USA (MGM) 91 perc, ff., angol

Rendező: W.S. Van Dyke

Producer: Hunt Stromberg

Egy krimi és egy családi vígjáték keresztezéséből jött létre ez a könnyed film. Talán elsőre furcsának hangzik egy krimivel kapcsolatban, de - bár több gyilkosság is előfordul - mégsem rágjuk igazán le a körmünket, sőt, szinte azt is mondhatnám, hogy lényegtelen, ki volt a gyilkos. "Nem a cél a lényeg, hanem az út maga", mondják a keleti bölcsek, és ez nagyon igaz erre a filmre is. Ami kiemelkedő, az a főszerepet játszó páros remek összhangja.

A férfi (William Powell) egy detektívet alakít, aki már nem gyakorolja hivatását, mivel felesége (Myrna Loy) olyan gazdag, hogy a továbbiakban nem volt szüksége a pénzkereset eme formájára. De most - egy izgalmasnak ígérkező ügy kedvéért - kedvtelésből visszavedlik nyomozóvá.

A két színész remekül hozza a középkorú házaspárt, akik még mindig odavannak egymásért, de egyáltalán nem negédesen, hanem szerethetően, csipkelődve. Olyan jó a kémia közöttük a vásznon, hogy a Sztankay-Schütz pároshoz hasonlóan rajtuk is ragadt ez a szerep, és végül összesen vagy tizenkét filmben voltak egymás házastársai.

Annyira szerették a nézők ezt a felállást, hogy a film folytatásaiból sorozat kerekedett végül: A Sovány Ember, A Sovány Ember Után, Még Egy Sovány Ember, A Sovány Ember Árnyéka, A Sovány Ember Hazatér, A Sovány Ember Dala... ez összesen hat, ehhez jött még másik hat film kettejük főszereplésével.

Valóban imádni valóak együtt. És a remek összhangnak a jelek szerint megvolt az alapja. A férfi főszereplő, William Powell szinte az egekbe magasztalja a színésznőt: "Amikor közös jelentünk volt, nem foglalkoztunk a technikával, a kamerákkal vagy a mikrofonokkal. Nem színészkedtünk. Tökéletes harmóniában voltunk mi ketten. Myrna esetében, ellentétben a legtöbb színésznővel, akik főleg magukkal foglalkoznak, úgy érzed, hogy valóban figyel arra amit a jelenetben mondasz. Tehetsége van ahhoz, hogy a legjobbat hozza ki belőled!"

Hát ez már-már felér egy vallomással. Mindenesetre közös jeleneteikben láthatóan tényleg lubickolnak. Persze a remek játékhoz kellett megfelelő forgatókönyv is. Az, hogy ilyen jól érezték magukat a bőrükben, talán annak is köszönhető, hogy egy házaspár írta a jeleneteket, akik feltehetően képben voltak azzal kapcsolatban, hogy hogy működik egy vidám házasság.

Hogy a bűnügyi szálat is megemlítsem: az utolsó negyedóra igazi klasszikus befejezést ígér. Méghozzá abban a formában, ahogy azt Agatha Christie-nél megszoktuk. A detektív egy vacsorára hívja meg mindazokat, akik szóba jöhetnek a gyilkosságok elkövetésével, és a vacsora programja lesz többek között a gyilkos meggyanúsítása. Mindez pedig úgy, hogy detektívünknek - saját bevallása szerint - a vacsora elején még fogalma sincs, hogy ki a gyilkos. (Alább az első kép egy forgatási fotó erről a záró-jelenetről)

A detektív sok alkoholt iszik a filmben. Mit iszik... vedel. Valaki megszámolta, és állítólag 21 pohár gin-t iszik meg a film során... ennek én nem jártam utána, de valóban , talán nincs is olyan jelenet, ahol ne inna meg több kevesebb italt. Ettől persze mindig jó kedélyű, kapatos, de soha nem részeg. Mindig csak annyira, hogy az jól áll neki. 

Ez az utolsó film itt az 1001-es listán, ami a pre-code időszakban jelent meg. 1934 Július 1-én teljes szigorával életbe lépett az úgynevezett Hayes-kódex, mely pontosan megszabta, hogy mi jelenhet meg a vásznon az USÁ-ban, és mi nem.

Csak ízelítőül néhány dolog, ami akkor sem kerülhetett ábrázolásra, ha adott esetben "erkölcsileg megfelelő" szövegkörnyezetbe kerül. (magyarul pl. a bűnt elítélően kezelik):

• istenkáromlás
• valós vagy sejtetett(!) meztelenség (akár egy sziluett sem)
• drogkereskedés
• perverzió
• emberkereskedelem
• fehér és feketék közötti szexuális kapcsolat (na ez külön érdekes, még akkor is, ha tudjuk, hogy törvényes szegregáció volt az USA sok államában)
• szexuális úton terjedő betegségek
• gyermekszülés
• stb.

Ezen kívül végeláthatatlan listája volt azoknak a dolgoknak, amelyeket csak nagy körültekintéssel lehetett ábrázolni, óvatosan figyelve arra, hogy hogyan és milyen környezetben jelennek meg. Például lehetett csókolózást mutatni, de csak körültekintéssel, "jó ízléssel". 

Föl kell tehát készülnünk, hogy az 1001-es lista elkövetkező évtizedeinek USA filmtermése a termése egy erősen idealizált világot fog ábrázolni, ahol a rossz elnyeri büntetését, a jó meg a jutalmát. Mindez tart nagyjából 1968-ig, amikor a Hays-kód szerepét átvette a korhatár-besorolás, és megint lehetett ábrázolni szinte mindent, természetesen a megfelelő besorolás mellett.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Ehhez a filmhez sajnos nem találtam működő stream-et. Ha te tudsz ilyenről, küldd el légyszíves, és felteszem!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (Columbia Pictures), 105 perc, ff., angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Frank Capra, Harry Cohn

Az idei - 2017-es - Oscar gála valószínűleg azért marad hosszú ideig emlékezetes, mert most fordult elő először, hogy tévedésből nem azt a filmet hirdették ki győztesnek, amelyik valóban nyert. Az 1935-ös Oscar átadón viszont olyan történt, ami összesen háromszor fordult csak elő a legnevesebb díjátadó történetében: Egy film megnyerte az öt legfontosabb kategória díját: A legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb férfi- és legjobb női főszereplő, valamit a legjobb forgatókönyv díját. Szokás ezt az ötöt így egyben - a tenisz mintájára - az Oscar Grand Slam-jeként is emlegetni. A másik két film, melynek sikerült az ötöt egyben begyűjteni: Száll a Kakukk Fészkére és A Bárányok Hallgatnak.

Azért is volt nagy meglepetés ez az elsöprő siker, mert a Columbia Pictures nem tartozott az öt nagy stúdióhoz (Paramount, MGM, 20th Century-Fox, Warner és RKO), a három kicsi közé szokás sorolni a Universal és a United Artists mellett. A Columbia volt a "szegény rokon", akire senki nem volt féltékeny, és akinek szívesen kölcsönöztek a nagy stúdiók olyan színészeket, akikkel kizárólagos szerződésben álltak, de épp nem tudtak munkát adni, így megspórolva a színészeknek fizetendő pénzt, amit akkor is kellett volna fizetni, amikor nem forgattak. De azokat a színészeket is lepasszolták a kis Columbiának, akik adott esetben valamilyen okból "büntetésbe" kerültek. A Columbia nem engedhette meg magának, hogy állandó szerződést tartson fenn színészekkel, így, ha sztárokkal akartak filmet csinálni, be kellett érni a nagyoktól kapott kölcsönnel. Ennek a filmnek a két főszereplője is így került hozzájuk az MGM-től.

A két sztár nem is jött túl nagy örömmel. Nem voltak elragadtatva a forgatókönyvtől, Claudette Colbert végigpanaszkodta a forgatást barátainak, és állítólag a forgatás befejeztével valakinek megjegyezte, hogy "Na, elkészültem életem legrosszabb filmjével!" Hogy mit szólt, amikor felolvasták a nevét az Oscar átadón, arra visszatérek a poszt végén. Clark Gable sem volt oda túlságosan a filmért, első mondata a forgatás kezdetekor állítólag ez volt: "Na essünk gyorsan túl rajta!" ...

A fenti képen balra a film rendezője, Frank Capra látható a két főszereplővel. Itt még talán senki nem hiszi, hogy ez a film ekkorát fog robbantani... legalábbis a színészek biztosan nem. A két férfi a hűvös indítás után azért állítólag egész jól összebarátkozott a forgatás alatt. Colbert-el végig hűvös, feszült maradt a viszony. 

Ezt a filmet tekintik az 1934 és 1945 között oly divatos Screwball Comedy-k (magyarul talán hóbortos komédiák) egyik első, jeles képviselőjének. Erre a műfajra jellemző, hogy általában egy fiatal pár romantikus, jellemzően vidámba hajló története van a középpontban. A pár egyik tagja általában gazdag, a másik pedig szegény. Többnyire más-más társadalmi osztályból származnak. Tipikus szereplője ezeknek a filmeknek a gazdag és szeleburdi örökösnő, aki ellentétbe kerül szülei akaratával és ennek a konfliktusnak a leküzdése áll a film középpontjában. Másik jellemzője ezeknek a filmeknek, hogy a pár tagjai eleinte kifejezetten ellenségesek egymással, és ez az ellenségeskedés fordul át idővel szerelemmé. Bár a klasszikus screwball comedy-k ideje rég lejárt, azért a fenti sémákkal rengeteg mai filmben is találkozhatunk. Frank Capra előszeretettel nyúlt vissza ehhez a műfajhoz további pályafutása során is, de ha belegondolunk, az egy évvel korábban készített Yen Tábornok Keserű teájában a két főszereplő kapcsolata is nagyon emlékeztet erre a felállásra. 

Az alábbi képel kapcsolatos érdekesség: A 30-as évek Amerikájában az úriemberek zakót hordtak, esetleg mellényt. Alatta inget, és az ing alá dukált egy fehér póló (T-shirt) is. Akkoriban senki nem ment pólóban utcára, hiszen az kifejezetten ing alá való volt, hogy abba izzadjon az ember, ne az ingbe. Na most, Carl Gable félmeztelenre vetkőzik az egyik jelenetben, és mit látnak a nézők? Nincs rajta póló az ing alatt! Mondani sem kell, a pólók eladása hatalmasat esett ennek köszönhetően, hiszen a fiatal nézők ettől fogva úgy gondolták, hogy cool dolog az ing alatt csupaszon lenni.

A dolog magyarázata meglehetősen prózai. Gable folyamatosan beszélt ebben a jelenetben, és megakasztotta a szöveg dinamikáját, amíg a póló levétele közben azt át kellett húzni a fején, ezért úgy döntöttek, hogy elhagyják azt a trikót, úgysem veszi majd észre senki... tévedtek...

A film egy road movie is egyben. Szinte végig utaznak, változatos helyszíneken, változatos módokon. Elgondolkoztató, hogy a cím vajon mit akar jelenteni, hisz még véletlenül sem egy éjszakáról szól a film, több napos utazást követünk végig, több nappalon és éjszakán keresztül kalandról kalandra... Talán valamit sejtetni próbál a cím... valamelyik éjszakán megtörtént "az"... mindenesetre, bár a feszültség érezhetően egyre jobban vibrál a két főhős között ahogy haladunk előre a történetben, említésre méltó különlegessége a filmnek, hogy a szerelmesek között még csak egy csókot sem látunk elcsattanni a film során, ami azért amerikai romantikus filmek esetében viszonylag ritka...

És akkor nézzük, hogy mi volt azon a bizonyos Oscar-gálán melyen tarolt ez a film! Frank Capra, Carl Gable és a forgatókönyv írója, Robert Riskin örömmel vette át a díjat. De vajon mit szólt a díjesőhöz Claudette Colbert, aki azzal az érzéssel fejezte be a forgatást, hogy ez élete legrosszabb filmje? Nos... ő el sem ment a díjátadóra... éppen elutazni készült....

Viszont ahogy kimondták a nevét, abban a pillanatban a Columbia igazgatója, és a film producere Harry Cohn már a vasútállomáson rángatta le Colbertet az indulni készülő vonatról, hogy - ha már megvan a Grand Slam - legyen is megörökítve az. Így lehetséges, hogy míg a többiek az elvárt szmokingban tartják az értékes díjat, addig Colbert egy utazó ruhában teszi ugyanezt. A díjat egyébként az kis Shirley Temple adta át a díjátadóra berángatott színésznőnek, aki Amerika egyik kedvenc gyerekszínésze volt ekkoriban.

A mozikban is hatalmas kasszasiker volt ez a film. Nagyon jól jött ez a Columbiának. Frank Capra pedig az évtized végéig ennél a stúdiónál dolgozott. 

Zárásul pedig megszokott kedvenceim: jó néhány poszter és lobby-card, majd legalul az online nézhető film.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

It Happened One Night (1934) Clark Gable by CinemaLibreWatchonline

USA (Universal), 66 perc, ff. angol

Rendező: Edgar G. Ulmer

Producer: Carl Laemmle Jr.

Eresszük össze Drakula grófot és Frankenstein szörnyszülöttjét, aztán meglátjuk, mi lesz belőle... talán ez járhatott a Universal Studios vezetőinek a fejében, amikor kitalálták, hogy Lugosi Béla és Boris Karloff főszereplésével készítenek egy horror filmet.

Annak, aki Karloff-ot csak a Frankensteinből ismeri, annak érdekes lehet látni, hogy milyen arc rejtőzött a maszk mögött. Szimpatikus, de mégis van benne valami félelmetes. Érdekes kettősség.

Lugosi angol kiejtése kifejezetten csapnivaló, egyúttal szórakoztató annak, akinek a füle hozzászokott a hollywoodi filmekben hallható amerikai kiejtéshez. Viszont kellemes hallani, hogy ellentétben a többi főszereplővel, ő szép magyarsággal ejti ki Visegrád és a többi magyar helység nevét. Bizony! A történet valahol Visegrád környékén játszódik!

Ez volt az első film a Lugosi - Karloff páros főszereplésével. Mivel 1934-ben ez a film hozta a legtöbb pénzt a Universal számára, mint ahogy az lenni szokott, meglovagolták a sikert, és a továbbiakban még hét másik filmet csináltak ezzel a párossal.

A plakáton és a filmen olvasható feliratok szerint Edgar Allan Poe azonos című novellája adta a film alapötletét. Ebből azonban egy szó sem igaz. Van ugyan a filmben egy beleerőltetett fekete macska motívum, de annyira esetlenül került bele, hogy jobb lett volna inkább kihagyni. A rendező egy interjúban később be is vallotta , hogy valóban csak közönség-csalogatónak használták a népszerű amerikai művész nevét. Az alábbi fotókon persze izgalmasan mutat a cicus, de igazából tényleg semmi szerepe nincs abban, hogy végül is ez tényleg egy jó film lett.

Viszonylag ritkán nézek horror filmet, de ha nézek, akkor előnyben részesítem azokat, melyek nem a fröcsögő vér illetve a feltrancsírozott testrészek túltolásával igyekszenek hatást kelteni. Meggyőződésem, hogy legjobban attól lehet félni, amit nem látunk. Ez a film is úgy tud feszültséget teremteni, hogy szinte semmi durvát nem látunk. 

Dr Vitus Werdegast pszichiáter (Lugosi) vonaton érkezik Halmar Pöltzig építészhez (Karloff). Magával hoz egy fiatal házaspárt, melynek hölgy tagja balesetet szenvedett útközben. (Tipikus horror-filmes felütés: a fiatal házaspár egy furcsa idegen elhagyatott szállásán köt ki valamilyen balszerencse folytán.) 

Már a film elején kiderül, hogy a pszichiáternek és az építésznek valami régi lezáratlan ügye van, és most pontot fognak tenni ennek az ügynek a végére. A film ügyesen szövi a szálakat, sokáig bizonytalanok vagyunk, hogy vajon melyikük "jó", melyikük "gonosz", majd ahogy megyünk bele a történetbe, egyre furcsábbá, egyre nyomasztóbbá és egyúttal egyre izgalmasabbá válik minden. A fiatal pár későn eszmél, amikor menekülnének, már késő, nem engedik őket... 

Nem mehetünk el szó nélkül az izgalmas díszletek mellett. Pölzig építész lakása kifejezetten szemet gyönyörködtetően Art Deco, benne középponti elemként a csavart vonalvezetésű lépcsővel. A sátánista szeánsz pedig mintha egy valódi német expresszionista film díszletei között forgott volna. 

A furcsa hely egyéb sötét titkokat is rejt, melyek meghökkentik a nézőt, nem beszélve a kifejezetten durva befejezésről, ami nagy valószínűséggel nem ment volna át a Hays bizottságon két hónappal később. A pre-code időszak utolsó napjaiban került mozikba ez a film, nem sokkal a túlszabályozott, húsz év hosszú Hays-korszak kezdete előtt. 

Zárásul jöjjenek a lobby card-ok, és néhány poszter-variáns.

Németország (NSDAP - Reichsleitung), 111 perc, ff. német

Rendező: Leni Riefenstahl

Producer: Leni Riefenstahl

A rókaképű Rudolf Hess felmegy a dobogóra Hitler mellé. Vigyáz, nehogy úgy tűnjön, hogy el akarja lopni a show-t a nagyfőnök elől. De arcán azért ott a letörölhetetlen, sunyi mosoly. Hosszú hatásszünet után megszólal:

A Párt maga Hitler!

De Hitler maga Németország, ahogyan Németország is maga Hitler! 

Hitler! Sig Heil!

...ezzel, és a náci párt himnuszával (Horst Wessel-Lied) zárul az a közel két órás dokumentumfilm, mely a nácik által szervezett 1934-es Birodalmi Pártnapokról (egyben a párt 6. kongresszusáról) szól.

Leni Riefenstahl, ez a szép arcú fiatal hölgy "pénzt, paripát, fegyvert" kapott, hogy létrehozza eme grandiózus filmet. Nem túlzás ez a jelző. A technika, ami felvonult ennek a rendezvénynek a rögzítésére, "jelenértékre átszámítva" a mai olimpiai közvetítések színvonalával vetekszik. Hatalmas szerkezeteket építettek - nem egyet, sokat -, hogy a lehető legjobb szögekből, és lehetőleg sínen mozgó kamerákkal vehesse az eseményeket a stáb. (172 ember dolgozott a rendező keze alá) Ahol kellett, ott gödröket ástak az operatőrök számára, máshol pedig a gigantikus zászlórudakra szereltek függőleges sínszerkezetet a kamera számára. Egyértelműen látszik, hogy itt nem volt kompromisszum. Amire a rendezőnőnek szüksége volt, azt megkapta. És a végeredmény esztétikai értelemben pazar!  Látványban megelőzi korát.

Ha nem tudnám, hogy mibe taszította a világot az az ordibáló eszelős, akinek a szavait láthatóan issza az a közel 700.000 (!) ember, aki részt vett a rendezvényen, akkor azt mondanám, hogy ez egy bravúrosan megvalósított propagandafilm, tagadhatatlanul művészi színvonalon kivitelezve... csak azon gondolkoznék, hogy miért nem találtak alkalmasabb szereplőt ehelyett a Chaplin-bajszos paprikajancsi helyett? Ugyanis számomra a film megnézése után is valamennyire érthetetlen, hogy hogyan tudott ekkora tömeget magába bolondítani ez az ember ilyen semmitmondó és mai szemmel kissé idegesítő előadásmóddal? Ja... igen... Hitlerről beszélek.

Még gyerekkoromban nagyszüleimnél szóba került Hitler. Nagyapám szerint már a beszédén látszott, hogy nem volt normális... és hát tényleg van ebben valami. Nem számoltam, pontosan hány beszédet mondott el Hitler a hatnapos rendezvény alatt (naponta egyet biztosan), de mindegyik pontosan ugyanarra a koreográfiára hajazott: Elkezdi a beszédet viszonylag visszafogottan, de ezt csak néhány mondatig bírja, hamar behergeli magát, néhány mondat után minden esetben beindul, és akkor már izzadva, kart lóbálva üvölti a jól hangzó semmitmondásokat.

A tömeg issza a szavait, a beszédek második felénél már minden mondatot egy - a tömeg felől feltörő - "Heil" akaszt meg. A Führer láthatóan élvezi a helyzetet, igazi ripacsként lubickol a szerepben. Majd a beszéde végén kissé visszalép, és zavartan élvezi az ünneplést.

Próbáltam magamban mentegetni a tömeget... talán még nem sejthették, hogy mi lesz ebből... De eszembe jutott, hogy 1934 Szeptemberében vagyunk, ekkor már vagy 2 hónapja megtörtént a "Hosszú kések éjszakája", valami azért sejthető volt abból, hogy nem csak egy ártalmatlan bohóc üvöltözik a pódiumon. 

Egyébként ez a második nagygyűlés volt, amit Leni Riefenstahl lefilmezett. Mondhatjuk azt is, hogy ez az előző évi film remake-je volt, hiszen annak az összes kópiáját megsemmisítették, mivel azon szerepeltek az akkor még élő, időközben kiiktatott (magyarul legyilkolt) kollegák, Ernst Röhm SA vezérrel az élen. Teljesen véletlenül Angliában fennmaradt abból a filmből is egy példány, ami vagy hatvan évvel később került elő. (A Hit Győzelme címmel)

Bár a közel két óra egy idő után unalmassá vált, azért érdekes volt látni, hogy hogyan  üzemelt ennek a diktatúrának a marketing gépezete. Nagyjából persze hasonlóan, mint minden más diktatúráé. De azért a részletek izgalmasak. Ki gondolta volna, hogy a Nürnbergbe való érkezés napján a tömeg szerenádot ad a Führernek?

Én például az ereklyeként körbehordott Vérzászlóról sem hallottam korábban. Ezt a zászlót állítólag a nácik 1923-ban lelőtt "mártírjainak" vére áztatta. Ennek a zászlónak a sarkát érintették a rendezvényeken az új, megszentelendő zászlókhoz. És akkor még nem beszéltem a Fények Katedrálisáról, mely egy hatalmas, 152 reflektorból álló kompozíció volt.

1934 Szeptember 5-től 10-ig Nürnbergben tartották ezt a grandiózus gyűlést. Nürnberg egyébként nagyon kedves kis városnak tűnik a film bevezető képei alapján. Itt volt mindenki a pártból, aki számított. Hitler, Himler, Göring, Göbbels, Hess, stb. Az urak egy része jóval kellemetlenebb körülmények között tartott ugyanebben a városban egy jubileumi találkozót a náci főbűnösök Nürnbergi pere során.

A rendezőnő utólag persze próbálta kisebbíteni a náci propaganda alakítása során elért érdemeit, hangsúlyozni próbálva a szakmaiságot a bűnös politikában való részvétel ellenében. A valóság persze az, hogy őt is hatalmába kerítette a náci ideológia, bár nem egyértelmű, hogy az idővel nyilvánvalóvá váló háborús és emberiesség elleni bűntettek után mennyire maradt híve a pártnak.

Riefenstahl a háborút követően évekig hadifogságban volt, végül nem ítélték el náci háborús bűnök miatt. 101 évesen halt meg 2003-ban. Idősebb korában a fotográfiában ért el sikereket, de a náci múlt bélyege élete végéig kísértette. Hamarosan újra találkozunk vele az 1001-es listán.

USA (Hal Roach; MGM) 68 perc, ff. angol

Rendező: William A. Seiter

Producer: Hal Roach

Laurel és Hardy, vagyis ahogy mi magyarok ismerjük, Stan és Pan maradtak utolsónak a korszak nagy komédiásai közül, akik ezzel a filmjükkel kerülnek fel először az 1001-es listára.

Chaplinről valószínűleg mindenki hallott már életében. Harold Lloyd filmek is gyakran mentek a magyar tévében a nyolcvanas évek második felében (Humor Herold néven). Buster Keaton volt talán a legkevésbé ismert a magyar közönség számára. Hármukban közös, hogy legnagyobb sikereiket némafilmekben érték el. A hangosfilmes korszak beköszöntével már nem tudtak igazán nagy sikert elérni. Ez akkor is igaz, hogyha Chaplin kevés hangos filmje között vannak remekművek is (pl. A Diktátor).

Laurel és Hardy annyiban különbözik az előbb felsoroltaktól, hogy nekik szerencsésen sikerült az átállás, sőt! Hangosfilmekben voltak igazán sikeresek! 

Chaplinhez hasonlóan kialakították jellegzetes karaktereiket, melyek - részben - testi adottságaikhoz is kapcsolódtak. Stan Laurel, a duó vékony, törékenyebb tagja (eredeti nevén Arthur Stanley Jefferson) alakította az érzékeny, félénk figurát, míg a nagydarab Oliver Hardy (eredeti nevén Norvell Hardy) a nagyszájú, gyakran bosszankodó, a gyengébb Laurelt felkarolni igyekvő karaktert hozta.

Filmjeikben - szintén Chaplinhez hasonlóan - mindig ugyanezt a figurát hozzák. Sőt nevük is mindig Laurel és Hardy, tehát a színész és szerep összeforr. Filmbeli lakásaik ajtaján is ezek a nevek szerepelnek.

A "Sivatag Fiai" egy titkos, amolyan szabadkőműves szervezet, eskütételekkel, beavatási rítusokkal. (A fenti képen egy kalap, mely fennmaradt a film eredeti jelmezei közül.) Ennek a szervezetnek tagja a két fickó. A szervezet Chicagoban tartja éves nagygyűlését, amire minden tag hivatalos. A fiúk végre egyszer szeretnének részt venni ezen a - szigorúan férfiak részvételével - ámde éjszakai mulatozással, lenge öltözetű revütáncos lányok fellépésével egybekötött eseményen. Feleségeik természetesen nem adják ehhez hozzájárulásukat, ezért ravasz cselhez kell folyamodniuk. A képen balra látható a dagi Hardy felesége. (Mae Bush) Jobb oldalon Laurel házastársa (Dorothy Christy), aki félelmetes nézésével úgy rémiszti halálra az embert, hogy ehhez még csak meg sem kell szólalnia. Én biztos nem merném becsapni...

A némafilmes korszakból természetesen sok elem átöröklődött. Nincs hiány a burleszk szerű elemekből, de nem véletlen, hogy ez a páros a hangosfilmek során is sikeres tudott maradni, mert ügyesen bővítették a repertoárjukat, kihasználták a hangosfilm adta lehetőségeket, poénjaik messze nem csak csetlés-botlásból, hasra esésekből álltak.

- Neked mindenben ki kell kérned a feleséged véleményét?

- Hát... ha nem kérem ki, akkor nem tudom, hogy mit akar, mit csináljak?

Jó ez a film, időtálló. Néhány perc után teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy több, mint 80 éves filmet nézek. Helyenként hahotázva nevettem, ami azért szép teljesítmény egy Hollywoodi klasszikustól is.

Előfordul, hogy sikeres párosok a való életben különösebben nincsenek közeli kapcsolatban, esetleg a sok-sok év alatt annyiszor kénytelenek elviselni egymás idegesítő szokásait, hogy kifejezetten megutálják egymást. Laurel és Hardy esetén erről szó sem volt.

Imádták egymást, hatalmas barátság volt az ő kapcsolatuk. Érdekes, hogy valós jellemeik szinte ellentétesek voltak filmbeli karaktereikkel. A sovány Laurel volt kettejük között az irányító alkat. A valóságban inkább csendes és visszahúzódóbb, kövérkés Hardy általában bízott is barátja döntéseiben. Hardy 1957-es halálát barátja élete végéig nem tudta feldolgozni, nélküle nem is vállalt semmilyen fellépést többé.

Laurel egy dologban nem változott csak miután barátja eltávozott: Imádta a rajongóival való kapcsolattartást. Ez nem csak abban mutatkozott meg, hogy minden rajongói levelet maga válaszolt meg, hanem abban is, hogy telefonszáma nyilvános volt, benne volt a telefonkönyvben, sőt még egyik filmjükben is többször elhangzott. Bárki bármikor felhívhatta, és szívesen elbeszélgetett szinte bárkivel.

OXFORD 0614 volt egyébként a telefonszám. Az USA-ban egyébként ma is divat ebben a formában megadni a telefonszámokat. A könnyebb megjegyezhetőség kedvéért a számok alatt látható betűkből alakítanak ki valami könnyen megjegyezhető szót.

USA (Columbia), 84 perc, ff, angol

Rendező: Frank Capra

Producer: Walter Wanger

Terjengősnek és kicsit semmitmondónak tűnt ez a cím a film megtekintése előtt. Így utólag viszont azt mondom, hogy jobb címet nem is találhattak volna. Hogy ezt miért írom, annak megértéséhez sajnos meg kell nézni a filmet, hiszen a magyarázattal elég nagy spoilert helyeznék el itt a poszt elején.

Azt a plakátok és az ismertetők alapján már előre láttam, hogy megint egy kamu-kínai játssza a fő karaktert. A Griffith-féle Letört Bimbókban nagyon idegesítő volt ugyanez.

Azért furcsa és bosszantó, hogy nem kerestek egy megfelelő kínai származású színészt, mert hasonló női szerepekre gond nélkül találtak már korábbi filmekhez is (pl. Anna May Wong a Bagdadi Tolvajban), és ehhez a filmhez is megfelelő ázsiai származású női szereplőt (Toshia Mori). Más részről viszont jó a film, és helyenként kifejezetten elgondolkodtató dolgokat látunk, köszönhetően a többi színész játékának. 

Valaki elhiszi, hogy az alábbi képen egy kínai tábornok látható? 

A kínai polgárháborúban vagyunk. Shanghaiban két amerikai misszionárius esküvőjének napján a férj értesül arról, hogy egy árvaház kis lakói bajban vannak a harcok kellős közepén. Ki kell menekíteni őket, ezért azonnal indulniuk kell, az esküvő ráér még pár órát... az akció sikerül, de egy kis komplikáció jön közbe: a menyasszony és a vőlegény útjai különválnak. Megan-t Yen tábornok menti meg és veszi oltalmába. Hamar kiderül azonban, hogy a tábornok oltalma egyben fogság is a nő számára. A film nagy része erről a fogságról,  Yen tábornok és a fogoly nő viszonyának alakulásáról szól. Mint kiderül, a kegyetlen tábornok élet és halál ura a környéken. Parancsára hullanak a fejek, mégis, a nőt úgy akarja megkapni, hogy az szabad akaratából válassza őt. El nem engedi ugyan, de kifejezetten rá sem kényszeríti magát, holott meglenne hozzá a hatalma. Nagyjából ez a film legizgalmasabb szála, és persze ennek a végkifejlete.

Ezt a filmet az a Frank Capra rendezte, aki a stúdió legnevesebb rendezője volt ebben az évtizedben. A Columbia Pictures egyébként jellemzően alacsonyabb költségvetésű filmeket készített. (Jobbra a stúdió 30-as évekbeli logója.) Nem volt túl sok állandóra szerződött színésze, mint a nagy stúdióknak, ehelyett egyes filmekre szerződtetett színészeket. Így olcsóbb volt, viszont nem kaptak kizárólagosságot az adott sztároktól.

A főszereplő hölgyet (Megant) alakító Barbara Stanwyk 26 éves kora ellenére kifejezetten érett személyiséget mutat. Játékában semmi fölösleges sallang. 

A férfi főszerepre a svéd Nils Asther-t kérték fel. Stabilan hozza a távol-keleti fura fazonokkal kapcsolatos sztereotípiákat: lassan beszél, mint aki pontosan tudja, hogy az élet nagy igazságairól csak lassan érdemes beszélni. Néha furcsa dolgokat tesz a legnagyobb természetességgel, mert hát ilyenek a távol-keleti bölcsek. Mindez egészen biztosan jobban működött volna, ha nem az köti le a figyelmemet, hogy megpróbálom kínainak képzelni a svéd színészt.

Rajta kívül a japán származású Toshia Mori alakít kínait (a tábornok szeretőjét és egyben szolgálóját), nyilván sokkal meggyőzőbben. Japánként persze nem volt olyan nehéz dolga mint a svédnek. (Egy kínai ismerősöm mondta, hogy ő nem tud ránézésre megkülönböztetni egy japánt és egy kínait. Ezzel persze kicsit meglepett)

Végül még a tábornok amerikai pénzügyi tanácsadója, egyben minden hájjal megkent jobbkeze érdemel külön említést Walter Connolly alakításában.

Bár a film több helyszínen zajlik (van például egy egész jól megkomponált jelenet is, melyben a harcok közepette kimentik a gyerekeket az égő házból), és viszonylag sok szereplő van, a legfontosabb részek azért leginkább Yen tábornok és Megan között zajlanak a tábornok nyári rezidenciáján. Ha valaki átdolgozná ezt a filmet kettejük kamaradrámájává, talán semmi nem veszne el a lényegből. 

Számomra ez a film azok közé a mozik közé tartozik, melyek megnézése során majdnem végig szkeptikus voltam... vajon vezet-e ez a film valami felé... néha mintha egy helyben toporgott volna csak. Aztán jött a záró jelenet, booom... és értelmet nyert a cím is.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!