USA (MGM), 78 perc, ff., angol

Rendező: Abraham Polonsky

Producer: Bob Roberts

Ezúttal a New York-i Wall Street-en vagyunk, ahol ekkoriban illegális bukméker irodák is üzemeltek. A szerencsejáték minden formája illegális volt ekkoriban. Ugyan az 1800-as évek közepén volt néhány állam, ahol engedélyezték lottójátékok szervezését, nagyon sok csalásra derült fény, másrészt a kimaradó államok lakosai is ezekből az államokból elégítették ki szerencsejáték igényüket. Végül a huszadik század elején egységesen országos szinten betiltották a fogadást, és majd csak évtizedekkel később állami monopóliumként jelenik meg a lottó.

Ezt a tilalmi időszakot - csakúgy, mint az alkoholtilalom időszakát - szervezett bűnözői körök használták ki arra, hogy betömve a lukat, illegális fogadási lehetőséget biztosítsanak az arra éhes emberek számára. Úgynevezett számjátékokat, (number games, number rackets) szerveztek, ahol egy háromjegyű számra lehetett fogadni minden nap. Akkor még nem golyókat húztak (azon lett volna a legkönnyebb csalni), hanem a lóversenyek bizonyos nyerési eredményeiből olvastak ki egy háromjegyű számot. Akik azt eltalálták az adott napon, azok részesültek a nyereményből.

Nem csak egy ilyen bukméker-iroda volt, hanem több kisebb-nagyobb. Az egyik ilyen fogadóirodát üzemeltető bűnszervezet vezetője (alábbi képen balra) elhatározta, hogy ráteszi a kezét az összes környékbeli bukira, méghozzá úgy, hogy csődbe viszi őket. Függetlenség napján, amikor tudható, hogy rengetegen teszik meg a 776-os számot (Amerika függetlenségét 1776-ban kiáltották ki), tesznek róla, hogy a 776-os legyen a véletlen szám. Azaz rengeteg nyereményt kelljen kifizetni, így csődbe mennek ezek a félhivatalos cégek, majd nagylelkűen kisegítik őket egyben bevásárolva magukat a tulajdonosi körbe. Igazi maffiatempó.

Egy a bökkenő: a bűnszervezet vezetőjének jobbkeze (és jogtanácsosa) a John Garfield által játszott Joe Morse (a fenti képen jobbra) bátyja szintén egy ilyen kis bukmékerirodát üzemeltet. Valamiért feszült a viszony a sikertelen, egészségileg is megtörtnek tűnő idősebb testvér, és a sikeresebb öcs között. Mindazonáltal a fiatal testvér úgy érzi, hogy felelősséggel tartozik bátyja iránt, és semmiképpen nem akarja hagyni, hogy bátyja tönkremenjen. A konfliktus alapja nyilván az lesz, hogy a maffiafőnök viszont tojik Joe bátyjára, és szigorúan megtiltja neki, hogy bárkinek is beszéljen tervükről. A helyzetet még az is nehezíti, hogy a bátyó valamiért nagyon nem szíveli öccsét, és az hiába próbál jelezni neki, nem hallgat rá...

Igazi film noir ez a film, annak is egy jéghideg darabja. Azért érzem idevalónak ezt a jelzőt, mert technikailag tökéletesen működik a film, egyetlen hiányérzetem van csak: egyik szereplő sem tudta felkelteni a szimpátiámat.  De még egy kicsit sem...

Két nő is megfordul a főhősünk körül, mind a kettőben lett volna fantázia, de valahogy mindketten olyan kidolgozatlanok maradtak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a szereplők, vagy a forgatókönyv hibája...

Garfield egyébként jót alakított a Postás mindig kétszer csenget-ben. Ezúttal sem lehet semmi rosszat mondani róla, csak valahogy neki sem sikerült semmi érzelmet kiváltani belőlem. Még az esendő bűnöző iránti enyhe féltést sem, mint mondjuk amit a Gyilkos Vagyok esetén éreztem...

Sokszor juttatta eszembe a Keresztapa trilógiát ez a film. Nagyjából hasonló korszakban, hasonló eszközökkel dolgoznak a szervezett bűnözői körök mindkét esetben. Egymásra hívják a rendőröket, illetve csapdába ejtve a másik banda tagját, lesből támadva, meglepetésszerűen lemészárolják azokat. Ebből a szempontból tehát kifejezetten erős volt a film... 

Abraham Polonsky, a film rendezője egyébként eredetileg forgatókönyvíró volt, ennek a filmnek is maga írta a forgatókönyvét. Kommunista kötődései miatt az Amerika-ellenes ügyeket vizsgáló biztosság berendelte meghallgatásra, és mivel nem működött velük együtt, jó 20 évre feketelistára került, azaz nem kaphatott hivatalosan filmes megbízást.

Ennyit a demokratikus Amerikáról...

Hogy még távolabb kerüljünk a filmtől, csak zárójelben jegyzem meg, hogy manapság már nem kell kommunistának lenni, ahhoz hogy Hollywoodban feketelistára kerüljön az ember, elég ha valaki nem elég határozottan bélyegez meg egy nők elleni erőszakkal megvádolt (!) másik filmest, és már ő maga is bajba kerülhet... Hát ez Amerika! Wow!!!

USA (Diana Productions), 99 perc, ff., angol

Rendező: Fritz Lang

Producer: Fritz Lang, Walter Wanger

Fritz Lang nevét olvasva, - és közben látva a fotót az expresszionista filmekre emlékeztető torz perspektívájú ajtóval, - arra számítottam, hogy valami különleges, a 20-as évek jellegzetes német stílusára visszautaló, esetleg valami neo-expresszionista filmet fogok látni.

Csalódnom kellett, mert bár az ajtóknak - leginkább egy bizonyos ajtónak - fontos szerepe van a filmben, de az expresszionista látásmód alig jelenik meg egy jelenet erejéig, az ajtóról készült izgalmasnak ígérkező kép is feltehetően csak marketing célokat szolgált.

Ez az érdekes látásmód általában széles látószögű kamerával érhető el, ám az említett német expresszionista filmekben magát a díszletet építették ilyenre, mint ahogy ez az ajtót is jól láthatóan ilyen alakúra tervezték. Mégegyszer leszögezem, a filmben sajnos semmi ilyesmi nincsen.

Ami van helyette, az inkább az ekkoriban divatos film noir hangulat - mely csak részben jelent képi stílusjegyeket - és ebbe most belekeverednek egyéb műfaji elemek a melodrámától kezdve B-filmes horrorokig. Mindenből egy kicsi, és a végeredmény sajnos ilyen is lett... a film végén csak néztem, hogy a mester vajon mit is akart ebből kihozni? Mert hát Fritz Lang neve nagyon ígéretesen hangzott, hiszen a Metropolis, vagy az M - Egy Város Keresi a Gyilkost, olyan címek, amiket nem nagyon kell bemutatni a régi filmek kedvelőinek.

A film főszereplője Joan Bennett, aki ekkoriban már - politikailag inkorrekt leszek - túl volt azon a koron (38 éves volt), amikor még kifejezetten szexi és vonzó volt... Legalábbis bennem gyakorlatilag semmilyen érzelmet nem sikerült keltenie. Nem voltam oda érte, de különösebben nem is zavart a jelenléte... Ez egyébként a film szinte összes szereplőjére jellemző sajnos.

Hogy mégis ilyen szerepet kapott, annak oka lehet akár az is, hogy férje (Walter Wanger) volt a film producere.

Az 1001 Film című könyv elemzése szerint ez a film "beteges kultuszdarab" és "nyíltan Szado-mazo" elemeket tartalmaz. Az első minősítést kicsit túlzónak érzem... mitől lenne beteges? Láttam már olyan filmet, amire én is írtam, hogy beteg... pld Az Ismeretlen, ez a film semmivel sem betegebb, mint a Universal bármelyik B filmes horrorja, nem is érzem különösebben kiemelkedőnek azok közül. (Ezt a filmet a Universal nem gyártotta, csak forgalmazta) Érdekesség, hogy a film egyik jelenetét ugyanabban a díszleterdőben forgatták, ahol a Universal Farkasemberes filmjét is néhány évvel azelőtt... A Szado-mazo elemeknek viszont a nyomát sem láttam, pedig több helyen is olvastam utalást erre... valószínűleg vak vagyok...

Az alapötlet egyébként nagyon biztató volt. Celia (Joan Bennett) furcsa vonzalmának utat engedve feleségül megy egy fura építészhez, akinek kedvenc hobbija, hogy olyan szobákat épít meg a lakásában, amik pontos megfelelői valamilyen korábbi, nők ellen férfiak által elkövetett gyilkosságnak. Hét ilyen szoba van a lakásban. Egy kivételével mindegyikbe bele lehet nézni, még társaságokat is - idegenvezetőként - végigkalauzol a szobákon a férfi. De a hetedik szoba tabu. Oda senki nem mehet be...

Gondolom ismerős egy kicsit... hát persze... a Kékszakállú herceg egyik újragondolása ez a film...

Ígéretes volt az ötlet, volt sok ígéretes elem, az egész azonban egy elhibázott lehetőségnek tűnik a végén. Legjobb példa talán az építész eltitkolt fia. Egészen izgalmasan felépítették a figurát. Egy darabig csak hallani lehetett róla, de Celia sokáig nem ismerhette meg, különböző ürügyekkel távol tartották tőle. Már azt hittem, hogy valami nyakörvvel a nyakában, vagy ketrecben fog előkerülni. Azt hittem, hogy a film egyik kulcsfigurája lesz. Majd egy olyan jelentéktelen figura hoztak ki belőle, hogy szinte bármilyen más irányba vitték volna, csak a film javára válhatott volna...

Valószínűleg az indokolatlanul magas elvárásaim miatt voltam ilyen csalódott, hiszen semmivel sem rosszabb film, mint a Universal bármelyik B-filmes horrorja. Na de, ahogy utánaolvasok, lehetett volna Fritz Langtól korábbi éveiből jobb filmek között is választani... Nem értem, hogy miért pont ezt sikerült tőle beválasztani ebből a korszakából... Na majd 1953-ban lesz még egy sansza, hogy javítson...

USA (Rampart), 88 perc, ff., angol

Rendező: Max Ophüls

Producer: John Houseman

AZ 1900-as évek elején Bécsben egy férfi - aki fiatalkorában híres és ünnepelt zongoraművész volt - egy átmulatott éjszaka hajnalán levelet kap kézhez inasán keresztül, melyet egy ismeretlen nevű nő írt számára. A levél így kezdődik:

"Amikor ön ezt a levelet olvassa, lehet, hogy már halott vagyok..."

Elég ütős kezdés, nem? A folytatás sem kevésbé érdekes...

'Olyan sok mondanivalóm van, és valószínűleg már csak kevés időm. Hogy ezt el fogom-e küldeni? Nem tudom. Most kell az íráshoz összeszednem az erőmet, amíg még egyáltalán van... És írás közben jövök rá, hogy ami velünk történt, annak - ha meg is van az oka, azt nem biztos, hogy mi felfoghatjuk... Ha ezt a levelet most végigolvassa, akkor megtudhatja, hogy hogyan lettem örökre a magáé úgy, hogy azt sem tudta, hogy ki vagyok, vagy, hogy egyáltalán létezem"

És a férfi végigolvassa a levelet, így pedig mi is megismerhetjük haldokló nő életét. Lisa (Joanne Fontaine) egészen fiatalon, 16 évesen beleszeret a már említett zongoraművészbe, akivel egy házban laknak. Általában rosszul viselem, amikor egy színész valódi koránál évtizedekkel fiatalabb, vagy idősebb szerepet játszik, ezúttal azonban a 30 éves Joan Fontaine olyan bájos 16 évest alakít, hogy semmi okom nem volt panaszra...

A szerelmes tini minden gondolata a férfi körül jár, komoly udvarlókat ráz le miatta. A férfi persze észre sem veszi. Aki egyébként akkora sztár, hogy gyakorlatilag minden éjjel másik nőt visz haza... Lisa közben felnő, igazi hölgy válik belőle, mígnem egy szép napon valóra válik az álma, és a férfi észreveszi...

A zongoristát pár nap együttlét után külföldre szólítja a dolga, és - bár megígéri, hogy siet vissza - a nő többet nem hall felőle. És talán büszkeségből - talán más okból, akkor sem keresi többet a férfit, amikor kiderül, hogy terhes maradt tőle... 

Egyszer azonban - miután már feleségül ment egy igen gazdag, ám kevésbé fiatal férfihoz - sok év elteltével újra összefut a szerelmével az operában egy előadás alatt... Hogy mi történik kettejük között, és mi vezet az említett levél megírásához... az már maradjon a film titka... de annyit elárulok, hogy ehhez a melodrámához is ajánlott a hölgyeknek egy csomag papírzsepit is bekészíteni a popcorn/cola mellé...

A filmet a Joan Fontaine és akkori férje (William Dozier) által alapított Rampart produkciós cég készítette, majd a Universal forgalmazta.A film rendezője Max Ophüls, aki Németországban született, kisebb kitérőkkel 1940-ben az USA-ban kezdett el rendezni, majd 1950 körül visszatért Európába...

Olaszország (Producioni De Sica), 90 perc, ff. olasz

Rendező: Vittorio De Sica

Producer: Giuseppe Amato, Vittoro De Sica

Lassan három év is eltelt már a háború vége, és Mussolini lámpavasra akasztása óta. Balliberális kormány vezényli Olaszország újjáépítését. Ezt a felívelő korszakot szokás "olasz tavasz"-nak is nevezni, mely nagyjából ekkoriban zárult: a nemzeti jövedelem szép fokozatosan eléri a háború előtti szintet, sőt nemsokára túl is szárnyalja azt.

A neorealista filmek nem voltak túlságosan népszerűek, az emberek inkább néztek könnyedebb Hollywood-i filmeket. De ekkorra rájöttek az olaszok, hogy ezeket a filmeket lehet külföldre is exportálni. Amerikában például ez a mozi annyira felhívta magára a figyelmet, hogy megkapta a legjobb külföldi filmnek járó különdíjat az Oscar átadón. Érdekes módon kelet-Európában nem különösebben szerették ezt az alkotást.

Ekkortájt találták ki, hogy a külföldi filmeknek jobb lenne inkább önálló kategóriát alapítani, hogy a normál díjak maradjanak csak meg az amerikai filmeknek. Még jó néhány évig a külföldi filmek Oscar-ja csak egy különdíj volt, azaz nem minden évben adták át automatikusan, és nem is voltak nevezettek, csak egy darab díjazott.

A Biciklitolvajok még az újjáépítés időszakának munkanélküliség miatti kilátástalan, nyomorúságos hangulatát mutatja. Ez a film tipikus példája az olyan neorealista filmnek, melyben egész jól fellelhetőek a stílusnak tulajdonított jellemzők. Kizárólag eredeti helyszínen forgatták a filmet. Semmi nem készült stúdióban. Egyetlen igazi (vagyis képzett) színész sem volt a szereplők között. És egészen elképesztő, hogy ennek nyomát sem látni! Ez a film általános vélekedés szerint is a neorealizmus egyik hatalmas, ha nem a legnagyobb csúcspontja.

A főszerepet - Antonio Riccit - alakító Lamberto Maggiorani például gyári munkás volt. Érdekes módon nem hagyták meg eredeti hangját. Az utószinkron során egy szinkronszínész kölcsönzött neki hangot.

Antonio-t a Gilda című - általam nem rég látott, és a listán öttel ezelőtt szereplő - film plakátját ragasztja éppen.

A film forgatásába úgy mentek bele, hogy az egyik fontos szereplő, a kisfiú még nem volt meg. Bruno megszemélyesítőjét a forgatás mellett bámészkodók között találta meg a rendező. Enzo Staiola remek választás volt. Talán a szereplők közül az ő meglepően hiteles játéka adta hozzá a legtöbbet ennek az érzelmes filmnek a hangulatához:

Enzo egyébként jelenleg 78 éves. Gyerekkorában játszott még néhány filmben. A Biciklitolvajok után pár évvel például Humphrey Bogarttal is szerepelt egy alkotásban. Felnőttkorában azonban eltávolodott a filmművészettől, matektanár lett belőle.

Antonio feleségét Maria-t Lianella Carell alakította. Ő például ekkoriban újságíró volt, és éppen De Sica-val akart interjút készíteni, amikor a rendező meglátta benne a szerepre való alkalmasságot.

 Róma Val Melaina nevű külvárosi részében zajlik a történet. Az újjáépített városban reggelente nagy tömeg várja, hogy melyikük kap szerencsés értesítést valamilyen neki szóló munkalehetőségről. Hősünk (Antonio) ezen a napon a szerencsések közé tartozik. Felvették plakátragasztónak. Egy a bökkenő: kerékpárral kell rendelkeznie, ahhoz, hogy ezt a munkát végezni tudja. Ha nincs ilyen járműve, akkor az állást más fogja megkapni. Felesége nem sokat teketóriázik. Eladja, ami a lakásban mozdítható, és vesznek belőle egy használt kerékpárt. Fides márkájút.

Nagy a készülődés az első reggelen. Fia Bruno is készülődik, ő egy üzemanyagtöltő állomáson dolgozik, de apjával együtt indulnak munkába. Hol volt akkor még a gyermekmunka tiltása. Minden dolgos kézre szükség volt azokban a kilátástalan időkben...

Az örömbe azonban hamar üröm vegyül. Amíg Antonio a létráján állva plakátot ragaszt, addig egy suhanc rápattan a kerékpárra, és elviharzik vele. A rendőrség - bár lelkiismeretesen felveszi a jegyzőkönyvet az esetről - láthatóan nem szándékozik különösebb energiát fektetni az eltűnt jármű megtalálásába... Márpedig, ha nincs bicikli, akkor ugrik az állás is, ezért mielőbb meg kellene azt találni.

A film nagy része apa és fia hajszáját mutatja a kerékpár megtalálására.

A tolvajnak sikerül a nyomára bukkanni, ami azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy sikerül is előkeríteni a biciklit... A film vége felé a kétségbeesett édesapa reménytelen helyzetében már nem talál más megoldást, egy magányosan álló kerékpárt ő próbál meg eltulajdonítani, de mivel a lopás nem az ő műfaja, kudarcba fullad a kísérlet, és a tömeg elfogja. A kisfiú kénytelen szembesülni ezzel a helyzettel. Ez a film vitathatatlanul legdrámaibb jelenete. Ahogy egy gyermeknek végig kell néznie, hogy apja olyat tesz, amivel egy pillanat alatt lerombol mindent ami miatt a gyermek felnézett rá. Az apa eltűnne szégyenében, ha tehetné, a gyermek sírva sétál mellette. És akkor létrejön a filmtörténelem egyik legmeghatóbb jelenete: a síró, összetört lelkű kisfiú csak azért is belecsúsztatja kis kezecskéjét apja kezébe. Mindketten sírnak. 

Eltűnnek a tömegben. Ketten. Kézen fogva. Vége.

Nagy-Britannia (Two Cities), 116 perc, ff., angol

Rendező: Carol Reed

Producer: Carol Reed, Phil C. Samuel

Van ezzel a filmmel kapcsolatban egy kérdésem, melyre sehol nem találom a választ. Minden valószínűség szerint a hiányos történelmi ismereteimnek köszönhető ez a tanácstalanság. A kérdés pedig a következő:

Hogy lehet az, hogy egy olyan film nyeri a BAFTA (British Academy of Film and Television Awards), azaz a legfontosabb brit filmes díjat, melynek főhősei az IRA - azaz a britellenes "Ír Köztársasági Hadsereg" nevű kvázi-terrorszervezet tagjai? Ezzel véletlenül sem állást foglalni szeretnék ebben a politikai ügyben, egyszerűen csak nem értem a dolgot. Odáig sikerült eljutnom, hogy 1969 valamiért fordulópont volt ennek a szervezetnek az életében. Volt a régi IRA, és '69 utántól van az új IRA. És a kettő nem  ugyanaz, mégis tanácstalanul állok a film Nagy-Britanniai népszerűsége előtt. Ráadásul még olyan információt is találtam, hogy a BBC2-n Karácsony környékén legalább egyszer adni szokták ezt a filmet. Na ez már végképp nem fér a fejembe. Azon túl, hogy a film második felében végig egy havazós éjszakában vagyunk, semmi olyat nem érzek, amitől kifejezetten karácsonyi hangulatom lenne...

Remélem, hogy kommentben valaki fényt derít nekem ezekre a kérdésekre...

Az IRA (bár egyszer sem mondják ki a nevet, egyértelmű, hogy erről a szervezetről van szó) egyik vezetője a börtönből való szökése és azt követő bujkálása után bankrablást szervez társaival, hogy a szervezetnek megfelelő anyagi forrást biztosítson ezzel.  Johnny McQueen-nek hívják ezt a vezetőt, és egy jó darabig azt hittem, hogy olasz bevándorlóról lehet szó, mert a magyar szinkronban a Johnny-t következetesen "dzsánni"-nak (azaz inkább az olasz Gianni hangzásának megfelelően ejtették) Őt egyébként az a James Mason játssza, aki ekkoriban már híres angol színész volt, de hamarosan Hollywoodban ível majd igazán fel a karrierje. 

Bár olvasok olyan elemzést, mely brit noir-nak sorolja be ezt a filmet, ha ez igaz, akkor az én filmesztétikai érzékemnek még van hová fejlődnie. Érzésem szerint ez a film sokkal közelebb van az olasz neorealista irányzathoz, mint a film noirhoz. Rengeteg kültéri jelenet van, mint a Róma, Nyílt város-ban. Ezek egy részét Belfastban forgatták, egy részét Londonban. 

Az említett bankrablást végrehajtja a kis csoport, sikerrel is járnak, ám a börtönhöz és az azt követő rejtőzködéshez szokott Johnny ügyetlenkedik a meneküléskor. Küzdelembe keveredik egy fegyveres őrrel. Johnny lelövi az őrt, de maga is megsérül, ráadásul társai menekülni kényszerülnek, és a balszerencse folytán autójukkal nem tudják fölszedni Johnny-t. 

A film az ezt követő éjszakát mutatja be, melyben látjuk a karján sérült Johnny vándorlását a városban, miközben zajlik ellene a hajtóvadászat. Társai is próbálnak nyomára akadni, a rendőrség is körbezárta a várost, és mindenkit ellenőriznek, hogy elkapják a gyilkos ellenállót. 

Az éjszaka folyamán Johnny több emberrel is kapcsolatba kerül. Van aki megpróbálja kihasználni a helyzetet, hogy a város legkeresettebb emberébe ütközött bele. Van, aki segíteni szeretne neki, de nem mer. Van aki lelkiismeretfurdalás nélkül szabadulni akar csak tőle. Állapota eközben egyre csak romlik. A sebláz következtében végül már szinte jártányi ereje sem marad...

Végül aggódó kedvese, Kathleen is keresésére indul...

Nagyon kreatívnak és bátornak érzem az operatőri munkát. A vágásért pedig Oscarra jelölték ezt a filmet akkor, amikor még nem csak Amerikai filmeket lehetett az alapkategóriákban jelölni. (Ma már csak a külföldi filmek kategóriájában nyerhet külföldi film).

Akár kiderül miért szeretik a britek ezt a filmet, akár nem... az az érzésem, hogy oda valónak kell ahhoz lenni, hogy az ember igazán értékelni tudja ezt a művet... 

USA (Fox), 104 perc, ff. angol

Rendező: Joseph L. Mankiewicz

Producer: Fred Kohlmar

Tudtam, hogy amerikai filmről van szó, mégis, eleinte többször is leállítottam, hogy ezt leellenőrizzem. Ugyanis annyira angol volt minden tekintetben, hogy azt hittem, valami elírásról van szó.

A gyönyörű főszereplő hölgyön (Gene Tierney) kívül ugyanis szinte mindenki vagy angol, vagy angol származású, de legalábbis nem amerikai. Vegyük például Rex Harrisont, akit lefogadok, hogy a legtöbben (engem is beleértve) a My Fair Lady Higgins professzoraként ismernek. Az ő Gregg kapitánya annyira színpadias, hogy  néha olyan érzésem volt, hogy egy Shakespeare drámából maradt ott. Ráadásul hajóskapitány módjára kissé csúnyán kellett beszélnie, ezért minden mondatba bele kellett tuszkolni a "blasted" szót, ami mondjuk "átkozott" vagy "istenverte" jelentéssel bír ilyen esetben... Nyilván valódi csúnya szavakat ekkoriban nem engedett volna meg a Hollywoodi filmes cenzúra.

A Gene Tierney által alakított Mrs Lucy Muir éppen megözvegyült, és elhagyja elhunyt férjének családját, akiknél addig élt. Érdekes módon a megboldogult házastársról az egész film alatt soha egyetlen szó sem esik, és tulajdonképpen semmi jelentősége nincs, mivel közös múltjuknak látszólag semmi érzelmi hatása nincsen a nőre Csak annyi látszik, hogy a volt férj hárpia nővérétől, és az anyóstól sürgősen menekülni akar...Fel is keres egy ingatlanügynököt. Mivel kevéske jövedelme van csak volt férje üzletrészéből, olcsó lakást kell találnia. Az ingatlanügynöknél talál is egy megfelelőnek tűnőt, ám az mindenáron megpróbálja lebeszélni róla. Mrs Muir azonban ragaszkodik, hogy legalább megtekinthesse ezt az olcsó, de barátságosnak tűnő tengerparti házat, melynek már a neve is csalogató: Gull cottage, azaz Sirály-lak a neve,  méghozzá egy Whitecliff-by-the-sea nevű helyen van, ami Fehér Szikla a Tenger Mellett nevet viselné, ha Magyarországon helyezkedne el (és lenne tengerünk)...

Nos, a lak valóban nagyon szép és barátságos, de mint kiderül, azért nem túl kelendő, mert egy korábban ott lakó hajóskapitány jár vissza kísérteni, aki nem veszi jó néven, ha más is beköltözik volt lakhelyére...

Ha a kísérteteknek (Rex Harrison) olyan jó dolguk van, mint ahogy ebben a filmben látjuk, akkor mostantól nem félek a haláltól. A szabályok szerint a kísértetet dönti el, hogy ki láthassa őt. Ha úgy is dönt, hogy valaki nem láthatja, attól még meg tudja érinteni, fel tudja lökni az illetőt. Bárkivel tud beszélgetni... szóval ezek szerint nem is olyan rossz dolog halottnak lenni...

Mrs Muir (akinek a neve keltául - vagyis gael-ül) tengert jelent, csak egy pillanatra ijed meg a kísértettől. Hamar összebarátkoznak, sőt a halott hajóskapitány lediktálja a hölgynek kalandos élettörténetét, hogy azt a hölgy egy könyvkiadóval kiadassa. Mellesleg - bár talán egyikük sem meri bevallani magnak - egymásba szeretnek... 

Hát igen, ez nem egy félelmetes kísértethistória, inkább amolyan romantikus.... ám van egy bökkenő: a könyvkiadónál, akinél Mrs Muir a könyvet kiadatja, a hölgy megismerkedik egy rámenős fickóval (George Sanders), akivel elkezd találkozgatni. És vele is egymásba szeretnek... Nekem egyébként Sanders volt a kedvenc szereplőm...

És itt kezd igazán izgalmas lenni a dolog... a szerelmes kísértet ugyanis féltékeny lesz... és itt tartom magam ahhoz a szokásomhoz, hogy igazán nagyokat nem szeretnék spoilerezni a posztokban, úgyhogy nem mesélem tovább a történetet.

Összességében helyenként kicsit lassan csordogált a film, nem értettem, hova akar majd kifutni ez a szerelmi háromszög, a végére viszont odatettek nekünk egy könnyfakasztó befejezést, ami félek, sokaknak túl mézes-mázos lesz, nekem viszont pont ez hozta föl a filmet abból a kategóriából, hogy "Nem értem, hogy került fel a listára" oda, hogy "Na, oké, rendben".

Ha egy motívumot szeretnék kiemelni a filmből, ami igazán emlékezetes volt számomra, az egy egészen mellékes szál, mégis nagyon hatásos volt: A film fele táján valaki felvési Mrs. Muir lányának nevét egy a tengerparton levert öles fa cövekre. Ahogy telik múlik az idő mindig visszatérünk ehhez a cövekhez, és remekül látszik, ahogy az idő erodálja a fát, míg végül az utolsó jelenetnél (vagy 30 év múlva), amikor Mrs Muir már öreg és halálos beteg, azt látjuk, hogy víz és az idő vasfoga által megrongált cölöpöt viszi el a víz...