Nagy-Britannia (Horizon Pictures), 162 perc, Technicolor, angol

Rendező: David Lean

Producer: Sam Spiegel

A lista előző filmjéről, az Újra szól a hatlövetű című westernről írtam, hogy gyerekkoromban valószínűleg tetszett volna, felnőtt fejjel viszont már egy percig sem tudtam komolyan venni.

Ezt a filmet viszont láttam gyerekkoromban, akkor nagyon nem tetszett. Persze Alec Guinness-től azt vártam dőre gyermekként, hogy majd ebben is valami Ben Kenobi jellegű figurát fog hozni, és nyilván nagyon csalódott voltam, hogy egész mást látok. Felnőtt fejjel viszont leesett az állam, hogy ilyen remek filmet hoztak össze az ötvenes évek vége felé.

Még mondtam is magamban, hogy lám, Amerikában is maradt még épkézláb forgatókönyvíró, akit nem tett indexre McCarthy és csapatának kommunistaellenes bizottsága. Mekkora volt a meglepetés, amikor rájöttem, hogy nem is amerikai filmet nézek, hanem az angol Horizon Pictures filmjét, David Lean angol rendezővel. De ez még mindig semmi. A forgatókönyvért Oscar díjat kapott a francia Pierre Boulle, aki igazából csak a film alapjául szolgáló regényt írta. A forgatókönyvet nem ő írta, nem is tudott angolul. Hát akkor miért nem a valódi forgatókönyvírók kapták az arany szobrot? .... Hát igen... mert őket viszont listázta a McCarthy-féle bizottság. Angliáig nem ért el a kezük, angol filmben dolgozhattak forgatókönyvíróként, de nehogy már Oscart kaphassanak... így inkább a francia regényíró kapta a díjat... Összesen egyébként hét szobrot nyert el a film: legjobb film, rendező, férfi főszereplő, forgatókönyv, zene, vágó, operatőr.

Ahogy elnéztem az ötvenes évek filmtermését, talán az amerikaiak jobban tették volna, ha hagyják dolgozni a forgatókönyvíróikat... 

Ebből amit talán mindenki ismer, az ez az induló, amit a katonák fütyülnek menetelés közben:

Emlékeimben úgy élt ez a film, hogy a foglyok szinte az egész film folyamán ezt az indulót fütyülik a híd építése közben. Milyen csalókák ezek a régi emlékek... hiszen valójában csak kétszer: egyszer a film elején, egyszer pedig a vége felé hangzik el ez a dallam.

Két szálon zajlanak a történések. Az egyik szálban a japán fogságba került brit ezred próbál felépíteni egy hidat a Kwai folyó fölött, egy másik szálon pedig egy négyfős brit különítmény elindul, hogy fölrobbantsa ezt a hidat. Természetesen a film végére a szálak összeérnek...

A film első felében a hídépítők szála szinte kizárólagos szerepet kap. Az Alec Guinness által játszott Nicholson ezredes felsőbb utasításra adta meg magát az ellenfélnek, akik most Sziámba (mai Thaiföldre) vezénylik a foglyokat, hogy ott felépítsenek egy vasúti hidat a Kwai folyó fölött. Az ütemterv elég szoros, így a japánok a tiszteket is munkára akarják fogni. Ezt viszont tiltja a genfi egyezmény. Nicholson ezredes szemmel láthatóan sértésnek veszi, hogy a fogolytábor japán ezredese nem akarja komolyan venni ezt az egyezményt. Őszintén szólva... én soha nem értettem, hogy ki veszi komolyan ezeket... tulajdonképpen háborúzni szabad, de tiszteket dolgoztatni már nem? Micsoda hülyeség ez? Egy agresszor országtól, aki megtámad egy másikat, ki az a bolond, aki komolyan elvárja, hogy betart a foglyokkal való emberséges bánásmódról szóló megállapodást?

A film egy jelentős része azzal megy el, hogy a japán és a brit ezredes mint két kamion megy szembe egymással, és lessük, hogy vajon ki tér ki előbb. A brit ragaszkodik az igazához. Néhány komikus jelenet is adódik abból, ahogy az ezredes angol lordokat meghazudtoló pökhendiséggel oktatja ki a japán ezredest saját és tisztjei jogairól. Látható, hogy akár meg is hal, de nem enged saját igazából. Nélküle az altisztek sem veszik fel a munkát, irányítás nélkül pedig az ezred többi katonája sem dolgozik értékelhető eredménnyel. Amit reggel felépítenek, estére ledől. Látható, hogy ebből így nem lesz híd. A határidő viszont egyre csak közeleg. Ha a híd nem készül el időben, akkor a japán ezredesnek le kell mondani az életéről. 

Végül a tábor parancsnoka meghátrál, és mindenben enged Nicholson ezredesnek, aki cserébe teljes erőbedobással a híd építése mellé áll. Annyira, hogy a hibás tervek helyett saját hídmérnökének terveit ajánlja a japánok figyelmébe. Nem kérdés, hogy Nicholson tökéletes hidat szeretne építeni, már-már küldetésének érzi a híd határidőre való felépítését. Az utolsó hetekben odáig megy, hogy a tiszteket is bevonja a munkába. Mi tagadás, gyönyörű szerkezetet sikerül összeeszkábálni...

Ejtőernyős bevetés... megpróbáltatások a dzsungelben... és az jár az ember eszében, hogy akkor most végül is kinek drukkoljunk? A hídépítő angoloknak, vagy a hidat felrobbantani igyekvő angoloknak? Nagyon nehéz dönteni, nekem nem is igazán sikerült...

Több, mint két és fél órás a film, és mondhatom, hogy nem nagyon volt benne unalmas üresjárat. Nagyon szépek a felvételek. Ez természetesen részben a Technicolor színes filmnek és a Cinemascope szélesvásznú formátumnak köszönhető, és persze nagy részben Jack Hildyard operatőrnek. A mai Sri Lanka dzsungele is remek hátteret adott a filmnek.

USA (Paramount), 122 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jogn Sturges

Producer: Joseph H. Hazen, Paul Nathan és Hal B. Wallis

1881 Október 26-án délután 3 óra körül a Tombstone nevű Arizonai városkában az Old Kindersley nevű karám (angolul rövidítve az épület neve: O.K. Corral) hátsó bejáratától nem messze az Earp család három fiútestvére (Virgil, Morgan és Wyatt) Doc Holliday társaságában nekifeszült a velük ellenséges viszonyt ápoló Clanton és McLaury családok által irányított bűnszervezet tagjaival.

Egy hozzávetőlegesen fél percig tartó és nagyjából 30 golyó kilövéséből álló párbajban néhányan meghaltak a bűnözők közül, mások elmenekültek. Earp-ék csapatából egyedül Wyatt Earp úszta meg sérülés nélkül. Earp-ék elméletileg a törvény oldalán álltak, de feltehetően ezúttal nem pontosan a jogszabályi előírásoknak megfelelően jártak el. Le is tartóztatták őket, de harminc napos vizsgálati fogság után a Tombstone-i bíró elengedte őket, mondván jogos volt a fegyverhasználat. Ez a valóság, legalábbis ahogy korabeli beszámolókból ismerhetjük.

Ez az összecsapás adja a film eredeti címét: Gunfight at the O.K. Corral, azaz Lövöldözés az O.K. karámnál. A valódi magyar cím ezúttal sokkal jobban tetszik az eredetinél: Újra szól a hatlövetű. Igen jó cím, kár, hogy a film messze nem ilyen jó...pedig elég sok minden adott volt ahhoz, hogy végre egy jó színes western kerekedjen ki belőle... Sajnos egyre inkább attól tartok, hogy az első igazán jó színes westernt majd Sergio Leonétól fogom látni...

Adott volt például egy csomó sztár: Itt a képen balról például Kirk Douglas (Doc Hollyday), mellette Burt Lancaster (Wyatt Earp). De rajtuk kívül szerepel a filmben (mellékszerepben) Lee van Cleef, Dennis Hopper, és még jó néhány ismerős arc...

Aztán ott volt a gyönyörű díszlet. Nem csak a remekül felépített western városka néz ki nagyon jól, hanem a belső terek berendezése is pazar. 

Gyerekkoromban imádtam a westerneket, és ha akkor látom, valószínűleg nagyon tetszett volna. Akkor még nem zavartak ennyire az erőltetett, életszerűtlen, meseszerű fordulatok. Ott vesztett el engem teljesen a film, amikor egy 30-40 eszementül őrjöngő banditát lefegyverzett Wyatt Earp és pár társa azzal, hogy nagyon gyors mozdulattal fegyvert rántottak. Na ne már... 

Mi lett volna, ha találnak egy rendes forgatókönyvírót, aki értelmes forgatókönyvet ír ehhez a történethez? Persze azt nem várja el senki, hogy mindenben a valóságot kövesse egy forgatókönyv. Mert a valóság sokszor unalmas. Ahogy olvasom, igazából az Earp família sem volt "ma született bárány", ők is szerettek keménykedni, csak ők a törvénynek ezen az oldalán álltak, így többet megengedhettek maguknak. 

Két furán megírt szerelmi szál is helyett kapott ebben a történetben. Burt Lancaster volt a szerencsésebb, ő ezt a hölgyet kapta párul... bár kidolgozottnak és légből kapottnak éreztem ezt a kalandot... legalább "látványos" volt a szereplő...

Kirk Douglas viszont ezúttal kifejezetten peches volt, ha ránézünk a fotóra, talán nem kell tovább magyaráznom (ő látszik a fenti fekete-fehér képen állva, Kirk Douglas mellett...és eme lentin is)... nem találtak egy olyan nőt, akiről elhiszem, hogy valóban összevesznek rajta a férfiak? Mert Jo Van Fleetről sajnos ezt nem nagyon tudom elképzelni...

Tényleg várom az első olyan színes westernt, aminek a végén nem csalódottan állok föl...

India (Epic), 111 perc, ff. bengáli

Rendező: Szatjadzsit Raj

Producer: Szatjadzsit Raj

Ez a film Raj indiai rendező Apu-trilógiájának második része. Egyébként inkább Opu-nak kell ejteni, jó kérdés, hogy akkor miért írja mindenki Apu-nak... Az nem magyarázat, hogy bengáliul Apu-nak írandó, mert bengáliul अपु lenne. Arról van szó, hogy angolul mindenhol Apu-ként hivatkoznak rá, és a magyar elemzések is mindenhol ezt az angolos átirást használják... így akkor maradok én is ennél.

Az Út Éneke (a trilógia első része) váratlanul lenyűgözött engem. Annak a filmnek nem Apu állt a középpontjában, hanem nővére (Durga), aki meghalt a végén. Eme második filmnek Apu és édesanyja ketten lesznek központi szereplői. Majd a harmadik filmnek (Apu Világa) már kifejezetten a felnőtté vált fiú lesz a központi figurája.

Raj egyébként egyáltalán nem trilógiában gondolkozott, amikor Az Út Énekét készítette. És eme második film után sem gondolta azonnal, hogy egy harmadik részbe is bele fog vágni.

 Apu családja az első részben még vidéken élt. Azóta városba költöztek, Benares-be (Váránaszi). A film fekete-fehér nyersanyagra forgott, és egy rövid időszak alatt sajnáltam csak, hogy nem színesre készült: amikor Benares-i Gangesz parton zajlott a történet, akkor bizony szívesen megnéztem volna, hogy milyen volt a környék akkoriban, színesben. Ezek az építészeti különlegességek a maguk kaotikus, szinte áttekinthetetlenül izgalmas, egy gazdagabb kor maradványait idéző pompájukkal szerintem színesben mutatja meg legigazibb önmagát. Az alábbi partszakasz gyakran feltűnik a film első felében.

Itt végzik rituális fürdőjüket hajnalban a helybeliek. Kelet felé néz a helyszín, így a hajnali felvételeken, ahol a felkelő nap megvilágítja az épületeket,  teljesen más fényviszonyok vannak, mint a délutániakban, ahol az épületek háta mögül csak szórt fény jut a partra. Raj forgatási naplójában leírja, hogy emiatt itt a parton mindent abban a napszakban kellett leforgatni, amiben a cselekmény történik. Ellentétben például a Kalkuttai jelenetekekel, ami a város szűk kis utcáiban zajlott, és nem volt túl nagy jelentősége, hogy a nap melyik szakában forgatják.

Akárhányszor próbálom megfogalmazni, hogy miért tetszenek ezek az Apu filmek annyira, hiába töröm a fejemet, nem tudom megfogalmazni. Túl sok minden nem történik bennük. Bár Apu ebben a filmben elveszti szüleit, ennél  több dolog alig történik vele. Látjuk, hogy zajlanak mindennapjai.

És ez talán ami közelebb visz a megoldáshoz. Nemcsak a nyugat-Bengáli mindennapokba kapunk betekintést, hanem szinte úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a Benares-ben, majd a kis faluban, ahova megintcsak elköltöznek, illetve Kalkuttában, ahol Apu iskolába jár. 

Mindegy, hogy városban vagy falun járunk, mindenhol ugyanaz az érzése az embernek. Egykor gyönyörű, szinte fényűző épületek tanúskodnak arról, hogy itt hatalmas gazdagság lehetett valamikor, ám mára ebből szinte semmi nem maradt. Mindenhol romos, csupa penész épületek, mindenhol sár és törmelékek.

Érdekes nézni ezeket az indiai ruhákat is. Néha mintha csak valami hosszú lepedőbe lennének beletekeredve. Gondolom ebben a meleg párás klímában ez lehet a legkellemesebb viselet.

Elképesztően szép ez a film. Elsősorban vizuális értelemben. Nem nagyon találok magyarázatot arra, hogy miért pont egy indiai film tudott ilyen látványos képi világot produkálni az ötvenes évek végén. 

Bele-bele nézegettem újra Az Út Énekébe, és azt kell mondanom, hogy ez a rész nem ütött bennem ugyanakkorát, mint ama első rész. Kíváncsian várom Apu felnőttkoráról szóló harmadik részt is.

És végezetül nézzük, hogy is kell kiolvasni a film címét bengáliul:

 অপরাজিত

szótagolva: অ  - প  -  রা  -  জি  - ত        ---     A - Po- Ra- Dzsi - To

Két írásjegyre szeretném felhívni a figyelmet, melyek módosítottak (a többi egyszerű, módosítatlan):

A রা (rá) a  র (ro) betű módosított változata. Azzal, hogy egy kis vonalkát mögé helyezünk, ro-ból ra -vá változik

A másik ilyen a জি (dzsi) , itt pedig a জ (dzso) betű elé kerül egy ি módosító, amivel dzso-ból dzsi-vé válik a hang. 

Mégegyszer tehát: Aporadzsito az eredeti cím, ami azt jelenti: Legyőzhetetlen.

Érdekes, hogy sok országban meghagyták a film angolba átírt eredeti cím-változatát. Így például Dániában, Spanyolországban, az USÁ-ban vagy éppen Angliában Aparajito címmel ment a film a mozikban.

USA (Universal), 78 perc, ff., angol

Rendező: Jack Arnold

Producer: Albert Zugsmith

A film hosszából (78 perc) már előre sejthető volt, hogy B-filmről lesz szó. Amolyan igazi Universal-os szörnyes, természetfölötti filmről, sokadrangú színészekkel és rendezővel. Bár meg kell hagyni, az alapötlet kifejezetten izgalmas. Ugyanezt az alapötletet dolgozza ki például a Drágám, a Kölykök Összementek)

Szörnyes filmként aposztrofáltam, bár itt most nem a megszokott fantázia szülte szörnyekről van szó, hanem teljesen normális állatokról, akik azért tűnnek csak félelmetesnek, mert a mi nézőpontunk kissé összezsugorodott, azaz összementünk hozzájuk képest.

A furcsaság kiváltó oka tulajdonképpen mellékes: mint utóbb kiderül, valami újfajta növényvédő szer kerül a férfi szervezetébe, amit azzal tetéz, hogy hajójukkal véletlenül egy rádioaktív ködön mennek keresztül (nem vicc!), ami megállíthatatlan folyamatot indít el a férfi szervezetében, mégpedig azt, hogy elkezd zsugorodni.

Először csak az tűnik fel, hogy mintha egyre nagyobbak lennének a ruhái, aztán mérhetően elkezd csökkenni a férfi magassága, súlya, és végül már egész látványos méreteket ölt csökkenése.

Az orvosok végül rájönnek a már fent említett kiváltó okra, de a gyógymódra nem. Így a csökkenés megállíthatatlanná válik, amíg el nem jut hősünk abba az állapotba, hogy már a közönséges házi macska, vagy egy madárpók is gigantikus rémként magasodik fölé. De ugyanúgy életveszélyessé válik egy amúgy ártalmatlan kis vízszivárgás, ami a megváltozott méretek miatt már valóságos árvízzel ér fel.

Nagyon sok látványos, kreatív megoldást láthatunk a film során. Persze van néhány olyan is, ami nagyon átlátszó. Nagyon tetszetősek a felnagyított méretben elkészített eszközök: gyufa, gombolyag, berendezési tárgyak. 

A film kicsit hosszúra nyújtott végső szakaszában a férfi már egy gyufánál is kisebb méretűre zsugorodva harcol kitartóan az életéért. Ez a küzdelem a végére már kicsit unalmassá válik, bár hozzáteszem, hogy a korabeli közönség számára valószínűleg remek élmény lehetett. A mi szemünk már ennél sokkal intenzívebb és látványosabb megoldásokhoz edződött.

Nyilván nem érdemes túlságosan komolyan venni ezt a filmet, ezért volt kicsit furcsa, amikor úgy tűnt, hogy a film veszi magát túlságosan komolyan. Olyan filozófiai magasságokban próbálkozott fogást találni, hogy a főhős végül azzal nyerte el lelki nyugalmát, hogy rájött: azzal, hogy végtelenül kicsivé zsugorodik idővel, része lesz a végtelenségnek, így tulajdonképpen a halhatatlanságot is elnyeri. hm... irigylem, hogy ez megnyugtatja...

Japán (Toho), 109 perc, ff., japán

Rendező: Akira Kuroszava

Producer: Akira Kurosawa és Sojiro Motoki

Kuroszavát maguk a Japánok gyakran illetik azzal, hogy túlságosan európai filmeket csinál, nem igazi japán rendező. Ezt most még annyival tetézi is, hogy a történet nagyrészt Shakespeare Macbeth-jének Japánba átültetett változata. Annyira közel állt az angol drámaíró Kuroszava szívéhez, hogy az 1985-ös Ran című filmje is egy Shakespeare átdolgozás lesz majd (a Lear királyból).

Kuroszava már régóta játszott a Macbeth japánosításának gondolatával, de amikor megtudta, hogy Orson Welles is készít egy Macbeth feldolgozást (1948-ban), akkor úgy döntött, hogy egy kicsit pihenteti a projektet. Tíz évvel később viszont elérkezettnek látta az időt, hogy belevágjon.

Szégyenkezve be kell vallanom, hogy - úgy általában - nem nagyon tudok mit kezdeni Shakespeare-el. Mivel az egyik legelismertebb drámaíróról beszélünk, ezért nem is kérdés, hogy minden bizonnyal bennem van a hiba. Egyedül a Rómeó és Júlia az, amit szívesen megnézek a legkülönbözőbb feldolgozásokban is, de a cselekmény fordulatait még ebben a Shakespeare drámában is túlzottan erőltetettnek érzem. Ám a tini-szerelem mindent elsöprő erejének romantikája mégis mindent feledtetni tud.

Bár azzal kezdtem a mondandómat, hogy talán a Shakespeare-i történet miatt jogos lehetett "európaiaskodással"  vádolni Kuroszavát, a film stílusa nagyon is japános. Állítólag szakértők jól felismerhetőnek vélik a "nó" színház stílusjegyeit (mely a kabuki mellett egy másik jellegzetes színházi forma), én aki sem a kabukiban sem a nó-ban egyáltalán nem vagyok otthon, ezt elhiszem a nálam okosabbaknak. Kis utánaolvasás alapján tudom, hogy a kabuki-ra jellemzőek az igencsak eltúlzott, stilizált sminkek ( lásd Az Utolsó Krizantém Történetében), a nó-ra inkább a stilizált maszkok használata jellemző. Persze ez csak egy (és talán nem is a legfontosabb) különbség a két stílus között. (Japán művészetek közelebbi ismerőitől persze szívesen veszek ezzel kapcsolatban részletes elemzést kommentben)

A film a Fuji hegy tetején játszódik, egy mindig ködös és szélvihartól sújtott vidéken. Aki ismeri Macbeth történetét, annak szinte semmi újat nem fogok mondani. Egy daimjó (kb mint egy kiskirály, egy hűbérúr, a sógun után következő hatalmasság) magához rendeli két hadvezérét, hogy megjutalmazza őket, amiért megvédték egy ellenséges támadástól. A hadvezérek, útban a daimjó felé összetalálkoznak egy boszorkánnyal, aki jóslatokat mond nekik, többek között egyiküknek azt, hogy ő lesz az új daimjó. Egyikük sem veszi túlságosan komolyan ezeket a jóslatokat, ám amikor egyik-másik beteljesedik, egyikük merényletet követ el a daimjó ellen, így biztosítva be, hogy a jóslat csakugyan teljesüljön. Szép lassan minden jóslat beteljesedik, ám ha jobban megnézzük az eseményeket, rájövünk, hogy szinte mindegyik önbeteljesítő jóslat volt, azaz azért váltak valóra, mert akiről szólt, pont a jóslat miatt cselekedett úgy, hogy az beteljesüljön. Kb mint amikor megjósolja egy köztiszteletben álló ember, hogy hétfőn várhatóan nagyon felmegy a bitcoin ára, aminek hatására az emberek felvásárlásba kezdenek, és a nagy kereslet végül csakugyan felhajtja az árat.

A külső jeleneteket valódi helyszínen, a Fuji hegyen forgatták le, ahol felépítettek egy történelmileg nagyrészt hiteles várat. Ehhez segítségükre volt a közelben állomásozó amerikai tengerészgyalogság. A várak belső felvételei már a Toho stúdiójában készültek.A film egyik leglátványosabb jelenete amikor nyílzápor zúdul az új daimjóra. Figyeltem, hátha látszanak a damilok, amivel első feltételezésem szerint kirántják a falból az előre beszúrt nyílvesszőket hogy majd visszafelé játszva úgy tűnjön, hogy éppen akkor fúródnak a falba. Ezzel szemben a forgatásról szóló beszámolók szerint ezeket a nyílvesszőket valódi mesterlövészek teljesen élesben lőtték ki, félelmetes közelségben elhaladva a színész mellett. Én biztosan nem vállalnék ilyen szerepet...

Végül nézzük az eredeti címet. Nem Véres Trón-t jelent!

蜘蛛巣城

蜘蛛: KÜ-MO - pók

巣 : SZÜ - odu

az első három betű összeolvasva (közte a be nem írt "no" hangzóval : kü-mo-no-szü : pók-odu, azaz magyarul pókháló.

Végül a cím utolsó kanji-ja: 

城: DZSO - vár

Tehát az eredeti cím a daimjó főhadiszállásának otthont adó vár neve: Pókháló vár. - KÜ-MO-NO-SZÜ-DZSO

Olaszország (De Laurentiis, Marceau), 110 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Dino de Laurentiis

Sokáig azt hittem, hogy Cabiria egy olyasmi olasz tájegység vagy régió, mint Calabria. Természetesen rosszul gondoltam. hiszen Cabiria egy olasz női név, melyet az 1914-es Cabiria című film kapcsán hozott létre Gabriele D’Annunzio, aki költőként részt vett ama némafilm feliratképeinek megalkotásában.

Cabiria (Giulietta Masina) egy naiv utcalány ebben a filmben. Ezzel a szereppel kapcsolatban Fellini megjegyezte, hogy Cabiria alakját Masina agresszivitásáról, kissé sejtelmes jelleméről, titokzatosságáról mintázta. Sőt Massina (aki Fellini szerelme és felesége volt) inspirálója is volt a filmnek.

Fellini bevallotta azt is, hogy rendszerint nem színészt keresett egy adott szerepre, hanem a szerepet alakította a színész jelleméhez. Cabiria őszinte, szemtelen, mégis sérülékeny figurája tehát alapvetően Masina hatására jött létre. Ezt az - inkább - szerencsétlen figurát sokan Chaplin-féle csavargó figura női megtestesüléseként értékelik.

Ez a karakter, bár valóban többnyire szánalmat ébresztő, viccesnek soha nem mondható - ellentétben Chaplin figurájával, ahol a szánalom és a viccesség nagyon jól megfér egymással.

Masina valahogy nem igazán tud a szívembe férkőzni. Ez a szandálhoz fehér zoknit, ráadásul visszatűrt fehér zoknit hordó (lásd itt fent a poszteren), alacsony növésű utcalány - ha szánalmat tudott is kelteni, - valahogy nem tudtam megszeretni. Szinte semmi nőiességet nem érzek azokban a karakterekben, amiket Masina általában játszik. (Ezzel kapcsolatban nyilván sokan vitába szállnának velem.)

A film első jelenetében Cabiria és szerelme a folyóparton sétálgatnak. Egy váratlan pillanatban a férfi a folyóba löki a nőt, és ugyanezzel a mozdulattal kikapja kezéből táskáját. Magyarul a férfi tőrbe csalta és kirabolta a naiv hölgyet.

És amint látjuk majd a film során, szinte mindenki csak kihasználja. De ha jól megfigyeljük a helyzeteket amikbe Cabiria belekerül, azt is észrevehetjük, hogy azért jórészt magának köszönheti ezeket a kialakult helyzeteket. Naivitására és korlátoltságára jellemző, hogy ő pedig pont abba rúg bele, aki segíteni próbál neki.

Állítólag ez volt Masina kedvenc szerepe. 

A stáblistát olvasgatva feltűnt néhány érdekes név. Például a zenét Nino Rota szerezte, vele először a Keresztapa című film zeneszerzőjeként találkoztam.

Aztán a forgatókönyv elkészítésében közreműködőként többek mellett Pasolini neve is olvasható. Állítólag ő otthonosan mozgott római alvilági körökben (ahol ez a film végül is játszódik) és ő volt felelős azért, hogy hiteles legyen a párbeszédek nyelvi stílusa. 

Ahogy egy korabeli kritikus is megjegyezte, ez a film, mint az olasz neorealista filmek nagy része, nem egy történetet mesél el, hanem egy adott témát jár inkább alaposan körül.

Ekkoriban széles körben vitatott téma volt, hogy Fellini tulajdonképpen neo-realista-e? Volt, aki annak tartotta, volt aki egyenesen a neorealizmus árulójaként tekintett rá. Érdekes izgalommal olvastam a Filmvilág című folyóirat 1958-as számaiban, hogy a hazánkban látogató Zavattini, aki jó néhány neorealista filmnek (Biciklitolvajok, A Sorompók lezárulnak, stb) volt a forgatókönyvírója, milyen szenvedélyesen támadta Fellinit a mozgalom elárulásának vádjával.

Ugyanennek a magazinnak egy későbbi lapszámában magának Fellininek a védekezését olvashatjuk, aki leírja, hogy ő bizony neorealistának tartja magát, megjegyezve azt, hogy ő maga Rossellinit tartja szigorúan véve az egyetlen igazi neorealistának.