USA (Columbia), 118 perc, ff., angol

Rendező: Fred Zinnemann

Producer: Buddy Adler

James Jones azonos című regényéből készített filmet a Columbia, melyet eredeti helyszínen - az akkor még Hawaii Köztársaságként - az USA gyarmataként létező szigeteken forgattak. (1959-ben lett Hawaii az USA 50. állama)

Egy katonai bázison vagyunk, 1941-ben - és a katonák ekkor még nem is sejtik, hogy hamarosan olyan csapást már rájuk Japán, melyhez fogható csapást legközelebb csak 60 év múlva a New York-i ikertornyok leomlásakor szenvednek el az amerikaiak. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a Pearl Harbor-i támadás a film utolsó tíz percében van csak, addig egy katonai szereplőkkel felvonultatott melodrámát látunk, sok-sok ismert színésszel.

Nézzük, hogy kikkel is: A szereplők közül a legnagyobb sztár talán vitathatatlanul Montgomery Clift volt ekkoriban.

Ő a method acting elkötelezett híve volt. Nincs igazán jó magyar szó erre a "stílusra" - mi Sztanyiszlavszkij-rendszerként szoktunk utalni rá, bár az meg inkább ennek az elődje, arra alapul az amerikai method acting. Mindkettőnek alapelve, hogy a színész tulajdonképpen átlényegül a szerepbe. Nem eljátssza csak, hanem átéli azt, ugyanazokat az érzéseket próbálja érezni, mint amit az adott szereplő érezne az adott helyzetben. A Clift által játszott katona például kürtös, ökölvívó, Hawaii-mintás ingben járt éjszakai mulatókba a kimenői alkalmával, és meglehetősen lerészegedett olykor-olykor. A szerephez megtanult tehát elfogadható szinten kürtön játszani, bokszolni tanult, és a részeg jeleneteihez annyit ivott, hogy néha nem tudta végigmondani a szövegét. Jellemzően annyira belemerült a szerepbe, hogy jóval a film elkészülte után is rendszeresen látták Hollywoodban kocsmák környékén Hawaii ingben részegen énekelni, kezében egy kürttel.

Aztán itt van Burt Lancaster...aki mellett rögtön megemlítem Deborah Kerrt is... nem csak azért mert a forgatás alatt állítólag szerepükhöz hasonlóan nagyon összemelegedtek, hanem azért is, mert kettejük tengerpartos "összeölelkezése" a film emblematikus jelenetévé, és egyben Hays-kódex koporsójába ütött első szögek egyikévé is vált. Ilyen szenvedélyes csókolózás a földön összeölelkezve, ráadásul egy férfi és a felettesének felesége között az utóbbi közel húsz év Hollywood-i filmtermésében nemigen fordulhatott elő.

A jelenettel kapcsolatban találtam egy aranyos youtube-videót, melyben egy lelkes turista mutatja a jelenet helyszínéül szolgáló Halona Beach-et. Ő úgy említi, mint a "From Hear to Eternity" nevű strandot. Azt ugyan nem tudja megmondani, hogy a "from here to eternity" strand melyik filmben szerepel, de esküszik rá, hogy valamelyik nagyon híresben... és javasolja, hogy guglizzuk ki.... haha nem tudom, hogy viccnek szánta-e vagy tényleg nem tudja, hogy melyik filmben szerepelt a "From here to eternity beach"... megjegyzem, kicsit csalóka a dolog valóban, mert ugyanez a strand állítólag szerepelt az "Első 50 randi"-ban is... Na de akkor is...Legnagyobb meglepetést számomra Frank Sinatra szereplése okozta. Nem tudtam róla, hogy ilyen "komolyabb" filmekben is szerepelt. Ekkoriban épp senki sem akart szóba állni vele, és egy széles körben elterjedt pletyka szerint úgy kapta meg ezt a szerepet, mint ahogy a Keresztapában az a bizonyos "lófej az ágyban" jelenet mutatja - azaz a maffia hathatós segítségével - de feltehetően ebből semmi sem igaz... tény, hogy mindössze 8000 dolláros fizetésért - szinte kikönyörögte, hogy megkaphassa ezt a szerepet, még a castingra is a maga fizette repülőjeggyel utazott Hawaii-ra... csak, hogy őt válasszák...

Mint a fenti képen is látható, megérte a szerepért való házalás, hiszen szobor lett érte a jutalma (legjobb férfi mellékszereplő), mint ahogy a képen mellette álló hölgy - Donna Reed is Oscart nyert legjobb női mellékszereplőként, aki gyakorlatilag egy kiugrani készülő prostituáltat játszott, elméletileg egy éjszakai lokál női alkalmazottja volt a filmben. 

A regény szerzője - James Jones - kifogásolta is utólag, hogy nagyon fékezett habzásúvá vált a film, sok mindent nagyon letompítottak, hogy átmenjen a cenzúrán. 

Clift-et én valahogy nem kedvelem túlságosan, ebben talán annak is nagy szerepe van, hogy vele kapcsolatban sok olyan visszaemlékezést olvastam, mely szerint lenézően beszélt sok kollégájáról, akivel egy filmben szerepelt. Többek között Burt Lancaster-ről is, aki viszont kimondottan tetszett ebben a filmben. De igazi kedvencem az a Fatso nevű dühös, nagy medvét játszó Ernest Borgnine volt, akit elsősorban időskori szerepeinek köszönhetően, inkább kedves öregurakat alakítva ismertem meg fiatalkoromban.

Engem sajnos kifejezetten irritál a hadsereg hangulata - pontosabban fogalmazva az amerikai filmek által bemutatott amerikai hadsereg nagyon férfias, mindig nagyon keménynek mutatkozni akaró katonái, akik tökéletes erkölcsiséggel, és ahhoz az életük árán is ragaszkodva, egydimenziós hazafiként a szadista egydimenziós gonoszok ellen küzdenek. És ezek az egydimenziós gonoszok (élükön az előbb említett Fatso-val) itt az amerikai hadseregen belül vannak, mert a "Japó"-k csak az utolsó 10 percben bombázzák le a szigetet, miután az azt megelőző jelenetben láttuk a naptáron, hogy már December 6-át írunk, azaz egy nappal ama támadás előtt vagyunk. A támadás egyébként remekül lett lefilmezve, számomra a film egyetlen igazán feszültséggel teli pontja volt.

Megint csak oda kötök ki, hogy ez a film talán egész mást jelenthetett akkor - de talán még most is - egy igazi amerikainak, mint nekem, aki a jenki patriotizmusra mindig is kicsit idegenkedve - már-már lenézően - tekintett.

Franciaország (Franco London, Indusfilms, Rizzoli), 100 perc, ff. francia

Rendező: Max Ophüls

Producer: Ralph Baum

Max Ophüls rendező készített néhány - szerintem remek - filmet az USA-ban, (ld. például a listán is szereplő  Vakmerő Pillanat és a Levél egy Ismeretlen Nőtől címűt), de az amerikai közönség valahogy nem volt igazán vevő az ő filmjeire, így inkább visszaköltözött Európába, ahonnan a zsidóüldözés miatt menekült Amerikába még 1941-ben.

Franciaországba történő visszaköltözése után négy filmet forgatott 1957-ben bekövetkezett halála előtt. Ezek közül kettő került fel a listára. (Jelen film mellett az 1955-ös Lola Montés című utolsó filmje.)

Egy másik neves rendezőt is érdemes megemlíteni a filmmel kapcsolatban: Vittorio De Sica az olasz neo-realizmus egyik fontos alkotójaként jut a legtöbb filmszerető eszébe, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy De Sica - nem mellesleg - remek színész is volt. Annyira szerette Ophüls filmjeit, hogy kifejezetten megkérte, hadd játsszon valamelyik filmjében. A tisztelet egyébként kölcsönös volt, mert állítólag Ophüls annyira meg volt illetődve De Sica jelenlététől, hogy nem igazán merte instruálni a neves rendezőt, eleinte hagyta, hogy azt játssza, amit jónak lát. Aztán idővel kifejezetten összebarátkoztak, és oldódott kettejük között az egymás iránti tiszteletből eredő tartózkodás.

Az alábbi képen a nyilvánvalóan nem odaillő - kalapos, szivarozó - úr a rendező, aki épp De Sicával egyeztet valamit a jelenettel kapcsolatban.

A filmet a rendező egyik közeli "jó barátnéjának" - Louis de Vilmorinnak- a novellája ihlette. Azért csak ihlette, mert Ophüls is tett rá utalást, hogy voltaképpen nem sok minden maradt meg a filmben az eredeti írásból a történet emblematikus gyémánt fülbevalóján kívül. A központi figura - aki a novellában egyáltalán nincsen néven nevezve -, a filmben  kapott egy keresztnevet - Louise-t - az írónő iránti tiszteletből...

Vezetékneve továbbra sincsen... nem fontos... Többször is elhangozna ugyan a filmben a teljes név, ám akárhányszor valaki kimondja, a "Madame de... " nevet... vagy félbeszakítja valami/valaki vagy egyszerűen egy hangosabb dolog elnyomja a teljes nevet. Ez tehát megmagyarázza a film kicsit furcsa címét: Madame de...

1880 környékén vagyunk... a film elején Madame de... keresgél budoárjában, majd elővesz egy nagyon értékes gyémánt fülbevalót - amit férjétől kapott nászajándékba - és eladja egy ékszer-kereskedőnek, mert éppen kicsit túlköltekezett, és valamiért nem akar férjétől pénzt kérni. A film ennek az ékszernek az útját követi végig közel két órán keresztül. Egészen pontosan 18 alkalommal kerül át valakinek a kezéből más valakiének a kezébe (igaz néhány alkalomról ezek közül csak utólag értesülünk). 

Számomra egyébként a Danielle Darrieux által alakított Madame de... volt a legjelentéktelenebb figurája a filmnek. Szinte minden más szereplő játékát sokkal izgalmasabbnak találtam. Leginkább persze a szerelmi háromszög két férfiszereplője mutatott remek alakítást. Ez azért is furcsa egyébként, mert Ophüls kifejezetten Darrieux-val képzelte el a filmet, számára írta ezt a szerepet. A színésznővel kapcsolatban azért mindenképpen meg szeretném említeni, hogy 100(!) éves korában, nemrég - 2017-ben hunyt el.

Alkalmi kapcsolatok, házasságon kívüli szerelmi ügyek, elcsábított ártatlanok... ezeket köti össze egy történetté a kézről kézre járó tárgy, a gyémánt fülbevaló.

És amit soha nem mulasztok el megjegyezni - és ami minden alkalommal elámít a francia filmek esetén, - holott inkább az olaszoktól vártam volna, bár nem tudom miért - hogy mennyire szabadon és elnézően kezelik a  félrelépéseket... mint az élet legtermészetesebb dolgát... csak éppen bizonyos kereteket nem szabad átlépni. Addig lehet csak elmenni, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a dolog, hogy az kellemetlenné váljon a "megcsalt" számára. És a "megcsalt"-at csak azért írtam idézőjelben, mert ő maga is ugyanolyan megcsaló, mint amennyire mindenki az... legalábbis Franciaországban... ezek szerint...

Talán a képek, és a fenti információk alapján kiderül, hogy hiába cserél gazdát 18 alkalommal is a fülbevaló a történet során, azért olyan nagyon nem távolodunk el a központi figuráktól. Bár a rendező simán meghúzza, hogy bevezet egy új szereplőt, aki hirtelen a középpontba kerül, hogy aztán rövid idő után elkaszinózza a nagy értéket, és szinte soha többé ne is halljunk róla. 

Ez is egyike azon filmeknek, melyek nem arattak azonnal osztatlan sikert, idő kellett hozzá, amíg "megérett" annyira, hogy széles körökben elismert és nagyra tartott alkotásnak minősüljön.

USA (Filmmakers), 78 perc, ff., angol

Rendező: Ida Lupino

Producer: Collier Young

Egy férfi + két nő: mindenképpen pikáns felállás. És a két nő között őrlődő férfi itt inkább a sors szerencsétlen áldozataként tűnik föl, mintsem a két nőt csalárd módon megvezető szélhámosként. 

A férfi ilyen módon való felmentése nem csak azért meghökkentő kicsit, mert az ötvenes évek Hollywoodjában ez még túlzottan haladó szellemű gondolatnak számított, hanem leginkább azért, mert a filmet egy nő - Ida Lupino - rendezte, aki mellesleg a film egyik főszereplője, a szerelmi háromszög egyik résztvevőjét, elszenvedőjét játszó színésznő is volt.

Mint ahogy a nekem nagyon tetsző poszteren látszik is, a háromszög másik női résztvevője Joan Fontaine, aki 34 évesen is nagyon vonzó és érzékeny arcú. Először a Manderley-ház asszonyaként tetszett meg, de talán most szerettem bele igazán - bár ez a szerep nem volt olyan fajsúlyos, mint Rebecca szerepe, de amit lehetett azt Joan kihozta ebből is.

A dolog pikantériája egyébként az, hogy  a film írója és producere az a Collier Young volt, aki ekkoriban éppen Fontaine férje volt, 1951-ig viszont Ida Lupino-é.  Tehát alig valamivel a film készítése előtt volt a váltás... Pikáns... mit mondjak... pikáns... Az alábbi képen ők hárman láthatóak egy forgatás közbeni konzultáció során.

A két nő férjét alakító Edmond O'Brien San Franciscoban Harry Graham, Los Angelesben pedig Harrison Grahamként éli életét egymásról mit sem sejtő feleségeik mellett. Nagyon hasonló szituáció látható a Madách színházban hosszú évek óta futó Páratlan Párosban is. Amaz remek vígjáték, emez inkább noir-os elemekkel dúsított melodráma. 

Ott csatlakozunk hármuk történetébe, hogy a Fontaine által alakított Eve meddősége miatt egy fiú örökbefogadásának az engedélyeztetése folyik. Egy ezzel megbízott tisztségviselő megsejti, hogy a férfi körül valami nincs rendben, és elkezd nyomozni. Rátalál a férfi  másik életére Los Angelesben. Az már épp sikeresen lerázza az idős férfit lakása ajtajában, amikor hátulról felsír egy csecsemő...

Az állami tisztségviselőt az az öreg játssza, aki a nagy sikerű - a listáról érthetetlen okokból lemaradó - Csoda a 34. utcában című filmben a télapót játszotta: Edmund Gwenn. Jópofa belső poén: Amikor a férj - magányát oldandó - befizet egy tipikus Los Angelesi városnézésre, ahol látnivalók helyett a sztárok villáit mutatják be a turistáknak, az idegenvezető bemondja amikor éppen Edmund Gwenn valódi házánál járnak, hogy íme, ott látható a világ leghíresebb télapójának háza. 

A film nyilván nem érhet úgy véget, hogy ne derüljön fény a férfi számára egyre nyomasztóbb titokra. Öt perccel a vége előtt volt egy baljós sejtésem, hogy vagy valami nagyon szirupos, vagy valami nagyon teátrális befejezése lesz a filmnek. És ahogy a dolgok kezdtek alakulni, minden nagyon ebbe az irányba látszott haladni. De végül sikerült egy olyan befejezést kerekíteni a végére, amivel megleptek - és azt hiszem, aminél jobbat talán nem is nagyon lehetett volna kitalálni.

A film a maga idejében nem volt különösebben nagy siker. Ennek oka lehetett az is, hogy az RKO, aki eredetileg készíteni tervezte a filmet, menet közben kiszállt a project-ből, így a kis Filmmakers volt kénytelen forgalmazni a filmet. Pedig remek hangulatú, kellemes alkotás kerekedett ki belőle.

Olaszország (Rizzoli, Amato, De Sica), 89 perc, ff. olasz

Rendező: Vittorio De Sica

Producer: Giuseppe Amato, Vittorio De Sica és Angelo Rizzoli

Ha Rossellini filmjeit nézi az amber, akkor azt gondolhatja, hogy az olasz realizmusnak feltétlenül politikai üzenete kell, hogy legyen. 

Ha viszont De Sica filmeket nézünk, akkor egyáltalán nincs ilyen érzésem. De Sica mindkét eddigi listán levő filmjében (A Biciklitolvajok volt a másik) igen hangsúlyos szerepe van a szegénységnek, mégsem érzek semmilyen baloldali propaganda-hangulatot. Egész egyszerűen szegény emberek sorsát mutatja meg, nagyon emberközelien, szerethető módon.

Három kulcsszereplője van ennek a filmnek, közülük egyik egy kis keverék kutya (Flike), van egy szobalány - Maria (Maria Pia Casilio, 16) - és a film eredeti címét adó öregúr, Umberto D., teljes nevén Umberto Domenico Ferrari (Carlo Battisti, 70), egy nyugalmazott hivatalnok.

Róma utcáin készültek a külső jelenetek, és a Római Cínecittá adott helyet a belső felvételeknek.

A fontosabb szereplők ezúttal is - mint a neorealistáknál sok esetben - teljesen amatőr szereplők, elsőfilmesek voltak. Érdekes módon a mellékszereplők között viszont akadtak komolyabb színészek is.

Bár a szobalányt játszó elsőfilmes hölgy ezután a film után sok másikban is játszott, Battistinek ez volt élete egyetlen filmszerepe. Érdekességképpen megjegyzem, hogy egy Firenzei egyetemen volt nyelvész-professzor. Mindkettejük játéka megdöbbentően hiteles. Főleg az öregúrnál, pontosabban egy-egy finom gesztusánál éreztem, hogy ennél tisztábban nem is lehetett volna kifejezni azt az érzést, amit éppen láttatni akart.

Érdekes a címválasztás, - ami a magyar változatban teljesen eltűnik - Umberto D. - tehát a vezetéknév nem is érdekes. Ennél egyértelműbben nem is lehetne tudtunkra adni, hogy egy kisemberről szól tehát ez a film.

Ennek a kisembernek a nyugdíja nagyon kevés a megélhetéshez. Utolsó értékeit adogatja el, hogy valahogy még fizetni tudja a szobát, amit bérel, de a lakástulajdonos nő tulajdonképpen már szeretne megszabadulni tőle, amit az akkori törvények szerint nem tehet meg, amíg a bácsi fizeti a bérleti díjat. De ahogy egy fillér elmaradás is keletkezik, a hónap végén távoznia kell.

Az öregúr méltatlan körülmények közé kényszerül. Van, hogy arra kell hazamennie, hogy az ágyában egy ifjú pár hentereg, ugyanis a tulajdonos egy-egy órára kiadja a szobáját, hogy abból finanszírozza az öregúr elmaradását.

Szomorú helyzetében két támasza van csak Umberto-nak: kedves kiskutyája, és a szobalány, aki egyébként terhes. Két udvarlója van, maga sem tudja, hogy melyik lehet az édesapa, de az apajelöltek közül sem akarja egyik se magára vállalni ezt a szerepet, úgyhogy neki is megvan a maga baja... de ahol tudja, azért segíti az öreget.

És persze ott van hűséges kutyája Flike, aki egyszer elkóborol. Az utána való nyomozás már-már a Biciklitolvajok-ban látható nyomozást idézi. Umberto számára az életénél is fontosabb ez az eb, tulajdonképpen életének már nem is nagyon van más értelme, mint, hogy erre az állatra vigyázzon. Ha találna valakit, akire rábízhatná, nyugodt szívvel meg is válna nyomorúságos életétől. Miután világossá válik számára, hogy senkitől nem remélhet segítséget, a régi kollégáktól kezdve a volt barátokon át mindenki magára hagyja, felkerekedik, hogy találjon valakit, aki magához venné a kutyát...

Nem szól túl nagy dolgokról ez a film, mégis nagyon megható, ha erre nyitott hangulatban talál el minket. De Sica saját édesapjának ajánlotta ezt a filmet. Még egy film lesz ettől a rendezőtől a listán, igaz csak a 70-es években. Kíváncsi leszek , hogy a két évtized mekkora változást hoz majd a stílusában.

USA (Stanley Kramer productions), 85 perc, ff., angol

Rendező: Fred Zinnemann

Producer: Carl Foreman és Stanley Kramer

Reméltem, hogy a 250. film - amivel elérkeztünk az 1001-es lista negyedéhez - jó film lesz, külön ajándék, hogy nem csak jó, de igazán remek film a Délidő.

Nagyon erős a kontraszt az ezt megelőző Határtalan Horizonttal, mely finoman szólva is csalódás volt. Ez viszont mestermunka. Egyikre a legjobb westerneknek, még akkor is, ha azt kell mondanom, hogy a műfaj itt mellékes. Kerülhetett volna bármilyen korszakba és bármilyen helyszínre, nem veszített volna semmit a lényegből. 

És micsoda szereplőgárdát sikerült összehozni ehhez a filmhez! Azt tudtam, hogy a karrierje mélypontján levő Gary Cooper lesz a főszereplő, oldalán a gyönyörű Grace Kelly-vel a - későbbi szomorú sorsú monacói hercegnével. Cooper külsőre kicsit megöregedett (itt 50 éves), mióta utoljára láttam az 1941-es York Őrmesterben. De egyáltalán nem mondom, hogy rosszul áll neki a kor, sőt, a szerepét kimondottan segíti, hogy a megfelelő pillanatban, amikor egyedül áll az elnéptelenedett utcán, a kissé meggyötörtnek tűnő arca és testtartása még inkább fokozza a hangulatot.Amire viszont nem számítottam, hogy mellékszerepekben is olyan színészek fognak feltűnni, hogy leesik az állam a meglepetéstől. Thomas Mitchell, az egyik kedvenc mellékszereplőm, ő nem volt akkora meglepetés, örültem újra látni, rajta mintha nem fogott volna az idő, tíz éve kb. ugyanígy nézett ki. (Lásd a bal szélen alább)

Akkor viszont tényleg leesett az állam, amikor azzal nyitott a film, hogy Lee Van Cleef ül egy sziklán és dohányzik. Ez volt Cleef első filmje, melyben gyakorlatilag szöveg nélküli mellékszerepe van csak. Az alábbi képen a legtávolabbi, fekete inges fickó Lee Van Cleef - ha valaki nem tudná kiről van szó, - ő a Jó, a Rossz és a Csúfban a "Rossz".

Aztán a következő meglepetés: Lloyd Bridges, a seriff helyettes, aki szinte ugyanúgy néz ki, mint harminc évvel később az Airplane című filmben, amikor tudatosul benne, hogy nem az a legmegfelelőbb nap a cigiről, alkoholról és drogról való leszokásra.

És amikor már azt hittem, hogy nem lesz több meglepetés, akkor a film vége felé, felkel a börtöncellában addig csak alvás közben látott rab, és ki sétál ki... Jack Elam, aki a Volt egyszer egy Vadnyugat elején pisztolyának csövébe zárja a zümmögő legyet. 

Jó volt látni ezeket a későbbi filmekből ismerős arcokat, de persze a film nem elsősorban miattuk ilyen remek. Minden összejön ebben a filmben a hangulatot tökéletesen alátámasztó zenétől a feszült szituáción át a szép felvételekig, minden. Szerencsénkre tűéles, szépen felújított változat áll rendelkezésre ebből a filmből is, mint az 1001-es lista elsöprő többségéből. Ugyanolyan jó minőségben láthatjuk ezeknek a filmeknek a nagy részét, mint a korabeli közönség. És valószínűleg sokkal jobb minőségben, mint amilyen minőségben tévét nézhetett a stáb a forgatás valamelyik szünetében. Olyan kíváncsi lennék, hogy vajon milyen adást néztek Cooper-ék ilyen nagy érdeklődéssel.

Will Kane (Gary Cooper) egy amerikai kisváros "marshal"-ja, a magyar szinkron szerint rendőrbírója... Olyasmi, mint a seriff, de csak a városka határáig terjed a jogköre, és általában olyan kisebb városoknak volt marshal-juk, amelyeknek nem volt önálló rendőrsége. Általában legfeljebb egy marshal-helyettese volt és egy irodája egy kisebb zárkával. A seriff ezzel ellentétben az egész megyére kiterjedő hatalommal rendelkezett, és irányítása alá tartozott (ma is tartozik) a megye teljes rendfenntartó gépezete. Mindkettőnek van kis csillaga, ebben hasonlítanak.

A marshal éppen összeházasodott szerelmével, örökre leakasztani tervezi ingéről a marshal-jelvényt, amikor érkezik a szörnyű hír, hogy Frank Miller, a kegyetlen bűnöző, aki korábban rettegésben tartotta a várost, és akit Kane marshal fogott el, és a városka bírója ítélt halálra, kegyelmet kapott, most szabadult, és délben érkezik vonattal a városba.  (Hoppá, erre utalt a film címe: Délidőben)

Frank elfogásakor bosszút esküdött, hogy ha kiszabadul, megöli az ő elfogásában és elítéltetésében résztvevőket. Kicsivel több, mint egy óra van vissza délig. És itt említeném a film egyik nagyon ütős jellemzőjét: a cselekmény gyakorlatilag real-time-ban zajlik. Azaz pontosan olyan sebességgel ketyeg az idő a filmben, mint a mi valóságunkban. Hogy erre külön fel is hívja a rendező a figyelmünket, bármely helységben járunk, nem mulasztja el soha megmutatni az abban a helyiségben levő órán az éppen aktuális időt. Ha megfelelő időpontban kezdjük el lejátszani a filmet, akkor állítólag az óra mindig pontosan azt az időt fogja mutatni, amennyi a valóságban is van. 

És elkezdődik a hajsza az idővel. Összeszedni egy ütőképes csapatot, akik fel tudják venni a harcot a délben érkező ellenséggel - akit egyébként három mindenre elszánt cimborája (köztük Lee Van Cleef) vár a vasútállomáson, hogy együtt álljanak bosszút. A film túlnyomó része tehát ennek a délig lassan, feszülten csordogáló időszaknak az eseményeit mutatja, ami lassúság egyáltalán nem unalmas, sőt a feszültség határozottan tapintható. Ahogy közeledünk délhez, az egyre magasabbra hágó nap úgy izzasztja egyre jobban és jobban a szereplőket, homlokukon már láthatóan gyöngyözik az izzadtság déltájban.

A feszültség állandó fokozásával olyan magasra helyezi a rendező a lécet, hogy már-már elbizonytalanodtam, hogy a film utolsó tíz percére jutó Frank megérkezése vajon meg tud-e majd felelni ennek az elvárásnak. Igen, határozottan meg tudott felelni, sőt ... de ez az utolsó pár perc számomra inkább olyan volt, mint egy bónusz, mint hab a tortán. A film igazi erőssége maga a középrész, ahogy látjuk, hogyan fordulnak el a marshal-tól az emberek, hogyan hagyják magára szinte mindannyian, holott ő igazából már nem is marshal, mehetne feleségével megkezdeni új közös életüket, egyáltalán nem kellene áldozatot hoznia ezért a hűtlen városért, ám ő mégis marad, felesége könyörgése ellenére is.

Anélkül, hogy minden részletet előre lelepleznék... csak, hogy sejtetni tudjam, hogy milyen többrétegű ez a film, megemlítenék még egy női szereplőt, akinek helyzete azért izgalmas, mert három férfival is viszonya volt. Először Frankkel, majd a marshal-lal, és jelenleg a marshal helyettessel... de inkább előbbi kettőnek van nagyobb jelentősége a történet szempontjából. Hogy könnyen megkülönböztethető legyen a feleség a korábbi szeretőtől, két teljesen más karakterű színésznő játssza őket.

Grace Kelly és a nála közel negyven évvel idősebb Gary Cooper között állítólag olyan jó volt az összhang a forgatás alatt, hogy a pletyka szerint még barátságnál is több volt közöttük.

Végezetül még egyszer a film zenéjéről.A Volt egyszer egy Vadnyugat mindent elsöprő filmzenéjével nehéz versenyezni, hiszen talán még az sem túlzás, hogy az egyetemes filmtörténelem egyik legjobb zenéjét alkotta oda Morricone, de azért ez a zene is sokat hozzá tudott tenni ehhez a filmhez.

USA (RKO, winchester Pictures), 142 perc, ff., angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks és Edward Lasker

Western-be oltott road-movie. De talán még szívesebben nevezném ifjúsági kalandfilmnek. Gyerekkoromban imádtam ugyanis az ilyen filmeket, de kissé erőltetett fordulatai miatt felnőttként már nem tudtam komolyan venni, és ez sajnos kihatott az egész filmélményre. 

Az 1830-as években vagyunk. Szőrmekereskedők - vagy harmincan - felhajóznak egy kis vitorlás-evezős bárkával a Missourin olyan 2000 mérföldet, hogy a "feketelábú" törzsbe tartozó indiánokkal üzleteljenek. A biztonság kedvéért magukkal viszik Pávaszemet, a feketelábú törzsfőnök lányát, aki néhány éve az ő vendégszeretetüket élvezi, miután megszökött egy ellenséges törzs fogságából.

Indiánügyekben egyébként több szempontból is előrelépett ekkorra Hollywood. Egyrészt látható egy differenciálódás. A korabeli westernekben az indián általában arctalan vadember, aki csak öl, és rabol. Itt a feketelábúak törzse - még ha nevük nem is tűnik túl bizalomgerjesztőnek - barátságos népnek tűnik, ellenben a varjúkkal, akik a "gonosz" törzset, az ellenséggel lepaktáló gyilkosokat testesítik meg.

Másrészt; szeretem, ha 14 éves szerepet nem 25 éves játszik el, továbbá, ha feketét illetve latinót nem cipőpasztával sötétre tónusozott bőrű fehér színész játszik. Ha nem is egy 100%-os indián színésznő játssza a törzsfőnök lányát, de legalább egy olyan lány, akinek valami köze van a dologhoz: Elizabeth Threatt édesanyja ugyanis Cherokee indán volt. Kicsit túlzás lenne azt mondani, hogy a főszereplők közé tartozik, de mindenképpen a fontosabb szereplők között említeném. Statisztának, indián harcosoknak eddig is jórészt valódi indiánokat alkalmaztak, de komolyabb szerepet nagyon ritkán bíztak Hollywoodban nem fehér emberre ekkoriban. Elizabeth Threatt-nek egyébként ez volt az egyetlen filmszerepe.

A 2000 mérföldes hajóút sok kalandot tartogat a legénység és az indián lány számára, akik egyébként menet közben kiegészülnek még egy indiánnal. Hogy színesítsék a képet ő egy kedves, de idióta balfácánt alakít, ugyancsak a feketelábúak törzséből, Poordevil néven, akit az egyébként kifejezetten élvezhető magyar szinkronban a kicsit fenyegetőbben hangzó Pokolfajzat néven emlegetnek. A film igazi főszereplői egyébként a szőrmekereskedők közül kerülnek ki. Közülük is Kirk Douglas volt az első számú sztárja a filmnek.