Svédország (Svensk Institute), 89 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Egy szép tavaszi napon Bergman, a rendező meglátogatta azt a vidéki házat, ahol nagymamája élt, amely házhoz rengeteg szép gyerekkori emléke kötötte. Amikor megérkezett a házhoz, szinte mindent ugyanúgy talált, ahogy arra emlékezett. Felment az épület hátsó oldalán található lépcsőn, rátette a kilincsre a kezét, és volt egy olyan érzése, vagy talán inkább vágya, hogy ha lenyomja azt a kilincset, és kitárja az ajtót, akkor ugyanaz fogadja ott, mint kisgyerek korában... És akkor felvillant benne, hogy mi lenne, ha csinálhatna ebből egy filmet...

Arról, hogy kinyitsz egy valódi ajtót, és azon átlépve belépsz a gyermekkorodba. Majd egy másik ajtón kilépve vissza a valóságba, majd egy sarkon befordulva életed egy másik korszakába lépsz... 

Ezt a filmet csinálta meg Bergman. Egy idős professzor furcsa álmára ébredve úgy dönt, hogy az aznapi díszdoktori átadójára nem a terveknek megfelelően repülővel utazik a nagyjából 600 km-re fekvő Lundba, hanem még hajnalban elindul autóval, és útközben felkeresi életének fontosabb helyszíneit.Isak Borg-ot, az idős professzort az a Victor Sjöström játssza, akinek A Halál Kocsisa című 1921-es némafilmje (a listán a 10. volt) felejthetetlen élmény volt számomra. 

Úgy látszik, hogy az idősödés egyik velejárója, hogy az ember visszakívánkozik gyerekkorába. Furcsa, hogy gyerekként sokan mielőbb felnőttek akarnak lenni, elnyerve a korlátlannak tűnő szabadság jogát, aztán fiatal felnőttként - amennyire tehetjük - élünk is ezekkel a jogokkal - de a középkort elérve úgy tűnik, hogy gyerekkori vágyunk túlzottan gyors tempóban sikerült, jó lett volna egy kicsit tovább elidőzni a fiatalságban... én bizony mit meg nem adnék, ha legalább egy-egy órára visszamehetnék gyerekkoromba, sétálhatnék újra tízévesen szüleim munkahelyének folyosóin tanítás után. Talán az ilyen nosztalgiára való hajlamom is magyarázza, hogy miért érintett meg engem ennyire ez a film.

Isak Borg tehát hajnalban elindul autójával, de csatlakozik hozzá menye, majd idővel három autóstoppost is fölvesznek (egy fiatal lányt, és két udvarlóját, akik közül nem tud választani a lány), és kicsit később egy balesetet szenvedő házaspár is ideiglenes utastársuk lesz.

A professzor menyét az az Ingrid Thulin játssza, aki véleményem szerint elérte a nőiségnek azt a létformáját, ahonnét már nincs tovább, ennél nőbb nem lehet valaki. Ha vásznon (képernyőn) van, nem lehet másra figyelni. Tekintete annyira kifejező és érzéki, hogy nehezen tudok ennél intenzívebb női jelenlétet elképzelni.

• 
• 
• 

Hasonlóan a Hetedik Pecséthez ez is egy road movie, de mégis egész más. Három Bergman filmet láttam eddig. Egyformák abban a tekintetben, hogy mindhárom tökéletes, és felejthetetlen moziélményt okozott. Mégis annyira különböző mindegyik. Bergman-t nem lehet azzal vádolni, hogy mindig ugyanazt a filmet forgatja újra és újra. Azt látom inkább, hogy életének egy-egy terhétől úgy próbál megszabadulni, hogy "kirendezi" azokat magából. 

Az utazás jelenidejét néha álomszerű gyerekkori emlékek, néha pedig egészen szürreális álomjelenetek szakítják meg. Megtetszett ez a szürreális párbeszéd az egyik szürreális álomképből... 

Sok volt az ismerős arc. Jól észrevehető, hogy Bergman szeretett azokkal a színészekkel dolgozni, akik egyszer közel kerültek hozzá. Jó néhányan feltűnnek - akár apró kis mellékszerepben is - a Hetedik Pecsét szereplőgárdájából. Bergmannak az volt a véleménye, hogy nagyon fontos a rendező és a színész közötti bizalom. Ha ez megvan - mondta, - akkor csoda születhet a kamera előtt.

És ez a csoda ezúttal is létrejött ebben a filmben. A film végén a professzor is bevallja ugyanazt, amit Bergman is elmondott egy interjúban, és hasonlót én is észrevettem magamon: ha viharfelhők veszik körül az életben, akkor behunyja szemét, újra ott van 7-8 évesen nagymamája mellett, és ez megnyugtatja.

• 
• 
• 
• 

 

USA (Fox), 115 perc, DeLuxe color, angol

Rendező: Leo McCarey

Producer: Leo McCarey és Jerry Wald

Nem nagyon emlékszem olyan Cary Grant filmre, ami igazán tetszett volna. Játékát mindig is  manírokból építkezőnek éreztem, népszerűségére nem láttam más magyarázatot, mint ellenállhatatlan sármját, mellyel valószínűleg minden női nézőt levett a lábáról, a férfiak egy része pedig - feltételezésem szerint - rá akart hasonlítani. Nem is emlékszem, hogy igazán komoly hangvételű filmben láttam volna. Talán a Csak az Angyaloknak van Szárnyuk volt ilyen, de azt sem Cary Grant miatt szerettem. 

Most, hogy fenti kijelentésemmel elveszítettem olvasóim jó részét, lássuk, hogy ebben a filmben miért volt mégis jó Cary Grantet nézni:

Nos, úgy látom, hogy neki jót tett az öregedés. Nagyjából végig el tudtam hinni, hogy valódi érzelmeket látok Grant arcán. Lehet, hogy számára idő és élettapasztalat kellett, hogy ezekre alkalmas legyen, de az is lehet, hogy egy ilyen film kellett, ami lehetőséget adott arra, hogy "romantikus civakodásokon" túl is mutasson valamit. 

1997-ben a Szerelem Hullámhosszán (Sleepless in Seattle) című filmben történő utalások hatására újra népszerű lett ez a film, több millió eladást generálva. Aki ennek hatására most megnézné újra a Tom Hanks és Meg Ryan főszereplésével készült filmet, annak javaslom, hogy inkább ezt nézze meg először, mert a Szerelem Hullámhosszán egyik szereplője részletesen elmeséli a film záró kulcsjelenetét, amivel gyakorlatilag tönkreteszi annak az élményét, aki szeretné végigizgulni.

Mert az a bizonyos záró jelenet igencsak jól fel van építve, és még én is majdnem üvöltöttem (magamban), hogy "Mondd már el neki!!!" - mint amikor a gyerekek a színházban próbálják figyelmeztetni a főszereplőt, hogy vigyázzon, mert ott van mögötte a gonosz...

Egy másik kis poént viszont megmutatnék a Szerelem Hullámhosszán-ból, és akkor kiderül, hogy milyen filmre is számíthatunk...

Na persze.. a férfiak ezt úgysem érthetik... dehogynem..!

Ez tipikusan az a film, amit például érdemes megnézned, ha egy éppen reménytelenül szerelmes csajszi vagy... bekészíted magadnak a popcornt, egy közepes tasak papírzsepit, és azzal a megnyugtató tudattal sírdogálhatsz, hogy amit a filmben látsz, legalább az nem neked fáj...

A film szinte mértani pontossággal két egyenlő részre osztható. Az első fele egy majdnem sablonosnak mondható romantikus vígjáték, míg a második fele egy romantikus dráma.

A romantikus vígjáték épphogy egy kicsit hosszabb a kelleténél - legalábbis az én ízlésem szerint -, de már ezalatt is megmutatkozott, hogy a kliséken túl is lesz itt élet.

Egy Csendes-Óceáni hajóúton (kb. mintha a Titanicon lennénk) összeismerkedik egy középkorú férfi és egy nő. (Deborah Kerr és Cary Grant). Mindketten házasok, és talán csak futó kalandnak szánják ezt az egészet, de úgy tűnik, hogy mindkettőjükben mélyebb érzések tárulnak föl, mint amire előzetesen számítottak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy említettem, a filmnek ebben az első felében kifejezetten laza, kellemes a hangulat. Csak egészen enyhe árnyékként vetül a szerelmesek boldogságára az, hogy ennek a hajóútnak egyszer azért vége lesz, és akkor majd mindenképpen válaszút elé kell állniuk. Mindketten abban a korban vannak (a nőknél ez talán kicsit fiatalabb korban érkezik el) amikor még épp van esélyük új életet kezdeni úgy, hogy abba még beleférjen minden, akár még a közös gyerek vállalása is.

Az film első felének csúcspontja egy Franciaországi állomás. Ahogy az óceánjáró hajóknál az szokás, időnként kikötnek egy helyen, hogy ott az utasok leszállhassanak és kicsit szétnézhessenek a szárazföldön. A franciaországi Villefranche-Sur-Mer a kitérő állomása (bár, ha jól emlékszem, a városka neve nem hangzik el konkrétan a filmben), ami közvetlenül Nizza mellett található. Itt közösen meglátogatják a férfi nagymamáját, aki egy olyan álom-villában lakik, amiben szívesen tölteném életem hátralevő részét.

• 
• 
• 
• 
• 

Maga a villa természetesen nem létezik, azt egy Hollywoodi stúdióban vették fel, és mögé vetítik a valódi francia Riviérát, de a hatás szinte tökéletes.  Bár musicalnek semmiképpen nem nevezném ezt a filmet, néhány dal azért felcsendül menet közben, de ezek valamilyen formában azért megpróbálnak illeszkedni a történetbe, itt például a nagymama ül le a zongorához, és játssza a film gyönyörű főtémáját, amire látszólag Deborah Kerr dúdol, majd énekel gyönyörűen - valójában egy profi énekesnő kölcsönözte a hangját. Hát igen, most, hogy elnézem Cary Grantet, lehet, hogy nem az ő hibája volt, hogy eddig semmi érdekeset nem láttam a játékában. Talán többségében olyan filmekben szerepelt, amiben nem nagyon volt mit megmutatni... Ezt a dalt viszonthalljuk majd a második részben sokkal komorabb körülmények között.

A szerelmesek visszaszállnak a hajóra... az utazás önfeledt napjai hamar elillannak, és újra New Yorkban találják magukat. Megfogadják, hogy rendezik az életüket. Ha ez mindkettejüknek sikerült, akkor pontosan 6 hónap múlva találkoznak az Empire State Building tetején. És itt ér véget a könnyed első rész.

• 
• 
• 

Míg ez első óra egy jól összerakott könnyed kis szerelmi történet, de ennél nem sokkal több, addig a második, jóval komorabb órában néhány egészen zseniálisan megkomponált jelenet is látható.

A történet jellegénél fogva nem nagyon tudok belemenni részletekbe, mert szinte bármiről kezdenék írni, biztosan lelőnék vele egy vagy több fontos pillanatot a filmből. De itt van egy kis apróság, egy képi megoldás, ami olyan, hogy meglátom a filmben és elolvadok. Deborah Kerr alakja ott töpreng a hogyan-továbbról ablaka előtt, amikor a lágy huzat kicsit megmozdítja az ablakot, és mit látunk meg? Természetesen azt az Empire State Buildinget, melynek kilátójába a fél év múlva érvényes randevú le van beszélve...

Állítólag lehetetlen valakinek elmesélni a film zárójelenetét úgy, hogy közben ne sírja el magát az ember. Én nem próbáltam. Férfi vagyok... ciki lenne beégni ... :)

Kiváncsi vagyok, hogy a mai fiatal generációnak mennyire érthető ez a film. A facebook és mobiltelefonok világában lehetséges, hogy értelmezhetetlen az a szituáció, hogy valakivel 6 hónappal későbbi időpontra beszélek meg egy randit, és nem tudom a címét, akkor az a hat hónap múlva megbeszélt találkozó az egyetlen esélyem, hogy újra láthassam... és itt be is fejezem, mielőtt valami fontos dolgot lelőnék.

Valószínűleg a színes film hozhatott egy remake hullámot az ötvenes évek második felében, mert DeMille-hez hasonlóan, aki a saját Tízparancsolat c. filmjét dolgozta fel újra - immár színesben -, most Leo McCarey érezte úgy, hogy egy korábbi saját filmjét, a Love Affairt kellene színesben is elkészíteni...

Szerintem érdemes volt... pedig hogy féltem tőle...

Svédország (Svensk Filmindustri), 96 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Egy tengerparton a kereszteslovag, aki sok sok évnyi harc után épp a szentföldről tart vissza otthonába, találkozik a halállal:

LOVAG: Ki vagy?

HALÁL: A halál vagyok.

LOVAG: Értem jöttél?

HALÁL: Már régóta a nyomodban járok.

LOVAG: Azt tudom.

HALÁL: Készen állsz?

LOVAG: Csak a testem fél, én nem... ... Várj egy pillanatot!

HALÁL: Ezt mondják mind. De nincs haladék!

Annyira Bergmanos ez a párbeszéd. És mennyire betalál. Ha valakit megérint a halál szele, még, ha el is tudja fogadni, azért egy kis haladék mindig jól jönne. Felnőttkorunkra többé-kevésbé megértjük, hogy előbb-utóbb mindenkinek üt az órája, de amikor a saját végünkkel kell szembenéznünk, nos az nem valami könnyű dolog...

És általában nincs is haladék, mint ahogy ezt maga a Halál is közli a lovaggal.

Most azonban mégis különös kegyben részesül a halálraítélt. Sakkozhat a Halállal. És amíg sakkban le tudja őt győzni, addig mindig kap egy kis haladékot. Egy kicsivel mindig elodázhatja a végzetet addig, amíg egyszer végül ki nem kap.

Nem csak Antonius Block-ot (Max von Sydow), a kereszteslovagot, és az ő segédjét ismerjük meg, de sorra jönnek a további érdekes szereplők, hogy aztán együtt vándoroljanak, együtt éljenek át különböző eseményeket, miközben újra meg újra feltűnik a halál egy-egy sakkparti erejéig.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Tulajdonképpen egy road movie-t nézünk, melyben a kereszteslovag kastélya az úti cél, ott várja a lovagot annak felesége, és ezt a lovagot kíséri az egyre terebélyesebb csoport.

A lovag, ha egyszer már tudja, hogy nyomában a halál, utolsó napjaiban szeretne még választ kapni a kérdéseire. Olyan kérdései vannak, ami feltehetően minden haldoklót foglalkoztat. Az élet értelmével kapcsolatban, Istennel kapcsolatban szeretne válaszokat kapni olyantól, aki látja, ismeri a mindenhatót. Útközben találkoznak egy önostorozó szektával, látnak boszorkányégetést, pusztít a pestis, és megtapasztalnak rengeteg gyarlóságot... de a válasz csak várat magára...

A hinni akarás küzdelme ez. Mennyire nyugodtabban engednénk el ezt a világot, ha tudnánk, hogy valami vár ránk odaát...

• 
• 
• 

Cannes-ban elnyerte ez a film a zsűri különdíját. Nem csodálom, én is nagy élvezettel néztem ezt a filmet, még akkor is, ha sokkal komorabb kicsengése volt, mint a nemrég látott másik Bergman filmnek, az Egy Nyári Éj Mosolyának.

• 
• 
• 

A film egyik női szereplője, - és mellesleg Bergman akkori szerelme - Bib Anderson idén Áprilisban, 83 évesen hunyt el. Ami teljesen meglepetésként ért, az nem az volt, hogy a lovagot játszó Max von Sydow a poszt írásának pillanatában is él, hanem az, hogy nem ismertem fel, hogy ő játszotta a számomra nagyon fontos Ébredő Erők egyik mellékszerepét.

• 
• 

USA (Orion-Nova Productions), 96 perc, ff., angol

Rendező: Sidney Lumet

Producer: Henry Fonda és Reginald Rose

Elképesztően jó cím ez a Tizenkét Dühös Ember... még akkor is, ha valójában a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb tizenegy dühös embert találunk az esküdtek tárgyalótermében a film során.

A Henry Fonda által alakított esküdt ugyanis egy másodpercre sem veszíti el higgadt nyugalmát.  Maga Fonda talált rá egyébként a film alapjául szolgáló 1954-es - Reginald Rose által írt - tévéjátékra, melynek forgatókönyve nagyjából megegyezik ezzel a változattal. 

Ők ketten - Fonda és Rose - közös céget alapítva producerként, saját pénzüket is befektetve vettek részt ennek a filmnek a létrehozásában. A forgalmazást azonban már a United Artist végezte, Fonda szerint nem megfelelően, és lehet, hogy valóban ez volt az oka annak, hogy - bár a kritikusok nagyon jókat írtak a filmről - a mozipénztáraknál ennek nem nagyon látszott a gyümölcse. Csak évekkel később, amikor a televíziók elkezdték vetíteni, akkor alakult ki egyfajta megkésett kultusza a filmnek.

Az amerikai büntetőjog sajátosságai miatt az ottani bűnügyi perek gyakran válnak Hollywoodi filmek témájává. Mivel a vádlott bűnösségéről egy laikusokból, azaz jogilag teljesen képzetlen, véletlenszerűen kiválasztott emberekből áll, a vádat képviselő ügyész és a vádlottat védő ügyvéd is gyakran teátrális, a hétköznapi embert meggyőzni próbáló előadásmóddal, taktikai húzásokkal operál, ami látványos jelenetek alapja lehet.

Nos ebben a filmben alig néhány percet látunk a tárgyalóteremben, épp csak azt, amikor a bíró felkéri az esküdteket, hogy hozzák meg döntésüket egy gyilkossági üggyel kapcsolatban. A büntetési tétel világos, nem lehet más, csak halálbüntetés. Ami egyedül kérdéses, az az, hogy a vádlott bűnös-e vagy ártatlan. Ezzel kapcsolatos döntésükre kéri fel a bíró az esküdteket. A döntéshez a tizenkét embernek félre kell vonulnia az esküdti különterembe, ahol addig tanácskoznak, amíg meg nem hozzák egyhangú döntésüket.

És mi tulajdonképpen itt csatlakozunk be igazán az ügy teljes feltárásába. Mi nem voltunk ott a tárgyaláson, csak azt tudjuk, hogy a vád szerint egy fiú megölte az apját. Hogy pontosan mi történt - illetve, hogy mi történhetett - azt az esküdtek vitájából tudjuk csak meg pontosan. 

Az ügy látszólag teljesen egyértelmű. Több tanú is állítja, hogy hallotta a fiút hangosan veszekedni apjával, majd látták ahogy egy rugós tőrrel leszúrja. A fiú nem tett beismerő vallomást, de borítékolható, hogy az esküdtek könnyen közös nevezőre jutnak. Rutinszerű döntéshozatalnak tűnik az egész. Egyhangú döntésre van szükség, nem lehet ellenszavazat. Ha nincs összhang, új esküdtekre és új tárgyalás kiírása következne.

Egyvalaki van, aki ellentmond a többieknek. A 8-as számú esküdt. (Henry Fonda)

• 
• 
• 
• 
• 

Míg az esküdtek közül tizenegyen meg vannak győződve a fiú bűnösségéről, addig a 8-as esküdtben kételyek vannak. Kéri, hogy mielőtt döntést hoznak, legalább vegyék végig még egyszer az ismert tényeket, és vizsgálják meg, hogy történhettek-e a dolgok úgy, ahogy azt a tanúk leírják...

És ahogy a 8-as esküdt sorra veszi az általa ellentmondásosnak ítélt részleteket, szép lassan, minden újraszámolásnál egyre többen szavaznak a fiú bűnössége ellen. Mert bizony ahogy az ügyész által feltárt tanúvallomásokat és bizonyítékokat összevetik, úgy a fiú bűnössége egyre inkább megkérdőjeleződik...

Fonda alakjának ellenpólusát, a fiút elítélő - egyre fogyatkozó - csoport szószólóját Lee J. Cobb játssza Fonda mellé illő zsenialitással. Lehengerlő alakja pitbullként lendül újra és újra támadásba. 

• 
• 
• 

Míg kezdetben e elsősorban felső perspektívából fotózott totál képekkel operál a rendező (Sidney Lumet), ahogy telik az idő, egyre nagyobb jelentőséget kap a bezártság miatt egyre csak szűkülő tér, és a kánikulától izzasztóan meleg tárgyaló okozta feszültség. Szinte valószínűtlen mértékben csurog az izzadtság az esküdtek nagy részén. Egyre közelebbi képeket kapunk, a film vége felé már olyan közeliket, hogy sokszor csak egy esküdtnek az arca látszik.

A film egyik érdekes húzása, hogy - bár az esküdtek végül döntést tudnak hozni - sosem tudjuk meg, hogy a fiú valójában bűnös volt-e. Nemcsak, hogy ezt nem tudjuk meg, de magát az ítélethirdetést sem látjuk, csak azt, ahogy az esküdtek (ki ilyen, ki olyan hangulatban) kiballagnak a bíróság épületéből...

Ez a film azon ritka művek egyike ahol előbb volt a filmes változat, és ebből készítettek sokszor színdarabot. Erre ugyanis tökéletesen alkalmas ez a film. A szinte egyetlen térben játszódó cselekmény tipikus kamara előadásnak való anyag. Én a Nemzetiben láttam egy igen jó előadást a 2010-es évek elején olyan nevekkel, mint Kulka, Sinkó, Blaskó, Bodrogi, Stohl, Szarvas József ... stb... te Atyaúristen, micsoda nevek kerültek itt egy színpadra...