USA, Olaszország (Figaro, Transoceanic), 125 perc, Technicolor, angol

Rendező: Joeseph L. Mankiewicz

Producer: Franco Magli

A Mezítlábas Grófnő, azaz Maria Vargas (Ava Gardner) - temetésével indul a film. Nem kell tehát titkolóznom azzal kapcsolatban, hogy a film női főszereplője végül meghal.

Tanulva néhány korábbi tapasztalatomból, amikor is - előzetesen utánaolvasva a filmnek - komoly poénoktól, meglepetésektől fosztottam meg magamat, most úgy kezdtem el nézni a filmet, hogy gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, csak azt, hogy a szépséges Ava Gardner és a mindig komor Humphrey Bogart a főszereplők, és, hogy ez egyike azoknak a filmeknek, amiket a Hollywoodi stúdiók az ötvenes években a Római Cinecittá stúdióval együttműködve készítettek. (Hollywood on Tiber - azaz Hollywood a Tiberisen - így utaltak erre az 1-2 évtizedes korszakra, amikor a Cinecittában sok amerikai produkció készült.)

Amikor a temetésen Humphrey Bogart figurája elkezdte mesélni a halott nő életének - általa ismert - történéseit, arra számítottam, hogy valami noir-os bűnögyi történet lesz a dologból, pedig valami egészen más - műfajilag nem könnyen besorolható - dolog lett belőle. Épp ezért ez az alkotás azok közé a filmek közé sorolódik nálam, melyek igazából második megnézéskor - amikor már pontosan tudom, mire számíthatok, és, hogy mire érdemes odafigyelni - adja majd oda magát igazából. Ilyen volt például Scorsese Casino-ja is, - mely egyébként rengeteg közös vonást mutat eme filmmel kezdve a több szereplő irányából jövő narrációtól a keretes szerkezetig: azzal a képsorral kezdünk, ahova a film nagyjából a vége felé majd kifut.

Humphrey Bogart egy kissé lecsúszott Hollywood-i rendezőt alakít, aki egy pénzzel teli üzletember, Kirk Edwards  számára készül filmet forgatni. Éppen a női főszerepre tervezik megtekinteni Madrid egyik közismert flamenco táncosát Maria Vargas-t. Azonban az előadást lekésik. A híresség naponta csak egyszer adja elő a táncát, és nem ül le a közönség asztalához, tehát a táncosnőről lecsúsztak, mivel éjjel utaznak tovább... azaz csak utaznának, ha a társaságban nem lenne valaki, aki csodát tesz, és Mariát mégis leülteti az asztalukhoz...

Mankiewicz nagyon ügyesen építi fel a táncosnő renoméját, mivel nagyon sokáig csak hallunk róla, de nem látjuk.  Kérdezgettem is magamban, hogy mikor mutatják már meg ezt a nőt, akiért láthatóan egész Madrid megőrül? Itt jegyzem meg, hogy a sok rendhagyó megoldás közül az egyik, hogy - bár Maria Vargas híres színésznő lesz a történet során - soha nem látjuk egy fellépését illetve egy filmjének még csak a forgatását sem. Egyetlenegyszer látjuk csak táncolni, de pont nem olyan szituációban, amire számítanánk: egy cigány-tábor rögtönzött előadásában láthatjuk.

De - ahogy említettem - nem ez az egyetlen rendhagyó a filmben. Bogart figurájának az elbeszélésével elindulva megismerjük a táncosnőt, aki utálja a cipőket, csak mezítláb érzi igazán jól magát. Látjuk, ahogy híres lesz, és bár a gazdag producer mindent megtesz, hogy a nőt magának is megszerezze, megint kiderül, hogy pénzzel nem vehető meg minden. 

Aztán nagyjából a film harmadánál egyszer csak Bogart-tól átveszi az elbeszélés fonalát a stúdió PR ügynöke, Muldoon. Kicsit mintha nézőpontot váltana a film, mindent az ő szemszögéből tálalva látunk ezután.

• 
• 
• 

A Hollywoodi siker és csillogás világából hamarosan a francia Riviérán találjuk magunkat, amikor egy másik férfi, Bravano veszi pártfogásába a már világsztár színésznőt. Neki is meg kell elégednie azzal, hogy a táncosnő környezetében van, hamarosan azonban erről is le kell mondania, amikor egy olasz arisztokrata gróf veszi át a hölgy életének felügyeletét. Ezek a változások mindig furcsán, egy pillanat alatt lezajlanak. Jön az új férfi, és Maria távozik velük. 

Mielőtt az olasz arisztokrata belépne Maria életébe, megint jön a narrátor-váltás, amit most még annyival megfejel Mankiewicz, hogy a harmadik narrátor elmesélése kicsit visszaugrik az időben, így lesz egy jelenet, amit két különböző személy szemszögéből is megismerhetünk, így utólag válik érthetővé az előző elmesélő történetének egy addig érthetetlen része.

• 
• 
• 

Mindeközben egyedül a rendezővel (Bogart), - azzal aki világsztárt csinált belőle - marad változatlan a híressé vált színésznő kapcsolata. Mankiewicz a nézőre bízza, hogy mit lát bele ebbe a kapcsolatba. Érezhetjük úgy is, hogy egy szoros baráti kapcsolatról van szó, de gondolhatjuk azt is, hogy ennél valamivel több...

• 
• 
• 
• 
• 

Valószínűleg csak az értheti meg a film minden mélységét, aki nagyon tájékozott a 40-es, 50-es évek Hollywoodjának pletykáival kapcsolatban, hiszen szinte mindenhol olvasom, hogy sok belső poén van Rita Hayworth-el illetve Howard Hughes-al kapcsolatban a filmben elrejtve...

Ava Gardner mellesleg maga is szeretett mezítláb járkálni... A film készítésekor egyébként Sinatra felesége volt.

Kicsit elkényeztetett mostanában az 1001-es lista ezzel a sok szép Technicolor filmmel. Félek, hogy ezután majd újra kifejezetten zavaró lesz fekete-fehér filmeket nézni...

 

USA (Warner), 176 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Cukor

Producer: Vern Alves, Sidney Luft

Többször is előfordult már a filmtörténelem során, hogy egy film hosszúra, unalmasra sikeredett, és a stúdió fejesei - menteni próbálva a menthetőt - rövidebbre, pergősebbre vágták a filmet, hogy azt könnyebben letolják a nézők torkán. Nos, ezt a filmet is jelentősen lerövidítették, de pont azért mert tetszett a nézőknek. Hogy ennek mi értelme? Mindjárt elmagyarázom...

A film 196 perces volt a tesztvetítéseken, és a nézők imádták! Cukor (a rendező) mégis úgy döntött, hogy egy kicsit talán érdemes lenne feszesebbre venni a tempót, és a vágóval egyetértésben 182 perc hosszúra rövidítették. Így mutatták be New Yorkban először, és továbbra is hatalmas sikere volt. Erre a változatra tekintenek etalonként a film rajongói, ezt nevezik A Cukor-féle változatnak.

Miután a Warner fejesei látták, hogy a nézők kapkodják a jegyeket, elkezdtek gondolkozni, hogy ezzel a filmmel úgy lehetne még ennél is többet kaszálni, ha elvennének belőle még fél órát. Így a napi öt vetítés mellé nyernének időt egy hatodikra is. Azaz húsz százalékkal meg lehetne növelni a bevételeket. Mivel Cukor ekkor már Pakisztánban forgatott, így nem tudott különösebben hatékonyan fellépni a pusztítás ellen. 154 percesre rövidítették a filmet.

1983-ban sikerült előkeríteni a kivett jelenetek nagy részét. A hang teljes egészében előkerült a Warner archívumából. A kép már bonyolultabb dolog volt, több helyről kellett összeszedni. Van 5 perc, ami még mindig hiányzik, azok helyett fotókat tettek be a hang alá.

A fenti fotón (és egyébként a film poszterein is) két fontos márkanévre figyelhetünk fel. Az egyik a Technicolor, a másik a CinemaScope. A Technicolor már egyáltalán nem volt új ekkoriban. Ez volt a legnépszerűbb színes-film technológia. Ami viszonylag új volt még ekkor az a CinemaScope nevű szélesvásznú formátum.

Alapvetően háromféleképpen (egymással nem kompatibilis módokon) készítettek szélesvásznú filmeket.

Volt a CineRama, ahol 3 egymás mellé vetített hagyományos formátumú képpel hoztak létre szélesvásznú képarányt. Egyrészt problematikus volt a három kép illesztése, másrészt ekkoriban még viszonylag gyakran előfordult, hogy a három egyszerre futó vetítő közül egy valamilyen technikai hiba miatt "kiesett" a rendszerből, és akkor annál a tekercsnél már szinte lehetetlen volt a szinkronizáció, hacsak nem tekerték vissza az adott tekercseket, és kezdték elölről egyszerre min a hármat.

A második formátum a jelen filmnél is használt CinemaScope volt (a 20th Century Fox fejlesztése), ahol hagyományos, standard 35 mm-es filmre vették az anyagot úgy, hogy egy prizmával összeszűkítették a képet, majd lejátszáskor visszatágították. Ha figyelmesen nézzük ezeket a filmeket (erre a filmre is igaz ez), akkor látjuk, hogy a torzítás tökéletlensége miatt a szélen levő alakok sokkal vékonyabbak. Tájképeknél ez nem észrevehető, de ha egy alak szélről besétál középre, látjuk ahogy egyre csak hízik befelé tartva.

A harmadik megoldás esetén nem élnek a torzítás eszközével. Ez esetben vagy 70mm-es filmet használtak (Todd-AO), vagy 35 mm-es filmet vízszintesen fűzve kezeltek (VistaVision). Azaz a 35 mm nem a képkocka szélességét, hanem magasságát adta, így a filmkocka szélessége gyakorlatilag döntés (és a filmfelvevő gép) kérdése volt.

Na, de hagyjuk a technikát, és térjünk vissza a filmhez...

A producer Sidney Luft saját felesége (Garland) számára nagy visszatérésként szánta ezt a filmet. Cukort sikerült rábeszélni a rendezésre, aki először Brandót próbálta megkörnyékezni a férfi főszerepre. Ő azonban a lecsúszott, alkoholista bukott színész szerepére maga helyett James Mason-t javasolta. Cukor állítólag megpróbálta megszerezni a legnagyobb nevek valamelyikét erre a szerepre Bogart-tól Sinatráig, végül a Brando által javasolt Mason volt az, aki ezt a szerepet el is vállalta.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Judy Garland ekkor 33 éves volt. A hosszú film alatt őt elnézve végig két dolog motoszkált a fejemben. Egyrészt ennél a filmnél éreztem először igazán a hasonlóságot közte és legismertebb lánya (Liza Minnelli) között. Mit hasonlóság... ha hunyorítottam, mintha őt láttam volna. 

A másik, ami motoszkált bennem... próbálok úgy fogalmazni, hogy ne tűnjön bántónak a Garland rajongók számára: Előfordul, hogy valakinek cuki arcocskája van még tinédzser korában is, de ez a cukiság harminc fölött valahogy elkezd rádermedni az arcra, és a ráncokkal együtt már kissé bizarr összhatást kelt. Nekem valami ilyesmi érzésem volt Judy Garland-dal kapcsolatban...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmben egyébként hol jobban, hol rosszabbul nézett ki. Feltehetően pillanatnyi lelki- és egészségi állapotától függően. Hiszen a tíz hónaposra húzódó forgatás elsősorban azért tartott ilyen sokáig, mert a kezdetben igen lelkes Garland rendszeresen fáradt, beteg vagy kedvetlen volt. A hosszú forgatás természetesen rekordösszegű forgatási költséget eredményezett. Ez volt a Warner addigi legdrágább filmje. 

Ennek tükrében még talán érthető is, hogy a stúdió fejesei maximalizálni próbálták a bevételeket. Ám a 30 percnyi vágás - úgy tűnik - végzetes hiba volt... Ahogy említettem, a film bemutatója elképesztően sikeres volt. Özönlöttek rá a nézők. Ám amikor elterjedt, hogy a már bemutatott filmből a stúdió kivágott fél órát, amivel három dalbet is kiesett a filmből, a nézők olyan bosszúsak lettek, hogy visszaestek a jegyeladások, így a bevételmaximalizáló törekvésével a stúdiónak sikerült elérnie, hogy a rekord költségvetéssel gyártott filmnek végül nem sikerült nyereséget termelnie. (Az alábbi képen a rendező Cukor Garlanddal beszélget)A Csillag Születik-re szokás musical-ként hivatkozni. Én azonban talán pontosabbnak érzem a zenés film kifejezést. Mert úgy általában a musicalekre jellemző a zenéjük. Mit szólnánk mondjuk, ha csinálnának egy Grease remake-et teljesen más zenékkel? Azt hiszem közfelháborodás lenne...

A Csillag Születik-kel viszont ez történt, és senki sem bánja. Először is volt egy 1937-es változat, ami még nem zenés film volt. Aztán Sidney Luft javaslatára Cukor 1954-ben elkészítette első "musical"-ét. Erről a filmről szól eme poszt. De itt nem állunk meg. 1976-ban készül egy újabb feldolgozás Barbara Streisand-dal, egészen más dalokkal. Végül tavaly (2018-ban) jött a Lady Gaga-féle újabb feldolgozás, újabb dalokkal. Négyből három filmben tehát elsődleges szerepe van a zenének, ez a szerep mégis más, mint egy musicalben.

• 
• 
• 

A történet maga viszont nagyrészt mind a négy filmben ugyanarra az alapra épült: Egy alkoholista sztár felfedezi a női főszereplőben rejlő tehetséget. Sikerre segíti őt, miközben ő maga - alkoholizmusának köszönhetően - lebukdácsol a csúcsról. 

A valóságban pont Garland gyógyszer-függősége hátráltatta leginkább a film elkészültét, és eme függőségnek valószínűleg nagy szerepe volt abban is, hogy a legnagyobb sztárok nem vállalták el a férfi főszerepet. Mindkettejüket Oscar-ra jelölték, de egyikük sem nyerte el a díjat. Nem csak a díj elmaradása esett rosszul Garland számára, de férje produceri érintettsége révén a film anyagi bukása az ő pénzügyi helyzetüket is megroppantotta.

Judy Garland-tól itt elbúcsúzunk, több filmmel nem szerepel a listán. 

USA (Paramount), 112 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Hajlamos vagyok két nagy csoportba sorolni a klasszikus krimiket. Az egyiknél látjuk a gyilkosságot, és pontosan tudjuk, hogy ki az elkövető. Az okozza a növekvő feszültséget, ahogy látjuk, hogyan szorul a hurok a gyilkos nyaka körül. A Derick vagy Columbo sorozat epizódjai jellemzően ebbe a csoportba sorolhatóak.

A másik csoport filmjei esetében fogalmunk sincs, hogy ki a gyilkos. Van viszont egy viszonylag szűk kör, akik között ott kell lennie az elkövetőnek. Ez a klasszikus Agatha Christie felállás. És persze optimális esetben az utolsó percekben kiderül, hogy az az elkövető, akire a néző (olvasó) a legkevésbé sem számított.

Ez a film egy atipikus krimi abban a tekintetben, hogy jó darabig azt sem tudjuk biztosan, hogy történt-e egyáltalán gyilkosság.

Jeff (James Stewart) a fotós-újságíró egy lábtörés miatt fekvőgipszével apartmanjába zárva kényszerül tölteni idejét. Unalmában a társasház ablakain teleobjektívja segítségével kémleli a szomszédok magánéletét.

• 
• 
• 

Minden lakás egy-egy külön történet. Megismerjük lakóikat, furcsa magánéleti szokásaikat. Kémkedő főhősünknek szerencséje van, mert ebben a társasházban úgy tűnik, mindenki nyitott a külvilág kíváncsi szemei felé, a valóságban azért az ilyen kíváncsi szemek ellen (is) találták fel többek között a függönyt. Jeffnek és nekünk azonban szerencsénk van, mert a ház lakói láthatóan nem kívánnak élni a magánélet védelmének eme eszközével. Az embernek szinte kedve lenne itt lakni. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film legizgalmasabb és legkarakteresebb szereplője maga a társasház, melyet a Paramount 18-as stúdióépületében (STAGE 18) építettek fel. Ötven ember dolgozott a díszletház felépítésén két hónapon keresztül. 31 apartmant tartalmazott a ház, amiből 8 teljesen be volt rendezve, áram és vízellátása is volt. Gyakorlatilag lakni is lehetett ezekben.

Négyféle világítást terveztek a díszlethez. Megoldható volt a kora reggel, a délután, a késő este és az éjszaka. Még esőt is tudtak fakasztani. És nem csak a belső kert látszott, az utcára néző kijáraton át látszik az utca, és a szemben levő épület is.

Jeff lakása a másodikon van és összesen öt szintes a ház. Ez nem fért volna el a stúdióban, de erre a problémára ügyes megoldást találtak: lebontották a földszinti födémet, és az addig díszletraktárnak használt pinceszinten kezdték el felépíteni a társasházat. Így tehát Jeff második emeleti apartmanja a valóságban a földszinten volt.

• 
• 
• 
• 
• 

A balerinát (Miss Torso) alakító modell állítólag annyira benne élt a díszlet-házban, hogy a forgatási időszak alatt gyakorlatilag minden idejét a saját "lakásában" töltötte, akkor is, ha aznap nem is volt jelenete.

A férfiakat viszont valószínűleg leginkább a szabályos szépségű Grace Kelly vonzott a moziba. Imádták a stáb tagjai is, hiszen kedves és közvetlen volt, állítólag mindenkihez volt egy-egy kedves szava.

• 
• 
• 
• 

Mondogatták róla, hogy a férfi főszereplőkkel úgy általában még ennél is kedvesebb szokott lenni. Sok esetben "kavart" filmbeli partnereivel a való életben is. Nem tudom pontosan, hogy az alábbi fotók mennyire marketing jellegűek, de az biztos, hogy Stewart-on a filmben végig fekvőgipsz van, tehát az alábbi képek feltehetően nem kifejezetten a film promóciójához készültek.

• 
• 
• 
• 

Tulajdonképpen egy kamaradarabot látunk, hiszen Jeff apartmanját szinte el sem hagyjuk (csak a legvégén néhány másodpercre). Innét követjük Jeff nézőpontjából, ahogy az egyes lakások életébe be-be lesve egyszer csak valami olyat lát, ami szörnyű gyanúra ad okot. Az egyik lakásban a fekvőbeteg feleség egyik pillanatról a másikra eltűnik, a férj pedig egy fémbőrönddel járja a lépcsőházat fel-le többször egymás után... bizony még az is felmerülhet bennünk (és Jeffben is) hogy a feleséget esetleg feldarabolta a férj... Először mindenki bolondnak nézi: barátnője, ápolónője, nyomozó barátja... de szép lassan csatlakoznak mellé a nyomozásban...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 A szokás szerint fekete-fehér stage fotók ne tévesszenek meg senkit, a film gyönyörű Technicolor nyersanyagra készült, amit ráadásul fel is újítottak, úgyhogy gyakorlatilag ugyanolyan szépségében láthatjuk ezt a filmet is, mint a korabeli nézők.

Egyébként A Hátsó Ablak is egyike volt annak az öt filmnek, amelyeknek a jogai teljes egészében Hitchcocké lettek a bemutató után nyolc évvel, és ettől kezdve ő gyakorlatilag egyáltalán nem engedte őket játszani évtizedeken keresztül. Feltehetően azért, hogy így a forgalmazási joguk rettenetesen felértékelődjön, és örököse (lánya) így egy szép kis vagyonhoz juthasson, amikor majd az ő halála után eladja azokat. A hetvenes években egy titkos Londoni klubban állítólag néha-néha különös óvintézkedések mellett szerencsés kiválasztottak megtekinthették ezt a filmet, de általánosságban a közönségnek nem volt lehetősége megnézni a rendező 1980-as haláláig.

• 
• 
• 
• 
• 

USA (MGM), 102 perc, Ansco Color, angol

Rendező: Stanley Donen

Producer: Jack Cummings

Stanley Donan néhány héttel ezelőtt, 94 éves korában halt meg. Fiatalkorában Gene Kell-vel közösen rendezte és koreografálta többek között az Ének az Esőben-t és az Egy Nap New York-ban-t. Később vígjátékokat, sőt sci-fit is rendezett (Hármas számú Űrbázis). 

Kettővel a Johnny Guitar után a listán elég edzettnek éreztem magam egy újabb ötvenes évekbeli színes westernhez - hamar rájöttem persze, hogy vadnyugati ugyan a környezet (1850 Oregon), de westernnek egyáltalán nem nevezhető a műfaja. 

Egy pillanatig sem komolyan vehető musicallel van dolgunk, mely mondjuk a Muzsika Hangjával van egy szinten - nagyjából hasonló lelkivilágú embereknek ajánlanám, leginkább talán matiné jelleggel. Egyébként megfelelő lelkiállapot elérésekor - a vége felé - kicsit meg is szerettem ezt a filmet. Na jó, nem nagyon, tényleg csak egy kicsit...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hét vörös hajú prémvadász testvér él egy hegyi kunyhóban, szinte elzárva a külvilágtól, akárcsak a mesebeli hét törpe. Az elején, amikor még mindegyik szakállas, szinte alig lehet megkülönböztetni őket.... csak a legfiatalabb volt kicsit más, mint a többi (akárcsak Kuka a törpék között, akinek a Disney változatban egyedüliként nincsen szakálla) 

Az egyik nap Adam (a legidősebb), elhatározza, hogy hoz magának egy feleséget a városból (Jane Powell). Nem bonyolítja túl, szinte azonnal beleszeret valakibe, és rögtön össze is házasodnak. Ugye mondtam, hogy egy pillanatig sem szabad komolyan venni ezt a filmet? 

Hazaviszi a lányt, a többiek pedig irigykedve figyelik. A lány az első sokk után - mint Hófehérke a Törpéket - rendbe szedi a lakást és a fiúkat is kicsit emberibbre formázza. A fiúk élvezik a helyzetet, de előbb utóbb mindegyik rájön, hogy nekik is kellene egy feleség. Első körben megpróbálják bátyjuk módszerét követni. Ám a város többi menyecskéjére már mások is pályáznak, így a fiúknak a város hagyományai szerint különböző próbák során meg kell küzdeniük a lányok kezéért. És itt derül ki, hogy milyen fontos szerepe van a vörös hajnak. Tömegesen ugyanis már nem lehetne megkülönböztetni a városi és a hegyi fiúkat, csak a hajszínük segít. Így a táncos énekes versengés során látjuk, hogy a fekete hajó városi fiúk különböző cselekkel elhappolják a vörös hajúak elöl a csajokat... így azok üres kézzel térnek vissza otthonukba...

És itt fordulunk rá a Hófehérke és a hét Törpe motívuma után egy másikra, a Szabin Nők elrablására. Ha becsülettel nem megy, akkor majd megy erőszakkal. Lemennek a városba, és mindenki rabol magának egy nőt. Hazafelé pedig zajt csapnak, hogy a zaj keltette lavina (ez komoly!) elzárja az utat. Így tavaszig biztosan nem tudnak feljönni hozzájuk a városiak kiszabadítani a nőket.

• 
• 
• 
• 
• 

És itt már annyira átment mesébe az egész, hogy nem tudtam mást tenni, átengedtem magam a stúdióban felépített téli havas hegyvidék szépségének, és elkezdtem önfeledten élvezni a filmet. Nem mondom el a végét, de drámai fordulatra vagy hasonlóra természetesen nem kell számítani.

Donen egyébként eredeti helyszínen szerette volna leforgatni a filmet, ami egyébként furcsa, mert a tőle eddig látottak mindegyike szigorúan stúdióban felvett musical volt. Az MGM viszont alapvetően B filmes jelleggel viszonyult ehhez a mozihoz, nem volt hajlandó kiengedni a forgatást a stúdió védelmező öleléséből. 

Amire viszont adtak pénzt az a szélesvásznú változat volt, ami ekkoriban még ritkaságszámba ment. Nagyjából hasonló problémák hátráltatták az elterjedését, mint a hangosfilmeknek: Másfajta vetítőberendezés kellett a szélesvásznú filmekhez, ezért képesek voltak kétféle változatban is felvenni a filmet. Délelőtt Cinemascope-ban (szélesvásznú) forgattak, délután pedig standard képarányban újra felvették a délelőtti jeleneteket.

A Cinemascope technológiának az volt a lényege, hogy szabványos 35mm-es filmre vették az anyagot, de vízszintes értelemben összenyomták a képet, hogy beleférjen a standard képméretű szalagra, majd a mozi vetítője "széthúzta" a képet, hogy a vásznon már élethűen látszódjon a szélesvásznú kép.

Nem számított a stúdió arra - és látva az elkészült művet, számomra is igazából felfoghatatlan -, hogy hatalmas sikere lett a filmnek.

USA (Columbia, Horizon), 108 perc, ff., angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: Sam Spiegel

Elia Kazan (a film rendezője) életének valószínűleg meghatározó eseménye lehetett, hogy 1952-ben elment a McCarthy féle kommunistaellenes bizottság meghallgatására, és bizony elmondott sok mindent a korábbi párttársakról. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Kazan 15 évvel korábban összesen 19 hónapon keresztül volt tagja az amerikai kommunista pártnak, akkor, amikor az még legális volt. Tehát törvényellenes dologgal semmiképpen nem volt vádolható. Viszont az ötvenes években, a hidegháborúban kialakult boszorkányüldözések során remek célponttá váltak ezek az emberek. Hasonlóan az itteni koncepciós perekhez, ahol mindenkit imperialista kémkedéssel vádoltak, Amerikában a volt kommunistákat szovjet ügynökökként kezelték, bizottság előtt kellett beszámolniuk a volt párttársaikról. Voltak tízen, akik  erre nem voltak hajlandóak, ők börtönbe kerültek a parlamenti bizottság munkájának akadályozásában való bűnösség miatt. Amerika egyik sötét korszakáról beszélünk tehát. Volt néhány ilyen, például - hogy ne menjünk sokat vissza a történelemben - amikor Pearl Harbor után az Amerikában élő japánokat koncentrációs táborokba zárták. Ezekről manapság nem divat beszélni.

Kazan hosszas hezitálás után elment a meghallgatásra, neveket és információkat mondott volt párttársairól. Ez nyilvánvalóan hatással volt hátralevő életére, és a Rakparton című film tulajdonképpen magyarázkodásnak, önfelmentésnek is felfogható. A bűnözők közé keveredő főhős (Marlon Brando) végül a bíróságon tesz vallomást a maffiával szemben. A párhuzam persze sántít...

A New York-i dokkmunkások ekkoriban döntően a társadalom legalsó rétegében helyet kapó katolikus írekből és olaszokból állt. A rakodómunkásokat képviselő szakszervezet pedig a maffia kezében volt. Ők osztották el például reggelenként a munkára jelentkezők között az aznapi teendőket. Teljesen valós volt tehát a film kiinduló szituációja. Annyira, hogy a film hatására a hatóságok megszüntették a nyugati parton tevékenykedő, maffiakézben levő rakodómunkások szakszervezetének működését.

Arthur Millerrel kezdett bele Kazan a forgatókönyv megírásába, ám amikor Kazan elment a bizottsági meghallgatásra, Miller kiszállt a projectből így Kazan végül Budd Schulberggel készíttette el a könyvet.

Terry Malloy (Brando) egy volt pénzdíjas ökölvívó. Bátyja révén belekeveredik a már említett bűnszervezetbe. Segít nekik lépre csalni egy barátját, akit a maffiózók megölnek, mert "beszél" a rendőrségnek. Malloy-nak viszont fogalma sem volt arról, hogy gyilkosság lesz a dologból, ő úgy tudta, hogy csak "el akarnak beszélgetni vele". 

Remek munkát végzett a film maszkmestere, Brando arca - főleg a szemei - csakugyan úgy néz ki, mintha korábban szétverték volna. 

A gyilkosság után nem sokkal összeismerkedik Malloy a halott fiú húgával Eddie-vel. Így a főszereplő abba a kínos szituációba kerül, hogy azzal a lánnyal randizik, akinek a bátyja halálában ő is közvetetten felelős.

• 
• 
• 
• 
• 

A lányt az első(mozi)filmes (jelenleg 95 éves!) Eva Marie Saint játssza lehengerlően. Színre lépésének első másodpercétől izzik a képernyő ha jelen van. Tökéletes választás volt Brando mellé. Ezek a szemek mennyire beszédesek, ahogy megállás nélkül mozognak:

Nem véletlen, hogy élete első mozifilmes szerepéért megkapta a mindenki által vágyott arany szobrocskát. Tévében már jó pár éve szerepelt, de az ekkoriban jóval nagyobb presztízsnek örvendő nagy vásznon most tűnt föl először. Jó, azt meg kell jegyeznem, hogy mellékszereplőként került a plakátokra, mert a stúdióban ülők - bár érezték, hogy ezzel az alakítással várományos lehet, így mellékszereplőként több esélyét látták annak, hogy tényleg nyerni fog.Ha már itt tartunk, - kissé csapongva - hadd jegyezzem meg, hogy nem csak ezt az egy szobrot nyerte meg ez a film, hanem hét másikat is. Az 1954-es eresztésből ez lett a legjobb film, Brando is megkapta a legjobb színésznek járó szobrot, továbbá kapott egyet az operatőr, a vágó, a díszlettervező, a forgatókönyvíró, és kapott egyet maga Kazan is a rendezésért. Ekkor már túl vagyunk a bizottság előtti meghallgatásán, de érdekes módon - ahogy ez az alábbi felvételen is látszik, a közönség soraiból nem szűrődik ki semmilyen tüntető vagy tiltakozó hang. Csak érdekességképpen, a házigazda az a Bob Hope, aki a díjátadók történelmében a legtöbbször, összesen 19-szer volt házigazda. Volt amikor öt egymást követő évben is rá esett a választás. De ami ennél is érdekesebb, hogy azt a Marlon Brando-t kérték fel a díj átadására, aki így véletlenül pont a saját rendezőjének adja át a díjat.

1999-ben viszont, amikor Kazan életműdíjat kapott az akadémiától, bizony voltak színészek, akik kínosan feszengtek, voltak akik tüntetően nem tapsoltak, nyilván a rendező 47 évvel azelőtti, megkérdőjelezhető döntése miatt. Mindenesetre érdekes nézni, hogy ki tapsol állva, ki az aki visszafogottan ülve, ki az, aki - amikor látja, hogy a kamera rátévedt, - majdnem elkezd tapsolni, de időben észbe kap, és ki az, aki határozott állásfoglalásként karba tett kézzel tüntet a díj ellen. Kívülállóként persze könnyen foglal állást az ember, de azt hiszem, hogy egy öregember esetén, talán lehetünk annyira nagyvonalúak, hogy túllépünk egy közel ötven évvel korábban elkövetett hiba miatt. Végtére is nem ő rakta börtönbe azt a tíz embert, ehhez azért sok más embernek sokkal több köze volt. (Bírók, McCarthy-ék, sőt, állítólag Reagan, aki a színész-szakszervezet vezetője volt akkoriban, szintén elég sok információt átadott már korábban az FBI-nak két "színész-klikkről", mégsem kellett ezért soha semmilyen nyilvános megszégyenítést elszenvednie, valószínűleg azért, mert ezt nem nyilvánosan tette, mint Kazan) 

A sok díjat elnézve, kicsit furcsán hangzik, hogy amikor Brando először megnézte a készre vágott filmet, nagyon kiborult a látottaktól. Állítása szerint leginkább magával volt elégedetlen. Felállt, szó nélkül kisétált a vetítőből, és mély depresszióba zuhant. Úgy érezte, hogy itt vége a karrierjének. Ehelyett megkapta élete első Oscar-ját.

Tényleg remek ez a film. Kicsit olyan, mintha a film noir és az európai neorealizmus szerelemgyereke lenne. Ez utóbbinak a vonásait egyébként erősebbnek éreztem, de ezúttal szerencsére nem volt olyan Rossellini-s kellemetlenül kommunista felhangja a dolognak (még jó, hogy!) - mindenesetre a maffia szakszervezeti beágyazottságára való utalás miatt valószínűleg akkoriban jóval erősebb lehetett az aktuális üzenete a filmnek, mint ahogy azt a mai néző látja. Külön érdekesség, hogy a rakodómunkások elsöprő többségét valódi New York-i rakodók alakították. A gengszterek némelyike pedig valódi bokszoló volt. Hát némelyik arc le sem tagadhatná, én azt is elhittem volna, hogy igazi bűnözőket kért fel Kazan, olyan ijesztőek voltak...

• 
• 
• 
• 

A zenét Leonard Bernstein komponálta, így ez volt az egyetlen olyan film, melynek ő volt a zeneszerzője, és nem musical volt. Általában dicsérni szokták a zenéjét. Nekem kicsit didaktikusnak hatott helyenként. 

Függetlenül attól, hogy nagyon jó a film, a legvége egy kicsit giccsesre sikerült. Kazan-ban talán túlságosan is benne volt az önigazolás utáni vágy. A főszereplőből ugyanolyan hőst (már-már mártírt) akart csinálni, mint amilyennek talán magát képzelte.

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Republic Pictures), 91 perc, Trucolor, angol

Rendező: Nicholas Ray

Producer: Herbert J. Yates

A balra látható plakát is sejteti, hogy mire kell felkészülnie annak, aki végignézni szándékozik ezt a filmet. Ha ehhez még hozzáadom, hogy a listán haladva 1954-ig még nem találkoztam olyan színes western-el ami legalább kicsit is nézhetőnek bizonyult... akkor talán érthető, hogy a papíroson, melyre filmnézés közben írom a gondolataimat, hogy a poszt írásakor könnyebben emlékezzek az átélt élményekre - az első mondat, amit felírtam, az volt, hogy "félek, hogy fájdalmas lesz ez a film..." ... de akkor még nem sejthettem , hogy igazából mi vár rám...

Az egész blogírást az 1001 filmről nem azzal a szándékkal kezdtem, hogy bármilyen formában is kritikákat írjak a könyv filmjein végighaladva. Mindig is az volt az elképzelésem, hogy leírom gondolataimat a filmekkel kapcsolatban, és összeszedek minden érdekességet ami fellelhető róluk. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy ha egy-egy film listára kerülését teljesen indokolatlannak tartom, akkor hangot adjak a frusztrációmnak, mivel - fogadalmamhoz ragaszkodva - ezeket is türelmesen végigülöm és végignézem.

A film története szerint a főszereplő Vienna (Joan Crawford) egy ötven körüli egyedülálló kaszinótulajdonos hölgy. Létesítményét senki nem látogatja, de a krupiék csak azért is pörgetik a rulettet, mert Vienna szereti hallani a rulettgolyó pattogását. Viennát nem különösebben zavarja, hogy egyetlen vendége sincsen, hosszú távú befektetésként tekint a helyre, hiszen várható, hogy hamarosan a városhoz ér a vasút, és akkor bizony föl fog majd pörögni az üzlet. (Milyen ismerős ez a gondolat a Volt egyszer egy Vadnyugatból)

Vienna szerelmes egy Johnny Guitar becenevű férfiba, akivel van valami titokzatos közös múltjuk is. 

A filmben Vienna mellett van egy másik csúnya középkorú nő is: Emma (Mercedes McCambridge). Mindig feketében jár, kizárólag teátrális gesztusokkal tud kommunikálni. Féltékeny Viennára, mivel abba a Dancig Kid (Táncos Kölyök) nevű férfiba szerelmes, aki viszont Viennáért epedezik. (az alábbi képen látható a két konkurens hölgy)

A filmmel kapcsolatos visszaemlékezések alapján úgy tűnik, hogy Joan Crawford közutálatnak örvendett a stáb körében, de legendásnak tűnnek a két női főszereplő közötti állandó konfliktusok, pengeváltások is. 

Ha döntenem kellene, hogy melyiküket volt kellemetlenebb nézni, nehezen tudnék dönteni... bármelyiküket nézem, egyetlen kérdés visszhangzik bennem: Ez most komoly???

Egy szerelmi négyszög vázolódik föl tehát mindjárt a film elején. Ezzel még nem is lenne bajom, de a forgatókönyv valahogy olyan esetlenül került összerakásra, a film fényképezése olyan fantáziátlan, a főszereplők McCambridge-el az élen olyan ellenszenvesek, hogy rossz nézni...

• 
• 
• 
• 
• 

A Republic Pictures - a film gyártója - főleg westerneket, B filmeket és mozis sorozatokat (Serials) csinált. Volt saját színes film-formátuma, nem a rendkívül elterjedt Technicolort használta ekkoriban, hanem a Trucolor 3 színes változatát. Ahogy a fenti képeken is látható, a színek kissé túlzóak, a korabeli nézők sem voltak tőle kifejezetten elragadtatva. Hamarosan fel is hagynak vele. A Trucolor kicsit hasonlít azokra a fekete-fehér fényképekre, amiket utólag kiszíneztek. A Trucolor másik hibája, hogy idővel hajlamos kifakulni, azaz néhány év alatt nagyon leromlik a minősége.

Végül az utolsó percben sikerült egy kellemes momentumot is találni a filmben. A záró képsorok alatti rövid dalocska bizony tetszett! Talán azért mert hangulatában annyira emlékeztet  Nancy Sinatra Summer Wine című dalára, amit szintén imádok.