Magyarország (Reflektor Film), 90 perc, ff., magyar

Rendező: Gaál Béla

Producer: Vitéz Miklósné

Valami varázslat, amit ennek a filmnek a készítői csináltak! Szinte egytől egyig: színészek, forgatókönyvíró, rendező, operatőr... mindegyik remek munkát végzett. Ez egy olyan film, ami közel száz évvel elkészülte után is olyan remek szórakozást nyújt, hogy még az igencsak megkopott filmtekercs képi minősége sem túl zavaró.

Itt jegyzem meg, hogy az általában remek munkát végző Magyar Nemzeti Filmarchívum nemrég mutatta be ennek a filmnek is a restaurált változatát. Remélem, hogy Karácsonyra vagy szabadon hozzáférhetővé, vagy DVD-n megvásárolhatóvá teszik ezt a filmet is.

A korszak egyik tipikus romantikus vígjátéki alapszituációja kerül bemutatásra: a gazdag bankár beleszeret a szegény gépíró-kisasszonyba, aki az alagsorban dolgozik, és soha nem is találkoztak egymással. Legalábbis a munkahelyen nem. De egy autószalonban összefutnak. Persze nem tudják egymásról, hogy ki kicsoda. A fényűző élettől, és a könnyen megkapható fiatal hölgyek okozta örömöktől kissé megcsömörlött igazgató - meglátva a vonzó kisasszonyt - egyből kivirul és újra szerelmes lesz. Ezúttal azonban nem akarja, hogy a pénzéért szeressék, eljátssza, hogy ő az autószalon egyik alkalmazottja. Mivel a lánynak nagyon megtetszik az egyik luxusautó, a bankigazgató azt hazudja, hogy a hölgy a tízezredik vásárló, és ezzel megnyerte az autót. 

Perczel Zita, mint Kovács Vera banki alkalmazott, lenyűgöző. Nem csak szép, de imádni valóan hozza a naiv lányt. Csak mellékesen jelzem, hogy Tolnay Klári is szerepelt a filmben, ő Vera barátnőjét alakította. Itt még egy alig pár mondatos szerep jutott csak neki. Tolnay-val kapcsolatban büszkén mesélhetem, hogy őt én még láttam színpadon játszani a kilencvenes évek elején az akkori Nemzeti Színházban (ma Pesti Magyar Színház). 

Perczel Zita a negyvenes éveket már New Yorkban töltötte, az ötvenes éveket már Párizsban, és jó néhány világvárosban élt hosszabb rövidebb ideig. Majd a rendszerváltás után Budapesten és Kecskeméten is újra láthatta a színházi közönség. Tolnay előtt két és fél évvel halt meg.

Előbb-utóbb az igazgató (Törzs Jenő) megtudja, hogy a kiszemelt lány az ő bankjánál dolgozik, de semmiképpen nem szeretne lebukni, ez egyszer szeretné, ha önmagáért, és nem a pénzéért szeretné meg egy hölgy. Továbbra is különböző trükkökkel tartja fenn a látszatot, és ezt addig tervezi folytatni, amíg a lány meg nem csókolja őt, mint sofőrt, és majd akkor árulja csak el, hogy ő a vezérigazgató.

Vera osztályvezetőjének (Kabos Gyula) is komoly szerepe van a filmben. Egyrészt ő szállítja a legjobb poénokat, másrészt örökös ügyetlenkedésével kicsit megkavarja a szálakat. Pont annyira, hogy ebbe a "feel-good" romantikus komédiába kellő mennyiségű izgalom is kerülhessen a végére.

Szegény Kabos állítólag nem volt nagyon boldog attól, hogy minden filmben ugyanazt a szerepet játszotta... ezt a hebehurgya, dadogós kisembert, aki mindig valami butaságot csinál vagy mond. De hát annyira jól állt ez neki... akarhatott ő drámai szerepet előadni, de tudták a rendezők, hogy bármi mást adnának neki, a közönség csalódott lenne...

A Hyppolitnak két fülbemászó dalbetétje is volt, ennek csak egy, de az a film során többször is visszatérően andalítja a nézőt... ki ne ismerné: "Meseautóban színezüst erdők során, repülünk a szívünk tavaszán..."

Talán érdemes még megemlíteni a film utolsó harmadának helyszínét, a Lillafüredi kastély szállót. Már régóta szemezek vele. Nem tudom eldönteni, hogy nyáron, vagy télen érdemes inkább eltölteni ott néhány napot. Eddig a télre szavaztam, de a film hangulata miatt lehet, hogy mégis egyszer nyáron töltök el néhány napot arrafelé...

Mivel ezeknek a harmincas évekbeli romantikus komédiáknak egy jó része az osztálykülönbségekkel kapcsolatos félreértéseken alapult, ezért az "osztály-nélküli" épülő szocialista vezetőség nem szerette ezeket a filmeket. Nem is nagyon lehetett látni sehol, csak az öregek mesélték, hogy a Meseautó bizony milyen szép film volt... A forradalom utáni enyhülés időszakában azonban ezen a téren is enyhült a szigor: 1958-ban a filmmúzeumban újra bemutatták a filmet. Állítólag kígyózó sorok álltak a jegypénztáraknál.

A film egyik fontos szereplőjének, a BO 654 rendszámú meseautónak is kalandos sorsa volt: valamilyen okból a Keletborsodmegyei Népbolt Vállalat kapta meg. Ők üzemeltették. Hogy pontosan mire használták, és kinek volt ez az eszement ötlete... arról már nem szól a fáma...

Magyarország (Astra filmvállalat), 64 perc, ff. néma

Rendező: Balogh Béla

Producer: Oláh Gyárfás Mihály

Nem akarok mellébeszélni: ez a film gyakorlatilag élvezhetetlen mai szemmel nézve. Feltehetőleg az 1917-ben készült filmek a maguk idejében sem voltak olyan technikai színvonalon, mint mondjuk a harmincas években, amikor a filmes technológia fejlődésének köszönhetően már kifejezetten jó minőségű filmeket készítettek.

Ebből a filmből csak egy 17,5 mm-es pozitív maradt meg, és eddig nem készült róla restaurált változat, ezért a viszonylag rövidebb, egy óra körüli hosszúság is igazi filmrajongói türelmet és megértést igényel. 

Cserébe annyi biztatót tudok mondani, hogy az 1001-es listával ellentétben - ahol hozzávetőlegesen 50 némafilmen át vezetett az út a hangosfilmekhez, itt - a 303-as magyar listán - ez az egy némafilm szerepel, és máris jönnek a hangosfilmek.

1910-ben nagy sikerrel mutatták be az Obsitos című "énekes színjáték"-ot, melynek dalait Kálmán Imre szerezte. Az első világháború miatt tilos volt a szemben álló országok filmterméseit itthon bemutatni, aminek legalább annyi termékeny hatása volt, hogy a hazai filmgyártás gyorsan felvirágzott. Talán ennek köszönhető a sikeres színmű megfilmesítése is. Érdekesség, hogy a némafilmes bemutatóhoz is az a Kálmán Imre szerezte a kísérőzenét, aki az eredeti darab zeneszerzője volt. Sajnálatos módon számunkra ez a némafilmes kísérőzene nem maradt fenn. Így a jelenleg elérhető változathoz új zene készült. Itt jegyzem meg azoknak, akik nem mozognak ismerősen a némafilmek világában: Sok esetben készült előre komponált zenemű ezekhez a filmekhez, de sokkal jellemzőbb volt, hogy a mozi zongoristája improvizált a filmre annak pillanatnyi eseményeinek és hangulatának megfelelően.

Még egy érdekesség: 1922-ben újra elővették a filmet, de ekkor már egy vegyes felvágottat csináltak belőle: ekkor a filmet színpadi jelenekkel tarkítva mutatták be.

A film nagy része külső helyszínen, Fóton a Károlyi birtokon készült. 

Gyuri szerelmes egy lányba. A lányt viszont másnak szánják. Bár ez a film nagyrészt mentes attól a végletekig színpadias színjátszási formától, mely főleg a korai némafilmek volt a sajátja, a Gyurit játszó Torday Ottó - talán a színészek között egyetlenként - kicsit azért túlzásba viszi a dolgokat... inkább viccesnek tűnt, ahogy szerelmi bánatában szinte zokogott, majd hirtelen gondolt egyet, és világgá futott... szó szerint, kifutott a házból, és a családja többet nem hallott róla...

Eltelik sok-sok év, már a világháborúban vagyunk (ne felejtsük, ekkor még nem hívták elsőnek, mert nem tudták, hogy lesz majd egy második is) Látjuk Gyurit katonaként harcolni, és látjuk, hogy van egy nagyon jó barátja (András), aki annyira hasonlít rá, hogy mások azt hiszik, hogy ikrek. Nos, a film annyira rossz minőségű, hogy az arcok alig felismerhetőek, így nem is nagyon tudok nyilatkozni eme hasonlóságról.

A mi Gyurink elesik a háborúban, és haldoklása során András barátját kéri meg, hogy értesítse erről édesanyját. András teljesíti is a kérést, ám amikor a család meglátja őt, mindenki azt hiszi, hogy a rég nem látott Gyuri tért végre haza... András pedig nem akarja elvenni örömüket, eljátssza, hogy ő tényleg Gyuri...

Erős jóindulat kell ahhoz, hogy a történet eme csavarját benyeljük. Nincs olyan anya szerintem, aki tíz év távollét után ne látná néhány másodperc után, hogy a saját fia jött-e haza vagy nem...

Párhuzamos montázsok (vágás helyszínek között), flashback-ek (visszatekintések) fordulnak elő a filmben, sőt egy angyalos jelenet is látható, ahol a fronton harcoló csapatoknak megjelenik egy tündöklő, áttetsző angyal, akinek láttára eldobja mindenki a fegyverét, és örömmel szaladnak egymást átkarolni a percekkel azelőttig küzdő felek... Nagy blődli, érdekessége természetesen a technikai megvalósításban van, szépen megoldott az angyal áttetsző megjelenítése.

Hát ennyit a magyar némafilmekről, jönnek a harmincas évek Kabossal, Jávorral és a többiekkel....!

USA (Universal), 111 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Albert Zugsmith

Azzal szeretném kezdeni, hogy ez az egyik legjobb film, amit mostanában láttam. Menet közben többször mondogattam magamban, hogy ez milyen zseniális. Kár, hogy a végére egy kicsit ellaposodott, de attól még összességében megérdemli ezt a kicsit túlfokozott jelzőt.

A Badge of Evil (A gonosz jelvénye) című regényt készült feldolgozni a Universal, amihez leszerződtette Charlton Heston-t és Orson Welles-t a két férfi főszerepre. Heston állítólag nagyon megörült, hogy végre egy Welles által rendezett filmben szerepelhet, holott valójában erről akkor még szó sem volt. Welles ekkoriban már nem volt túl népszerű a stúdiófőnökök körében, mert önfejű, kezelhetetlen személyiségűnek tartották. A producer viszont azonosulni tudott Heston lelkesedésével, és végül úgy döntött, hogy nem okoz csalódást, így aztán valóban Welles kapta a rendezői megbízást.

Welles ahogy kézhez kapta a könyvet, azonnal módosításokat hajtott végre rajta. Heston például mexikói nyomozó lett, holott figurája eredetileg amerikai államügyész volt a regényben. Voltak szerepek, amikhez hasonló sem volt az eredeti regényben, csak azért került be, hogy Welles valakinek szerepet kreáljon. (Erre még visszatérek)

A színészek nagyon élvezték ezt a munkát. Charlton Heston is élete egyik legkedvesebb forgatási emlékei között tartotta számon ezt a filmet. Welles már két héttel a forgatás megkezdése előtt összeszedte a szereplőgárdát, és elkezdett velük próbálni. Színházban természetesen jóval a premier előtt elkezdődik a próbafolyamat, de egy film esetén ez szokatlan. Általában jelenetről jelenetre halad a forgatás, és mindig az adott kis részt szokás elpróbálni, majd, ha az megfelel a rendező elképzeléseinek, akkor rögtön fel is venni. Ha kell többször. Van, hogy a többszöri felvétel egyben maga a próbafolyamat is egyben.

Ám ezúttal igazi közösségi munkát kért a rendező. Mindenki szabadon improvizálhatott, mindenki mondhatta a javaslatait, és Welles kifejezetten nyitott volt a színészek ötleteire.

Charlton Heston egy feddhetetlen jellemű Mexikói nyomozót alakított, míg Orson Welles egy lezüllött, gátlástalan és csúnyán elhízott amerikai nyomozót játszott. És ez nagyon haladó szellemű ötletnek számított az ötvenes évek végén: egy végletekig pozitív mexikói áll szemben egy nagyon negatív amerikaival... hm?!

• 
• 
• 

Talán ez is nagyban hozzájárulhatott a bemutatás utáni negatív amerikai fogadtatáshoz. Egy amcsi néző számára feltételezésem szerint a fordított felállás szimpatikusabb lett volna. Valamennyire ezt igazolja az a tény is, hogy Európában viszont már ekkor kifejezetten népszerű volt ez a film.

Ezzel a gátlástalan főrendőrrel Welles megmutathatta ismét, hogy nem csak rendezni, de játszani is remekül tud. Na de amikor megláttam... először meg sem ismertem. Tudtam, hogy rettenetesen elhízott, de ennyire azért csak nem?! Aztán persze megtaláltam a megoldást. Egy körülbelül 30 kilónyi további hájnak megfelelő műpocakot hordott a ruha alatt, az arcára pedig egy mű-orrot kapott, amivel még ellenszenvesebb kívánt lenni. Hát, elég megdöbbentő az eredmény:

• 
• 
• 
• 

És még azt a poént - aminek lehet, hogy részben valós alapja is volt - sem szégyellte elsütni, hogy amikor belépett egy prostituálthoz, aki már rég nem látta, akkor a hölgy először meg sem ismeri (mert annyira elhízott). Én még akár még azt is el tudom képzelni, hogy Marlene Dietrich is ezt mondta neki, amikor a forgatás napján meglátta a rendező hegyként tornyosuló rettenetes méretű testét, és ezt vették végül bele a jelenetbe. Dietrich alakította ugyanis a prostituáltat. Nagyon kellemes meglepetés volt őt újra filmen látni. Azt kell mondanom, hogy 57 éves korára sem vesztett túl sokat varázsából.

• 
• 
• 

Visszaemlékezések szerint Dietrich szerepét Welles hirtelen ötlettől vezérelve találta ki. Egyik este hívta fel a színésznőt, aki bele is ment a dologba. Másnap fel is vették az összes jelenetét. 

A film leghíresebb része mindjárt a nyitójelenet (amit be is illesztek ide, mert kötelező megnézni!), tényleg nincs jobb szó rá: zseniális. 3 és fél perces hosszú snitt, azaz nincs benne vágás, egy mozgó kamera követi le az eseményeket több utcasarkon keresztül. Mintha láthatatlan szemlélődőként suhannánk végig az utca fölött, felhangosodnak majd lehalkulna a bárokból kiszűrődő zenék, ahogy elhaladunk előttük. Azóta persze már sokan csináltak ilyet, de nem a megvalósítás a legnehezebb (persze ahhoz is kellenek trükkök), az ötlet, ami igazán különlegessé teszi. Mint minden hosszú snittes jelenetben, ebben is az volt a legnehezebb, hogy ha bárhol valaki bakizott, lehetett kezdeni az egészet elölről. Vágni ugyanis nem lehet, hisz pont azért hosszú snitt, mert nincs benne vágás... Állítólag már épp virradni kezdett, amikor végre sikerült tökéletesen felvenni.

Mindenkinek javaslom a megtekintését:

Szóval azzal nyitunk, hogy valaki felrobbant egy luxusautót, amiben egy milliomos és az ő... - hát hogy is mondjam - kurvája ül. A film során pedig ennek az ügynek a nyomozásában veszünk részt, amit a hájas nyomozó végez (hiszen a határ amerikai oldalán történt a robbanás), de belekeveredik a talpig becsületes mexikói nyomozó is... részben felesége révén, hiszen mindjárt a film elején mexikói bűnözői körök rajta keresztül fenyegetik meg a határ amerikai oldalán is mexikói kábítószer kereskedők után nyomozó honfitársukat.

• 
• 
• 

Hogy még inkább összekuszálódjanak a szálak: a mexikói nyomozónak amerikai felesége van. Őt Janet Leigh  játssza, aki pechére nem sokkal a forgatás előtt eltörte az egyik kezét. Szerepéről sokat elárul, hogy jeleneteinek nagy részét úgy is fel tudták venni, hogy begipszelt kezét valahova eldugta (autóban, ágyban). Néhány jelenetnél azonban megkerülhetetlen volt, hogy a gipszet a nap elején levegyék, és a nap végén gondos kezek újragipszeljék. Csak reménykedni merek, hogy ennek semmilyen egészségügyi következménye nem volt. Bár ennek már nem sok jelentősége van. (Na jó ez túl morbid, sorry.)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Janet Leigh színészi kvalitásaitól ebben a filmben sem ájultam el különösebben, de be kell vallanom, hogy "esztétikus" megjelenése mégis kellemes élményt nyújt a film megtekintése közben.

Orson Welles rendezői tevékenysége kapcsán már furcsa is lenne, ha semmilyen probléma nem merül fel. Nos, a stúdió nem volt maradéktalanul elégedett az eredménnyel, kicsit 'átszerkesztették' a filmet. Az eredeti változatban több humoros, kissé abszurd elem is volt, amit a stúdió jobbnak látott kivenni. A mexikói kartell tagjai például sokszor tehetetlenül szerencsétlenkedtek, a vezérüknek állandóan lecsúszott a parókája. Kicsit stílusidegenek ezek a gegek a noir-tól, és a vezetőség jobbnak látta, ha ezek egy részétől megszabadulnak. Néhány pót-jelenetet is forgattak a könnyebb érthetőség kedvéért. Welles ekkor már Mexikóban dolgozott következő project-jén, ő már csak a végeredménnyel szembesült. Állítólag nem volt teljesen ellenére az, amit látott, de azért voltak további módosító javaslatai. Készített is egy jegyzéket, amiben összeírta ezeket a dolgokat, a stúdió azonban már nem változtatott a filmen. Sokáig azt hitték, hogy ez a feljegyzés eltűnt, azonban 1998-ban kiderült, hogy Charlton Heston megőrizte. Ez alapján készítették el ezt a második "rendezői változatot" Én ezt láttam. Nem tudom, hogy a többi jobb vagy rosszabb, de úgy általános véleményként olvastam, hogy az eredeti Welles-féle, a stúdió által készített második, illetve ez az 1998-as harmadik változatok bármelyike nézhető és élvezhető.

USA (Ashton Productions), 100 perc, DeLuxe Color, angol

Rendező: Anthony Mann

Producer: Walter Mirisch

Ez a negyedik Anthony Mann western az 1001-es listán. Mindhárom korábbi filmet James Stewart-tal készítette a rendező, így már szinte furcsa, hogy ezúttal Gary Cooper a főszereplő. Ennek én nagyon örültem, hiszen John Wayne mellet Stewart a másik akkoriban igen népszerű színész, akivel alig láttam olyan western-t, ami igazán tetszett volna. Gary Cooperrel a Délidő (High Noon) viszont kedvenc filmélményeim közé tartozik.

Érdemes megjegyezni, hogy a forgatókönyvet az a Reginald Rose írta, aki a Tizenkét Dühös Ember c. filmet is jegyzi. Egy 1955-ös regény adta a történet alapját.

A színes, szélesvásznú filmet pedig az az Ernest Haller fényképezte, aki az Elfújta a Szél operatőre is volt.

Link Jones, egy látszólag feddhetetlen férfi elutazik szülővárosából egy nagyobb városba, hogy közösségének félretett pénzéből egy tanárnőt alkalmazzon a városa számára. Az utolsó pillanatban, egy közismert szélhámossal ismerkedik össze, aki bemutatja őt a várost épp elhagyni készülő bár-énekesnőnek, Billie-nek (Julie London). Mint kiderül, a hölgy nem csak énekelni, de tanítani is tud. 

A vonatot, amire mindhárman felszállnak, azonban kirabolja egy banda, és a csetepaté során véletlenül pont ők hárman (a bárénekesnő, a szélhámos és főhősünk) maradnak le. Otthagyja őket a vonat a Texasi prérin.

A semmi közepén, feltehetően lakott területektől messze, Link megpillant egy magányosan álló farmot. Mint kiderül, ott nevelkedett, ismeri az ott élőket, és elhatározza, hogy tőlük fog segítséget kérni.

• 
• 
• 

És itt furcsa csavart vesz a történet. Mint kiderül, a házban egy bűnbanda húzza meg magát, ők rabolták ki a vonatot. De mindez még semmi. A feddhetetlen megjelenésű Linkről kiderül, hogy ő szintén ebben a bűnbandában nevelkedett. Ő volt a bandavezér kedvenc "unokaöccse". Doc Tobin, a banda vezetője állítólag még sírt is, amikor felnőtté válva Link se szó, se beszéd, lelépett. 

Tobin karakterével kapcsolatban érdekesség, hogy a jó maszknak köszönhetően, nem túlságosan zavaró, hogy őt az a Lee J Cobb játssza, aki hatalmasat alakított a Tizenkét Dühös Emberben, és nem mellesleg 47, éves volt ekkor, azaz mintegy tíz évvel fiatalabb annál a Gary Coopernél, aki 57 évesen az ő "unokaöccsét" alakítja. Bevallom, én fel sem ismertem Cobb-ot, pedig a Tizenkét Dühös Emberben nagyon tetszett a játéka.

És itt a pusztában hagyott három ember bizony csapdába került. Életük csak azon múlik, hogy Link mennyire tudja eljátszani a tékozló fiút, aki végül visszatért "családjához", hogy újra közéjük álljon. Hogy a nőt menteni próbálja a haramiák karmaiból, azt hazudja, hogy a hölgy az ő felesége. Azok így sem kegyelmeznek neki. Előbb arra kényszerítik, hogy vetkőzzön le, majd a film egy későbbi pontján megerőszakolják.

• 
• 
• 

Ez már kérem a hatvanas évek korán beköszönő szele. Ilyesmit az ötvenes évek Hollywoodjában elvileg nem lehetne megtenni. Igaz, a nő vetkőztetése csak alsóneműig tart, és a vadnyugati korszakban elég terjedelmesek voltak azok az alsóneműk, és maga az erőszak is kamerán kívül történik, azért mindenképpen szokatlan ilyesmit egy ötvenes évekbeli filmen látni. Majd lesz ebben részünk bőven egy évtizeddel később. 

A kritikusok nem voltak elájulva a filmtől. Elájulva egyébként én sem voltam. Leginkább az irtózatosan ügyetlenre sikerült bunyók voltak bosszantóak. Úgy verekedtek néha a bátor cowboy-ok, mint az ügyetlen kislányok.

Ettől függetlenül inkább nézek egy béna westernt Gary Cooperrel, mint egy átlagosat John Wayne-el. A legnagyobb bajom azonban az, hogy minden westernt tudat alatt is a Volt Egyszer egy Vadnyugathoz viszonyítok, és ebben az összevetésben nagyon nehéz felszínen maradniuk az amerikai westernek túlnyomó többségének.

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Hecht, Hill & Lancester), 96 perc, ff., angol

Rendező: Alexander Mackendrick

Producer: Tony Curtis, Harold Hecht, James Hill és Burt Lancester

Önmagában is élvezhető film, de ez mégis tipikusan az az alkotás, ami az évek múlásával sokat veszített aktualitásából. Hiszen a film egyik központi figurája J.J. egy akkoriban széles körben ismert média-mogulról lett mintázva. Csak éppen az eredeti figurának nem J.J. volt a beceneve, hanem WW (így szerette hívni magát).

Walter Winchell színházi újságíróként kezdte, és olyan befolyásos megmondóemberré nőtte ki magát, hogy szinte bárkit tönkre tudott tenni, vagy sztárrá tudott emelni kénye-kedve szerint. Jó barátja volt annak a McCarthy szenátornak, aki arról volt hírhedt, hogy hol alappal, hol alaptalanul, sokszor származása miatt kipécézve üldözte az általa kommunista-gyanúsnak tartott embereket. Ahogy az ötvenes évek második felére a keményen alkoholista szenátor elveszítette minden népszerűségét, úgy WW közkedveltsége is jelentősen csökkent. Feltételezésem szerint ennek is köszönhető, hogy Ernest Lehman novellája őt állítja célkeresztbe. Természetesen úgy, hogy sem a nevek, sem az események nem egyeznek a valósággal, de egy olyan megvetendő figurát állít középpontba, akiről mindenki tudja, hogy akár WW is lehetne.

Burt Lancaster nem csak WW ... akarom mondani J.J. szerepét kapta meg. Ő volt a filmez gyártó cég egyik tulajdonosa, a film egyik producere is. Mellesleg remek antipatikus figurát formált a médiacézárnak. Teljesen hihetően nyomja a pszichopatát.

A film rendezését eleinte a novellát is jegyző Lehman kapta volna, de a film forgalmazására szerződött United Artist jelezte, hogy nem szeretne olyan filmet, amit egy elsőfilmes rendező készített. Így végül Lancasterék leszerződtették Alexander Mackendricket, aki épp ekkor távozott a brit Ealing Studios-tól. Mackendrick egyébként amerikai származású volt, érdekes módon, mégis ez volt az első amerikai filmje az általa készített öt brit film után.

A filmet elnézve az ötvenes évek New York-i éjszakája ugyanolyan kiszámíthatatlan és sötét volt, mint a kilencvenes évek Budapestje. Az éjszaka császárai élet-halál urai voltak, a rendőrök a markukból csipegettek. A filmbeli J.J.-ről (és a valódi WW-ről) is lehetett tudni, hogy nemcsak rendőrségi, de nagyon jó alvilági kapcsolatai is voltak. 

A másik főszereplő az a Tony Curtis, akit a rendszerváltás környékén sokan Hollywoodba szakadt hazánkfiának gondoltak, holott valójában Bronxban született, bár az igaz, hogy szülei magyar kivándorlók voltak. Bronxi akcentusa miatt eleinte a kritikusok céltábláján találta magát, ekkoriban - az ötvenes évek vége felé - azonban már igazi filmsztár vált belőle.

Ő Sidney Falco, a gátlástalan sajtóügynök, aki J.J. oldalvizén próbál kikecmeregni pénzügyi csődjéből. A sajtóügynök, mint foglalkozás mellesleg azt jelenti, hogy ügyfelei számára próbál sajtómegjelenést biztosítani.

• 
• 
• 
• 
• 

És itt válik el a fikció igazán élesen a valóságtól, hiszen a film fő alapmotívumában JJ - kimondatlanul, de letagadhatatlanul - szerelmes saját húgába, és mindent elkövet, hogy őt elszakítsa vőlegényétől, a jazz-gitáros Steve Dallastól.

J.J. húgát a 18 éves, ártatlan szépségű Susan Harrison játssza, akivel kapcsolatban különös furcsaság, hogy bár idén halt meg nyolcvan éves korában, alig néhány filmben szerepelt csak, azok is főleg tévéfilmek és sorozatok voltak. 1963-ban visszavonult a színművészettől. Érzékenyen mutatja be a bátyja által terrorizált, félénk lányt.

A történet nagyon röviden, leegyszerűsítve: J.J. a lecsúszott sajtóügynököt bízza meg, hogy válassza szét féltett húgát annak szerelmétől. Ehhez olyan mocskos trükköt sem szégyellnek felhasználni, mint marihuánát csempészni az ártatlan fiú kabátzsebébe, hogy aztán a brutális rendőrök letartóztassák és mellesleg jól megverjék...

• 
• 
• 
• 

Az utolsó perceket leszámítva szinte végig a New York-i éjszakában mozgunk. Times Square, Broadway, Fifth Avenue... csupa ikonikus, eső áztatta igazi film noir-os hangulat, még ha maga New York nem is nevezhető tipikus noir helyszínnek.

A szórakozóhelyek belső jelenetei viszont már a Hollywood-i stúdióban készültek látványos, autentikusan felépített díszletek között. 

Remek kamera-kezelést láthatunk, az általában mozgó kamera követi az eseményeket. Közben szinte végig szól a zene. Crime jazz... az a krimi-hangulatot árasztó jazz zene stílus, amitől ez a film olyan izgalmas hangulatot kap. Annyira megszokottá válik a zene, hogy az válik furcsává, amikor elhallgat. Ilyenkor is szerepe van, mert pont a zene elmaradása, a csönd okozza a feszültséget.