Franciaország (CICC, Filmsonor, Fono, Vera), 148 perc, ff., francia, angol, spanyol és német
Rendező: Henri-Georges Clouzot
Producer: Rymond Borderie, Henri-Georges Clouzot, Louis Wipf
Ezt a filmet megtekintve az ember felteszi magának a kérdést, hogy ha - ezek szerint - Európában simán tudnak minden szempontból Hollywood-ot lepipáló filmeket készíteni, - 7-8 évvel a második világháború után -, akkor vajon miért maradt fenn a filmvilágnak ez a túlzott eltolódása Hollywood felé mind a mai napig?
Nem tudom, hogy a francia cím hogyan hat egy anyanyelvi franciára, de a magyar cím - A Félelem Bére - szerintem a legütősebb filmcímek közé tartozik. Ehhez hasonlítható még az Üvöltő Szelek, A Postás Mindig Kétszer Csenget, A Nagy Ábránd vagy mondjuk az Elfújta a Szél.
Elsőre talán hosszúnak hangzik a két és fél órás időtartam, de számomra szinte elröpült ez az idő, ami talán annak is köszönhető, hogy tulajdonképpen 2-in-1, azaz szinte két filmet kapunk egy áráért. Az első 65 perc egészen más, mint az azt követő 85.
Las Piedrasban kezdünk, valahol latin-Amerikában, a préri közepén. Nem tudni, hogy pontosan melyik országban, de nincs is jelentősége. Csak egy kis repülőgép köti össze ezt az Isten háta mögötti helyet a külvilággal. Aki ebben a porfészekben él, az nagy valószínűséggel valami elől menekült ide. Kitörni innét szinte lehetetlen, nem tudnak annyi pénzt összeszedni, hogy megvegyék a várost elhagyó repülőjegyet. Az egyetlen munkalehetőséget az amerikai SOC olajtársaság (Southern Oil Company) biztosítja, aki ki is használja a helyzetet, és csak annyit fizet az embereknek, amennyiből épp eltengődnek, de elutazni már nem tudnak.
Az első 65 perc egy - átvitt értelemben színes - életkép a városkáról, és annak számunkra legfontosabb lakóiról. Itt van például a film főszereplője Mario (Yves Montand) a francia "playboy", tulajdonképpen Humphrey Bogart francia megfelelője, bár az ő stílusa talán kevésbé mesterkélt, és modoros, mint Bogart-é. A társadalmi élet láthatóan a központi szerepet betöltő taverna körül összpontosul. Itt ütik el órájukat azok, akik nem hajlandóak a kizsákmányoló amerikaiaknak dolgozni, és valami csoda eljövetelében reménykednek, hogy kitörhessenek ebből az áldatlan állapotból.
A városkát egyébként kifejezetten erre a forgatásra építették fel Dél-Franciaország egyik elhagyatott részén. Eredetileg egyébként Spanyolországi forgatás volt betervezve, de Montand nem volt hajlandó ott forgatni, amíg Franco falangista diktatúrája irányítja az országot.
Érdekes karaktereket ismerhetünk meg az első órában, köztük azonban négyen lesznek csak azok, akik majd a film második felében is elkísérnek minket. Itt van például a mindig mogorva kocsmáros, aki egész nap pizsamában (vagy valami nagyon annak tűnő ruhában) perlekedik a semmirekellő vendégekkel. Kisegítője - Linda - akit a rendező negyven évesen is rendkívül vonzó felesége (Vera Clouzot) alakít. Főnöke számára feltehetően nemcsak a tavernában, hanem a hálószobában is nyújt szolgáltatásokat, de igazából Marioba szerelmes.
Mario ki is használja a nő szerelmét amikor éppen úgy tartja kedve. De mindkét férfi - ha kedvük épp így tartja - egyszerűen elveri a nőt... Ezt sem lehetett volna átverni a Hayes bizottságon... de hát ez nem Hollywood, hanem Franciaország..
Mint ahogy 1953 lévén alig hittem a szememnek akkor is, amikor a taverna padlójának sikálása közben az előrehajoló Linda ruhája alatt világosan látszott, hogy nem hord melltartót, de akkor is csak dörzsöltem a szemem, amikor a héderelő főhősök mögött a háttérben egy meztelen fekete nő zuhanyzott.
Amikor már kellően megismertük, és megszerettük a központi figurákat, jön a fordulat: Az olajcég 300 mérföldre levő olajkútja lángokban áll. Sokan meghaltak, és egyelőre nem tudják eloltani a tüzet. Egy hatalmas robbantással meg lehetne szüntetni a tüzet fenntartó olajvezetékből folyó olaj-utánpótlást, ám a robbantáshoz szükséges nitroglicerin viszont itt van a központi telephelyen. Annak a célba juttatása gyilkos, életveszélyesen kockázatos feladat. Hiszen a nitroglicerin rázkódásra és hőhatásra is igen könnyen óriási pusztítást végezve berobbanhat. Természetesen az Amcsik fejében meg sem fordul, hogy ilyen kockázatos feladattal saját alkalmazottjukat bízzák meg, hiszen a szakszervezet ilyet biztosan nem hagyna jóvá. Ám a kiugrásra váró semmirekellők akár életüket is kockára teszik azért a 2000 dolláros díjért, amit az SOC felajánl fejenként azoknak, akik eljuttatják a nitroglicerint az olajfúróhoz. Természetesen a 2000 dollárt csak annak kell kifizetni, aki élve megérkezik a célhoz.
Két teherautót is indítanak, mindegyikben két sofőrrel. Az egyik majd csak megérkezik...
És itt kezdődik a homlokegyenesen más hangulatú második rész, melyben gyakorlatilag a négy sofőr kalandjait követjük végig az úton, mintha csak egy playstation-ös akadálypályán haladnánk.
Van amelyik szakaszon tartani kell egy minimális sebességet, hogy ne zötykölődjön a jármű... ha ez alá mennek, akkor felrobban a szállítmány. Van, hogy egy hatalmas kő állja el az utat, vagy éppen egy rozoga hídszerkezet akadályozza a továbbjutást. A nappali melegben - a tájékoztató szerint - addig nincs baj, amíg folyamatosan mennek - nyilván a menetszél hűti a nitrót -, de ha megállnak, baj lehet... szóval kockázat az folyamatosan van...
A helyzet egyre feszültebb, bármelyik pillanatban várható a robbanás, és annyit talán elárulhatok, hogy lesz robbanás. Kettő is...
Franciaország (Franco London, Indusfilms, Rizzoli), 100 perc, ff. francia
Számomra egyébként a Danielle Darrieux által alakított Madame de... volt a legjelentéktelenebb figurája a filmnek. Szinte minden más szereplő játékát sokkal izgalmasabbnak találtam. Leginkább persze a szerelmi háromszög két férfiszereplője mutatott remek alakítást. Ez azért is furcsa egyébként, mert Ophüls kifejezetten Darrieux-val képzelte el a filmet, számára írta ezt a szerepet. A színésznővel kapcsolatban azért mindenképpen meg szeretném említeni, hogy 100(!) éves korában, nemrég - 2017-ben hunyt el.
Franciaország (Silver Films), 102 perc, ff., francia
Brigitte Fossey-nak ez volt első filmszerepe. Nem állom meg megjegyezni, hogy valószínűleg sokan találkoztunk vele egy másik szerepében. Sok - főleg francia - filmben volt látható, de az én korosztályom, - akik a 80-as években voltak fiatalok - például nagy valószínűséggel emlékeznek rá a Házibuli című filmben a Sophie Marceau által alakított Vic édesanyjaként. Eme posztom írásakor 72 éves és Franciaországban él.
Brigitte arcán olyan pontosan jelent meg a veszteség okozta fájdalom, ugyanúgy, mint a felfoghatatlan események miatti döbbenet, hogy majd megszakadt a szívem. Mellette az egyébként szintén briliánsan játszó Georges Poujouly kicsit háttérbe is szorul, holott tulajdonképpen mindketten egyenrangú főszereplői a filmnek. 
A film hangulatának egyik meghatározó eleme a spanyol Narciso Yepes gyönyörű zenéje. A spanyol gitárművészről talán érdemes annyit tudni, hogy a hatvanas években kifejlesztett egy tízhúros gitárt, mely ugyan nem különösebben terjedt el, de ő maga ezután csak ilyen gitárom játszott. A tízből a felső hat húr megegyezik a klasszikus gitárok húrozásával, ezt egészítette ki négy basszus húrral. 
Ez a gitármű álomszerű hangulatával szinte bárhova elrepít, ha becsukom a szememet. A zene nagy mértékben hozzájárul a film szinte álomszerű hangulatához. Álomszerű a film számomra abban az értelemben, hogy negyvenes éveimben egyre gyakrabban vágyom vissza gyerekkoromba. Ez a zene valamiért elősegíti ezt az ébren álmodós lelkiállapotot, melyben fiatalkorom egyes helyszíneire tudok visszatérni gondolataimmal. Érdemes külön is meghallgatni.
Franciaország (UGC), 116 perc, ff., francia
Franciaország, Olaszország, 94 perc, ff., francia
Aranyos kis mesefilm ez, vagy legyen mondjuk ifjúsági film - legalábbis gyerekkoromban így konferálta fel Takács Mari ezeket a kalandfilmeket. Hatalmas érzelmi hullámvasutazást hiába vár a néző, de kellemes időtöltésnek megfelelő lehet... Kár, hogy nem színes... - nyilván ennek pénzügyi okai lehettek - ez pont egy olyan film, aminél érdemes lett volna ebbe invesztálni egy kicsit.
Franciaország (André Paulve Film)
