Olaszország (Producioni De Sica), 90 perc, ff. olasz

Rendező: Vittorio De Sica

Producer: Giuseppe Amato, Vittoro De Sica

Lassan három év is eltelt már a háború vége, és Mussolini lámpavasra akasztása óta. Balliberális kormány vezényli Olaszország újjáépítését. Ezt a felívelő korszakot szokás "olasz tavasz"-nak is nevezni, mely nagyjából ekkoriban zárult: a nemzeti jövedelem szép fokozatosan eléri a háború előtti szintet, sőt nemsokára túl is szárnyalja azt.

A neorealista filmek nem voltak túlságosan népszerűek, az emberek inkább néztek könnyedebb Hollywood-i filmeket. De ekkorra rájöttek az olaszok, hogy ezeket a filmeket lehet külföldre is exportálni. Amerikában például ez a mozi annyira felhívta magára a figyelmet, hogy megkapta a legjobb külföldi filmnek járó különdíjat az Oscar átadón. Érdekes módon kelet-Európában nem különösebben szerették ezt az alkotást.

Ekkortájt találták ki, hogy a külföldi filmeknek jobb lenne inkább önálló kategóriát alapítani, hogy a normál díjak maradjanak csak meg az amerikai filmeknek. Még jó néhány évig a külföldi filmek Oscar-ja csak egy különdíj volt, azaz nem minden évben adták át automatikusan, és nem is voltak nevezettek, csak egy darab díjazott.

A Biciklitolvajok még az újjáépítés időszakának munkanélküliség miatti kilátástalan, nyomorúságos hangulatát mutatja. Ez a film tipikus példája az olyan neorealista filmnek, melyben egész jól fellelhetőek a stílusnak tulajdonított jellemzők. Kizárólag eredeti helyszínen forgatták a filmet. Semmi nem készült stúdióban. Egyetlen igazi (vagyis képzett) színész sem volt a szereplők között. És egészen elképesztő, hogy ennek nyomát sem látni! Ez a film általános vélekedés szerint is a neorealizmus egyik hatalmas, ha nem a legnagyobb csúcspontja.

A főszerepet - Antonio Riccit - alakító Lamberto Maggiorani például gyári munkás volt. Érdekes módon nem hagyták meg eredeti hangját. Az utószinkron során egy szinkronszínész kölcsönzött neki hangot.

Antonio-t a Gilda című - általam nem rég látott, és a listán öttel ezelőtt szereplő - film plakátját ragasztja éppen.

A film forgatásába úgy mentek bele, hogy az egyik fontos szereplő, a kisfiú még nem volt meg. Bruno megszemélyesítőjét a forgatás mellett bámészkodók között találta meg a rendező. Enzo Staiola remek választás volt. Talán a szereplők közül az ő meglepően hiteles játéka adta hozzá a legtöbbet ennek az érzelmes filmnek a hangulatához:

Enzo egyébként jelenleg 78 éves. Gyerekkorában játszott még néhány filmben. A Biciklitolvajok után pár évvel például Humphrey Bogarttal is szerepelt egy alkotásban. Felnőttkorában azonban eltávolodott a filmművészettől, matektanár lett belőle.

Antonio feleségét Maria-t Lianella Carell alakította. Ő például ekkoriban újságíró volt, és éppen De Sica-val akart interjút készíteni, amikor a rendező meglátta benne a szerepre való alkalmasságot.

 Róma Val Melaina nevű külvárosi részében zajlik a történet. Az újjáépített városban reggelente nagy tömeg várja, hogy melyikük kap szerencsés értesítést valamilyen neki szóló munkalehetőségről. Hősünk (Antonio) ezen a napon a szerencsések közé tartozik. Felvették plakátragasztónak. Egy a bökkenő: kerékpárral kell rendelkeznie, ahhoz, hogy ezt a munkát végezni tudja. Ha nincs ilyen járműve, akkor az állást más fogja megkapni. Felesége nem sokat teketóriázik. Eladja, ami a lakásban mozdítható, és vesznek belőle egy használt kerékpárt. Fides márkájút.

Nagy a készülődés az első reggelen. Fia Bruno is készülődik, ő egy üzemanyagtöltő állomáson dolgozik, de apjával együtt indulnak munkába. Hol volt akkor még a gyermekmunka tiltása. Minden dolgos kézre szükség volt azokban a kilátástalan időkben...

Az örömbe azonban hamar üröm vegyül. Amíg Antonio a létráján állva plakátot ragaszt, addig egy suhanc rápattan a kerékpárra, és elviharzik vele. A rendőrség - bár lelkiismeretesen felveszi a jegyzőkönyvet az esetről - láthatóan nem szándékozik különösebb energiát fektetni az eltűnt jármű megtalálásába... Márpedig, ha nincs bicikli, akkor ugrik az állás is, ezért mielőbb meg kellene azt találni.

A film nagy része apa és fia hajszáját mutatja a kerékpár megtalálására.

A tolvajnak sikerül a nyomára bukkanni, ami azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy sikerül is előkeríteni a biciklit... A film vége felé a kétségbeesett édesapa reménytelen helyzetében már nem talál más megoldást, egy magányosan álló kerékpárt ő próbál meg eltulajdonítani, de mivel a lopás nem az ő műfaja, kudarcba fullad a kísérlet, és a tömeg elfogja. A kisfiú kénytelen szembesülni ezzel a helyzettel. Ez a film vitathatatlanul legdrámaibb jelenete. Ahogy egy gyermeknek végig kell néznie, hogy apja olyat tesz, amivel egy pillanat alatt lerombol mindent ami miatt a gyermek felnézett rá. Az apa eltűnne szégyenében, ha tehetné, a gyermek sírva sétál mellette. És akkor létrejön a filmtörténelem egyik legmeghatóbb jelenete: a síró, összetört lelkű kisfiú csak azért is belecsúsztatja kis kezecskéjét apja kezébe. Mindketten sírnak. 

Eltűnnek a tömegben. Ketten. Kézen fogva. Vége.

Nagy-Britannia (Two Cities), 116 perc, ff., angol

Rendező: Carol Reed

Producer: Carol Reed, Phil C. Samuel

Van ezzel a filmmel kapcsolatban egy kérdésem, melyre sehol nem találom a választ. Minden valószínűség szerint a hiányos történelmi ismereteimnek köszönhető ez a tanácstalanság. A kérdés pedig a következő:

Hogy lehet az, hogy egy olyan film nyeri a BAFTA (British Academy of Film and Television Awards), azaz a legfontosabb brit filmes díjat, melynek főhősei az IRA - azaz a britellenes "Ír Köztársasági Hadsereg" nevű kvázi-terrorszervezet tagjai? Ezzel véletlenül sem állást foglalni szeretnék ebben a politikai ügyben, egyszerűen csak nem értem a dolgot. Odáig sikerült eljutnom, hogy 1969 valamiért fordulópont volt ennek a szervezetnek az életében. Volt a régi IRA, és '69 utántól van az új IRA. És a kettő nem  ugyanaz, mégis tanácstalanul állok a film Nagy-Britanniai népszerűsége előtt. Ráadásul még olyan információt is találtam, hogy a BBC2-n Karácsony környékén legalább egyszer adni szokták ezt a filmet. Na ez már végképp nem fér a fejembe. Azon túl, hogy a film második felében végig egy havazós éjszakában vagyunk, semmi olyat nem érzek, amitől kifejezetten karácsonyi hangulatom lenne...

Remélem, hogy kommentben valaki fényt derít nekem ezekre a kérdésekre...

Az IRA (bár egyszer sem mondják ki a nevet, egyértelmű, hogy erről a szervezetről van szó) egyik vezetője a börtönből való szökése és azt követő bujkálása után bankrablást szervez társaival, hogy a szervezetnek megfelelő anyagi forrást biztosítson ezzel.  Johnny McQueen-nek hívják ezt a vezetőt, és egy jó darabig azt hittem, hogy olasz bevándorlóról lehet szó, mert a magyar szinkronban a Johnny-t következetesen "dzsánni"-nak (azaz inkább az olasz Gianni hangzásának megfelelően ejtették) Őt egyébként az a James Mason játssza, aki ekkoriban már híres angol színész volt, de hamarosan Hollywoodban ível majd igazán fel a karrierje. 

Bár olvasok olyan elemzést, mely brit noir-nak sorolja be ezt a filmet, ha ez igaz, akkor az én filmesztétikai érzékemnek még van hová fejlődnie. Érzésem szerint ez a film sokkal közelebb van az olasz neorealista irányzathoz, mint a film noirhoz. Rengeteg kültéri jelenet van, mint a Róma, Nyílt város-ban. Ezek egy részét Belfastban forgatták, egy részét Londonban. 

Az említett bankrablást végrehajtja a kis csoport, sikerrel is járnak, ám a börtönhöz és az azt követő rejtőzködéshez szokott Johnny ügyetlenkedik a meneküléskor. Küzdelembe keveredik egy fegyveres őrrel. Johnny lelövi az őrt, de maga is megsérül, ráadásul társai menekülni kényszerülnek, és a balszerencse folytán autójukkal nem tudják fölszedni Johnny-t. 

A film az ezt követő éjszakát mutatja be, melyben látjuk a karján sérült Johnny vándorlását a városban, miközben zajlik ellene a hajtóvadászat. Társai is próbálnak nyomára akadni, a rendőrség is körbezárta a várost, és mindenkit ellenőriznek, hogy elkapják a gyilkos ellenállót. 

Az éjszaka folyamán Johnny több emberrel is kapcsolatba kerül. Van aki megpróbálja kihasználni a helyzetet, hogy a város legkeresettebb emberébe ütközött bele. Van, aki segíteni szeretne neki, de nem mer. Van aki lelkiismeretfurdalás nélkül szabadulni akar csak tőle. Állapota eközben egyre csak romlik. A sebláz következtében végül már szinte jártányi ereje sem marad...

Végül aggódó kedvese, Kathleen is keresésére indul...

Nagyon kreatívnak és bátornak érzem az operatőri munkát. A vágásért pedig Oscarra jelölték ezt a filmet akkor, amikor még nem csak Amerikai filmeket lehetett az alapkategóriákban jelölni. (Ma már csak a külföldi filmek kategóriájában nyerhet külföldi film).

Akár kiderül miért szeretik a britek ezt a filmet, akár nem... az az érzésem, hogy oda valónak kell ahhoz lenni, hogy az ember igazán értékelni tudja ezt a művet... 

USA (Fox), 104 perc, ff. angol

Rendező: Joseph L. Mankiewicz

Producer: Fred Kohlmar

Tudtam, hogy amerikai filmről van szó, mégis, eleinte többször is leállítottam, hogy ezt leellenőrizzem. Ugyanis annyira angol volt minden tekintetben, hogy azt hittem, valami elírásról van szó.

A gyönyörű főszereplő hölgyön (Gene Tierney) kívül ugyanis szinte mindenki vagy angol, vagy angol származású, de legalábbis nem amerikai. Vegyük például Rex Harrisont, akit lefogadok, hogy a legtöbben (engem is beleértve) a My Fair Lady Higgins professzoraként ismernek. Az ő Gregg kapitánya annyira színpadias, hogy  néha olyan érzésem volt, hogy egy Shakespeare drámából maradt ott. Ráadásul hajóskapitány módjára kissé csúnyán kellett beszélnie, ezért minden mondatba bele kellett tuszkolni a "blasted" szót, ami mondjuk "átkozott" vagy "istenverte" jelentéssel bír ilyen esetben... Nyilván valódi csúnya szavakat ekkoriban nem engedett volna meg a Hollywoodi filmes cenzúra.

A Gene Tierney által alakított Mrs Lucy Muir éppen megözvegyült, és elhagyja elhunyt férjének családját, akiknél addig élt. Érdekes módon a megboldogult házastársról az egész film alatt soha egyetlen szó sem esik, és tulajdonképpen semmi jelentősége nincs, mivel közös múltjuknak látszólag semmi érzelmi hatása nincsen a nőre Csak annyi látszik, hogy a volt férj hárpia nővérétől, és az anyóstól sürgősen menekülni akar...Fel is keres egy ingatlanügynököt. Mivel kevéske jövedelme van csak volt férje üzletrészéből, olcsó lakást kell találnia. Az ingatlanügynöknél talál is egy megfelelőnek tűnőt, ám az mindenáron megpróbálja lebeszélni róla. Mrs Muir azonban ragaszkodik, hogy legalább megtekinthesse ezt az olcsó, de barátságosnak tűnő tengerparti házat, melynek már a neve is csalogató: Gull cottage, azaz Sirály-lak a neve,  méghozzá egy Whitecliff-by-the-sea nevű helyen van, ami Fehér Szikla a Tenger Mellett nevet viselné, ha Magyarországon helyezkedne el (és lenne tengerünk)...

Nos, a lak valóban nagyon szép és barátságos, de mint kiderül, azért nem túl kelendő, mert egy korábban ott lakó hajóskapitány jár vissza kísérteni, aki nem veszi jó néven, ha más is beköltözik volt lakhelyére...

Ha a kísérteteknek (Rex Harrison) olyan jó dolguk van, mint ahogy ebben a filmben látjuk, akkor mostantól nem félek a haláltól. A szabályok szerint a kísértetet dönti el, hogy ki láthassa őt. Ha úgy is dönt, hogy valaki nem láthatja, attól még meg tudja érinteni, fel tudja lökni az illetőt. Bárkivel tud beszélgetni... szóval ezek szerint nem is olyan rossz dolog halottnak lenni...

Mrs Muir (akinek a neve keltául - vagyis gael-ül) tengert jelent, csak egy pillanatra ijed meg a kísértettől. Hamar összebarátkoznak, sőt a halott hajóskapitány lediktálja a hölgynek kalandos élettörténetét, hogy azt a hölgy egy könyvkiadóval kiadassa. Mellesleg - bár talán egyikük sem meri bevallani magnak - egymásba szeretnek... 

Hát igen, ez nem egy félelmetes kísértethistória, inkább amolyan romantikus.... ám van egy bökkenő: a könyvkiadónál, akinél Mrs Muir a könyvet kiadatja, a hölgy megismerkedik egy rámenős fickóval (George Sanders), akivel elkezd találkozgatni. És vele is egymásba szeretnek... Nekem egyébként Sanders volt a kedvenc szereplőm...

És itt kezd igazán izgalmas lenni a dolog... a szerelmes kísértet ugyanis féltékeny lesz... és itt tartom magam ahhoz a szokásomhoz, hogy igazán nagyokat nem szeretnék spoilerezni a posztokban, úgyhogy nem mesélem tovább a történetet.

Összességében helyenként kicsit lassan csordogált a film, nem értettem, hova akar majd kifutni ez a szerelmi háromszög, a végére viszont odatettek nekünk egy könnyfakasztó befejezést, ami félek, sokaknak túl mézes-mázos lesz, nekem viszont pont ez hozta föl a filmet abból a kategóriából, hogy "Nem értem, hogy került fel a listára" oda, hogy "Na, oké, rendben".

Ha egy motívumot szeretnék kiemelni a filmből, ami igazán emlékezetes volt számomra, az egy egészen mellékes szál, mégis nagyon hatásos volt: A film fele táján valaki felvési Mrs. Muir lányának nevét egy a tengerparton levert öles fa cövekre. Ahogy telik múlik az idő mindig visszatérünk ehhez a cövekhez, és remekül látszik, ahogy az idő erodálja a fát, míg végül az utolsó jelenetnél (vagy 30 év múlva), amikor Mrs Muir már öreg és halálos beteg, azt látjuk, hogy víz és az idő vasfoga által megrongált cölöpöt viszi el a víz...

USA (RKO), 97 perc, ff. angol

Rendező: Jaques Tourneur

Producer: Warren Duff

Ez esetben most azért választottam a német plakátot az egyébként sok remek változat közül, mert ezen van feltüntetve mindhárom - véleményem szerint - közel egyenrangú főszereplő neve. A poszt végére felteszem az összes fellelhető plakátot, ahol leginkább csak Mitchum (micsoda név!) és Greer neve található. Kirk Douglas ekkoriban még szinte ismeretlen volt, ezért nem csoda, hogy nem az ő nevével akarták eladni a filmet. Be kell vallanom, én még egyetlen Kirk Douglas filmet sem láttam, na de most majdnem leesett az állam, mert ahogy megjelent a "vásznon" és elkezdett beszélni... mintha Michael Douglas-t láttam volna. Nem viccelek: a hangja, a hanghordozása, a mimikája, a cinikus mosolya, mind olyan, hogy szinte össze lehet keverni mondjuk az Elemi Ösztönben játszó fiával... Vagy csak én érzem így?

Douglas egy Whit nevű pénzes gengsztert alakít, akit lelőtt gyönyörű barátnője, és lelépett 40.000 dollárjával. Ez nem szép dolog, ráadásul meggondolatlanság is, főleg attól, aki nem tud úgy célozni, hogy az illető bele is haljon... Ez a Whit megbízza a Robert Mitchum által alakított magánnyomozót, hogy kutassa fel ezt a Kathy nevű hölgyet...  A kissé baltaarcú, és megnyerően laza magánnyomozónk természetesen megtalálja a Mexikóba menekült hölgyet, de - mivel nincs beoltva ilyen kaliberű nők ellen - Kathy természetesen egy pillanat alatt magába csavarintja ezt a férfit is, hogy aztán együtt meneküljenek tovább a hölgy által korábban átlyuggatott gengszter elől. 

A Jane Greer által alakított femme fatale a film noir-ok egyik - szinte elmaradhatatlan - kelléke, mely ebben az esetben is remek feszültségforrást biztosít a történetnek. Sejtjük, hogy nem minden úgy van, ahogy azt a nagy ártatlan szemekkel néző hölgyemény előadja, csak az a baj, hogy abban nem lehetünk biztosak, hogy a sztorijának pontosan melyik része hibádzik... azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem, hogy a Kathie-féle nő testesíti meg az egyik legveszélyesebb embertípust akivel küzdelmes életünk során találkozhatunk...

Jane Greer femme fatale-ja mellé még két másik szép hölgyet is kapunk a  kisebb szerepekre, de egyébként általánosságban ki lehet mondani, hogy a mellékszerepekben is kifejezetten jó alakításokat látunk. Itt van például Paul Valentine, aki a gengszterfőnök Whit-nek a jobbkezét alakítja, és letörölhetetlen vigyorával olyan tenyérbemászó, hogy olyanabb már nem is lehetne.

Hogy ne nagyon hiányozzon egyetlen tipikus noir stílusjegy sem, a történet nagy része a főszereplő narrációjával kísért visszaemlékezésben kerül elmesélésre. Mitchum magánnyomozójának új életet kezdeni próbáló karaktere mesél új - szőke, és romlatlan - szerelmének. A múlt azonban utoléri a férfit, és válaszút elé kerül, amit a végletekig fokozva szinte a két nő közötti választásként lehet értelmezni. Érdekes, furcsa megoldást ad a film erre a helyzetre. És véleményem szerint szándékoltan kétértelmű lezárást kap a film.

Én például egészen máshogy értelmezem az utolsó mozzanatot, amikor - és ezt csak az fogja érteni, aki látta a filmet - a néma fiú bólogat. Hazudott-e vagy sem? (Kommentben nyugodtan vitázzunk róla) Biztosan nem tudhatjuk, csak sejtésünk lehet, mint ahogy femme fatale-unk motivációiról is csak találgathatunk. Mert ő az a típus - és férfitársaim nagy része már biztos találkozott ezzel a nőtípussal - aki mondhat bármit, neki már semmit nem tudunk elhinni... és mégis hinni szeretnénk neki...

A két férfi főszereplő szinte mindenben különbözött egymástól. A forgatás elején állítólag érezhető feszültség volt közöttük, aztán menet közben ez valahogy rendeződött. Mitchum volt a nagyon laza, Jane Greer-el még azt is elhitette magáról, hogy azért ilyen laza, mert ő egyáltalán nem foglalkozik a szerepével, jelenet előtt felmondatja magának a szöveget valamelyik gyakornokkal, és ebből a felkészületlenségből hozza ezt a Mitchum-os laza jófejséget... Idővel azért kiderült, hogy ez csak duma volt... Emellett Greer úgy emlékezett vissza, hogy Mitchum kifejezetten törődő, figyelmes volt mindenkivel... elképzelhető persze, hogy főleg Greer-rel...

Kirk Douglas ennek pont az ellenkezője volt. Harsányan adta elő a szerepét, kemény volt és durva. Ha meg kellett szorongatnia Greer karját...

akkor garantáltak voltak utána a kék-zöld foltok... Ha pofont kellett adnia, akkor attól biztos, hogy bedagadt a lány arca. 

A rendező Jacques Tourneur eddig B-filmes címekkel szerepelt a listán (Egy Zombit Gondoztam és Macskaemberek), de ezúttal lehetőséget kapott , hogy egy komoly komolyabb költségvetésű filmben is megvillantsa tehetségét, és azt kell mondani, hogy nem okozott csalódást!

És a végére az ígért plakátok: