Franciaország (Argos Film), 33 perc, színes/ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Philippe Lifchitz

Egy kicsivel több, mint félórás dokumentumfilm egy olyan rendezőtől, aki később játékfilmjeivel (Szerelmem Hirosima, Tavaly Marienbadban) vált igazán híressé, bár a dokumentumfilmekhez időnként vissza-vissza tért.

Ma már talán Dunát lehet rekeszteni a sok Holocaust-ról szóló dokumentumfilmmel, de ne felejtsük el, hogy ennek a filmnek a készítésekor még csak 10 évvel vagyunk a történtek után. Ha valószínűleg nem is az első, de mindenképpen az elsők egyike azon filmek sorában, melyek teljes nyíltsággal, naturalista módon, kendőzetlenül mutatja be a rémtetteket.

Ahhoz, hogy magyarázatot kapjunk a címre, viszonylag mélyebb történelmi ismeretekkel kell rendelkeznünk. Nacht un Nebel - Himmler, a náci birodalom második legerősebb embere azt az ördögi direktívát adta ki a megszállt területek ellenállóival szemben, hogy a börtön vagy a kényszermunkatábor túl kegyes büntetés lenne számukra, ezért úgy kell likvidálni őket, hogy családjuk semmit ne tudjon róluk. Egyszerűen tűnjenek el az "éjszakában és a ködben"... Így akarta növelni a félelmet és a rettegést a harmadik birodalommal szemben...

A film egyébként felkérésre készült, nem Resnais ötlete volt a náci haláltáborokról szóló dokumentumfilm ötlete. Érdekes módon a "zsidó" szó talán egyszer sem hangzik el a kommentátor szájából, amikor az áldozatok számát említi akkor sem a közismerten 6 millió körüli zsidó áldozatról, hanem (persze jogosan) 9 millióról beszél, hiszen nem csak zsidókat, hanem cigányokat, homoszexuálisokat, kommunistákat, fogyatékosokat, és közönséges bűnözőket is pusztítottak a nácik ezekben a haláltáborokban.

A filmben váltakoznak a táborok működése alatt (illetve azok felszabadításakor) készült felvételek az 1955-ben ugyanazokon a helyszíneken, immár rabok nélkül, elnéptelenedett állapotukban, színes filmre forgatott felvételekkel.

Nem finomkodik, az arcunkba tolja a meztelenül álló megalázott foglyokat, a csonttá-bőrré fogyott halottak tömegét, a még felismerhető kivégzetteket, akinek arca semmiben nem különbözik mondjuk a szomszédban lakó hölgytől, csak éppen rossz időben, rossz helyre született, amikor olyan világ volt, hogy származás, vagy egyéb adottságok alapján összeszedték, és a legembertelenebb körülmények között a halálba küldték...

Kellenek az ilyen filmek, hogy ne feledkezzünk meg erről... De hát ilyesmi megtörtént azóta is számtalanszor... Gondoljunk csak a szomszédunkban zajló szégyenletes dolgokra a kilencvenes években... a fentihez hasonló képeket láthattunk az újságok címlapjain, és a világ éveken át gyakorlatilag semmit nem tett ennek megakadályozására...

Továbbá elgondolkoztató hogy hogyan juthat ilyen állapotba egy civilizált társadalom? Nem üres szólamnak szánom, tényleg sokat gondolkozom ezen, annyira embertelen, és annyira felfoghatatlan az, hogy egy család papírt kap arról, hogy egy adott napon meg kell jelennie egy pályaudvaron... vajon mit mondhatnék gyermekemnek, ha az én családom kapna ilyen papírt? ... Majd amikor pökhendi egyenruhások vagonokba vezényelnek sorstársak százaival, és napokon át bezárva szállítanak... vajon mivel vigasztalnám rémült gyermekemet? 

Aztán ott vannak a felelősök... ez is jó kérdés... vajon az SS katona, aki a táborok őrzésével volt megbízva mennyire felelős? A kápó, aki maga is rab volt, de a többi rab fegyelmezésével volt megbízva, és ezt a feladatot - bízva abban, hogy ezért őt megkímélik - adott esetben a kelleténél is szigorúbban látta el... vajon ő mennyire felelős? Nehéz kérdés... Az ember a saját életét mentendő sok mindenre képes, és ilyen esetekben nehéz ítélkezni... de az biztos, hogy a háború utáni felelősségre vonások során felelősöket nem nagyon lehetett találni... "Természetesen" mindenki csak parancsra cselekedett...

A választ persze egyik fenti kérdésemre sem találom... És őszinte csodálattal nézek azokra a túlélőkre, akik meg tudtak bocsájtani egykori fogva tartóiknak...

Svédország (SvenskFilmindustri), 106 perc, ff. svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Ahogy a címet ízlelgetem - "Egy Nyári Éj Mosolya" -, már ez annyira költőien szép, annyira megmozgatta a gondolataimat, hogy nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz ez az első találkozásom Bergmannal a nagy rendezővel... Ha azt mondom, hogy nem kellett csalódnom, akkor igencsak finoman fogalmazok... jobban visszaadja az érzéseimet az a szó, hogy lehengerelt.

Papíron ez egy romantikus vígjáték, így valami igen könnyed, felületes szórakozásra számítottam. Végignézhető a film egyébként ilyen nézőpontból is... ám ennél sokkal több van a mélyben.

Talán nem olyan nagy túlzás leírnom, hogy ez a film film tulajdonképpen tartalmazza a szerelem bibliáját. Szinte mindent elmond róla. Nem a tiniknek szóló lányregények szerelméről van szó persze... hanem az igaziról...

És ehhez egy huszadik század elejéről, a boldog békeidőkből választott egy operettbe illő környezetet. Minden adott volt tehát, hogy azt higgyük, valami oltári nagy blődli lesz a dologból... 

 - Az erotika az ifjak és a vének játéka. A szerelem...

- Egy fiatal nem is szerethet?

- Dehogynem. Egy fiatalember mindig szeret. Önmagát... a szerelmet...

Látszólag komolytalan beszélgetéseket hallunk az élet komoly dolgairól. Szinte mindenki szerelmes valakibe ebben a filmben, mindenki vágyódik valakiért, aki már (vagy még) nem az övé. Van, akinek beteljesül a vágya, van, akinek nem.

Szinte pszichológiai tankönyvbe illő módon bontja ki Bergman - persze a szereplők szavaival - az érzelmek mozgatórugóinak rendszerét. A szerelem filozófiáját. És mivel Bergman esetében a rendező egyben a forgatókönyv író is, valószínűleg ez a filozofikus mélység az az ő filmjeinek a legnagyobb erénye.

Vegyük például a film (a lenti képen bal oldalon látható) központi figuráját Egerman ügyvéd urat. Első ránézésre egy piperkőc ellenszenves alaknak tűnik. A képek alapján a film megtekintése előtt azt sejtettem, hogy ő lesz a film egyik negatív figurája. Megint csak nagyot tévedtem. Az ő szájából hallhatjuk a fenti bölcseletet is egyébként. Nos, pár perc alatt nagyon megkedveltem a figurát, a kedvencemmé vált. Egyébként érdekes módon tulajdonképpen a népes szereplőgárda mindegyik tagja szerethető ilyen vagy olyan okból.

A színészek közül nehéz lenne kiemelni bárkit is, mivel Bergman a szereplőválogatáshoz is nagyon értett a film tanúsága szerint. Mindenki nagyot játszik. 

Bergmannak nyilván sok tapasztalata lehetett szerelmi ügyekben, féltékenység, megcsalás, kielégítetlenség terén. Ilyen pontosan csak az tudja megjeleníteni ezeket az érzéseket, aki nagyon is tudja, mit jelentenek ezek a szavak. Szerelmi életéről elmond valamit az is, hogy a szobalányt játszó Harriet Anderson mellett (alábbi képen jobbra) - akivel a rendező kapcsolata ekkoriban már mélyponton volt -, egy kisebb szerepben már feltűnik új kapcsolata Bibi Anderson is.

Bergman ezzel a filmmel lett igazán világhírű. Elmesélése szerint a stúdió úgy nevezte a filmet a Cannes-i fesztiválra, hogy arról elfelejtett szólni a rendezőnek. Így furcsa meglepetés lehetett számára a reggeli újságban a "Svéd siker Cannes-ban" című újságcikkben olvasni, hogy az az ő filmjéről számol be.

Woody Allen szerint Bergman (az alábbi képen kalapban instruálja Ulla Jacobsson-t) valószínűleg a filmtörténelem legnagyobb rendezője. Bevallom, ez az első film, amit láttam tőle, és állítólag ez még nem is az igazán komoly remekműveinek egyike. Én már ez alapján is elképzelhetőnek tartom, hogy Woody Allennek igaza van. Mindenesetre tartok tőle, hogy néhány film után Bergman rajongó leszek.

USA (Allied Artists), 100 perc, ff., angol

Rendező: Phil Karlson

Producer: Samuel Bischoff, David Diamond

Végignézve a filmet az az érzésem, hogy az itthoni, - a kilencvenes évekre jellemző szervezett bűnözők által - robbantásokkal és gyilkos leszámolásokkal fenntartott közhangulat nagyon hasonló lehetett, mint az ötvenes évek Amerikájának néhány városában. 

Ez a film ugyanis egy valódi város - az Alabamai Phenix City - valóságban is létező, bűnszervezete által fenntartott krízishelyzetét dolgozza fel, méghozzá igencsak realisztikusan, már-már hatásvadász módon. Ez utóbbit azért merem kijelenteni, mert bár többnyire valós események kerülnek bemutatásra, a készítők a kellő hatás eléréséhez olyan brutális jelenetet is beletettek, ami valójában nem történt meg: ilyen például egy fekete-bőrű kislány meggyilkolása, és tetemének egy illető háza előtt, egy autóból való kihajítása, mintegy "figyelmeztetésként" a maffia részéről. 

Ezúttal úgy kezdtem bele a film megtekintésébe, hogy egyáltalán nem olvastam előzetesen utána, ezért furcsa, és kicsit félrevezető volt, hogy - még mielőtt meglátnánk a főcímet - egy 13 perces interjú-összeállítással kezdődik a film. Bevallom, azt hittem, hogy egy ügyes kis ál-dokumentumfilmet látok, de mint utólag kiderült, itt valós személyeket, a város valódi lakóit láthatjuk, akik a maffia által okozott gyötrelmekről nyilatkoznak.

Ahogy az lenni szokott, a nagyrészt szerencsejátékból és prostitúcióból élő bűnszervezet minden eszközt bevetett, ha arról volt szó, hogy a saját érdekeit kellett megvédenie. Egy bizonyos Albert Patterson azzal jelentkezett be az államügyészi választásra, hogy rendbe teszi a közbiztonságot, felszámolja a bűnszervezetet. Miután megnyerte az Demokrata-párti előválasztást - tekintettel arra, hogy a szavazók túlnyomó többsége Demokrata párti volt, biztosra lehetett venni, hogy ő lesz az államügyész. A gátlástalan bűnözők ezért még a választások előtt a nyílt utcán lelőtték. Ez nagy butaság volt részükről, mert ez volt az utolsó csepp a pohárban, az általános közfelháborodásnak engedve az Amerikai kormány bevezényelte  a hadsereget, statáriumot rendeltek el, és felszámolták a teljes bűnszervezetet. A film készítésekor a kemény-fiúk egy része még bírósági ítéletére várt, annyira friss volt ez a történet. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a meggyilkolt ügyész fia (John Patterson), sikerrel vette át a jelöltséget, és meg is választották államügyésznek, majd később kormányzónak is. Ehhez a kampányhoz sikerrel használt fel részleteket ebből a filmből.

 A gonosz csak akkor győzedelmeskedik, ha a jó emberek nem tesznek semmit.

Igen, egy amerikai filmben nem érhet minket váratlanul ilyen, és ehhez hasonló "komoly mondanivaló". De akadt azért szellemes "megmondás" is: "Szerencsejáték az, ahol a nyerés a játékos szerencséjén múlik, Phenixben nincs szerencsejáték, mert soha egy játékosnak sincs szerencséje" - mondja valaki válaszul arra, hogy be kellene tiltani a szerencsejátékot.

A klubban, ahol a "nem-nyerőgépek" üzemelnek, természetesen gondoskodnak arról a szervezők, hogy az idejüket ott töltők, a pénzüket a játékon kívül is jó hatékonysággal költsék.

A fekete kislány esetén kívül van még néhány apróság, amiben a film kicsit csavart az igazságon. Itt például a Patterson-ék a hátrányos helyzetű feketék pártfogói, az igazi Patterson azonban nem csak abban versengett a republikánus riválisával, hogy melyiküket válasszák meg, hanem abban is, hogy kettejük közül ki a nagyobb "négergyűlölő". 

Szokatlanul indult a film, és meghökkentő brutalitásával tovább fokozta a várakozásaimat, valahogy mégis csalódást éreztem a végén. Amikor az erőszakot már nem lehetett hova fokozni, úgy éreztem, kiüresedett az egész...