USA (Warner Bros), 98 perc, ff., angol
Rendező: Mervyn LeRoy
Producer: Robert Lord, Jack L. Warner
Természetesen szó sincs itt a század eleji aranylázat meglovagolni próbáló szerencselovagokról. Az utóbbi időben már magyarban is fel-fel tűnik az "aranyásó" szó angol szlengben már régóta jelen levő jelentése, ami azokat a nőket takarja, akik alapvetőe
n anyagi jólét megszerzése érdekében lépnek párkapcsolatba egy férfival. (És akkor most nagyon finoman fogalmaztam)
A Warnernek nagyon bejöttek ezek a könnyed musicalek Busby Berkeley koreográfussal (jobbra a képen), zsinórban a harmadik ilyen film az 1001-es listán 1933-ból. Ezzel a filmmel most elbúcsúzunk tőle egy időre. Az Óz, a Csodák Csodája kapcsán találkozunk vele majd újra 1939-ben.
Az előző kettőhöz (42. Utca és Rivaldafény Parádé) hasonlóan ez is backstage musical. De míg azoknál úgy épült föl a film, hogy egy hosszú vígjátékos részt követően a film lezárása volt az egy vagy több számot tartalmazó pazar kivitelű zenés-táncos rész, addig itt a négy zenés szám a film teljes hosszán eloszlik.
A Warner annyira megbízott Berkeley-ben, hogy a zenés jelenetek forgatását teljes egészében rá bízta. Azaz két majdnem független stáb dolgozott a filmen. A szöveges jeleneteket a tényleges rendezőként megnevezett Mervin LeRoy és stábja forgatta, míg a négy énekes-táncos jelenetet egy másik, a koreográfus Berkeley keze alá rendelt stáb készítette.
A szereplők nagy része már jó ismerősünk az imént említett másik két musicalből. Joan Blondell, Ginger Rogers, Ruby Keeler mindannyian a Warner szerződtetett sztárjai voltak ekkor, de a férfi szereplők nagy része is feltűnt már legalább az egyik említett filmben.
A kerettörténet talán ebben a filmben a legszórakoztatóbb, bár mindhárom filmnél gyakran volt olyan érzésem, hogy a parádés kivitelű zenés jeleneteken túli részek csak azért kerültek be, hogy valamivel kitöltsék a maradék időt.
A Nagy Gazdasági Világválság mélypontján vagyunk, épp a New Deal kihirdetése előtt. A táncoslányok is mind állást keresnek. De addig is míg találnak, meg kell élniük valamiből. Mint a címből kiderül, a lányok egy része az erre alkalmas férfiak megkopasztásából próbálja túlélni ezt a nehéz időszakot.
Közben folynak a próbák az újrainduló produkciókhoz, ennek köszönhetően látunk ezúttal négy remek számot. A Rivaldafény Parádé három betétdala közül volt egy kiemelkedő (a vizes jelenet), mely elnyomta a másik kettő fényét. Ezúttal azonban négy közel egyenrangú produkciót látunk. Bár így is van köztük egy kakukktojás, de erre majd visszatérek.
1. - We're in the Money - A nyitódalt Ginger Rogers énekli, aki ekkortájt állítólag a film rendezőjének, Mervin LeRoy-nak volt a kedvese.
Ahogy a képeken is látszik, ehhez a dalhoz a teljes tánckart pénzbe öltöztették és a pénzről énekelnek.
Van a dalban egy rész, amikor elvesztettem a fonalat. Ginger Rogers első hallásra angolul énekelt, második hallásra azonban nem lehetett érteni belőle egy szót sem. Utána kellett néznem, hogy kiderüljön: úgynevezett Piglatinul énekelte az egyik versszakot. A piglatinnak persze semmi köze sem a malacokhoz, sem a latinhoz. Inkább amolyan gyermeki játék, mint nálunk a "fanyelv", azaz a "Teve tuvudsz ivigy beveszévélnivi?". Na valami ilyesmi angolban is van, és nagyon cuki amikor Ginger Rogers átvált erre egy versszak erejéig.
2. - Pettin' in the Park - A Parkban Csókolózva - Ruby Keller és Dick Powell.
Kedves kis dal, de ez is elsősorban látványvilága miatt maradt emlékezetes. A koreográfia második felében egy zuhé kapja el a lányokat, akik egy szürreális, emeletes öltözőbe menekülnek, ahol csak sziluettjüket látjuk, ahogyan leveszik vizes ruhájukat és átöltöznek. Mikor kijönnek, mindegyiken olyan pléh-ruha van, amit csak konzervnyitóval tudnak lehámozni róluk a fiúk. Megnézve jobb, mint elmondva...
Sajnos csak egy gyenge minőségű szabadon elérhető részlet található erről:
3. Shadow Waltz - Árnyékkeringő... Már a cím is nagyon izgalmasan hangzik! A harangszerűen kialakított gyönyörű ruhák forgás közben látványosan pörögnek. De Igazán akkor válik különlegessé a jelenet, amikor a lányok hegedűin sötétben felvilágít a neoncsík, és Berkeley szokása szerint a stúdió tetejéről mutatja meg a csoport koreográfiát.
A neoncsövekbe kötött áram néha ugyan kicsit megrázta a lányokat, mégsem ez volt a legnagyobb veszély, amit túl kellett élniük. Az alábbi youtube klip kezdőfotóján látszik, hogy a jelenet során a táncos lányok egy fehér tekergő lépcsősoron táncoltak fölfelé. Éppen ezt a jelenetet vették, amikor hirtelen elkezdett mozogni a föld. Ez volt Amerika történetének negyedik legtöbb halálos áldozatot követelő földrengése. Az egész stúdióban elszállt a világítás. Berkeley állítólag egy kézzel tudott megkapaszkodni a daru egyik elemében, amivel fentről vették a jelenetet, és közben kiabálva utasította a lányokat, hogy feküdjenek le a lépcsőre. Pár percbe tellett, míg a stúdió munkások összeszedték magukat, és ki tudták nyitni az ajtókat, hogy valami fény áradjon be az áram nélkül maradt stúdióba, és le tudjanak jönni a halálra rémült lányok a korlát nélküli lépcsőről. 1933-as Long Island-i földrengésként vonult be a történelembe ez a szerencsétlenség, és több, mint száz halálos áldozatot követelt. A végső felvételen természetesen az egészből semmit sem látunk.
4 - Remember my forgotten man - Na ez a kakukktojás! A világháború testileg és/vagy lelkileg sérült veteránjairól szól ez a dal. Joan Blondell olyan gyönyörű átéléssel adja elő a számot, hogy csak második megnézéskor vettem észre, hogy tulajdonképpen nem is énekel, csak amolyan színészesen elmondja a szöveget. Van erre egyébként egy speciális technika, csak színészek használják, és ha igazán jól csinálják, akkor az embernek fel sem tűnik szinte, hogy az adott előadó esetleg nem tud énekelni. Később aztán úgy tűnik, mintha valóban énekelne, de igazából egy profi énekesnő hangját halljuk.
De nem is ez a leglényegesebb a dalban, hanem megint csak ez az ütős Berkeley-s koreográfia.
Vonulnak a katonák a háborúba... szerpentin és konfetti felhő, lányok ünneplik őket, mindenki büszke és vidám...
Majd vágás, és szerpentinfelhő helyett már valódi felhő van fölöttük, a katonák rendületlenül menetelnek, de talán már kisebb lelkesedéssel... újabb vágások... egyre több vérző fejű katonát látunk... majd újabb vágások, és már halottakat cipelnek a még élő, de rendületlenül menetelő katonák.... a dal pedig csak szól kétségbeesetten az elfelejtett férfiakról, akik életüket kockáztatták a fronton, hazajöttek, perifériára kerültek vagy éppen roncsok lettek, de már senki nem foglalkozik velük... 
Egy igazán megrendítő szám került tehát a film végére. Kicsit csodálkoztam, hogy hogy került ilyen fajsúlyos tartalom ebbe az egyébként habkönnyű filmbe. Csodálkoztam ugyan, de nem éreztem egy pillanatig sem, hogy kifejezetten nem illene ide. Eredetileg nem a film végére szánták egyébként, de a stúdió vezetői - látva az elkészült anyagot -, ragaszkodtak hozzá, hogy ez a katarzist okozó rész csak a film végére kerülhet.
A film - hasonlóan az említett többi Busby Berkeley musicalhez - hatalmas siker volt, így jöttek a folytatások: Gold Diggers of 1935, Gold Diggers of 1937, sőt 1938-ban készült egy Gold Diggers in Paris is, természetesen mindegyik Berkeley irányításával.
Sajnos a teljes film ez esetben sem lelhető fel ingyenesen elérhető formában. Ahogy haladunk előre az időben, egyre gyakoribb lesz, hogy a jogtulajdonosok nem engedélyezik az ingyenes streaminget. Búcsúzóul néhány Lobby card és Flyer (szórólap):
Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)
Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!
Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!
USA (Warner Bros.), 104 perc, ff., angol
Az álomban továbbhaladva kicsit a szürreális filmekhez hasonlóan a csúszdás vízesés már medencévé változik, ahol a lányok izgalmas koreográfiákkal folytatják. 
