USA (United Artists), 141 perc, néma, ff.

Rendező: Raoul Walsh

Producer: Douglas Fairbanks

A rendező Raoul Walsh neve onnét lehet ismerős, hogy ő vette feleségül Griffith egyik legjobb színésznőjét, Miriam Cooper-t. A producer és egyben főszereplő Douglas Fairbanks neve pedig a United Artists alapítói között tűnt fel. (Még egyszer a négyes: Griffith, Chaplin, Mary Pickford és Fairbanks - utóbbiak ketten ekkor házasok)

Egyre egyértelműbbnek látszik, hogy Európa és az USA már a filmművészet ezen korai szakaszában is teljesen külön utakon haladt. Míg Európában a kissé 'elvontabb' irányzatok kerültek előtérbe, mint pl. a francia impresszionizmus és a német expresszionizmus, (a szovjet montázselmélet hamarosan következik) addig az USA-ban az úgynevezett Klasszikus Hollywood-i Elbeszélésmód kerekedett felül, melynek egyik jó példája ez a film.

Klasszikus Hollywood-i Elbeszélésmód: (csak nagy vonalakban, hiszen dolgozatokat is lehet írni az egyes filmes stílusokról): A főhős - aki a leginkább 'kidolgozott' karakter - valamilyen konfliktusba kerül és általában csak valamilyen küzdelem révén sikerül elérnie célját. A néző rendszerint ezzel a főhőssel azonosul. A térbeli alakzatok általában valósághűek, realisták (ellentétben pl. az expresszionista díszletekkel). Az időjelzések egyértelműek: ha ugrunk az időben, az világosan - pl. egy elhomályosított átmenettel - jelzésre kerül.

Jellemzően két - egymástól nem teljesen független - szál szerepel a klasszikus Hollywood-i filmekben: egy szerelmi és egy valamilyen egyéb: Jelen filmnél a szerelmi szál mellett Bagdad megvédése a másodlagos szál. A két szál egymáshoz képesti jelentősége a film műfajától függ. Melodrámában a szerelmi szál a hangsúlyosabb, míg egy háborús filmben ez jellemzően csak másodrangú.

Beszéljünk a színészekről, a díszletről, és a vizuális hatásokról. 

Színészek: Fairbanks játssza a főhős 'Bagdadi Tolvaj'-t. Kisportolt felső teste van, a női nézők gondolom imádták. Úgy sejtem, hogy ő az a sármos típus, aki így negyven felett is bejött a nők többségének. 

Mellette a Bagdadi hercegnő - akivel egymásba szeretnek - szinte teljesen jelentéktelennek hat. Nem azért mert Fairbanks olyan remek színész lett volna - ő is azok közé tartozik, akik a hang elterjedésével elvesztették jelentőségüket -, hanem azért mert az egész film rá lett kihegyezve, tulajdonképpen a maga számára találta ki. Akik még nyomot hagytak bennem, az a mongol kán, és a hercegnő mongol rabszolgája Anna May Wong. Utóbbi hölgy kisugárzásával képes felhívni magára a figyelmet. Ő azon kevés ázsiai származású (de már amerikai születésű) Hollywood-i színésznők egyike, akik főszerepet kaptak valamilyen amerikai filmben. Itt ő még nem főszereplő, de ez volt számára az ugródeszka. Emlékezzük arra, hogy Griffith kínaija a Letört Bimbókban még egy hunyorogva játszó nem-ázsiai volt. Wong-gal fogunk még találkozni hangosfilmben is.

Hatalmas díszlet-komplexumot építettek a filmhez. Méreteiben szerintem verseng a Griffith által épített Intolerance díszlettel, vagy a Szeszélyes Asszonyok Monte Carlo-jával. Általában nagyon lelkes kommentárokat olvastam róla, én viszont nem voltam annyira elájulva. Néhány helyen valóban sikerült szép, izgalmas - de a realitástól sokszor teljesen elrugaszkodott - Bagdadot felépíteni. A legtöbb esetben azonban a látszatra is papírmasénak tűnő falak közötti hatalmas tereket szerintem nem sikerült megtölteni, üresen kong a legtöbb helyszín. Ezen nem segít az sem, hogy a kamerabeállítások többnyire statikusak, jellemzően inkább totálokkal operálva. Premier- illetve szekond- plánra (közeli felvételek) nem is igen emlékszem. Leginkább egy operett-előadásra emlékeztetnek a díszletek és a jelmezeik is.

Ami viszont kétségtelenül a film erőssége, az a vizuális hatások - trükkök tömege. Vannak mozgó, hatalmas méretű sárkányok, repülő szőnyegek, különböző varázslatok és - ami nekem a legjobban tetszett - egy víz alatti jelenet, mely nem víz alatt lett fényképezve, de ügyes kis ötletekkel mégis úgy van megcsinálva, hogy szinte tökéletesen kelti azt az érzetet, mintha egy víz alatti világban zajlana az egész jelenet.

A filmről az a véleményem egyébként, hogy tartalmilag és minőségben is a 80-as évek magyar tévés mesejáték terméseivel mozog körülbelül egy színvonalon, de ne felejtsük el, hogy míg ezeknek a trükköknek a nagy része a 80-as években rutinfeladat volt a tévé stábjainak, és egészen megszokott a nézőknek, addig az 1920-as évek nézői számára lehengerlően izgalmas látvány lehetett.

Az amerikai filmek rendszerint erősek voltak reklám anyagokban. Találtam egy jópofa hajtogatott prospektust a filmmel kapcsolatban.

És mivel ezek a korabeli festett moziplakátok a gyengéim, íme az összes, amit találtam erről a filmről:

Walsh-ról és Fairbanks-ről talán még érdemes megemlíteni, hogy ők 34 társukkal alapították az Academy of Motion Pictures-t (Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia Kaliforniában), mely mellesleg évente átadja az Oscar díjakat. Fairbanks volt az első ilyen díjátadó házigazdája 1929-ben.

USA (Joseph M. Schenk Productions), 75 perc, néma, ff.

Rendező: John G. Blystone és Buster Keaton

Producer: Joseph M. Schenk

Nagyon szeretem ebben a listában azt, hogy sosem tudom, hogy mire számítsak a következő filmmel kapcsolatban. Néha egész váratlan dolgok jönnek. Most például ebbe a bájos vígjátékba botlottam. Ez az első kimondottan vidám film a listán.

Hiba lenne azt gondolni, hogy csak a 'komoly' filmek lehetnek jó filmek. Az a véleményem, hogy elsősorban igényesség szempontjából érdemes megítélni egy filmet. Minden műfajban lehet jót csinálni.

Gyerekkoromban - 80-as évek eleje - gyakran láttam a magyar tévében némafilmeket, de emlékeim szerint kizárólag Chaplin-t, 'Stan és Pan'-t (eredetileg Laurel and Hardy), Harold Lloyd-ot és ennek a filmnek a társrendező/főszereplőjét Buster Keaton-t. Ők voltak a nagy nevettetők. Gyerekként azt hittem, hogy a némafilmek mindig viccesek. 

Buster Keaton az első az 1001-es listán haladva, akinek a nevét valószínűleg egy átlagos filmnéző is hallotta már. Cirkuszos családban nevelkedett, szülei bűvészek voltak, a nagy Houdini is a társulathoz tartozott. Állítólag a Buster becenevet is a nagy mágustól kapta. A történet szerint 18 hónapos korában véletlenül legurult egy lépcsőn, majd minden sérülés nélkül felült. Ekkor Houdini megszólalt: "Ez egy 'buster' volt!" - ami veszélyes esést, halálugrást jelentett. Öt éves korára képzett akrobata lett. Ezt a képzettségét gyakran kamatoztatta filmjeiben is. Ekkor még mindig nem volt divat dublőröket használni, tehát az ebben a filmben is látható veszélyes mutatványok mind Keaton tehetségét dicsérik. 

A film alapszituációja ötletes, vígjátékhoz kicsit váratlan: egy Rómeó és Júliát idéző, két család között zajló, gyilkosságokkal tűzdelt gyűlölködésbe csöppenünk. A McKay és Canfield család között már olyan régóta tart az ellenségeskedés, hogy azt sem tudják, miért kezdődött. Egy tragikus estén a két család egy-egy férfitagja lelövi egymást. A McKay családban így már csak egyetlen fiúgyermek maradt, akit édesanyja New Yorkba költöztet nővéréhez, hogy a fiú békében nőjön föl. Ugrunk húsz évet... A fiú (Buster Keaton) értesítést kap, hogy megörökölte a családi birtokot. Elhatározza, hogy visszatér szülőhelyére.

A film első harmada egy road movie, az ifjú McKay rögös útja hazafelé. Ezt volt nekem a film legszórakoztatóbb része, lehet, hogy csak azért mert váratlan volt ez a kedves humor.

Buster Keaton vesszőparipán. Magyarul így hívták a kerékpár első - pedál nélküli - változatát, mely viszonylag hamar kiment a divatból. Angolul 'Dandy Horse'.

Ami még aranyosabb volt, az a Stephenson-féle Rocket gőzmozdony által húzott kezdetleges, lovaskocsikból álló szerelvény. Nem tudok jobb szót: Bájos az egész, és közben kacagtató. Ez a vasutas rész szerintem az egész film csúcspontja. 

Az út során a McKay fiú megismerkedik egy fiatal hölggyel (akit Keaton valódi felesége: Natalie Talmadge alakít) akiről később kiderül, hogy az ellenséges Canfield család tagja. És ez megalapozza a film középső harmadának komikus szituációit: A családok számára kötelező egymás férfi családtagjainak meggyilkolása, de van egy szabály, ami még ennél is erősebb: Vendéget nem bántunk! Azaz, míg a McKay fiú a házukban van (újdonsült szerelménél) addig érinthetetlen. És mivel a fiú rájön, milyen helyzetbe került, úgy dönt, hogy nem hagyja el a házat. És ebből alakulnak ki az újabb komikus helyzetek: A Canfield-ek töltött pisztollyal várják, hogy a fiú végre kitegye a lábát a házból...

A film utolsó harmada pedig a menekülés. Amikor a helyzet végképp tarthatatlanná válik, akkor úgy dönt, hogy inkább irány vissza New Yorkba. Itt van egy folyós-vízeséses jelenet, ahol megcsillogtathatja artista-tehetségét Keaton. Nem lövöm le a poént, látványos. Az alábbi kép egy kulisszafotó az említett vízesésről. A filmben sokkal nagyobbnak látszik, mint amilyen valójában.

Buster Keaton inkább artista ezekben a filmekben mint színész. Hangját nyilván nem halljuk, mimikája pedig mintha egyáltalán nem létezne. Humorának egyik forrása pont ez a merev arckifejezés, mely minden körülmények között letörölhetetlen az arcáról. Ha boldog, ha életveszélyben van, pont ugyanolyan egykedvűen szemléli a dolgokat. Ez a kissé szerencsétlennek tűnő, alacsony - kb. 160 cm magas - törékeny figura a nézők egyik kedvencévé vált. 

YOUTUBE - Isten Hozta - 1923

USA (Universal), 142 perc, néma, ff.

Rendező: Erich von Stroheim

Producer: Irving Thalberg

Húúú, ez nagyon jó volt! Kb. félúton vagyunk a listán az első hangosfilm megjelenéséig, és már eddig is több olyan filmet láttam ami kimondottan tetszett, de az Intolerance mellett ez a második, aminek szinte minden pillanata kimondottan élvezetes volt számomra.

A helyszín: Monte Carlo. A Riviéra hangulata önmagában is különleges, de az 1922-es miliő külön izgalmassá teszi.

Ha valaki nem tudja milyen lehet Monte Carlo hangulata, akkor íme a film egyik feliratképe (akár szabadvers is lehetne), ami segít egy kicsit ráérezni:

Monte Carlo!

Sós mediterrán tengervíz ---

Alpesi havasokból fújó szellő ---

Rulett --- Kártya ---

Nagyvilágiak --- Cafkák ---

Királyok és Csalók --- Szerelem! ---

Szerelem! És Öngyilkosságok --- És

hullámok - és hullámok - és hullámok!

Rögtön az első jelenetben egy tengerre néző villa teraszán ismerkedünk meg a főszereplővel és két unokanővérével... (akik lehet, hogy inkább a szeretői? - ezt nem fogjuk megtudni bizonyosan a film során, csak sejtésünk lehet). Ülnek a teraszon, mely alatt ott hullámzik a tenger, és a kellemes mediterrán szél szüntelenül lengeti a pálmaleveleket...

A rendező - főszereplő von Stroheim haláli fazon. Nem csak remek filmet csinált, de a főszerepet is olyan hitelesen alakította, hogy az embernek kinyílik a bicska a zsebében. Ugyanis egy simlis hóhányót alakít. Azt a fazont, akire nem is mondanám igazán, hogy jóképű, sőt, inkább kimondottan tenyérbemászó, gátlástalan, egoista, mégis a nők nagy része oda van érte, és ezt ő ki is használja.

Két "unokahúgával" azért tették székhelyüket Monte Carlo-ba, hogy valahogy becserkésszenek egy gazdag feleséget, akit majd fondorlatos módon kifosztanak. Hősünk Karamazin grófként, az orosz cár testőrségének leszerelt tagjaként mutatkozik be mindenkinek. Minden nőt levesz a lábáról. Mindenkit... De ő egyiket sem szereti, mindenkit csak kihasznál... még a cselédlányt is kiforgatja évek során összekuporgatott pénzéből. Csúnyán... Eleinte minden összejön neki, de végül kártyavárként omlik össze az egész...

Stroheim Bécsben született Erich Oswald Stroheim néven. 24 évesen emigrált az USA-ba. Elis Island-en (ahol a bevándorlókat regisztrálták, mielőtt az országba engedték őket) a következő nevet diktálta be: Erich Oswald Hans Carl Maria (!) Stroheim és Nordenwall grófja. Lehet, hogy ez a simlis szerep nem is állt olyan távol tőle?

1914-ben kezdett Hollywood-ban dolgozni, először kisebb szerepeket kapott. Griffith Intolerance c. filmjében is szerepelt, és rendező-asszisztensként is dolgozott Griffith keze alá. Később nagyobb szerepeket is rábíztak, majd elkezdett írni és rendezni is.

A Szeszélyes Asszonyok a harmadik rendezése volt. Azt a megbízást kapta a stúdiótól, hogy csináljon valami filmet, ami a szex és a pénz körül zajlik. Mániákusan törekedett a tökéletességre, ennek köszönhetően az eredetileg 250.000 dolláros költségvetés végül 1 millió dollár fölötti lett. Ezzel ez lett a Universal addigi legdrágább filmje. És ezt a tényt fel is használták a reklámozáskor: The first real million dollar picture. - Az első igazi egymillió dolláros film. Universal Super Jewel Production volt, amivel a Universal Studio legexkluzívabb filmjeit jelölték. Gyönyörűek ezek a poszterek:

Eredetileg 6 óra 24 perces (!) volt a film - később csinált Stroheim 9 órásnak szánt filmet is -, de a premierre lerövidítették 3 és fél órásra. Majd a stúdió jobbnak látta még rövidebbre, 2 és fél órásra vágni... Készült 73 perces verzió is. A jelenleg elérhető legteljesebb változat 144 perces. 

Fogunk még találkozni Stroheimmel rendezőként és színészként is. A hangosfilmes korszakban is.

USA (Les Fréres Revillon, Pathé Exchange), 79 perc, néma, ff.

Rendező: Robert J. Flaherty

Producer: Robert J. Flaherty

Váratlan volt, hogy ezen az 1001 filmet tartalmazó listán egy dokumentumfilmbe botlom. És váratlanul érdekes is volt a film!

Bevallom - tudom, ciki - azt hittem, hogy az eszkimók valahol az Északi sarki jégtakaró környékén éltek. Tévedés! Az Eszkimók a tudomány jelenlegi állása szerint Kelet-Szibériából a Bering-szoroson Alaszkába átkelt, majd onnét Észak Amerika jeges vidékét benépesítő csoportjai. Itt jegyzem meg, hogy a hagyományosan használt kiterített világtérképet nézve nem tűnik kézenfekvőnek, de Szibériából (Oroszország) a Bering-szoroson mindössze 85 km-t kell a tengeren Alaszkáig (USA) hajózni.

Maga az Eszkimó elnevezés egyébként kimondottan tudománytalan, mivel nem beszélhetünk egy adott Eszkimó népről. Vannak az Inuit-ok Kanadában, Észak-Alaszkában és Grönlandon, és vannak a Yupik-ok kelet-Szibériában és Alaszkában. Csak a Yupik-oknak négy különböző nyelvet beszélő csoportja van. Ők maguk sem tartják magukat egységesen Eszkimóknak, nem beszélve arról, hogy ezt az elnevezést kimondottan sértőnek is tekintik. De engem ez nem zavar, az egyszerűség kedvéért én most Eszkimóknak fogom hívni őket.

Számomra a legnagyobb rejtély, hogy ha ilyen hatalmas távolságot vándorolt ez a népcsoport, akkor miért nem vándoroltak egy kicsit tovább, mondjuk délebbre... ahol kicsit jobb idő van... Vajon miért álltak meg ott, ahol annyira hideg van, hogy fák sem léteznek. Amerre nézünk, csak hó, hó és hó... meg tenger. Mert az eszkimók többnyire tengerparton élnek, és fókára vadásznak. Ritkábban bemerészkednek a kontinens belsejébe szarvasra vadászni. De inkább a parton élnek.

Korábban már jeleztem, hogy mindegyik filmnél megpróbálok eredeti filmplakátokat felkutatni. Ennél a filmnél külön szerencsém volt, mert öt különbözőt is találtam. Legtöbbjük annyira tetszik, hogy nehezen választottam ki közülük egyet a cím alá a megszokott helyre. Végül úgy döntöttem, hogy mind az ötöt elhelyezem ide egy galériába, mert tényleg nagyon szépek!

Robert J. Flaherty - a film készítője - az USA-ban született, de Kanadában (Toronto) járt főiskolára, és Kanadában kezdett ásványkutatóként dolgozni. Munkája során megismerkedett egy Eszkimóval akitől sokat megtudott az Inuit Eszkimókról. 1913-ban egy sziget kutatásával bízták meg, és főnöke javaslatára magával vitt egy kézi kamerát is. Annyira elkezdte érdekelni az Eszkimók élete, hogy valódi munkáját teljesen elhanyagolta, és inkább őket filmezte. Visszatérésekor megvágta a filmet, baráti körben kimondottan sikere is volt vele, de mielőtt elküldhette volna az USA-ba egy komolyabb forgalmazónak, cigarettájával véletlenül felgyújtotta a tekercset. Ezek a korabeli nitró filmek egy pillanat alatt lángra lobbantak és elégtek. Úgy döntött, hogy visszamegy, és forgat egy jobbat.

Sikerült 'szponzort' is találnia. A francia Les Fréres Revillon szőrme kereskedő cég finanszírozta a költségeket. 1920 nyarán Flaherty kiutazott Port Harrison-ba (Quebec), magával vitt két profi kamerát, és minden szükséges eszközt ahhoz, hogy a forgatott anyagot kint előhívja, és levetítse a szereplőknek. Kint szereplőket castingolt és... hoppá... itt akkor előkerül a dokumentumfilmeket érintő kényes kérdés: Minden valódi, amit egy dokumentumfilmben látunk? 

Természetesen nem. De egy dokumentumfilm rendszerint a valóságot igyekszik bemutatni, vagy legalábbis eljátszani olyasmit, ami megtörtént illetve meg szokott történni. 

Szóval Flaherty castingolt a helybeli lakosok között, tehát akiket egy családként mutat azok igazából összeválogatott szereplők voltak, és azt is el kell ismerni, hogy a legtöbb jelenet meg volt rendezve. És meg kell vallani azt is, hogy már a film készítésének idejében sem volt minden elemében valósághű a film. Például az eszkimók már régen lőfegyverrel vadásztak, Flaherty viszont szerette volna látványosan, szúrófegyverekkel mutatni az eszkimókat. 

Egye fene, engem nem zavar... Nagyon érdekes dolgokat láttam. Például, látjuk, hogyan készítik a kis félgömb alakú házaikat, melyeket IGLU-nak hívnak. Eddig azt hittem, hogy ezek valahogy jégből vannak kifaragva. Igazából nagyon kemény hótömbökből vágnak téglaszerű elemeket, és abból építik fel remek forma-érzékkel ezeket a házacskákat. Egy kisebb jégtömböt is használtak, ezt ablakként helyezték el. Ezen átsütött a nap, míg a hótömbökön nem.

Egyéb érdekes dolgok is kiderülnek a filmből. Például, hogy valószínűleg emiatt a film miatt terjedt el az un. Eszkimó-puszi kifejezés (az orrok összedörzsölése), és azt, hogy bár nulla fok alatt kell tartani az IGLU belső hőmérsékletét, hogy ne olvadjon el a hó-falazat, bent a család mégis meztelenül alszik a prém takaró alatt. Brr...

A kamera beállítások és vágások feltűnően jók, nagyrészt mai szemmel is korszerűnek tűnnek.  

YOUTUBE:  Nanuk, az Eszkimó

USA (United Artists), 150 perc, néma, ff.

Rendező: D.W.Griffith

Producer: D.W. Griffith

Ebben a filmben is megkapjuk Grish kisasszonyt, sőt! ... kettőt is. Mint kiderült számomra, Lillian Grish-nek volt egy Dorothy nevű testvére is. Vele szerepel ebben a filmben, és mostohatestvéreket alakítanak. 

A történet a Francia Forradalom idején játszódik, még éppen a kitörése előtt kapcsolódunk be. Látjuk Danton-t Robespierre-el kvaterkázni az utcán. Ők végül fontos szereplői lesznek majd a film második felének. De szintén látjuk Thomas Jefferson későbbi Amerikai elnököt, aki itt még csak nagykövet. Csak azért jelenik meg, hogy az amerikai nézőknek ezzel egy kis örömet okozzon Griffith. Látjuk XVI. Lajost is. Szeretem az olyan filmeket, ahol a fiktív események egy olyan eseménysorral keverednek, melynek ismerjük a pontos kimenetelét. Az pedig némafilmtől szokatlanul erős poén, amikor Danton próbál közbenjárni a népbíróságnál az egyik lány életéért, és valaki figyelmezteti, hogy vigyázzon, mert az ilyesmi egyszer még az életébe kerülhet.

Griffith-től az ekkorra tőle már megszokottá vált melodrámát kapjuk (váratlan és valószerűtlen fordulatokkal, a filmet végigkísérő balsorssal, stb.). Itt sem bírja ki, hogy ne csempésszen bele néhány egészen valószerűtlen momentumot. Az egyik lányt elraboló cigány asszonynak olyan jellegű bajsza van hiányos fogsora fölött, mint amilyet Bajor Imre hordott. A királyi udvarban a hölgyek olyan elképesztő hajkoronákat hordanak, amik majdnem 1 méter magasak.

A filmet bevezető szövegben Griffith megpróbál párhuzamot vonni a kommunisták - 3 évvel vagyunk a Nagy Októberi Szocialista forradalom után - és a francia forradalmárok között. Egészen addig megy, hogy a francia (!) forradalmárokat anarchista, bolsevikoknak nevezi, ami talán kicsit erős. Azért találom nagyon szerencsétlennek a politikát belekeverni egy filmbe, mert a politika nagyon gyorsan veszít aktualitásából. A huszadik század első felében az amerikaiak rettegtek, hogy a kommunizmus oda is begyűrűzik, mai szemmel nézve viszont már nevetséges és érthetetlen, hogy miért kell egy francia forradalom idején játszódó filmbe beleerőszakolni az antikommunista vonalat.

A film kiinduló szituációja, hogy az árva mostohatestvérek - akik közül az egyik megvakult egy betegségben - elindulnak Párizsba, mert ott állítólag létezik egy orvos, aki vissza tudná hozni a vak lány látását. Egyiküket már útközben kinézi magának egy pökhendi arisztokrata, majd el is raboltatja. A szerencsétlen, magára maradt vak testvért pedig az előbb említett cigány asszony veszi magához és koldulásra kényszeríti. A film során először a kizsákmányoló nemesség miatt szenvednek a lányok, majd miután kitört a forradalom, kiderül, hogy a másik oldal ugyanolyan elviselhetetlen.

Szép az épített Párizsi sikátorokat ábrázoló díszlet. És persze, ha Francia Forradalomról van szó, akkor szinte kihagyhatatlan szereplő a Guillotine. De látványos a népbíróság ülésterme is.

A már megszokott teátrális játék - a Körkarlen realisztikus színjátszása után - ha lehet, még jobban zavart. Az eddig számomra ismeretlen Grish lány úgy adta elő a vak lányt, hogy egy pillanatig sem tudtam ezt elhinni neki. Igaz, vakot játszani nagyon nehéz lehet. Aki látott  már igazi vakot, az tudja, hogy a merev előrebámulás csak filmen jelent vakot. Számomra még Al Pacino is csak elfogadható az 'Egy Asszony Illata'-ban. Ahány vakot eddig láttam, mindnek folyamatosan járt a szeme, csak éppen szabálytalanul cikázva, mint a látóknak amikor álmodnak. Na de itt ilyen mélységeket nem is vártam. De ha a vak ábrázolása abban merül ki, hogy ha a lány egyedül marad véletlenül egy folyóparton, akkor, mintha felhúzták volna, elindul a víz felé, és éppen hogy csak meg tudja menteni valaki attól, hogy beleessen... Nekem ez egyáltalán nem működött.

Az utolsó húsz perc viszont nagyon izgalmasra sikerült! Mintha már láttam volna ezt a jelenetet, csak más szereplőkkel... Igen... Az Intolerance kortárs szálának a vége szinte ugyanígy volt megcsinálva. Ott is ütős volt, itt meg talán még rátett egy lapáttal Griffith, nagyon sikerült felpörgetni a végét!

Sok kézzel színezett fotót találtam a filmről, érdemes egy külön galériát összeállítanom csak ezeknek. Itt jegyzem meg, hogy volt egy blokk, ami váratlanul ért, és meglepően jól működött. Amikor kitörni készült a forradalom, először egy nagyon impresszív zene kezdődött csak el, és a szegények elkezdtek táncolni, kialakult a karnevál. A színes galériában két kép is van erről a táncmulatságról. A jelenetet kísérő zene - La Carmagnole - lüktetően magával ragadó. A franciák ehhez jól értenek, lásd még a Marseilles-t, ha szuggesztív forradalmi zenéről beszélünk. Végül a karnevál jelenet (mely eleinte még burleszk elemeket is tartalmaz) fokozatosan átcsap valódi forradalomba. Nagyon eltalálta Griffith a hangulatot, és meglepett vele. Bravo, tapsolok.

Griffith utolsó nagy dobása ez, mely még pénzügyileg is sikeres volt valamennyire. A United Artist többi tagjával visszatérő vitái voltak - a sikertelen együttműködések általában ezt hozzák. Panaszolta, hogy állítólag az ő filmjeire olcsóban adják a jegyeket, bizonyos forrásokra hivatkozva azt állította, hogy becsapják az értékesítési adatokkal kapcsolatban, és jobbnak látja, ha kilép a United Artists-tól, és a továbbiakban maga intézi filmjeinek forgalmazását. Ezt meg is tette, de soha nem tudott újabb sikert elérni. A harmincas évek elején még megpróbálkozott két hangosfilmmel, de a kudarcok után nem készített több filmet. Ami engem meglep ezzel kapcsolatban, hogy első zajos sikere (The Birth of a Nation - 1915) és utolsó sikeres filmje (eme Orphans of the Storm - 1921) között összesen 6 év telt el. Valahogy túl gyorsan átlépett rajta az idő. 

Az első 11 filmből 5 Griffith alkotása volt. Most elbúcsúzunk tőle. Orson Welles mondta: "Soha nem utáltam Hollywod-ot igazán, hacsak nem azért, ahogy D.W.Griffith-el bánt". 

YOUTUBE: Árvák a Viharban (Orphans of the Storm (1921)

USA (Micheaux Book & Film Company), 79 perc, néma, ff.

Producer: Oscar Micheaux

Rendező: Oscar Micheaux

Ez a film sokáig elveszettnek tűnt. Forgatási fotókat alig, eredeti moziplakátot egyáltalán nem találtam róla, csak ezt az inkább hirdetésnek tűnő újságkivágást. A 70-es években Spanyolországban (!) találtak egyetlen példányt, amit 1993-ban az USA Kongresszusának könyvtára felújított. 

1919 nyarán a Chicago-i Michigan tónál egy 17 éves fekete fiú átmerészkedett a fehérek strandjához tartozó vízbe. Fehér fiatalok megdobálták, a fiú megfulladt. A kiérkező rendőrök nem voltak hajlandóak letartóztatni a kődobáló fehéreket. Zavargások kezdődtek, amibe az elkövetkező hetek során 38 ember halt bele, és százak sebesültek meg. Ennek azért van jelentősége, mert a film nem sokkal a zavargások után jelent meg, és a zavargások nyomán több állam jónak látta cenzúrázni a filmet, mert féltek, hogy újra felkorbácsolja a közhangulatot. Több jelenetet, melyek a film lényegi részéhez tartoznak kivágattak, például a film végi lincselést és nemi erőszakot. A szólás szabadságát büszkén hirdető USA-ban 1915-ben a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a filmekre nem vonatkozik az Alkotmány szólásszabadsággal kapcsolatos védelme. Tehát a cenzúra törvényes volt.

Oscar Micheaux volt az első színes bőrű filmkészítő. Filmjét egyesek a rasszista "Birth of a Nation"-re adott válaszként értékelik. Én nem vonnék le ilyen egyértelmű kapcsolatot a két film között. Nem kérdés, hogy kiemelt hangsúlyt kap a filmben a feketék hátrányos helyzete. Ugyanakkor nagyon furcsának tűnik mai szemmel az USA-ban elvárt politikai korrektség ismeretében, - ahol ma már nemcsak a néger szó tilos, hanem már a fekete sem ajánlatos, helyettük az afrikai amerikai vált elfogadottá - hogy Negronak hívják magukat a feketék. Ezek szerint ekkor még teljesen elfogadottnak számított ez a szó.

Ha műfaji besorolást kellene mondanom, akkor nagyon zavarban lennék. Először úgy tűnt, ez is valami melodráma lesz. Szerelem és ármány, majd féltékenység, szakítás... így kezdődött a film. Azután hirtelen átment fekete kisebbségi propagandafilmbe, amikor az egyedül maradt főhősnő a fekete fiatalok iskolájának támogatására kezd adományt gyűjteni. Míg a 'Birth of a Nation'-ben a feketék szinte kizárólag műveletlen, durva vademberként voltak ábrázolva, addig itt árnyaltabb a kép: a fehérek között van feketéket támogató asszony és őt erről lebeszélni igyekvő barátnő is. 

Majd mikor ebbe is beleuntam, hirtelen újabb fordulat következett be, egy hosszú flashback (visszatekintő) rész következett, mely a főszereplő Susan fiatalkorával kapcsolatban mutatott be egy eseménysort, melyben többek között az ő nevelőszülei válnak egy lincselés áldozatává. Egy fehér ember Susan (fekete) nevelőapjára tereli egy  fehér ember meggyilkolásának gyanúját. Ez a flashback rész a film legizgalmasabb része. Váratlan fordulattal ér véget az egyik bosszút szomjazó fehér ember általi kísérlet Susan megerőszakolására.

Megnyugtató lezárást kap végül a film: "Be proud of our country, always!" - Légy büszke országunkra, mindörökké! Ez már nagy formátumú emberre utal. Nemcsak megbocsájt, hanem egyenesen büszke az országra, melynek úgy vált részévé, hogy felmenői rabszolgaként kerültek oda.

Zárásul még fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez a film gyakorlatilag teljesen mentes volt a némafilmekre annyira jellemző, és az általam nagyon nem kedvelt túljátszástól. És természetesen ebben a filmben minden feketét valódi fekete játszott, semmi blackface!

Sajnos erről a filmről csak egy nagyon rossz minőségű változat létezik. Mintha az 1993-as felújítás után valaki kiírta volna VHS kazettára a filmet, és most is ez az egy kazettás példány keringene mindenhol. Még az Amazon online videotékával is kísérleteztem, de ott is ez a - szinte - nézhetetlen verzió van. 

YOUTUBE - Within our Gates (1920)