USA (20th Century Fox), 138 perc, ff., angol

Rendező: Joseph L. Mankiewicz

Producer: Darryl F. Zanuck

Sokáig őrizte elsőségét a legtöbb (14) Oscar-jelölést besöprő filmek listáján, míg 1997-ben csatlakozott mellé a Titanic majd 2016-ban a La La Land (Kaliforniai Álom) melléjük zárkózásával triumvirátussá bővült az élboly. A tizennégyből egyébként hatot sikerült is megnyernie. (Legjobb film, férfi mellékszereplő, jelmeztervező, rendező, forgatókönyvíró és hangmérnök kategóriákban.)

A színházi (és nyugodtan hozzácsaphatjuk, hogy tévés és filmes) szakmában dolgozó ismerősöktől hallani, hogy bizony ajánlatos mindig maga mögé is figyelni az embernek, mert amíg szemből csupa mosoly és barátság jön szembe a folyosón, addig hátulról gyakoriak a nem várt támadások, melyek sokszor olyan személyektől - barátoktól - jönnek, akiktől erre nem is számítana az ember.

Egy ilyen történetet mesél el ez a több, mint két órás film. A negyvenes éveiben járó Broadway sztár Margo (Bete Davis) közel engedi magához legelszántabb rajongóját Eve-et (Anne Baxter), - természetesen a film címadó Évájáról van szó - aki ezt úgy hálálja meg, hogy szép lassan elveszi tőle az életét: a barátait, a szerepeit... és mindezt úgy mutatja be a film, hogy kimondottan nem kanyarodik el a kommersz irányába. Életszagú marad a történet, olyan, amilyen akár a valóságban is lehetett mondjuk akkoriban. A legutolsó jelenet volt egy kicsit inkább tanmesébe illő, amikor slusszpoénként lájuk, hogy bizony az új generáció után is jön majd egy még újabb generáció, aki majd őt taszítja le a trónról...

Bette Davis itt 42 éves volt, valahogy sokkal idősebbnek tűnt, mint amire számítottam. A 8 évvel ezelőtti Now, Voyager-ből még azért kifejezetten vonzó fiatal nőként emlékszem rá, itt meg utána kellett néznem, hogy hány éves, mert inkább tűnt ötvenes, mint negyvenes éveiben járónak. Persze elképzelhető, hogy tudatosan öregítették a sminkjével. 

A film másik főszereplője Anne Daxter, a rajongó, aki a lehető leggátlástalanabb módon használja eszközként a "korosodó" színésznőt céljai eléréséhez. Furcsa módon a forgatás alatt semmilyen probléma nem volt közte és Bette Davis között, holott Davis-ről azt hallani, hogy általában nem jött ki túl jól kolléganőivel, főleg, ha ugyanabban a filmben szerepeltek. 

Akivel Davis ezúttal nem nagyon jött ki, az a filmbeli legjobb barátnőjét alakító Celeste Holm volt, akivel állítólag a forgatás első napján volt valami szóváltásuk, aztán soha többet nem szóltak egymáshoz jeleneten kívül.

Davis-t és Baxter-t is nevezték a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-ra. Azt mondják, hogy Baxter jobban tette volna, ha nem lobbizza ki magának, hogy ő is főszereplőként legyen nevezve, mert akkor nem oszlottak volna meg ugyanabban a kategóriában kettejük között a voksok. Mellékszereplőként talán nagyobb esélye lett volna nyerni, és így Davisnek is több szavazat jutott volna főszereplőként. Késő bánat, így mindketten lemaradtak a díjról, de maga a film így is hatot nyert, ami szép teljesítmény.

Mielőtt elfelejtem: Marilyn Monroe is szerepelt ebben a filmben. Nem volt túl komoly szerepe itt sem, és ugyanazt a naiv (butuska?) bombázót alakította itt is, mint Az Aszfaltdzsungelben... sőt úgy sejtem rövid karrierjét alapjában véve ez az image fogja meghatározni.

Marilyn Monroe jelenléte miatt Gábor Zsazsa is ott trónolt a forgatáson a díszletek mellett. Újdonsült férje (George Sanders) ugyanis Monroe pasiját játssza a film egyik felében, így Zsazsa jónak látta szemmel tartani az eseményeket...

A jelmezekért Oscart kapó egyik díszlettervező Edith Head volt, aki kicsit kétségbeesett, amikor az adott forgatási napon szembesült azzal, hogy a Davis-nek készített egyik ruha nem passzolt a színésznő vállára. Arról nem szól a fáma, hogy szűk vagy bő volt a jelmez...

Davis mindenesetre frappáns megoldást választott... lehúzta a ruhát a válláról a felkarjára, így kétségtelenül úgy tűnik, mintha kifejezetten így tervezték volna a ruhakölteményt...

A legaranyosabb sztorit hagytam a végére. Davis és a filmbeli párját, Bill-t alakító Gary Merrill egymásba szerettek, összeházasodtak, és még örökbe is fogadtak egy kislányt, akit Davis filmbeli neve után Margo-nak kereszteltek. Davis többször is próbálta rábeszélni a rendező Mankiewicz-et, hogy készítsen folytatást a filmnek, mely Margo és Bill jövőjéről szólt volna, de ebből nem lett semmi. Végül tíz év múlva, amikor elváltak Merrill-el, egyszer összefutott a rendezővel, és ironikusan megjegyezte, hogy inkább dobná a folytatást, mert kipróbálták, és nem működik...

USA (Republic Pictures), 105 perc, ff. angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, John Ford, Herbert J. Yates

Bevallom, ennek a filmnek az egyetlen igazi fénypontja Maureen O'Hara jelenléte volt számomra. Nem először látom, hiszen a Hová Lettél, Drága Völgyünk-ben és a Táncolj, Kislány, Táncolj-ban is elvarázsolt tökéletes szépségével és elegánsan visszafogott játékával. 

A film igazi sztárja persze John Wayne volt, aki mellett O'Hara itt most sajnos nagyon háttérbe szorul. Ez volt egyébként első közös filmjük, melyben egy párt játszottak, még több ilyen készül majd ezután. Nevük ezekben az években annyira összeforrt emiatt, hogy sok filmrajongó azt hitte, hogy a való életben is házasok, vagy legalábbis egy párt alkotnak. Nálunk Magyarországon Sztankay István és Schütz Ila alkottak ilyen hosszan tartó filmes párost a nyolcvanas években.

John Ford rendezőnek ez volt a harmadik amerikai lovasságról szóló filmje. Szokás a három filmet Ford lovassági trilógiájának is nevezni. Ezek is western filmek, vannak benne indiánok is, csak éppen ez esetben cowboyok helyett bátor lovaskatonák a hősök.

A John Wayne által alakított Kirby Yorke lovassági tiszt és emberei a Rio Grande folyó mellett állomásozik, ahol gyakori indiántámadásoknak van kitéve. Egyik napon az újoncok között megjelenik tizenöt éve nem látott fia, aki kibukott az iskolából, ezért - részben vezeklésül is - a sereget választotta. Apja úgy bánik vele, mint bármilyen másik katonával. Hamarosan megjelenik a fú anyja, hogy hazavigye a fiát. A tiszt és elhagyott felesége között valami furcsa hűvösség van, bár idővel kiderül, hogy tulajdonképpen mindegyiküknek fontos a másik...

- Milyen ember ő, Anya?

- Magányos ember, nagyon magányos ember...

- Azt mondják, kiváló katona...

- Bizonyára az, de én gyűlölök benne mindent, ami jó katonává teszi...

Ford állítólag nem vettem túl komolyan ezt a filmet - én rosszmájúan hozzáteszem, hogy ez látszik is rajta... - Fordot igazából a Csendes Férfi című két évvel későbbi filmjének megvalósítása foglalkoztatta, amihez pénzt kellett a stúdiónak biztosítania, és ennek a filmnek volt a feladata eme összeg előteremtése. Még a kis Republic Studio költségvetéseihez képest is viszonylag kevés pénz állt ezúttal Ford rendelkezésére.

Érdekes látni, hogy mennyit változott a világ közel hetven év alatt. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy amerikai filmben az indiánok (vagy bármelyik másik embercsoport) ennyire negatív színben legyen feltüntetve. Az apacsok és a velük szövetkező törzsek itt "barbár vademberek", akik csak az ölés kedvéért pusztítanak. Elsősorban gyerekeket rabolnak, stb... Bár a hadsereg alkalmaz navaho felderítőket, azokra is inkább mint áruló kutyákra tekint a film, akik éjjelenként artikulálatlan üvöltésükkel csak megzavarják a nyugalmat.

Attól tartok, hogy ezt a filmet, melynek központjában természetesen az igazi amerikai katona, a hős, a patrióta áll... ezt csak egy igazi amerikai tudja megfelelően értékelni... ahogy a sereg férfikara három esetben is felcsendülő a capella dalaitól is valószínűleg a jenkik érzékenyülnek el igazán...

USA (Universal), 93 perc, ff., angol

Rendező: Anthony Mann

Producer: Aaron Rosenberg

James Steward pályája - néhány kevésbé sikeres filmje után - éppen kisebb mélyponton volt. A megújulásnak valamilyen formáját kereste ekkoriban, és ez a film pont megfelelőnek bizonyult ehhez.

A Universal költségvetése nem engedte meg, hogy kifizessék Stewart számára az általa igényelt 200.000 dollárt, helyette olyan megállapodást kötöttek, hogy egy bizonyos előleg után a film bevételeinek egy adott százalékát fogják majd inkább kifizetni neki. Mint utóbb kiderült, Stewart nagyon jól járt ezzel a megállapodással, hiszen becslések szerint így végül hozzávetőlegesen 600.000 dollár ütötte a markát. Akkoriban még új volt ez a konstrukció, de másoknak is megtetszett ez a modell, és viszonylag hamar elterjedt. Ma is a legnagyobb sztárok - akik elég nagyok ahhoz, hogy feltételeket szabjanak - ilyen jutalékos rendszerben szerződnek le a filmstúdiókkal.

Papíron ő volt tehát a főszereplő, de talán mondhatjuk azt is, hogy a film igazi sztárja egy 1873-as "One of a Thousand" Winchester modell volt.Miről is beszélünk pontosan? A winchester névvel furcsa módon mi magyarok számítógépes merevlemezek (hard disk) kapcsán találkozunk. Sokan így (no meg vinyónak) hívjuk ezeket az eszközöket, és rajtunk kívül szinte sehol máshol nem értik, hogy miért akarunk fegyvert venni a számítógépünkbe. Ugyanis sehol máshol nem hívják winchesternek ezt az adattároló eszközt, ami egyébként egy 1973-as IBM merevlemez prototípusának a neve volt, és isten tudja, hogy mi magyarok miért így hívjuk ezeket a mai napig...

Szóval a Winchester egy ismétlőfegyver volt, mellyel nagyjából másodpercenként egy lőszert lehetett kilőni gyakorlott kéz által. Akkoriban ez még hatalmas újítás volt, és a film címét adó 1873-as modell volt az első, mely már gyakorlatilag mentes volt a korábbi típusok gyermekbetegségeitől.Tökéletesen funkcionáló alsó csuklós-karos zárszerkezet működtette az újratöltést. A revolver töltényei kompatibilisek voltak ennek a modellnek a töltényeivel. Egy nagyon népszerű fegyvert sikerült tehát alkotniuk a tervezőknek.

Ezt a különleges népszerűséget úgy is meglovagolta a gyártó cég, hogy különleges, drága díszpéldányokat is gyártott ezekből a fegyverekből. Minden ezer gyártmányból kiválasztották a legtökéletesebbet formai és egyéb szempontok alapján, azt különleges díszítőelemekkel látták el, és One of One Thousand azaz Egy az Ezerből fantázianéven és persze borsos áron árulták ezeket az egyedi példányokat. Az 1873-as modellből 133 db ilyen One of One Thousand példány készült. Ha megnézem milyen szépen megmunkált alkotásról van szó, nem jut más az eszembe, csak a japánok által hasonlóan míves elemekkel ellátott szamuráj-kard.

Nos, a film főszereplője az egyik a fent említett 133 különleges kivitelű puskából. A legjobb fegyver, ami csak létezik, legalábbis azon több ember szerint, akik a filmben mindannyian ezt a fegyvert akarják megkaparintani. És ők nem kevesen vannak... Legelőször egy lövészversenyen nyílik lehetőség ennek a bizonyos fegyvernek a megnyerésére, de újdonsült tulajdonosa nem sokáig örülhet neki, és ezzel kezdetét veszi a felbecsülhetetlen értékű puska hol bűnös, hol törvényes úton való kézről-kézre járása.

Itt van rögtön a James Stewart által alakított Lin McAdam, aki legjobb célba-lövőként megnyeri ezt a különlegességet.

Sajnos James Stewart valahogy sosem tudta igazán a szívembe lopni magát, hiába olvasom róla, hogy - szokásához híven - egészen mélyen beleásta magát a szerepbe, hetekig gyakorolta a winchesterrel való sorozatlövést, hogy minél gyakorlottabbnak tűnjön a harcos jelenetekben, valahogy csak nem sikerül megkedvelnem... talán majd öregkorában... mellette a jó barát szerepében Millard Mitchell szolidan, de stabilan hozza az örök másodhegedűs figuráját.

Van két negatív hős a filmben, akik mindketten nagyot játszottak: egyikük maga a sátán, az igazi antihős, figurájában az volt az egyetlen "zavaró", hogy én bizony jobban kedveltem, mint a film Stewart által alakított pozitív hősét. Így viszont borult számomra a film, ami nyilván úgy volt felépítve, hogy a pozitív hősért izguljunk... A Stephen McNally által alakított Dutch Henry Brown valódi kilétéről és a kettejük közös múltjában mélyen gyökerező  konfliktusról csak a film legvégén hull le a lepel.

Néhány apróbb érdekesség: az egyik városka seriffjét úgy hívják, hogy Wyatt Earp, továbbá felfedezhetjük Tony Curtis-t egészen fiatalon egy pármondatos mellékszerepben. Az egyetlen fontos női szereplő Shelley Winters a filmben több férfi szívét is elcsábítja, az enyémet sajnos nem tudta...

A kicsik közé tartozó Universal Studios költségvetése nyilvánvalóan szűkösebb volt, mint amit a nagyok megengedhettek maguknak, mégis a képi megvalósítás nem hagyott túl sok kívánnivalót maga után.

Gyönyörű díszletvároskák láthatóak a filmben, melyeket egytől egyig Arizonában, a lehető legalkalmasabb helyen, nem pedig holmi kaliforniai stúdió-telken állítottak föl. Sok szép kép látható a filmben ezeken a tájakon. Minden lehetőség adott volt tehát, hogy sikeres legyen a film, így nem véletlen, hogy a legjobb westernek közé sorolják. Nekem - ismerve, hogy mik jönnek majd a későbbi években - kicsit csalódás volt, leginkább a sok klisé miatt, de hát legyen ez az én bajom, ha másoknak ennyire tetszik...