Magyarország, Franciaország (Hungarofilm, Sedif), 108 perc, színes, magyar

Rendező: Keleti Márton

A hatvanas évek közepén a Filmvilág című filmes folyóiratban többször is felmerült ennek a filmnek a címe, elrettentő példaként említve a hazai "filmtermés" kapcsán. 

Mivel francia-magyar koprodukcióról van szó, naivan azt feltételeztem, hogy esetleg a nyugat-európai (azaz kapitalista) érintettség miatt lehetett szó valami álszemérmes, hamis kritikáról...

De sajnos nem ez a helyzet... Nem nagyon találok arra magyarázatot, hogy miért kellett ennek a filmnek bekerülnie a 303-as magyar listára, hacsak az nem, hogy ezek szerint a 303-as keretszám szükséges volt egy megfelelő vastagságú kötet kiadásához, de ahhoz sok volt, hogy valóban minőségi magyar filmekkel töltsék meg. Őszintén szólva az 1001-es nemzetközi listában is akad néhány töltelék, bár mindenképpen le kell szögezni, hogy jó néhány film méltatlanul kimaradt belőle. 

Elvileg színes filmről van szó, de sajnos fellelhetetlen bármilyen jó minőségben nézhető változat. Valamikor -  még a vhs korszakban - vetítették a Filmmúzeum nevű - azóta sajnos (szégyen szemre) megszűnt - tv csatornán. Egy erről a csatornáról készített VHS felvétel volt, amit meg tudtam tekinteni, és hát bizony inkább volt közel a fekete-fehérhez, mint a színeshez, a színek fakók, a kép elmosódott, amolyan igazi kilencvenes évekbeli videó-felvétel. (Én még emlékszem ezekre a széteső képű analóg felvételekre, a mai fiataloknak, a digitális kor gyermekeinek szerintem fogalmuk sincs, miről beszélek)

A Budapesti Hungarofilm és a Párizsi Sedif filmstúdiók összehozták Keleti Márton és Jean Dréville rendezőket, hogy rendezzenek egy filmet Rigó Jancsiról. Rigó Jancsit manapság cukrászsütemény formájában ismerjük elsősorban. Az 1800-as évek végén élő cigányprímás akkoriban azonban azzal kapcsolatban lett közismert, hogy lecsapta Chimay belga hercegség fejének kezéről annak feleségét (azaz a hercegnét).

A nevezett hercegné egyébként amerikai származású volt, és Clara Ward volt lánykori neve. Többek között arról volt nevezetes, hogy előszeretettel szerepelt képeslapokon olyan testhez tapadó ruhákban, amikben szinte úgy nézett ki, mintha meztelen lenne.  Állítólag ez nagyon is belefért a kor szépség ideáljába, ma legfeljebb egy - a teltkarcsúk mellett kiálló - egyenjogúsági mozgalom reklámarca lehetne.

Néhány további kép, melyen Rigó Jancsival szövődött románcukat dokumentálják:

Érdekes megnézni, hogy a nem kifejezetten jóképű Rigó Jancsit és a telt szépségű hercegnét milyen színészekkel keltette életre a produkció:

Buss Gyula és a francia Nicole Courcel a forgatás egyik szünetében:

Buss Gyula alakítása számomra kifejezetten sótlannak, jellegtelennek tűnt. Mellette a mellékszerepekben olyan nevek tűnnek fel néhány percre, mint Márkus László, Gobbi Hilda, Kállai Ferenc és Csákányi László... és akkor mindenkit nem is említettem. Sajnos az ő jelenlétük is kevés ahhoz, hogy megmentsék ezt a filmet.

A film stílusában nagyon emlékeztet a háború előtti magyar romantikus filmekre, összességében azonban az volt a gyanúm, hogy a két rendezőnek nem volt közös elképzelése arról, hogy mit akarnak kihozni ebből a filmből. Sajnos szinte semmilyen háttér-információt nem sikerült találnom a film készítésének körülményeiről. Feltételezésem szerint azért, mert a film már a maga idejében a közérdeklődés hiányában szenvedett.

A szerelmesek 1896-ban ismerkedtek meg egy Párizsi étteremben, ahol Rigó Jancsi zenekarával játszott. Ő egyébként válogatottan jó cigányzenészekből álló zenekarával Európa szerte kedvelt és ismert volt. 

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mi is az a cigányzene, amit Rigó Jancsi is játszott? Még véletlenül sem cigány népzene. A magyar cigányzene a magyar muzsikus cigányok által a nem cigány közönségnek sajátos stílusban játszott, általában magyar nótákat jelenti. A magyar nóták sem tévesztendőek össze a magyar népdalokkal. A kettő között az a különbség, hogy míg a népdalok szerzői ismeretlenek, a magyar nóták a népdalokat utánzó műdalok, szerzői ismertek, jellemzően a XIX. század második felében (azaz Rigó Jancsi idejében) keletkeztek.

A cigányzene előadásmódjára - és úgy általában a muzsikus cigányok előadásmódjára - jellemző a sok improvizáció, a jellegzetes formulakészletek használata, mindezek amellett, hogy a kottáról játszás nemcsak, hogy szinte ismeretlen köreikben, de sokan közülük úgy virtuózai saját hangszerüknek, hogy nem is igen ismerik a kottát, sokan kizárólag hallás után játszanak és megjegyeznek szinte mindent.

A filmen látszik, hogy a készítők próbálták a valódi történet főbb kulcsmozzanatait megtartani (hercegné, válás, Párizs) de köréjük nem sikerült olyan forgatókönyvet írni, ami értelmes, illetve érdekes lenne. Így a film sajnos annyira unalomba fulladt, hogy egy pármondatos tartalmat sem tudnék összeírni róla...

Az egyetlen emlékezetes jelenet egy stúdióban felvett cigány-tábor, melyben a Pákozdra hazatérő Rigó Jancsit ünnepli a rokonság. Nem mintha különösebben jó lett volna ez a jelenet, de felrémlett előttem az évtizedekkel később Dáridó néven futó show-műsor, mely hasonló díszleteket és stíluselemeket tartalmazott.

 

Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 92 perc, ff., magyar

Rendező: Makk Károly

A MOKÉP forgalmazási sillabusza így tesz javaslatot a filmhez kapcsolódó propaganda-munkához:

A film magéval ragadó drámai képekben mondja el a három ember történetét. A propagandában a feszült cselekményt, az izgalmas történetet hangsúlyozzák elsősorban! Nagyon szépek a balatoni felvételek. Igen jó a színészek játéka, különösen Psota Irén alakítása. A rajzos anyagokon a három ember alakját és a balatoni tájat alkalmazzák!

Nem tudom, hogy a balra látható "rajzos anyag" mennyire a szakemberek elképzelései alapján készült, mindenesetre sokadik ránézésre sem csábít különösebben a film megnézésére. (A három alakból egyébként én csak kettőt vélek felfedezni a képen, a balatoni tájból pedig semmit)

Makk Károly vélhetően szerette Badacsonyt, hiszen itt játszódott első filmje, a Liliomfi is. A Balatonra gyönyörű panorámát nyújtó helyszín egyezésén túl azonban a két film között nem akad túl sok hasonlóság. Ha nem tudnám, soha meg nem mondtam volna, hogy a két filmet ugyanaz a rendező rendezte. A Liliomfi könnyed vígjátékával szemben ez egy nagyon komor, nyomasztó tragédia. Makk első nagyfilmje színes nyersanyagra készült, ez viszont fekete-fehérre.

1956 nyarán egy ismerőse Makk Károly figyelmébe ajánlotta a Tatay Sándor által 1945-ben írt Ház a sziklák alatt című novelláját. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az író ezt a művet abban a Rodostó nevű menedékházban írta, mely kb. ötszáz méterre található a Liliomfi fő forgatási helyszínétől.

A rendezőnek megtetszett a figyelmébe ajánlott novella, és megismerkedett annak írójával. Könnyen egymásra hangolódtak, és elkezdtek közösen dolgozni a forgatókönyvön. 1957 szeptemberében Badacsonyban elkezdték forgatni a nyári jeleneteket, majd ahogy jött a hideg, elkészültek a téli jelenetek is. A tél közepén visszaköltöztek Budapestre, hogy felvegyék a műtermi (belső) jeleneteket. Végül tavasszal visszautaztak Badacsonyba és felvettek mindent, ami még hátra volt a filmhez. 

A legnagyobb meglepetést számomra Psota Irén okozta. Le a kalappal előtte. Őt én mindig is azzal a jellegzetes Psotás, igen erőteljes modorosságával ismertem, ami elsősorban beszédmódján volt felismerhető. Ennek itt még nyomát sem látni. Érdekesség, hogy nem ő volt az első kiszemelt erre a púpos, szerencsétlen lány szerepére, ő maga is vonakodott elvállalni, no nem azért, mert kellemetlen volt számára, hanem attól tartott, hogy nem tudná megfelelően eljátszani. 

A háborúból hazatérő Ferenc (Görbe János) azzal szembesül otthon, hogy felesége meghalt a háború alatt. Házukban gyermekét elhunyt feleségének kissé szerencsétlen nővére, Tera (Psota Irén) ápolja. Hamar kiderül, hogy ez a Tera feltehetően mindig is szerelmes volt Ferencbe, és most, hogy az megözvegyült, felvillan a lehetőség, hogy esetleg megszerezze őt magának. A gyermek is anyjaként szereti nagynénjét. A frontól betegen érkező Ferencet odaadóan ápolja, aki hálás is mindezért, de ezen túl Terával kapcsolatban semmilyen gyengéd érzelmet nem táplál.

És itt jön be a képbe a kissé titokzatos Zsuzsa (Bara Margit). Első jeleneténél azt hittem rosszul látok: meztelen fürdőzés a Balatonban. Jó, hogy már közeledünk a hatvanas évekhez ahol egyre gyakoribbá válnak majd a meztelen nők (nem beszélve a hetvenes évekről, amikor majd az lesz a furcsa, ha nincs a filmben ilyesmi), mégis 1958-ban még nem számítottam erre...

Zsuzsa lesz az, aki harmadikként, Ferenc új feleségeként beköltözik abba a házba, ahol eddig Tera titkon reménykedett, hogy egyszer eljön majd az ő ideje is.  Zsuzsa múltja egyébként hordoz valami rejtélyt. Nem derül ki biztosan, de sejthető, hogy Zsuzsa a megunt szeretője volt annak a férfinak, aki a környék gazdaságát igazgatja. A férfi ajánlja Ferenc figyelmébe Zsuzsát, és feltehetően ő utasítja is a nőt a Ferenccel való házasságra. (A képen Tera könyörgi ki ennél az "uraságnál", hogy hadd dolgozhasson a betegen fekvő Ferenc helyett a szőlősben)

Zsuzsának nincs ellenére a hagyományos értékek szerinti családi élet. Egyetlen gátja van csak harmonikus együttélésüknek: Tera, aki nem költözik ki házukból, mondván az fele részben az ő tulajdona. Amennyire csak tudja, meg is keseríti az ifjú házasok életét. Természetesen mindig pont a legrosszabbkor igyekszik megjelenni éjszaka, a szerelmeskedni készülő házasok bosszantására, hogy megigazítsa a takarót a gyermeken... egyszóval ő a felesleges harmadik, akitől egyre inkább meg kellene szabadulni valahogy... egyre nagyobb tempóban haladunk egy tragédia bekövetkezése felé...

Hogy egy kicsit még csavarjunk a történeten, - és ettől csak még realistább lesz minden -  az újdonsült menyasszony személyisége tovább árnyalódik azzal, hogy időnként - mintha csak nem bírna a vérével - megmagyarázhatatlan kitérőket tesz... a vadásznál (Bárdy György) ...

A film először sikeresnek bizonyult, majd miután elnyerte a San Francisco-i nemzetközi filmfesztivál Golden Gate  díját legjobb filmként, a kritikusok valahogy elkezdték nem szeretni. Mintha megharagudtak volna a rendezőre, hogy a fő ellenség (USA) egy fesztiválján nyerni mert. Ennek ellenére 1968-ban, amikor a Magyar Filmművészek Szövetségének játékfilm- és filmkritikus- szakosztálya titkos szavazáson megválasztotta az úgynevezett Budapest tizenkettőt, melybe az a háború utáni magyar filmtörténelem legfontosabb filmjeit igyekeztek összeszedni, beválasztották ezt a filmet is.

• 
• 
• 

Magyarország (MAFILM), 91 perc, ff., magyar

Rendező: Fehér Imre

Szinte rajongója lettem ennek a filmnek. Ebben talán az is segített, hogy előzetesen nem vártam tőle túl sokat. A cím - Bakaruhában - azt sejtette, hogy valami első világháborús filmről lesz szó, és  ez valahogy nem különösebben keltette fel az érdeklődésemet.

A film első perceiben kiderült azonban, hogy - bár valóban az első világháború éveiben járunk, a legkevésbé sem háborús film ez, inkább egy nagyon jól sikerült romantikus melodráma. 

A Darvas Iván által játszott Sándoron valóban gyakran van bakaruha (baka: gyalogos katona), de csak azért, mert elszegődött póttartalékosnak. Jó ismeretségének köszönhetően napjait inkább kávéházakban és nőtársaságok köreiben tölti, katonaruhát (bakaruhát) hetente csak kétszer kell felvennie, a laktanyába is csak akkor kell "befáradnia", ha valami felsőbb szintű ellenőrzés jön, és akkor is csak nagy duzzogva tesz eleget eme kötelességének. Rendes foglalkozása egyébként újságíró.

Jó kapcsolatot ápol a Bodrogi családdal, különösen Piri nevű lányukkal (a fenti képen jobbra Piri, balra kedves mamája), aki nagy sok energiát fektet abba, hogy Sándorral elvetesse magát feleségül. Sándor azonban láthatóan a könnyű kis flörtnél többet nem szeretne kihozni ebből a történetből, mint ahogy úgy általában a nőkkel kapcsolatban semmilyen hosszú távú elképzelés nem szokott megfogalmazódni benne.

Mivel rájött, hogy a katonai egyenruha vonzza a fiatal lányok tekintetét, Vasárnaponként abban járkál a sétálgató, szabadnapjukat töltő emberek között. Egy búcsúban össze is akad pillantása egy helyes lánnyal.

Sándor: Te, hová mész?

Lány: Szeretőt keresek magamnak.

Sándor: Hát akkor már ne is keress tovább, mert én is csak így, magam vagyok...

Hát.. ha ez mindenkinek ilyen könnyen menne... Gyönyörű napot töltenek el együtt a búcsúban. Ők még nem, de mi nézők már sejthetjük, hogy ennek folytatása lesz... de ami következik, arra senki nem számíthat...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ugyanis, mint kiderül ez a kedves fiatal lány pont annál a Bodrogi családnál cseléd, amely család Piri lányának ímmel-ámmal udvarolgat Sándor. És mivel senki szórakozását nem szeretném elrontani, sőt bíztatok mindenkit, hogy nézze meg ezt a filmet, nem árulom el, a film végkifejletét, de annyit elmondok, hogy amit ki lehet hozni ebből a helyzetből, azt az alkotók maximálisan kihozták. Sőt, még annál is többet...

Bara Margit nagyon szerethető karaktert hoz létre Vilmaként, a cselédlányként. A székely lány a film biztos pontja, vele kapcsolatban nem érhetnek igazi meglepetések. Szeretni akar valakit, de nincs felvértezve az ellen, hogyha az a valaki kést döf az ő szívébe.

Sándor karaktere sokkal összetettebb. Többször is jeleztem, hogy Darvasnak mennyire jól állnak ezek a többdimenziós karakterek, amikor szerethető is, de azért jócskán találunk nála jellemhibákat. Itt például simán hagyja állni a zuhogó esőben a rá váró Vilmát, annak heti egyetlen szabad délutánján, mert Sándor éppen úgy érezte, hogy nem volt kedve a randevúhoz (később persze azt mondja, hogy nem engedték ki a laktanyából). Később kiderül, hogy annyi jelleme azért van, hogy lelkiismeretének engedve megpróbálkozzon az igazság elmondásával (azaz, hogy ő valójában nem is igazi katona, nem beszélve arról, hogy Pirinek is kvázi udvarolgat). 

Az időnként Sándor hangjával megszólaló narráció remek - már-már noir-os - hangulatot kölcsönöz a filmnek. 

A befejezéssel kapcsolatban ahány kritikus, annyi véleményt olvastam. Van, aki szerint telitalálat, én egy kicsit bátortalannak éreztem, de még mindig sokkal jobb, mintha teljese happy end-el zárult volna a történet.

Mellékesen jó volt újra látni Márkus Lászlót egy szinte jelentéktelen mellékszerepben. Nagyon örülök, hogy vele viszonylag gyakran fogunk majd találkozni a 303 magyar film megtekintése közben.

Bara Margittal kapcsolatban furcsaság, hogy nemrég, 2016-ban hunyt el, mégis, szinte semmit nem lehetett hallani felőle már nagyon régóta. Ennek oka, hogy a hatvanas évek végén valami egész furcsa - részben politikai, részben büntető - ügybe keverte őt bele valaki, úgy, hogy nagy valószínűséggel nem csak teljesen alaptalanul vádaskodtak ellene, de ő nem is ismerte az elkövetőt személyesen. Mivel a vádaskodás megtépázta jó hírnevét, és képtelen volt ez ellen védekezni, a hetvenes években teljesen visszavonult a színészettől.

Ez már színtiszta bulvár, de nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg: unokája az olimpikon úszó Szilágyi Liliána.

A rendező Fehér Imrének ez volt első nagyfilmje, ami szerintem zseniálisan sikerült. Ez azért furcsa, mert többi filmjeit általában nem tartják különösebben kiemelkedőnek. Én nem láttam tőle más filmet, akinek esetleg van véleménye erről, azt szívesen olvasnám kommentben!

Magyarország (MAFILM), 96 perc, ff., magyar

Rendező: Farkas Zoltán

Ambivalens viszonyom van a zenés filmekhez (és színdarabokhoz): Van néhány, amiért rajongok, a legtöbbjük viszont annyira untat, hogy azokat kifejezetten nehezemre esik végigülni. Ez a film sajnos az utóbbi csoportba kerül, de azért megpróbáltam néhány érdekességet összeszedni vele kapcsolatban.

A cikk végigolvasásáig érvényes tippjáték: vajon miért akarták ezt a bugyuta, teljesen ártatlan, gyakorlatilag mesebeli világban játszódó operettfilmet betiltani... legalábbis mi lehet az oka, hogy erősen elgondolkoztak rajta? (megfejtés a poszt végén, információmorzsák jönnek menet közben)

Az operett műfaj első igazán nagy komponistájának Offenbach-ot szokás tekinteni. A XIX. századi romantika korában élő zeneszerző legismertebb művei az Orfeusz az Alvilágban, a Szép Heléna és a Gerolsteini Nagyhercegnő. Hoffman meséi-t is ide sorolhatjuk, de emez kakukktojás, hiszen nem operett, hanem a másik háromtól eltérően opera. Jelen film (a címből is rögtön egyértelmű) a Gerolsteini Nagyhercegnő alapján készült.

Két kitalált szomszédos hercegségben játszódik a történet. Egyiket Gerolsteinnek hívják, és itt él Antónia nagyhercegnő (Házy Erzsébet), a másik törpeállam Pekúnia, melyben Martin nagyherceg (Darvas Iván) él.

Mint menet közben kiderül, mindkét állam kincstára kong az ürességtől, és mindkét hercegség kormányzata úgy tervez túllendülni a problémán, hogy a herceget (illetve a hercegnét) összeházasítja a szomszéd állam gazdagnak hitt hercegnőjével (hercegével). A szituáció tehát nyomokban emlékeztet a Liliomfira, és a történet színvonala is nagyjából ahhoz mérhető. Egyetlen hátránya ennek a filmnek a Liliomfihez képest, hogy itt nem volt pénz színes nyersanyagra, ami pedig - a film jellegénél fogva - élvezhetőbbé tette volna a látványt.

Mialatt a megfelelő hivatalnokok az esküvő tető alá hozásán dolgoznak, a herceg és a hercegnő is egymástól függetlenül gondolnak egyet, és álruhában elindulnak kalandozni. Az államhatáron levő fogadóban meg is ismerkednek egymással, természetesen egymásba szeretnek, de úgy, hogy egyik sem tudja a másikról, hogy az valójában kicsoda. Igazi romantika ez, tehát nem a rangba szeretnek bele, hanem az emberbe! Ez nagyon fontos az ilyen mesékben!

A határ-menti kis fogadóban a legaranyosabb, hogy belül is fel van festve az országhatár, tehát az ember eldöntheti, hogy a határ melyik oldalán akar iszogatni. A kocsmában épp egy összeesküvés van készülőben, ami kapcsán ki is tör egy kis verekedés (a Kánkán zenéjére!) aminek következtében a két álruhás fiatal aznap éjszakára börtönben találja magát. Persze ez mese, úgyhogy viszonylag hamar kiszabadulnak.

A Kánkánnal kapcsolatban gyorsan megjegyzem, hogy az tulajdonképpen Offenbach egy másik operettjének, az Orfeusznak a zárójelenetében szólal meg igazából, de a film készítői úgy gondolták, hogy ide is be lehet szuszakolni. Még egy poént is megeresztettek hozzá: valaki megjegyzi, hogy ezt a számot nemrég írta Offenbach.  (Talán azért, hogy ha valaki számon kérte volna, hogy ebben az operettben nincs is eredetileg ez a szám, akkor meglegyen a magyarázat) Számomra furcsa volt, hogy amit Kánkánnak hívnak a filmben, és amire a kánkánnál megszokott jellegzetes táncot táncolja a (szexi) lánykar, az a zene nem az igazi Kánkán zenéje, csak hasonló. Az igazi Kánkán a már említett kocsmai verekedős jelenetben szólal meg.

Ettől függetlenül ez a táncos jelenet is látványos, ötletes jelmezeket találtak ki hozzá.

A női főszerepet játszó Házy Erzsébet elsősorban operaénekesnő, másodsorban tagadhatatlanul gyönyörű. 

A férfi főszerepben Darvas Iván, aki elképesztően nagy sztár lehetett ekkoriban, hiszen sorban kapta a főszerepeket ezekben az években. (Dollárpapa, Liliomfi, Bakaruhában, hogy csak a 303-as listán szereplő filmekre utaljak).

Darvas Iván és Házy Erzsébet egyébként összeházasodtak, bár ha jól tudom, Darvas ekkor még Tolnay Klári férje volt, akitől csak 1958-ban válik majd el. Így nyilatkozik erről Darvas egy helyen: 

"Közvetlenül a börtönbüntetésem előtt forgattunk együtt egy nagyon gyenge operettfilmet. Ő volt a női főszereplője és engem választott a rendező a férfi főszerepre. Ott aztán a magam nem agresszív módján csaptam neki a szelet."

A film még 1956-ban, a forradalom kitörése előtt készült, de a bemutató már a forradalom leverése után, a Kádár korszak első (még jóval az enyhülés előtti) évében volt. A bemutatókor Darvas Iván már börtönbüntetését töltötte a forradalom alatti szervezkedése miatt. 32 hónapra ítélték, de 22 hónap után kiengedték közkegyelemmel.

És ami még talán a börtönbüntetésnél is keservesebb, és megalázó lehetett: Darvas Ivánt, a sztárt, nem engedték színészkedni. Szégyen szemre metróépítő segédmunkásként engedték csak elhelyezkedni. Éveken át írogatta a kérvényeket, míg Aczél elvtárs nagy nehezen visszaengedte, először vidékre, majd a kevéssé neves József Attila színházba, hogy 1965-ben végre valahára  a jó nevű Vígszínházban köthessen ki. 

Nagyjából minden fontos információt elmondtam, ahhoz, hogy összeálljon a kép, vajon miért is fontolgatták a film-bemutató megtiltását: ekkor Darvas már börtönben volt, ráadásul - ahogy említettem - a filmben, mit ad Isten van egy jelenet, ahol Darvas ugyancsak börtönben ül. Ez így kellemetlen áthallást kelthetett a nézőkben.

És, ha még ez sem lenne elég... ez a párbeszéd, mely egy kihallgató és a börtönben ülő Darvas Iván, akarom mondani inkognitóban levő Martin Nagyherceg között zajlik:

- Önök tehát részt vettek az összeesküvésben?

- Nem, nem vettünk részt!

- Hogy hazudik... hiszen ott fogták el!

- De más dolog összeesküdni, és más dolog verekedni.

- Igaz... de megverte a hatóságot! ... Szegény fiatalember, ezért börtön jár!

- Igen, de a hatóság is megsebesített engem! Majd leüljük együtt.

Az újságíróknak szánt bemutató előadásokon állítólag ezen a ponton ováció tört ki, amit a megtorlások okozta feszült helyzetet ismerve nem nagyon akarok elhinni, de az biztos igaz lehetett, hogy ezen a ponton elég jelentős susmogás, morajlás keletkezett a közönség soraiban. Darvas Iván bebörtönzése ugyan nem volt nyilvános, így viszont még inkább izgalmas volt erről pletykálkodni és odasúgni valamit a szomszédnak. Emiatt hát komolyan felmerült, hogy ezt a filmet jobb lenne egyelőre levenni a napirendről, de aztán végül bátrak voltak, és mégis be merték mutatni.

 

Magyarország (MAFILM), 96 perc, ff., magyar

Rendező: Gertler Viktor

Nagy bánatomra az ötvenes évek magyar filmterméseivel kapcsolatban sajnos alig találok forgatási fotókat. Filmből kivett képkockákkal meg nemigen szeretem illusztrálni a posztjaimat. A Magyar Diafilmgyártó Vállalat diafilmet készített a Dollárpapáról, jobb híján ezekből válogattam képeket. Még egy jó minőségű magyar plakátot sem sikerült találnom, ezért áll itt balra ez az orosz.

A Dollárpapa kezdő képsoraiban rögtön meglátjuk egy kirakatban Ferenc József mellszobrát, ami segít belőni, hogy feltehetően valamikor a századforduló környékén járhatunk. Később ezt alátámasztja az amerikai nagybácsi által hazahozott arany ötdolláros érme is, melyet 1908-ig gyártottak, és értékesebbnek (vagy legalábbis biztosabb értékőrzőnek tartottak a papírpénznél, mert 90% aranytartalma volt. Fizetni a mai napig lehet vele, de erre természetesen senki nem használja, mert névértékének legalább százszorosát éri manapság. (Ebay-en, amazonon lehet ilyeneket vásárolni valamivel 500 dollár feletti összegért. 

Az Amerikából hazatérő milliomos nagybácsi ilyen aranypénzekben hozza haza vagyonát. Egészen pontosan két ilyen arany ötdollárost sikerült fölhalmoznia a Chicago-ban töltött hosszú évtizedek alatt.

Miféle ország ez? United States... eh... még ultizni sem tudnak...

Jogos a bácsi csalódottsága, és itthon elképesztő örömmel fogadták a hírt, mely szerint a gazdagnak hitt öreg rokon hazatér. Egyéb örökös nélkül Koltay-ék gyakorlatilag biztosra vették, hogy hamarosan rájuk száll a hatalmas vagyon.

És itt álljunk meg egy szóra az öreg, milliomosnak hitt Hoffmann Tamás bácsival kapcsolatban. (Akiről a feltehetően enyhén antiszemita főispán többször is finoman megkérdezi, hogy "De ugye nem izraelita?") Nyilvánvalóan le kellene tagadnom, de mégis emelt fővel vállalom: én meg voltam győződve, hogy a nagybácsit alaktó Rajz János itt durván nyolcvan éves kora körül lehetett. Most, hogy utánanéztem, döbbentem csak meg, hogy Rajz ekkor még csak 49 éves volt. Elképesztően jól öregítette magát. Mind külsejében, mind beszédhangjában tökéletes volt az illúzió.

A film stílusa nagyon emlékeztetett a 30-as évek (Meseautó, Hyppollit) romantikus vígjátékaira, annyi kiegészítéssel, hogy a vígjátéki rész rendben volt, a romantikus szál viszont csak mérsékelten került kibontásra. A Koltay családban vagy két lány. (Mindkettő nagyon mutatós) Az idősebb lány Gizi körül többen is forgolódnak, de a lány személyisége számomra teljesen titok maradt. Szinte semmi nem derült ki róla azon túl, hogy nagyon szép. A kisebbik lány (Katóka) már jobban kidolgozott személyiséget kapott, de kevéssé romantikus vonalon. Ő az egyetlen a városka lakói közül, aki őszinte szeretettel, és nem pénzsóvárság okán közeledik az öreghez.

A film humorának forrása természetesen az, hogy a milliomos nagybácsi valójában szegény, mint a templom egere. Ám amikor erre rájön a Koltay család jogtanácsosa (Darvas Iván) addigra az egész városkán eluralkodik a pénz utáni sóvárgás. A ravasz férfi úgy dönt, hogy inkább meghagy mindenkit a hitében, és eljátszatja az öreggel, hogy ő vallóban milliomos. Ez okozza a humorosnál humorosabb jeleneteket. Megjegyzem, nem az a fajta film, amit hangosan végigkacag az ember, hanem egyfajta kellemes régimódi vidámságban merülhetünk el az alkotást végignézve.

Darvas Iván lubickol a gátlástalan csaló szerepében. Nekem most sokkal jobban tetszett, mint a Liliomfi hősszerelmeseként. Úgy általában Darvassal kapcsolatban az az érzésem, hogy neki a rossz oldal áll igazán jól. Persze azt meg kell jegyeznem, hogy itt a Dollárpapában gátlástalanság ide vagy oda, azért nem egy megveszekedett fő-gonoszt játszik. Inkább amolyan svindlis fickó, aki ügyeskedve próbálja megszerezni álmai nőjét (Koltayék nagyobbik lányának kezét)

Magyarország (MAFILM), 88 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Fábri Zoltán a Körhintával megmutatta, hogy milyen remek filmet képes csinálni,  a Hannibállal pedig a következő évben egyértelművé tette, hogy ama remekmű nem csak úgy véletlenül jött össze.

A film témájával kapcsolatban az 1965-ös Filmkultúrának nyilatkozta a következőket Fábri:

"Ha visszaemlékszem és elemezni próbálom a magam akkori helyzetét, azon kaptam rajta magam, hogy a következő téma keresésénél - nyilván az átélt történelmi időszakokból következően is - előtérbe lépett valami, ami mindennél jobban izgatott: az erőszak kérdése, az erőszaktétel az emberen... Ez azóta is kísért. Furcsa belső igénnyé vált, örökké nyugtalanít ... "

Egész fiatalon láttam ezt a filmet, de csak most derült ki számomra, hogy ez egy 1929-es Móra Ferenc mű alapján készült. Tudni érdemes, hogy bár Móra ténylegesen 1924-ben írta, 1949-ig senki nem merte megjelentetni, mert erős kritika fogalmazódott meg benne a Horthy-rendszer ellen. És itt tegyük hozzá, hogy 1924-ben még a Horthy rendszer konszolidációja zajlik. A rendszer fasizálódására ekkor még senki nem is gondolt, nem is gondolhatott, Hitler ekkor még az egyetlen olyan helyen csücsült, ahova való volt, a börtönben. Móra mégis erőteljes kritikát fogalmazott meg a politikai rendszer - és talán a társadalommal szemben is. 1949-ben cenzúrázva jelentették az egyébként Hannibál Föltámasztása című regényt, melyet először folytatásokban jelentettek meg a Magyar Nemzetben, majd 1955-ben könyv formájában. Ez érdekesen példázza, hogy mindegy, hogy bal- vagy jobboldali diktatúráról beszélünk, egyik sem szereti ha kritizálják. A baloldali diktatúra magára vette a jobb oldali elnyomással szembeni kritikát is. Végül 2004-ben jelent meg először cenzúrázatlanul az eredeti regény, egy véletlennek köszönhetően: Móra örököse megtalálta ugyanis az eredeti kéziratot.

 A Nyúl Béla név talán annak is ismerősen cseng, aki magáról a filmről még életében nem hallott. Beszélő név ez, a kisembert jeleníti meg, akit a hatalom kénye-kedve szerint felemel vagy elpusztít.

Szabó Ernő remek alakításával teszi felejthetetlenné ezt a figurát. Ebben az évben kezdett Magyarországon filmezni. Előtte tizenöt évig Erdélyben volt, többek között a marosvásárhelyi Székely Színház egyik alapító tagja, vezető színésze és egyik rendezője volt. Vitathatatlanul ebben a filmben kapta legismertebb szerepét. A Magyar Rádióban pedig a Szabó Család című 48 éven át Kedd délutánonként sugárzott szappanoperában volt Szabó bácsi.  Most, hogy kicsit utánaolvastam, tudtam meg, hogy gyerekkorom egyik kedvenc szinkronhangja, Szabó Ottó (pld. Derrick) nem más volt, mint Szabó Ernő fia.

Szabó Ernő kisembere telitalálat. Még akkor is, ha néha már-már karikatúrává válik a játék. 

Fábri az 1924-ben jelenidőben íródott eseményeket áthelyezi 1931-be. És meg kell hagyni, a történet is jelentősen átalakította. Nyúl Béla egy gimnáziumi latintanár, aki Hannibálról, a karthágói hadvezérről tett felfedezése kapcsán (forradalom söpörte el, és nem megmérgezték) egy olyan tanulmányt készített, mely reményei szerint elhozza számár az áhított elismerést. És egy szép napon megtörténik a csoda, leközlik a tanulmányt, és Nyúl Béla egycsapásra népszerű figura lesz, mindenki az ő barátságát keresi. Egészen addig, amíg egy újságíró meg nem neszeli, hogy felfedezéséhez egy orosz fogság során felfedezett dokumentum adta a bizonyítékot. Mindez elég, hogy Nyúl Bélát oroszokkal való összeesküvéssel gyanúsítsa a másnapi újság címoldalán, amivel megkezdődik főhősünk vesszőfutása. Amilyen gyorsan népszerű lett, ugyanolyan villámsebesen válik közellenséggé. Mintha nem is változott volna olyan sokat a világ. Csak ehhez most nem orosz kapcsolat kell, elég, ha egy színésznő (vagy úszónő) azt nyilatkozza, hogy az illető évekkel ezelőtt bizony zaklatta, és az illetőnek abban a pillanatban vége... a valóságnak szinte semmilyen jelentősége nincsen akkor, amikor a filmbeli tömeg bevadult farkascsordaként követeli hősünk életét.

• 
• 
• 

Nyúl Béla magánéletébe is betekintést kapunk. Otthon melegség, szeretet veszi körül, ezzel még fájdalmasabbá válik a tömegek által gyűlölt és fenyegetett (Felkoncolni!) kisember közvélemény előtti megaláztatása.

A tanár úr hiába kér (és kap ígéretet) volt iskolai osztálytársától, jelenleg országgyűlési képviselőtől, hogy tisztázza őt, végül a politikus is csak saját érdekei érvényesítésére használja.

A film komikus elemeket is tartalmaz, melyek nagy része egy érdekes mellékszálhoz, a kávézó tulajdonosához, és annak csalfa feleségéhez kötődik. 

Valószínűleg a bemutató idején nehéz volt áthallások nélkül nézni a filmet: 1956 Október 18-án volt a bemutató, azaz öt nappal a forradalom kitörése előtt. Nem hiszem, hogy volt akkor valaki, aki az ártatlanul meggyanúsított Nyúl Béla kapcsán, ne gondolt volna mondjuk a Rákosi rendszerben zajló koncepciós perekre.