Svédország (Svensk Filmindustri), 96 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Egy tengerparton a kereszteslovag, aki sok sok évnyi harc után épp a szentföldről tart vissza otthonába, találkozik a halállal:

LOVAG: Ki vagy?

HALÁL: A halál vagyok.

LOVAG: Értem jöttél?

HALÁL: Már régóta a nyomodban járok.

LOVAG: Azt tudom.

HALÁL: Készen állsz?

LOVAG: Csak a testem fél, én nem... ... Várj egy pillanatot!

HALÁL: Ezt mondják mind. De nincs haladék!

Annyira Bergmanos ez a párbeszéd. És mennyire betalál. Ha valakit megérint a halál szele, még, ha el is tudja fogadni, azért egy kis haladék mindig jól jönne. Felnőttkorunkra többé-kevésbé megértjük, hogy előbb-utóbb mindenkinek üt az órája, de amikor a saját végünkkel kell szembenéznünk, nos az nem valami könnyű dolog...

És általában nincs is haladék, mint ahogy ezt maga a Halál is közli a lovaggal.

Most azonban mégis különös kegyben részesül a halálraítélt. Sakkozhat a Halállal. És amíg sakkban le tudja őt győzni, addig mindig kap egy kis haladékot. Egy kicsivel mindig elodázhatja a végzetet addig, amíg egyszer végül ki nem kap.

Nem csak Antonius Block-ot (Max von Sydow), a kereszteslovagot, és az ő segédjét ismerjük meg, de sorra jönnek a további érdekes szereplők, hogy aztán együtt vándoroljanak, együtt éljenek át különböző eseményeket, miközben újra meg újra feltűnik a halál egy-egy sakkparti erejéig.

Tulajdonképpen egy road movie-t nézünk, melyben a kereszteslovag kastélya az úti cél, ott várja a lovagot annak felesége, és ezt a lovagot kíséri az egyre terebélyesebb csoport.

A lovag, ha egyszer már tudja, hogy nyomában a halál, utolsó napjaiban szeretne még választ kapni a kérdéseire. Olyan kérdései vannak, ami feltehetően minden haldoklót foglalkoztat. Az élet értelmével kapcsolatban, Istennel kapcsolatban szeretne válaszokat kapni olyantól, aki látja, ismeri a mindenhatót. Útközben találkoznak egy önostorozó szektával, látnak boszorkányégetést, pusztít a pestis, és megtapasztalnak rengeteg gyarlóságot... de a válasz csak várat magára...

A hinni akarás küzdelme ez. Mennyire nyugodtabban engednénk el ezt a világot, ha tudnánk, hogy valami vár ránk odaát...

A film egyik női szereplője, - és mellesleg Bergman akkori szerelme - Bib Anderson idén Áprilisban, 83 évesen hunyt el. Ami teljesen meglepetésként ért, az nem az volt, hogy a lovagot játszó Max von Sydow a poszt írásának pillanatában is él, hanem az, hogy nem ismertem fel, hogy ő játszotta a számomra nagyon fontos Ébredő Erők egyik mellékszerepét.

Svédország (SvenskFilmindustri), 106 perc, ff. svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Ahogy a címet ízlelgetem - "Egy Nyári Éj Mosolya" -, már ez annyira költőien szép, annyira megmozgatta a gondolataimat, hogy nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz ez az első találkozásom Bergmannal a nagy rendezővel... Ha azt mondom, hogy nem kellett csalódnom, akkor igencsak finoman fogalmazok... jobban visszaadja az érzéseimet az a szó, hogy lehengerelt.

Papíron ez egy romantikus vígjáték, így valami igen könnyed, felületes szórakozásra számítottam. Végignézhető a film egyébként ilyen nézőpontból is... ám ennél sokkal több van a mélyben.

Talán nem olyan nagy túlzás leírnom, hogy ez a film film tulajdonképpen tartalmazza a szerelem bibliáját. Szinte mindent elmond róla. Nem a tiniknek szóló lányregények szerelméről van szó persze... hanem az igaziról...

És ehhez egy huszadik század elejéről, a boldog békeidőkből választott egy operettbe illő környezetet. Minden adott volt tehát, hogy azt higgyük, valami oltári nagy blődli lesz a dologból... 

 - Az erotika az ifjak és a vének játéka. A szerelem...

- Egy fiatal nem is szerethet?

- Dehogynem. Egy fiatalember mindig szeret. Önmagát... a szerelmet...

Látszólag komolytalan beszélgetéseket hallunk az élet komoly dolgairól. Szinte mindenki szerelmes valakibe ebben a filmben, mindenki vágyódik valakiért, aki már (vagy még) nem az övé. Van, akinek beteljesül a vágya, van, akinek nem.

Szinte pszichológiai tankönyvbe illő módon bontja ki Bergman - persze a szereplők szavaival - az érzelmek mozgatórugóinak rendszerét. A szerelem filozófiáját. És mivel Bergman esetében a rendező egyben a forgatókönyv író is, valószínűleg ez a filozofikus mélység az az ő filmjeinek a legnagyobb erénye.

Vegyük például a film (a lenti képen bal oldalon látható) központi figuráját Egerman ügyvéd urat. Első ránézésre egy piperkőc ellenszenves alaknak tűnik. A képek alapján a film megtekintése előtt azt sejtettem, hogy ő lesz a film egyik negatív figurája. Megint csak nagyot tévedtem. Az ő szájából hallhatjuk a fenti bölcseletet is egyébként. Nos, pár perc alatt nagyon megkedveltem a figurát, a kedvencemmé vált. Egyébként érdekes módon tulajdonképpen a népes szereplőgárda mindegyik tagja szerethető ilyen vagy olyan okból.

A színészek közül nehéz lenne kiemelni bárkit is, mivel Bergman a szereplőválogatáshoz is nagyon értett a film tanúsága szerint. Mindenki nagyot játszik. 

Bergmannak nyilván sok tapasztalata lehetett szerelmi ügyekben, féltékenység, megcsalás, kielégítetlenség terén. Ilyen pontosan csak az tudja megjeleníteni ezeket az érzéseket, aki nagyon is tudja, mit jelentenek ezek a szavak. Szerelmi életéről elmond valamit az is, hogy a szobalányt játszó Harriet Anderson mellett (alábbi képen jobbra) - akivel a rendező kapcsolata ekkoriban már mélyponton volt -, egy kisebb szerepben már feltűnik új kapcsolata Bibi Anderson is.

Bergman ezzel a filmmel lett igazán világhírű. Elmesélése szerint a stúdió úgy nevezte a filmet a Cannes-i fesztiválra, hogy arról elfelejtett szólni a rendezőnek. Így furcsa meglepetés lehetett számára a reggeli újságban a "Svéd siker Cannes-ban" című újságcikkben olvasni, hogy az az ő filmjéről számol be.

Woody Allen szerint Bergman (az alábbi képen kalapban instruálja Ulla Jacobsson-t) valószínűleg a filmtörténelem legnagyobb rendezője. Bevallom, ez az első film, amit láttam tőle, és állítólag ez még nem is az igazán komoly remekműveinek egyike. Én már ez alapján is elképzelhetőnek tartom, hogy Woody Allennek igaza van. Mindenesetre tartok tőle, hogy néhány film után Bergman rajongó leszek.

Dánia és Svédország (Svensk Filmindustri) , 104 perc, néma, ff.

Rendező: Benjamin Christensen

Na tessék... A Nanuk után kettővel megint egy dokumentumfilm. Legalábbis nagyon annak szeretne tűnni. Dán rendező készítette, de a svéd Svensk Filmindustri pénzelte, mely egyébként egy ma is rendkívül sikeresen üzemelő produkciós vállalat. Dániában ekkor nem volt olyan nagy filmes cég, mint az említett svéd vállalat.

A huszadik század elején nagy divat lehetett mindenféle okkult dolgokkal, illetve fekete mágiával foglalkozni. Ha megnézzük az eddig látott Európai filmeket, akkor azt vesszük észre, hogy a Mosolygó Madame Beudet c. francia impresszionista filmen kívül mindegyik kisebb-nagyobb mértékben tartalmaz ilyen - akkoriban legalábbis - misztikusnak tűnő elemet. (Pld. hipnózis, alvajárás, halottak szelleme, vámpírok, stb...) 

1922-ben még messze nem volt kialakult stílusa a dokumentum-filmeknek. Nem is csoda, ez inkább tévés műfaj lesz majd, bár igaz, hogy egy-egy színvonalasabb vagy különlegesebb dokumentumfilmnek manapság is sikerül moziba kerülnie. 

A boszorkányokról (häxa - svédül boszorkány) kíván tudományos, - de szerintem inkább áltudományos - hozzáállással minél több mindent megmutatni ez a film. Nagyon heterogén, van itt minden... stíluskavalkád...

Hét fejezetre bomlik az eredeti 1922-es film (a későbbi, "felturbózott" változatokról majd a bejegyzés végén írok):

1. fejezet: Ebben a valamivel több, mint tíz percben szinte csak rajzokat, fametszeteket látunk magyarázó szövegekkel. Leginkább középkori boszorkányperek és vallatások ábrázolásán keresztül igyekszik bemutatni a témát... hát ez elég uncsi...

2. fejezet: A második rész valamivel mozgalmasabb - bár kicsit zavaros - kavalkádja egymástól független kis felvillanásokkal, a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmeket ábrázoló jelenetekkel halad tovább. Ha már lúd, legyen kövér, idekeveredik a Sátán is, ördögi megtestesülésében, melyet maga a rendező, Christensen alakít.

 3. 4. és 5. fejezetek: Megint valami egész más jellegű dolgot látunk, mint korábban. Hirtelen egy fikciós történetben találjuk magunkat. Három fejezeten át - az előző fejezettől teljesen eltérően - egy kerek történeten keresztül mélyülünk el a korabeli inkvizíciós boszorkányperek világában. Vörösre virazsírozva a jelen idejű események, kékre a 'boszorkányok' által - a kínvallatás hatására kicsikart - kitalált történetek a 'boszorkánykodásaikról'. (Ezek az elbeszélések elevenednek meg az alábbi forgatási fotókon.) Ez a kifejezetten nem dokumentarista stílusú rész teszi ki a teljes film közel felét. Helyenként kifejezetten realisztikus a bemutató, például amikor a vallatók félmeztelenre vetkőztetik egyik szegény, összeaszott testű, vénséges vén, fogatlan delikvensüket, hogy belekezdjenek a vallatásba... 

 6. fejezet: Megint visszatérünk a doku jelleghez. Főleg kínzási módszereket és kínzóeszközöket mutat be.

7. fejezet: Végül az utolsó rész kísérletet tesz arra, hogy a boszorkányokra tudományos magyarázatokat találjon. Azaz a rendező szerint a legtöbb furcsa viselkedés, melyet a boszorkánynak vélt személyekkel összekötöttek, valamilyen elmebetegséggel magyarázható, mint: 'hisztéria', kleptománia, alvászavarok, stb. Nem látok ebben sem túl sok tudományos megalapozottságot.

Az egész inkább szórakoztató, mint informatív. Láthatóan - a Svensk Filmindustri támogatásának köszönhetően - sokat költöttek díszletre és egyéb forgatási költségekre. A rendező két éven át kutatott a boszorkányokkal kapcsolatban, és a filmet látva az volt az érzésem, hogy mindent bele akart szuszakolni a filmbe, amit csak talált. Állítólag kizárólag éjjel forgattak mindent, hogy a fényhatások és a körülmények mind a félelmetes hangulatot gerjesszék...

Mint ahogy a bejegyzés elején említettem, ennek a filmnek is több változata van. Az alap, amit én megnéztem, az 1922-es film felújított változata, azzal a zenével, amivel állítólag eredetileg megszólalt. Ezek híres zeneszerzők művei. Az utolsó fejezet alatt például Beethoven Holdfény Szonátája hallható.

1941-ben, amikor már a hangosfilmek korszakában vagyunk, a rendező Christensen úgy látta jónak, hogy csinál egy hangos bevezetőt a filmhez, melyben ő maga, mint egy professzor egy 8 perces felvezetőt tart, ezzel még inkább erősítve (erőltetve) a tudományos jelleget.

Majd 1968-ban újravágták a filmet. Lerövidítve 77 percesre, és drámai hatású narrátori szöveget vettek fel hozzá. És az eredeti komolyzenei betétek helyett egy jazz együttes készített hozzá aláfestő zenét. Míg a Halál Kocsisa esetében nagyon rossz véleményem volt a modern zenei verzióról, addig ez a jazz-es változat határozottan jól megy ehhez a filmhez.

Ha már itt tartunk, megjegyzem, hogy 1922-ben a film készítésekor már gyakorlatilag rendelkezésre állt a technika, hogy hangos filmeket készítsenek - triergon eljárásnak hívták - de még nem voltak hozzá olyan színvonalú műszaki megoldások, mellyel megfelelő minőségben tudták volna megszólaltatni a hangot. A filmgyártók ekkor még úgy gondolták, hogy nincs szükség a filmnek hangra, mivel a hang nélküli film jóval több művészi lehetőséget rejt magában. Ezért a filmkészítők egyelőre nem finanszírozták a jobb minőségű hanglejátszó eszközök fejlesztését.

Értem ezt az érvet, de az idő végül mégsem adott nekik igazat. Valahogy így vagyok én most a 3D-s filmekkel. A térhatású megjelenítés szerintem többet vesz el, mint amennyit hozzáad. Érdekes, hatásvadász eszköz, de véleményem szerint a film 2D-s formájában az igazi. 

triergon eljárás: a hanghullámok átalakíthatók elektromos impulzusokká, melyek fénycsíkokká transzformálhatóak, és ezáltal hangcsíkként rögzíthetőek a filmszalagon. Lejátszáskor a filmtekercsen megőrzött jelek ismét elektromos impulzusokká alakíthatóak, melyek megrezegtetik a hanggerjesztő membránokat. A rendszer feltatlálója három német mérnök volt: Hans Vogt, Jo Benedict Engl és Joseph Massole. Ezt megelőzően gramofont társítottak a filmvetítőhöz, de ott mindíg visszatérő probléma volt, hogy a vetítő sebessége még nem volt egyenletes, ezért a hang nem maradt szinkronban a képpel.

YOUTUBE - Häxan - 1922

YOUTUBE - Häxan - 1968

Svédország (Svensk Filmindustri), 93 perc, néma, ff.

Producer: Charles Magnusson

Rendező: Victor Sjöström

 Aki az adott évben utoljára hal meg, az lesz a Halál Kocsisa az elkövetkező év során. De ez az egy év a kocsis számára olyan fájdalmas lassúsággal telik el, hogy egy nap szolgálat száz Földi évnek felel meg. A moziposzteren látható a Halál Kocsija. Már maga a grafika is különlegesen izgalmas a görnyedt hátú ló húzta rozoga kocsival, rajta a kezében kaszát tartó kocsissal. 

1921 Január 1-én jelent meg a film. Gondolom nem volt véletlen az időzítés. Ötletes! 

Míg mondjuk Griffith rendszerint saját zenét íratott a filmjeihez, addig ehhez a filmhez nem készült kötött zene. Vetítésekkor a zongorista (vagy a zenekar) Mendelssohn vagy más klasszikus zeneszerzők műveit játszotta, megpróbálva kapcsolódni a film pillanatnyi hangulatához. Két nagyon különböző zenei kísérete van a film újkori kiadásainak. Mindkettőbe belenéztem, és azt kell mondanom: Ég és Föld a kettő! Amelyikkel végig is néztem, az a Svéd Filmintézet megrendelésére született az 1998-ban felújított változathoz, Matti Bye komponálta. Ilyen jó zenei kíséretet még egyik eddig megnézett némafilm mellett sem hallottam. Itt éreztem először a zene és a kép tökéletes együttélését. Szinte azt mondhatom, hogy egyáltalán nem hiányzott a szereplők hangja, mert a zene olyan beszédes aláfestést adott, hogy minden más csak zavaró lett volna. Belenéztem a tíz évvel később készült változatba is. Ehhez egy KTL nevű együttes készítette a zenét... hm... lehet, hogy a 'zene' itt nem a megfelelő kifejezés. Ez a KTL egy experimental (elegánsan szólva 'kísérletező') csapat, akik véleményem szerint tévedésben voltak a filmmel kapcsolatban. Szerintem nem értették a lényegét. Az egész film alatt diszharmonikus akkordokat és egyéb szörnyű zörejeket keltenek. Tévedés az egész, valószínűleg úgy értelmezték, hogy ez egy kísértethistória szeretne lenni, ami szerintem a lehető legtávolabb áll a valóságtól. Ez nem kísértetfilm, hanem a legmegrendítőbb némafilm ebből a tíz filmből, amikről eddig itt a blogon írtam. Ahány ponton belenéztem ebbe a tévedésbe, annyiszor éreztem azt, hogy a képnek és a hangnak mintha semmi köze nem lenne egymáshoz. Azért is sajnálom ezt nagyon, mert egyelőre csak ezt a változatot találtam meg online is nézhető formában. Mindenkinek javaslom, - aki valahogy be tudja szerezni - hogy az 1998-as kiadást nézze meg, nem fogja megbánni!

Victor Sjöström a rendező: Megpróbálok nem kizárólag felsőfokban írni róla, de nem lesz könnyű. Sjöström olyan megoldásokat használ a filmben, amiből a késő 20. századi rendezők is bőven merítettek. A halott test, és egyidejűleg a belőle szellemképszerűen "kilépő" lélek például egy az egyben ugyanígy jelenik majd meg az 1990-es Ghost című filmben. Azonos kameraállásból többször fölvett jelenetek egymásra montírozásával éri el egyébként azt a szellem-hatást, ami a fenti képen is látható, és amit a KTL véleményem szerint teljesen félreértelmezett. A színészek kiválasztása (beleértve magát is a főszerepre) szerintem remek. A színészvezetés az ízlésem szerint való - teljesen realisztikus megjelenítésre törekedett mindenki. Míg a némafilmeknél gyakran megfigyelhető a vágások időzítésének esetlegessége, addig ebben a filmben már nagyon sokszor tapasztalható a pontos ritmika, ami mára már teljesen megszokott, de itt még üdítően újszerűnek hat az eddigi filmekhez képest. 

Victor Sjöström, a színész (a fenti képen jobbra): Parádés, lubickol a szerepben. Úgy játssza el a szívtelen gonoszt vagy a kétségbeesett szerencsétlent, hogy szinte gyűlöljük, majd tiszta szívvel drukkolunk érte. Erőteljes, de körülötte minden színész hasonlóan remek alakítást nyújt. Az elhagyott feleség a maga rezignált reménytelenségével vagy a bájos Edit nővér, aki halálos ágyán is az általa titkon szeretett főhős életének rendbehozatalával van elfoglalva, mindketten tökéletes társai Sjöströmnek.

A skandináv filmek világhíresek voltak akkoriban, nem véletlenül. (Azért mostanában is megmutatják magukat a világnak, lásd pl. 'A Tetovált Lány'-t.)

A film alapját képező könyv írónője Selma Lagerlöf, aki egyébként két dologról híres: Az egyik a Nils Holgersson csodálatos utazása c. ifjúsági regény, a másik pedig az, hogy ő volt az első női irodalmi Nobel díjas.

Mint általában a némafilmekhez, ehhez is kell egy kis türelem. A pörgős, színes, 3D-s multiplexek világában rá kell hangolódni erre a fekete-fehér remekműre ahhoz, hogy élvezni tudjuk. De ha nyitottan állunk hozzá, akkor olyan élményt adhat, amire nem számít az, aki csak most ismerkedik a némafilmek világával.

Ahogy korábban említettem, a remek 1998-as zenével készített változatot sajnos sehogy sem találom online, de mostanra a borzalmas változatot is törölte a youtube. Ennek oka, hogy bár ezek a régi filmek már közkincsnek számítanak, tehát szabadon feltehetőek bárhova, ugyanez nem igaz a hanganyagukra, amik frissen készültek, és még nem számítanak közkincsnek. Ezért pillanatnyilag csak egy teljesen néma változatot tudok föltenni ide, azzal a megjegyzéssel, hogy azért a '98-as zenével az igaz.