek. Kicsit beszélgetnek vele, van aki mesél az életéről. Vannak akik összeismerkednek egymással, vagy éppen az utcán szólítgatnak le idegeneket, és interjúvolják őket, mondjuk arról, hogy boldognak érzik-e magukat.

A kamera jelenlétét nem csak a szereplők viselkedésén érezzük, láthatóan tisztában vannak azzal, hogy felveszik azt, amit mutatnak magukból, de a film felénél egyszer látjuk a teljes csapatot, hogy átbeszéljék addigi tapasztalataikat, majd a film végén még egyszer összegyűlnek, hogy együtt megnézzék az elkészült anyagot, és a rendezők megkérdezik őket, hogy hogy tetszett nekik, amit láttak. Nagyon meglepett, hogy több szereplő is úgy nyilatkozott, hogy nem tetszett, amit láttak. Vagy azért, mert nem érezték őszintének, vagy pont azért mert egyik-másik szereplő esetleg túl sokat mutatott meg magából.

Voltak olyan jelenetei a filmnek amik kiemelkedtek a másfél órából. Egy ilyen jelenet volt, ami biztosan sokáig az emlékezetembe is vésődik. Egy harminc év körüli lány karján már korábban észre lehetett venni egy tetovált számot, de a lány fiatal kora miatt valahogy fejben elmentem a dolog mellett...

Majd egy későbbi résznél, ahol éppen ő mesélt a saját életéről, az afrikai srác elkezdett viccelődni vele, hogy az biztosan a telefonszáma. És ekkor esett le nekem, hogy ez bizony az lesz, amire egy pillanatig gondoltam is, csak elhessegettem... ugyanis a koncentrációs táborok túlélői, akiken ilyen tetoválások elő szoktak fordulni, a fejemben mindig idősebb urak és hölgyek. Ő viszont harminc közeli... és persze, hogy magától értetődő, mégis nehezen esett le, mert még mindig annyira képtelenség ez az egész holocaust, annyira valószerűtlen, hogy voltak/vannak emberek akiknek ez nem történelmi tény, hanem saját emlék...

Aztán rájöttem, hogy 1961-ben még csak 16 (!) évvel voltunk a táborok után. És ezt a lányt 16 évesen vitte el a Gestapo. És ő mosolyogva tudott beszélni arról, hogy a háromszög a zsidók jele volt Auschwitzban, a szám pedig az ő azonosítója... 

Nem nagyon találtam magyarázatot arra, hogy ez miért "egy nyár krónikája" lenne. Nem az!

A készítők szerint egy nyár alatt forgatták a filmhez való nyersanyagot, ettől még nem válik ez annak a nyárnak a krónikájává. Az utolsó húsz percben ugyan elkalandoznak Saint Tropez-be, ami vitathatatlanul a nyári idill netovábbja, ettől függetlenül szó van rasszizmusról, az Afrikai körülményekről, algériai háborúról, szegénységről, a munkások rossz körülményeiről, és többek között egy skizofrén nő avat be minket roham-élményeibe.

Nagyon szeretem az olyan filmeket, amiben kalandozást tehetek egy letűnt korszak mindennapjaiba. A Zazie a Metróban ilyen volt, ez sajnos jóval kevésbé, hiszen a film túlnyomó része, - eltekintve néhány filozófia- illetve szociológus hallgatótól, - feltehetően a többség számára nem túl izgalmas beszélgetéseket tartalmaz, sok-sok közeli képpel...

Svédország (Svensk Filmindustri), 89 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Az általam eddig látott Ingmar Bergman filmek mindegyike vagy vidám volt (ld. Egy Nyári Éj Mosolya) vagy ha nem is volt vidám, de a végén megjött a feloldozás, a várva várt pozitív végkicsengés.

Még ha az utolsó mondattal igyekezett is Bergman úgy elvarrni a szálat, hogy kihallható legyen belőle az optimizmus, azért ez egészen más volt, mint amit eddig megszoktam tőle. Sötét és nagyon nyomasztó.

Talán nem is véletlen, hogy maga Bergman is húzott egy vastag vonalat, és ezt a filmet elnevezte Opus 1-nek, mintha ezt tartotta volna életműve első igazi alkotásának.

Ez a film - amellett, hogy megkapta az egyes számú mű megnevezést - Bergman Csend-trilógiájának első filmje is egyben. (Ezt követi az Úrvacsora és a Csend) Ez a trilógia az ember-Isten viszonyt járja körül. Sokak szerint a Csend elnevezés Isten hallgatására utal. Ezt olvasva rögtön eszembe jutott, hogy A hetedik pecsét mindennél erősebben keresi a választ az élet értelmén túl az Istennel kapcsolatos kérdésekre is. Talán nem is véletlen, hogy a 90-es években megjelent visszaemlékező könyvében (Képek) Bergman már maga sem érzi annyira egységesnek ezt a trilógiát, "se füle, se farka" gondolatnak nevezi eme három film általa kitalált összekötését. Maga is sokkal inkább érzi közösnek az általam említett A hetedik pecsétet a Tükör Által Homályosannal.

A cím - Tükör Által Homályosan - egyenesen varázslatos. 1964-ben még "Az Arc a Tükörben" címmel olvashatunk erről a filmről a Filmvilág egyik cikkében, ami messze nem ilyen erős. Kíváncsi lennék egyszer egy svéd-magyar kettős anyanyelvű ember számára vajon a svéd cím is annyira erős-e, mint amilyennek én a magyart érzem. Az eredeti cím Såsom i en spegel azt jelenti, hogy "mint a tükörben". 

A "tükör által homályosan" egyébként idézet Pál Apostol Korinthusiakhoz írt első levelének 13. fejezetéből, melyet szokás a szeretet himnuszaként is említeni. Ebből idézek most egy bővebb részletet:

(...)

Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. 

Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. 

Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 

Úgy indít a film, mintha négy ember vidám vakációjának önfeledt pillanatait látnánk. Hamar rájövünk, hogy vidám önfeledtségről szó sincs. 

Egy lélektani kamaradráma ez a film, ha mindenképpen be szeretnénk sorolni. A négy egyenrangú főszereplőn kívül egyetlen más ember sem tűnik fel a vásznon, és a helyszín is gyakorlatilag egy tengerparti nyaralóra, és annak közvetlen környezetére korlátozódik. 

Nézzük, ki ez a négy szereplő:

Van egy Édesapa (Gunnar Björnstrand) - a kissé megcsömörlött, özvegy író, kinek felesége skizofrénia miatt halt meg. Feltehetően öngyilkos lett, bár ezt nem részletezi a film. Életét inkább az írásnak szenteli, családja rovására.

Hamar kiderül, hogy lánya, Karin (Harriet Anderson) is örökölte édesanyja betegségét. Nemrég tért haza egy pszichiátriai kezelésről, de a diagnózis alapján sajnos gyógyíthatatlan, állapota megállíthatatlanul romlik.

A lány 17 éves kamasz öccse (Lars Passgard) nehezen találja helyét a családban. Hogy kicsit bonyolítsuk a képet, hamar kiderül, hogy nővéréhez erőteljes szexuális vonzalom fűzi. 

Negyedik, egyben utolsó szereplő a lány férje (Max von Sydow), aki mellesleg orvos. Fásult türelemmel próbálja megkönnyíteni az egyre gyakoribb rohamoktól szenvedő felesége életét.

A négy ember viszonylatában egyik kapcsolat sem igazán rendezett. Mindenhol vannak fájdalmak, sértettségek.

A film legdrámaibb jelenetei Karin rohamaihoz kapcsolódnak. Egyik ilyen alkalommal szeretkezik öccsével, aki a fent említett okokból nem tud ellenállni neki. Másik rohama alkalmával látni véli Istent, aki egy pók képében parancsokat osztogat neki. Szegény Karen tiszta pillanataiban pontosan látja, hogy mi történik vele a rohamok sötétségében, látja önmaga teljes széthullását.

Bergman egy fiatalkori élettársáról mintázta a skizofrén Karin alakját.

Ez a film volt az első, melyet a nagyjából 10 km hosszú Balti-tengeri (természetesen Svédországhoz tartozó) Farö szigeten forgatott. Annyira a szívébe zárta ezt a helyszínt, hogy később maga is vett egy ingatlan a szigeten, hogy ideköltözzön.

Érdekesség, hogy Bergman házait ki lehet bérelni hosszabb rövidebb időre azok számára, akik a híres rendező egykori otthonában szeretne eltölteni néhány napot vagy esetleg hetet ezen a kis szigeten. Van egy Bergman emlékét őrző látogatóközpont is a szigeten.Hosszú elemző monológok, vallomások teszik kissé nehezebben emészthetővé ezt a filmet Bergman általam látott korábbi filmjeinél. Az amerikaiaknak mindenesetre tetszett, hiszen ezzel a filmmel másodszor is megnyerte Bergman a külföldi filmeknek kiosztott Oscar díjat. (Előző évben a Szűzforrással) 

Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítja-e Isten létezését, vagy a szeretet maga az Isten...

Francaország (Nouvelles Editions de Films), 92 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Louis Malle

Producer: Louis Malle

Talán leginkább a balra is látható poszter miatt tartottam előzetesen ettől a filmtől... Teljesen alaptalanul. 

Valószínűleg a gombafrizurás kislány miatt, aki a Keménykalap és Krumpliorr című - egyébként remek! - mesefilm főszereplőjére emlékeztetett, arra számítottam, hogy valami gyerekeknek szóló film következik most a listán. Hát jelentem, hogy ez a film elsősorban felnőtteknek való, és bár a látványos kavalkádokkal dúsított jelenetek gyerekek számára is élvezetes hatást kelthetnek, némely jelenet erotikusabb töltete miatt azt mondanám, hogy a legfiatalabb korosztály számára valószínűleg nem kifejezetten jól értelmezhető ez a film. 

Fergeteges!

Nem tudom, és nem is akarom visszatartani azt az elragadtatottságot amit éreztem. Az utóbbi hónapok talán legjobb filmélményét nyújtotta nekem a film. Ennek persze nyilvánvalóan az is az oka, hogy valami egészen mást és váratlant nyújtott ahhoz képest, amire számítottam.

A képen látható kislány Zazie (Catherine Demongeot) - a fotók néha fekete-fehérek, de a film káprázatosan színes Eastmancolor. A vidéki Zazie-t édesanyja párizsi nagybácsijához (Philippe Noiret, az alábbi képen balra) adja, hogy ő vigyázzon rá egy rövid ideig. A tízéves kislánynak egyetlen nagy vágya van csak, hogy utazhasson a párizsi metrón. Igen ám, de a metrósok éppen sztrájkolnak. Talán nem lövök le fergetegesen nagy poént, ha elárulom, hogy a film legvégén Zazie mégiscsak feljut majd a metróra, ám addig megannyi kalandot él át.

Tímár Péter Csinibabájának jellegzetes világát azzal a trükkel teremti meg, hogy a színészek visszafelé játsszák el a jelenetet, és ezt a visszafelé játékot visszafelé játssza le a film. Azaz végülis így helyreállhatnának a mozgások, hiszen a visszafelé is visszafelé van játszva, ám a mozdulatok mégis földöntúli furák lesznek ettől a trükktől. Bevallom, én azt hittem, hogy ez a trükk Tímár Péter fejében született meg, de most látom, hogy az ötlet gazdája inkább Malle lehetett. Ebben a filmben több helyen is látható a fent elemzett trükk, de itt ez igazából csak egy a sok közül.

A felvétel és lejátszás sebességének variálásával olyan látványos jeleneteket hoz létre, mint például az, melyben rendező a jelenet kulcsszereplőit lassított mozgásra kérte, a körülötte mászkáló párizsi tömeg viszont normál módon mozgott. Így a felgyorsított lejátszásnál a két kulcsszereplő mozgása normál gyorsaságúnak tűnt, körülöttük a tömeg pedig furcsán pattogva sietett. 

Az alábbi hölgy Carla Marlier, és talán nem vagyok túl igazságtalan, ha azt mondom, hogy elsősorban dekoratív megjelenésével ad hozzá rengeteget a filmhez.

A trükkök szinte végtelen tárházát lehetetlen feladat lenne végig sorolni, és egyébként is, ha az ugró vágásokat és egyéb kameratrükköket sorolom, akkor úgy tűnhet, mintha valami idegesítő trükkfilm lenne, mint a nyolcvanas években, amikor a tévében megkapták az első trükkökkel felszerelt videó-vágó asztalokat, és a vágók akkor voltak igazán boldogok, ha a vágóasztal beépített trükkjeit minél gyakrabban használhatták. Általában roppant idegesítő végeredmények születtek belőle, (jó példa erre néhány nyolcvanas évekbeli magyar videoklip) ám ez esetben valami egész másra számíthatunk.(Nem beszélve arról, hogy itt nem videóról, hanem gyönyörű színekben pompázó Eastmancolor filmről van szó)

Raymond Queneau (nyelvész, matematikus) író abszurd humorú regénye volt a film alapja. Sosem gondoltam volna, hogy egy abszurd humorú könyvet jól meg lehet csinálni filmre. Rejtőről is sokan mondják, hogy kár vele próbálkozni, lehetetlenség regényeit jól (!) megfilmesíteni.

Malle úgy nyilatkozott, hogy olyan filmet szeretne csinálni, ami megdönti az addigi szabályokat.

Ez esetben mindkét feladat (megfilmesítés és szabálydöntögetés) tökéletesen, sőt parádésan sikerült!

Újszerű, tökéletes ötvözete ez a film a némafilmes burleszknek és a szürrealizmusnak. És itt be kell vallanom, hogy a burleszkért nem is rajongok túlságosan - ellenben a szürreált imádom!

Ebben a filmben még a burleszk legalja, a habostorta dobálás is megvalósul - igaz, kicsit módosítva, tányérokra rakott virslis(!) spagettivel dobálóznak - de ebben a filmben még ez is tetszett.

Nagyon kell figyelni, ha az ember minden mozzanatot észre szeretne venni... pontosabban szólva ez a feladat inkább a lehetetlen kategóriába sorolandó. Kedvem lenne ezt a filmet szinte azonnal újra nézni (ez azért ritka dolog!)

Résen kell lenni, mert bármelyik pillanatban, bárhol, - még a legmesszibb háttérben is - történhet valami, megjelenhet valaki vagy valami, aminek észrevétele váratlanul megdobja az élményt.

Talán sugárzik erről a posztról, hogy mennyire a film hatása alá kerültem. Nem tagadom, feltételezésem szerint számomra az 1001-es lista meghatározó filmélményei közé fog kerülni Zazie és az egész társaság, akivel átrandalírozzák Párizst.