USA (MGM), 102 perc, ff., angol

Rendező: George Cukor

Producer: Lawrence Weingarten

Torkig vagyok a #metoo mozgalommal annak nulladik másodpercétől fogva. Feltörekvő színésznők, akik az álomszerep reményében engedtek a nárcisztikus Weinstein (vagy mások) erőszakos bepróbálkozásainak, évek múltán kapcsolnak, hogy ők tulajdonképpen szexuális erőszak áldozatai voltak. Ha a pályán cirkuszoló Serena Williams-et megintik, akkor nők elleni diszkriminációt kiált.

Úgy látszik, a negyvenes évek végén is volt egy ilyen hullám, hiszen a film első másodpercétől az utolsóig ezt a "gender"-témát feszegeti. Természetesen a nők szerintem is egyenjogúak férfitársaikkal, de nem hiszek abban, hogy különösebben szükség lenne pozitív diszkriminációra a javukra. Miért kellene felmenteni egy nőt a vádak alól, ha az lelövi hűtlen férjét? Csak azért mert ő a gyengébbik nem tagja?

Erről szól ugyanis a film. Egy nő tetten éri hűtlen férjét annak titkos légyottján, majd beleereszti a férfiba a pisztoly tárának összes golyóját. Vígjáték révén természetesen a férj nem hal bele a merényletbe, sőt különösebben súlyos sérülése sem keletkezik, de nagyjából minden testrészén visel legalább egy kötést az elkövetkező hetekben.

A filmnek azonban nem is ők a valódi főszereplői, hanem a bűncselekmény ügyében eljáró ügyész (Spencer Tracy), és a gyilkossági kísérlettel megvádolt asszony védelmét ellátó ügyvédnő (Katherine Hepburn). Akik a filmben történetesen házasok. 

• 
• 
• 

 Ha már egy filmben szerepel a két színész, ráadásul házaspárt játszanak, akkor furcsa lenne nem megemlíteni, hogy - bár Tracy sosem vált el feleségétől - a negyvenes évek elejétől gyakorlatilag külön éltek. Korábban is voltak futó kalandjai a filmjeiben szereplő színésznőkkel, állítólag Judy Garlanddal is rendszeresen "kapcsolatban" volt annak 14 éves korától éveken keresztül. Katherine Hepburnnel azonban élete végéig gyakorlatilag egy párt alkottak, még ha esetenként mellette is félre-félre lépegetett. Soha nem költöztek össze, de idejük nagy részét együtt töltötték. Talán ez a tartósan jó kapcsolat titka. A nyilvánosság nagyjából tényként kezelte ezt a dolgot Kate és Spencer között, bár mindenki diszkréten hallgatott róla, hiszen a férfi papíron nem vált el feleségétől. Egyszer Spencer Tracy halála után Hepburn felvette a kapcsolatot a feleséggel, aki - talán maga sem gondolta komolyan - meglepetésében azt mondta, hogy eddig azt hitte, hogy a Hepburnnel való kapcsolat csak pletyka... Hepburn viszont azon csodálkozott, hogy hogyan nem vette észre a kedves feleség, hogy férje-ura már 26 éve nem jár haza...

• 
• 
• 
• 
• 

A film felében tárgyalásos jeleneteket látunk - igazi hollywoodi műfaj. Az ügyész és a védőügyvéd közötti adok-kapok a már oly jól ismert mederben hömpölyög: "Bíró Úr, tiltakozom!" - "Elutasítom" - "A tiltakozásnak helyt adok" - stb. ...

• 
• 
• 
• 

A film másik felében a házaspár screwball comedy jellegű civakodása csordogál - számomra csiga lassúsággal...- valahogy ezzel a műfajjal sosem sikerült közeli barátságba keverednem, hiába próbálkoztam becsülettel...

Esetenként kellemes színfoltja volt a filmnek az ekkor első komolyabb mellékszerepét kapó Judy Holliday - a megcsalt feleség -, akinek ez a film akkorát lendített karrierjén, hogy a következő évben már főszerepet kapott a Born Yesterday című filmben, amiért rögtön Oscar-díjat is kapott. Sajnos fiatalon (43 évesen) elhunyt.

USA (King Brothers Production), 87 perc, ff., angol

Rendező: Joseph H. Lewis

Producer: Frank King és Maurice King

Bonnie és Clyde, a szerelmes bűnözőpáros az 1930-as években végigrabolta Amerikát. Bankokat, benzinkutakat, sőt, egyszerű boltokat is kiraboltak. Legalább kilenc rendőr élete száradt a lelkükön, akiket a menekülések során lőttek le, ha arra kényszerültek. Végül - mint ahogy a legtöbb esetben - végül a rendőrök győztek, mindketten életüket vesztették egy rendőri akció során. Ekkorra már olyan romantikus hősökké váltak sokak szemében, mint amilyen a kilencvenes években nálunk hosszú rejtőzködése alatt a Viszkis Rablónak volt. "Karrierjük" számos filmkészítőt megihletett.

Ezt a filmet is a fent nevezett páros története ihlette, bár nem konkrétan ők a főszereplők, hanem Laurie (Peggy Cummings) és Bart (John Dall), de ugyanúgy végigrabolják az országot, mielőtt őket is utolérné végzetük, mint Bonnie-ékat.

• 
• 
• 

Bart sorsába már gyerekkorában becsatlakozunk. Láthatjuk, hogy fegyverek iránti imádata korán bajba sodorja. Bár élő teremtményre semmi pénzért nem tüzelne, fegyvermániája következtében családjától távol - egy intézetben - tölti fiatalkorát. Később a hadseregben mesterlövész, majd a második világháború után hazatér. Egy vándorcirkuszos előadásban figyel fel Laurie-ra, aki szintén a fegyverek szerelmese, célba lövő számot ad elő.

Itt jegyzem meg, hogy talán a legnagyobb eltérés a film és a valóság között, hogy míg itt alapvetően a nő sodorja bajba a férfit, és ő az, aki nem habozik lelőni aki az útjába áll, addig a valódi páros Bonnie-ja állítólag soha nem fogott fegyvert a kezében, mindig Clyde gyilkolt.

A nő javasolja, hogy lépjenek le a cirkuszból, és kezdjenek rabolni. Az erőszakellenes férfi persze tétovázik, fél, hogy valakinek majd baja esik, de a nő nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy senkinek nem eshet baja, ha ők nem lőnek le senkit...

• 
• 
• 

Be kell vallanom, engem nem érintett meg túlságosan az öntörvényű szerelmesek sorsa. Egyik főszereplő sem vált annyira fontossá számomra, hogy izgulni tudjak érte, holott mondjuk John Dall játékával már egyszer elkápráztatott a Hitchcock-féle Kötél-ben. 

Viszont van a filmnek néhány olyan részlete, amin nagyon is megakadt a figyelmem!

Az egyik legtöbbet emlegetett jelenet egy bankrablást mutat be. Laurie odavezeti autójukat a bank elé, Bart kiszáll, bemegy a bankba. A nő szóba elegyedik egy váratlanul épp arra sétáló rendőrrel, majd a férfi megjelenik a sikeres rablás után, beszállnak az autóba és távoznak. Mindez egyetlen egy snittel, vágás nélkül van felvéve, ami ekkoriban egyáltalán nem volt szokványos megoldás, és - bár állítólag pénzügyi megfontolások álltak emögött a megoldás mögött - azért kreatívan kellett megoldani a feladatot ahhoz, hogy ilyen látványos és feszültséggel teli végeredmény süljön ki a dologból. Felhívom a figyelmet, hogy a bankrablásból magából nem látunk semmit, mégis tökéletesen működik az egész.

Tisztára olyan érzésem volt, mintha egy "igen korai" Tarantino filmet néznék. 

Ellentétben a már jól ismert Hollywoodi vetítéses technikával (szinte minden jóféle noir-ban láthatunk ilyen vetített hátterű autóvezetést) a kamerát itt betették a hátsó ülés helyére, bepasszírozta magát még hátra a rendező és a kamerakezelő személyzet, hogy jól fel tudják venni Laurie és Bart válla fölött elnézve a szélvédőn át látható utcaképet. (a fenti promó-fotó nem ezt a jelenetet ábrázolja) Majd amikor Bart kiszáll, a kamera elfordul, és kikukucskál az ablakon. A hangosítóknak már nem jutott hátul hely, őket az autó tetejére szíjazták, hogy menet közben - és valóban Peggy Cummings vezetett - le ne essenek.

Az eredetileg 4-5 forgatási naposra tervezett jelenetet állítólag egy kissé módosítva egyetlen egy leállás nélküli felvétellel leforgatták.

Aztán ott vannak a csókolózós jelenetek. Egyik-másik olyan erotikusra sikeredett, hogy csak úgy néztem... Jó, meg kell hagyni, amikor már épp téphetné a saját haját a cenzor, akkor a kép hirtelen elhomályosodik, és el is sötétedik mielőtt nagyobb baj lenne...

A hab a tortán persze a film lezárása, amikor a rendőrök már körülvették a menekülő párt, amikor már talán ők is sejtik, hogy minden mindegy. Kézenfekvő lett volna az eredeti tervek szerint a menekülők köré gyűrűt szorító rendőrök egyre közeledő tömegét mutatni, de a rendező végül egy sokkal feszültebb dolgot eszelt ki. Szinte egyáltalán nem mutatja az üldözőket, csak a hangjukat hallani. Szinte végig a szerelmeseket látjuk, ahogy készülnek a végső összecsapásra, aminek - tudjuk - győztesei ők nem lehetnek...

Agyafúrt megoldás, hiszen nincs félelmetesebb annál amit nem látunk, ami nem ölt alakot, csak számítunk érkezésére...  Hiszen agyunk az ismeretlent korlátlanul félelmetesnek tudja képzelni...Ez okozza a legnagyobb feszültséget ebben a jelenetben.

• 
• 
• 

 

USA (Paramount), 111 perc, ff., angol

Rendező: William Wyler

Producer: Lester Koenig, Robert Wyler, William Wyler

Az idén 102 éves Olivia de Havilland ezért a filmért kapta második Oscar díját. (A poszt végén megtekinthetőek a díjátadás pillanatai.) Nyolc jelölést kapott egyébként a film, amiből négyet meg is nyert. (Női főszereplő, férfi mellékszereplő, díszletek, filmzene)

Maga Olivia de Havilland figyelt fel a Broadway-n futó darabra, ő kérte fel William Wylert, hogy rendezzen már vele egy filmet a darabból. Sikerült is rávenni a Paramount vezetőit, hogy megvegyék a darab megfilmesítési jogát, sőt maga az eredeti darab szerzőpárosa készített belőle forgatókönyvet a filmhez.

Meg is látszik egyébként a filmen a színházi eredet, már-már kamaradráma-szerű a közel kétórás film. A cselekmény nagy része ugyanabban a lakásban zajlik, és a négy fontosabb szereplőn kívül másnak nemigen jut említésre méltó szerep. Catherine (Havilland) özvegy édesapjával (Ralph Richardson) él már-már vénkisasszonyként. Az apa isteníti az elhunyt feleséget (igaz, csak amióta meghalt) a lányt viszont lenézi, semmibe veszi: "a pénzeden kívül nincs semmid, amit szeretni lehetne benned"... hát nem túl hízelgő szavak.

Nem csoda, hogy Catherine hálás kiskutyaként fogadja az első férfit (Montgomery Cliff), aki közeledni próbál felé. Az egyetlen szépséghiba, hogy a férfi szegény, mint a templom egere, Catherine viszont gazdag. Édesanyja után is hatalmas összeget örökölt, de édesapja után még annál is nagyobbat fog. Az idős apuka természetesen nem nézi jó szemmel a pénztelen udvarlót, és ezt szóvá is teszi.

A film ennek a konfliktusnak a kibontásáról szól. Amit mások a film egyik pozitívumaként szoktak felhozni - és ami szerintem a film legnagyobb hiányossága , -  hogy nem kapunk kézzelfogható célzást arra nézvést, hogy jogos volt-e az édesapa aggodalma. Az események ugyanis végig úgy zajlanak, hogy a férfi motivációi akár ilyenek,akár olyanok is lehettek. Számomra a borús végkifejlet sem adott magyarázatot, és ez engem bizony zavart...

• 
• 
• 
• 

Hihetnénk, hogy ez az írok eredeti szándéka volt, de nem így van. Az eredeti színpadi darabban egyértelműen haszonleső volt az udvarló, a Paramount viszont nem szerette volna házi üdvöskéjük - Montgomery Cliff - karrierjét kockáztatni azzal, hogy kifejezetten ellenszenves szerepet adnak neki, így megkérték az író párost, hogy a forgatókönyvet ennek megfelelően készítsék el.

• 
• 
• 

Havilland és Cliff a beszámolók szerint nem jöttek ki túl jól a forgatás alatt, gyakorlatilag egy szót sem szóltak egymáshoz jeleneteiken kívül. Cliff lenézte Havillandot, aki minden téren a rendező elképzelései szerint játszott.  (az alábbi képen a rendezővel látható Olivia). A férfi viszont hatalmas tehetségnek érezte magát, aki önmagából képes építkezni.

A poszt végén a beharangozott Oscar részlet de Havilland-dal. Az első televíziós Oscar közvetítés 1953-ban volt, de filmfelvételeket korábban is készítettek. Elképzelhető, hogy mozikban, filmhíradókban játszották be ezeket a felvételeket.  

USA (Robert Flaherty), 79 perc, ff., angol, francia

Rendező: Robert J. Flaherty

Producer: Robert J. Flaherty

Ha Flaherty, akkor leginkább dokumentumfilmre számítunk, vagy legalábbis valamilyen "természetközeli élményre". Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy műfaji besorolást adjunk ennek a filmnek, akkor a doku-fikció az, amit leginkább ráaggatnak. Azaz előre megírt története van a filmnek, mégis, a történet szinte másodlagos. A természetről és az olajfúró toronyról készült felvételek dokumentarista jellege szinte háttérbe szorítja az amúgy is egyszerű történetet.

Vegyes érzelmekkel kezdtem bele a film megtekintésébe, hiszen köztudott, hogy a Standard Oil Company finanszírozta a film elkészítését, ami legalábbis elültet egy kis bizalmatlanságot az emberben, tudva, hogy bizony olajfúró torony is szerepel a filmben, és nyilván a mecénás pontos igénnyel rendelkezett azzal kapcsolatban, hogy a rendezőnek milyen kontextusban kell feltüntetnie a ezt a nyersanyag-kitermelő tevékenységet..

Flaherty-től soha nem állt távol a dokumentarizmus és a fikció összevegyítése. A listán szereplő Nanuk esetében is sokan feltételezik, hogy a vadászó eszkimó feltehetőleg csak a rendező kedvéért kerített valahonnan lándzsát, valójában mindig is lőfegyverrel vadászott.

A film nagy részében az izgalmasan rejtélyes Louisianai mocsárvidék vizén hajókázik a főszereplő fiú. Őserdő szerű növényzet és nyálkás algaréteg ostromolja a mindent elborító vizet. A fiú úgy közlekedik az aligátorok és egyéb állatok által benépesített lápon, mintha ez lenne az ember legtermészetesebb élőhelye.

Ám amikor már egészen belefeledkezik az ember ebbe a Tüskevár szerű, Kis-Balatont idéző környezetbe, megjelenik egy hatalmas úszó  olajfúrótorony. A fiú érthető érdeklődéssel közelíti meg a rettenetes méretű szerkezetet. Azon természetesen nagyon barátságos emberek (a szponzor alkalmazottai) dolgoznak, akik azonnal összebarátkoznak a fiúval.

Talán fölösleges belemenni a történet szinte teljesen érdektelen részleteibe (történik egy majdnem-katasztrófa, amit a rendkívüli szakértelemmel rendelkező alkalmazottak megoldanak), ami itt érdekes lehet az a látványos képi világ meglehetősen jól összerakott zenei aláfestéssel megtámogatva. És mivel a film nagy része ilyen felvételek összessége, végig az járt a fejemben, hogy a Nanuk óta eltelt 26 évben nem sokat változott Flaherty stílusa, még mindig, minta némafilmet készítene.

• 
• 
• 

Én bevallom, meg voltam győződve arról, hogy a Cajun-i fűszerezés (amit úgy gondoltam, hogy káhun-nak kell ejteni) Mexikóhoz kötődő dolog. Ennek a filmnek a kapcsán világosodtam meg, hogy a Cajun-ok (kéidzsönök) Louisiana-i francia nyelvű Kanadából származó emigránsok. 

Ezt csak azért említem meg, mert a főszereplő fiú és családja ilyen Cajun származású. Hol angolul, hogy franciául beszélnek maguk között is.

• 
• 
• 

A film legjobb pillanatai azok, amikor a fiú és a háborítatlan mocsár találkozik, és senki más nincs jelen, csak ő és a természet. Először azt gondoltam magamban, hogy milyen kár, hogy nem színesben látjuk ezt a különleges tájat, de végül úgy gondolom, hogy a fekete-fehér képek még különlegesebb hangulatot kölcsönöztek ennek különleges vidéknek.

USA (Warner), 126 perc, ff. angol

Rendező: John Huston

Producer: Henry Blanke

Humphrey Bogart eddig minden általam látott filmjében nagyjából ugyanazt a magabiztos, hűvösen laza figurát hozta, ami tulajdonképpen a Bogart-i karakter lényege. Ezt szeretjük Bogartban. És ennek köszönhető, hogy minden eddigi filmjében én Bogart-ot magát - és nem az általa alakított figurát láttam a főszerepben, nagyjából úgy, mint ahogy gyerekkoromban Piedone filmnek hívtam minden Bud Spencer filmet, holott a négy Piedone filmen kívül rengeteg más filmje is volt a nagydarab közönség-kedvencnek, de azzal nem lehetett megvádolni, hogy különösebben árnyalni próbálta volna a hozzá kötődő figurát.

Ezúttal azonban kiderült, hogy Bogart képes más szerep eljátszására is, mint amit megszoktunk tőle. A sok fellelhető filmplakát közül nem véletlen, hogy ezúttal a dán gyártásút helyeztem el a fejlécnél. Az amerikai forgalmazók láthatóan nem merték felvállalni, hogy Bogart ezúttal nem az a jólfésült, frissen borotvált képű fazon, akihez a nézők hozzászokhattak. Itt bizony a film nagy részében igencsak lepukkant. .

• 
• 
• 
• 

A Mexikóban élő B Traven nevű író 1927-es regényéből (Der Schatz de Sierra Madre) készült a film forgatókönyve. A titokzatos Travenről a mai napig viszonylag keveset lehet tudni. Egész bizonyossággal még származása sem tisztázott. A B-ről is csak bizonyos források írják, hogy talán Bruno-t jelöl.

Néhányan feltételezik, hogy valamilyen nyomós oka lehetett személyazonosságának eltitkolására. Még kiadója kifejezett kérésére sem volt hajlandó fényképet kiadni magáról. Elképzelhető, hogy valamilyen korábbi ítélet elől kellett bujkálnia.

Mivel a film nagy részét valóban Mexikóban forgatta a stáb (ahogy a fenti képen is látható), Traven elküldte egy barátját Hal Croves-t a stáb mellé tanácsadónak. Majdnem biztosak lehetünk abban, hogy ez a barát maga a titokzatos Traven lehetett, hiszen állítólag többször is elszólta magát: véletlenül egyes szám első személyben beszélt az íróval kapcsolatban, nem is egyszer. Nem csak a az ő jelenléte miatt volt hasznos, hogy Mexikóban forgattak, de a film hangulatára is jelentős mértékben rányomta a hangulatát a forró amerikai vidék látványa. Hat hónapon keresztül folytak a munkálatok.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Három Mexikóban tengő-lengő munkanélküli hajléktalan összeáll, hogy a hegyekben aranyásással próbálkozzanak. Hármuk közül egynek, az öreg Howard-nak személyes tapasztalata is van ebben a szakmában. Meggyőződése, hogy tudja, hol lehetne sok aranyat találni, ismeri is a csínját-bínját a szakmának, de nincs semmi pénze, hogy a szükséges szerszámokat, állatokat és a hosszú hónapokra szükséges egyéb dolgokat beszerezze. Hármuk álmodozásából valóság lesz, amikor egyikük véletlenül egy szép összeget nyer a lottón.

• 
• 
• 
• 
• 

Semmi akadály nem áll tehát útjukba, belevágnak a vállalkozásba. És annyira emberi, annyira valóságos, hogy amikor valóban elkezd gyűlni az arany, akkor szép fokozatosan megváltozik a három ember viszonya. Minél több érték gyűlik össze a közösbe, annál bizalmatlanabbak egymással. Előbb-utóbb nem bírják a feszültséget, és inkább felosztják az aranyat, hogy mindenki vigyázzon csak a magáéra. Igen ám, de ahogy még tovább növekszik a kitermelt arany mennyisége egyre nő a paranoia... képesek lennének egymást is lelőni a csillapíthatatlan gyanútól vezérelve. Csak akkor áll helyre időlegesen a bizalom közöttük, amikor külső erők ellen kell összefogniuk. Hol egy negyedik aranyásó próbál csatlakozni hozzájuk, hol Mexikói banditák próbálják kirabolni őket. Ami miatt igazán jó ez a film, az az, hogy szinte egyik esetben sem a kiszámítható sémák szerint alakul a cselekmény.

• 
• 
• 
• 
• 

Bár a legtöbb plakáton Bogart-tal próbálták eladni a filmet, és a trió másik két tagja mellékszereplőként volt feltüntetve a legtöbb helyen, én hármukat teljesen egyenrangú szereplőnek érzem. A rendező édesapja (Walter Huston) által alakított öreg Howard például a kedvencem volt, és nem csak az enyém. Apja és fia együtt kaptak Oscart ezúttal, rendezőként és legjobb férfi mellékszereplőként.

Azért is okozott maradandó élményt ez a remek film bennem, mert a rendező ezúttal sem óhajtott belesimulni a Hollywoodi sablonokba. Olyan befejezést készített a filmnek, ami nagyon nem tetszett a Warner vezetőinek, ám én megkockáztatom, hogy pont ennek köszönheti a kis aranyfigurát. És amit csak utólag vettem észre, - és ez sem kifejezetten szokványos: Nincs számba vehető női szereplője a filmnek. Talán a statisztériában igen, de még a mellékszereplők között sem emlékszem nőre. Hogy ebbe hogyan mehetett bele a Warner, meg nem tudom mondani... de tény, nem hiányzott menet közben, pedig jómagam kifejezetten szeretem, ha van egy szemnek tetsző hölgy a fontosabb szereplők között.

 

 

USA (Paramount), 91 perc, Technicolor, angol

Rendező: Norman Z. McLeod

Producer: Robert L. Welch

Na végre, íme az első színes western a listán - mondtam magamban meglátva a Technicolor feliratot a plakáton a főcím alatt. Végre gyönyörű színekben pompázva látom majd a Monument Valley-t, a sivatagot vagy a prérit...

Mondjuk gyanúra adhatott volna okot ugyanezen a képen a női főszereplő (Jane Russel) mellett rémülten meghúzódó férfi főszereplő (Bob Hope). Sejtenem kellett volna, hogy itt nem amolyan hagyományos western-filmről lesz szó.

Viszonylag hamar rá kellett jönnöm, hogy a valójában western-komédiát látok, annak is egy screwball comedy-re hajazó változatát, és nemhogy a Monument valley-t nem látom, de a Paramount Ranch-ból ki sem mozdult a stáb. A western komédiákkal egyébként nincsen különösebb bajom, sőt, az öt kedvenc westernben nálam benne van a Terence Hill-féle Vigyázat Vadnyugat is a maga bájos humorával.

Calamity Jane - a férfiakat meghazudtolóan harcias - vadnyugati nő figuráját már gyerekkorom óta ismertem. Egy Talpraesett Tom (később Villám Will, eredetileg pedig Lucky Luke) képregényben találkoztam vele először. Calamity Jane, mint oly sokan a western filmes világának hősei közül létező személy volt. Persze ahogy a férfias nők esetében általában lenni szokott, a valóságban nem volt olyan vonzó, mint ebben a filmben.

Egyébként amikor Jane Russelt a Calamity-re jellemző fiús cowboy ruhában látjuk, - hát... - nem túl meggyőző a látvány... Úgy áll rajta ez a ruha, mint tehénen a gatya, ahogy mondani szokás... Látszik, - pontosabban az az érzésem-, hogy Russel borzasztóan érezhette magát benne, hazugok a mozdulatai, pózolásnak tűnik az egész...

• 
• 
• 

Szerencsére a film nagy részében - egy titkos küldetés miatti kényszerű álca okán - gyönyörű habos- babos ruhákban látjuk, és ott már mindjárt érthetővé válik, hogy miért volt ez a nő a korszak egyik kedvenc színésznője. Így már a pisztoly is jól áll a kezében.

Bob Hope egy botcsinálta fogorvost alakít, aki esetlenségével nagyjából Mr Bean-nel van egy szinten. Painless (azaz fájdalommentes) Potternek hívja magát, mert kéjgázzal támogatva végzi a foghúzásokat - természetesen jó néhány poént építettek erre a körülményre. Nos ügyetlen kis orvosunk véletlenül Calamity Jane eszközeként annak férjét kényszerül eljátszani, amire azért van szükség, hogy Jane álruhában - azaz ezúttal ízig-vérig nőként (!!!) - tudjon leleplezni egy indiánokkal összejátszó fegyvercsempész bandát. Hogy ehhez miért van szükség arra, hogy férje is legyen? ... Hogy több poént lehessen belezsúfolni a filmbe...

Bob Hope egyébként remek bohóc, bár biztos van, akit idegesít néhány némafilmes csetlő-botló poénja. Szegény mindvégig elhiszi, hogy a szépséges nő hirtelen beleszeretett, és azonnal hozzá akar menni feleségül. Holott a nő adott esetben többször is majdnem feláldozta az ügy érdekében. Néha a szerencse, néha a nő szánalma mentette meg.

Természetesen nem szeretném lelőni a poénokat, de senkinek ne legyenek kétségei afelől, hogy a nő végül valahogy mégiscsak beleszeret a férfiba... Racionális magyarázatot itt semmire ne keressünk. Elég annyi, hogy a nézők szeretik, ha a két főhős a film végére összejön (legalábbis azokban a filmekben, ahol egyikük sem hal meg).

Sokat gondolkoztam, hogy ha nagy volumenű westernek esetében ekkoriban nem engedték meg maguknak a stúdiók a színes nyersanyagot, akkor hogyhogy egy ilyen limonádé esetében meg igen... Én arra sem találtam magyarázatot, hogy a film hogy fért fel az 1001-es listára - igaz én valahogy a screwball comedy-k nagy részénél  is ugyanezzel a kérdéssel vívódtam. Mindenesetre a nézők imádták ezt a filmet, alapvetően én is szerettem, sok esetben valóban hangosan felnevettem, ami az én visszafogott reakcióimat tekintve mindig valami kiugró teljesítményt jutalmaz.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•