Japán (Toho), 143 perc, ff., japán

Rendező: Akira Kuroszava

Producer: Sojiro Motoki

Ez a gyomor lesz történetünk főszereplője. Ennél a pontnál főhősünk még mit sem sejt arról, hogy rákos!

Egy gyomor röntgenképével, és a fenti kommentárral kezdődik a film. Hát... nagyjából ez el is árulja, hogy mi lesz a film központi témája.

Watanabe úr tehát megtudja, hogy gyomorrákban szenved, és végigkövetjük, hogy eme borzalmas tudás birtokában hogyan alakul élete utolsó szakasza.

De még mielőtt belemennék ennek a különleges filmnek a taglalásába, - szokásomhoz híven - nem állom meg, hogy közelebbről ne vizsgáljam meg ennek a filmnek az eredeti (japán) címét, melyet egyébként fent zárójelben nyomtatott betűkkel, illetve a plakáton kézírással is megtekinthetünk.

Japán filmek esetén mindig elmesélem ennek a nyelvnek azt a sajátosságát, hogy minimum három, de inkább négyféle betűkészletet használnak, és mindegyiknek megvan a pontos szerepe. Azokra a szavakra, szótövekre, amikre van kanji (kandzsi)-juk, arra ezeket a Kínából átvett karaktereket használják.

A fenti címben ilyen a 生 jel. Ez a betű az élettel és a frissességgel kapcsolatos szavaknál használatos. Ez tehát egy a kanji-k közül, amiből egyébként több ezer van. Őszinte csodálattal nézek a távol-keletiekre, akik képesek ennyi betűt megtanulni.

生 

Míg a kínai nyelvben nincsen ragozás, addig a japánban van, és ezért szükség volt olyan betűk létrehozására, amikkel ezeket a ragokat le lehet írni. Így jöttek létre a hiraganák. 46 ilyen hiragana van, amelyből 5 magánhangzó (a, e, i, o, u), a többi pedig egy mássalhangzót követő magánhangzó. És van egy zsákbamacska hiragana az 'n' hangra, ez az egyetlen, mely nem tartalmaz magánhangzót.

Nézzünk két példát hiraganákra:

き - ki

る- ru

Ha egy kicsit összehasonlítjuk a fenti kanjit a két alsó hiranagával, jól látható, hogy a viszonylag szögletes kanjikhoz képest a hiranagák jellemzően sokkal gömbölyűbbek. Nincs önálló jelentésük. Igazság szerint hiraganával le lehetne írni bármit ami japánul van, így tökéletesen elég lenne ennek a 46 betűnek a megtanulása. Ám a Japánokat nem ilyen fából faragták. A kisgyerekeknek szóló könyveket többnyire csupa hiraganával írják, ám egy írástudó japán mindent kanjival ír le, ha arra a szóra van kanji.

A harmadik betű-fajtára (a katakanára) és hogy negyedikként miért használnak még latin betűket is a Japánok, majd akkor térek ki, ha valamelyik filmcímben azok is előfordulnak.

Most csak annyi, hogy az élethez használandó szótőből a きる (kiru) toldalék képez főnévi igenevet:

生きる (i-ki-ru) = Élni.

Mint látható, hiranagával toldalékolva ezt a kanjit "i"-ként kell ejteni, de ha elmondom, hogy önmagában leírva "nama" - ként olvasandó, akkor talán minden olvasót elrettentek a japán nyelv tanulásától.

Izgalmas a közel két és félórás film szerkezete. Az első másfél óra hagyományos módon zajlik. A narrátor bemutatja a film "főhősét" Watanabe urat (Takashi Shimura). Egy tökéletes hivatalnok, akinek elmúlt harminc éve azzal telt, hogy minden nap bement a munkahelyére, és egy íróasztal mögött pecsételt.

Most viszont rossz bőrben van. Míg az orvosnál a laboreredményeire várakozik, addig egy jó szándékú sorstárs elmeséli, hogy abban az esetben van nagy baj, ha az orvos azt mondja, hogy nincs semmi teendő, magától el fog múlni a gyomorfekély. Ez ugyanis gyógyíthatatlan gyomorrákot jelent, amit tapintatból nem közölnek a beteggel. Emlékszem, még gyerekkoromban is az volt a szokás, hogy a gyógyíthatatlan beteggel nem közölte az orvos a betegséget, jó esetben a közeli hozzátartozókat "terhelték" ezzel a tudással. Watanabe úr viszont szó szerint azt hallja az orvostól, amit a váróban a betegtárs mesélt neki, így pontosan tudja, hogy mi vár rá: fél éven belül meg fog halni.

Egy ilyen halálos ítélet fenekestül felforgatja az ember lelkét. Sajnos láttam már ilyet...

Végigtekint az életén. Milyen értelme volt annak amit eddig tett? Arra a szomorú következtetésre jut, hogy semmi. Eddig mindent azzal az indokkal végzett, hogy azt fiáért teszi, aki felesége korai halála miatt hamar őrá maradt. Ám amikor fiának el akarja mesélni, halálos betegségét, kiderül, hogy fia egyáltalán nem figyel rá, szinte semmibe veszi, sőt véletlenül meghallja, hogy élettársával azt tervezgetik, hogy mihez fognak kezdeni vagyonával halála után. Így korábbi életének értelme egyik pillanatról a másikra megkérdőjeleződik.

Első körben elkezd mászkálni a városban. Összebarátkozik egy fiatal, magányos íróval, aki Mefisztóként végigvezeti az alvilágon, pontosabban a képletes alvilágon: belevetik magukat az éjszakai életbe. Felszednek pénzért kapható nőket, ám hősünk - érthető módon - nem tud feloldódni ebben a kavalkádban.

Második napon összetalálkozik egy fiatal női beosztottjával (Toyo), aki megkéri, hogy írja alá felmondását... új életet akar kezdeni. Együtt töltik a napot, és főhősünk határozottan jobban érzi magát a fiatal társaságban. Kicsit magát is újra fiatalnak érzi. Kellemesen töltik egymással az időt, a férfi kicsit belekapaszkodik a lányba, szeretné még egyszer átélni a felhőtlen fiatalságot. A lány azonban egy idő után elkezdi terhesnek érezni ezt a kapcsolatot, és lerázza magáról a férfit.

Végül jobb híján főhősünk rájön, hogy értelmet kell találnia hátralevő életére ahhoz, hogy az elviselhetővé váljon. Fejébe veszi, hogy felkarol egy olyan játszótér létrehozására irányuló javaslatot, ami nem is az ő illetékessége lenne.

És itt érünk az első másfél óra végére. A narrátor bejelenti, hogy 5 hónap múlva főhősünk meghal. Furcsán, egy tollvonással váratlanul kiiktatja tehát a főhőst, holott van még egy óra a filmből.

A film ugyanis stílust vált. Eddig a mesélő közvetítésével, de tulajdonképpen a főhős szemszögéből láttuk a dolgokat. Ettől a ponttól kezdve viszont perspektívát váltunk. Watanabe úr halotti torán vagyunk, ott vannak a rokonok és az összes kolléga. És az ő egymásnak sokszor ellentmondásos elbeszéléseiből - és az ezeket illusztráló flashback-ekből) - ismerjük meg Watanabe utolsó 5 hónapjának történéseit, és utolsó néhány percét, amikor az általa létrehozott játszótéren hintázva és énekelve meghal (valószínűleg megfagy). 

Szép film, elgondolkoztató film. Teljes valójában valószínűleg csak az tudja, hogy milyen érzés egy halálos betegséggel, szűkre szabott hátralevő idővel élni, akivel ez tényleg megtörténik.

A film azt sugallja, hogy ez esetben megnyugtató érzés lehet, ha a múltra nyugodtan, abban a tudatban tudunk visszatekinteni, hogy volt valami értelme, hagyunk magunk mögött valami maradandót...