USA (Joel Productions), 100 perc, ff., angol

Rendező: John Frankenheimer

Producer: John Frankenheimer, Edward Lewis

Az eredeti amerikai cím valószínűleg szándékosan félrevezető, hiszen angolul a "seconds" szó "másodpercek"-et is jelenthet, és szerintem ez az első értelmezés, ami az embernek eszébe jut a címet olvasva. A "second" szó azonban "második"-at is jelent, és itt erről van szó: Bizonyos emberek, akiknek vakvágányra került az életük, kapnak egy második lehetőséget egy fura cégtől.

Az ötvenes éveit taposó, láthatóan megfeneklett, sivár házasságban, szürke középkorúságát taposó Artur Hamilton (John Randolph) egy nap telefonhívást kap gyerekkori barátjától, Charlietól. Ezzel csak az a baj, hogy Charlie Evans már évekkel ezelőtt meghalt. Legalábbis mindenki így tudja. A telefonvonal másik oldalán beszélő Charlie viszont minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy ő valóban Charlie. Olyan emléket elevenít fel, amiről csak ők ketten tudhatnak. Charlie ráveszi  Arthurt, hogy menjen el egy megadott címre, és akkor végre kiléphet eddigi üres életéből. 

A megadott címről titokzatosan továbbküldik egy másik helyre, hogy további konspiráció után végül egy furcsa "CÉG" székházában találja magát. Nevük nincsen, és valószínűsíthető, hogy a tevékenységük teljesen illegális. Sőt! Az, aki ide belép, annak nincs visszaút, végérvényesen az ügyfelükké válik. Arthurt ugyanis a neki felkínált itallal alattomosan bedrogozzák, aminek hatására látszólag megerőszakol egy ebből a célból számára előkészített nőt. Az "erőszakról" felvételt készítenek, amivel a későbbiekben megzsarolják, ha nem kívánna élni az általuk felkínált lehetőséggel... ami a következő: 30.000 dollárért (akkoriban hatalmas pénz volt ez, ma kb a tízszeresét éri, azaz hozzávetőlegesen 120 millió forintot mai értéken) eljátsszák az ügyfél halálát, még holttestet is biztosítanak helyette. Új külsőt és új személyazonosságot, azaz egy teljesen új életet kínálnak neki.

Frankenheimer általunk korábban látott filmjében (A Mandzsúriai jelölt - 1962) is olyasmivel kísérletezett, amire akkoriban elvi lehetőség látszott kínálkozni (egy ember adott célra való hipnózisos programozása), de az általa ábrázolt szinten nem volt, és úgy gondolom, hogy soha nem is lesz megvalósítható. Jelen filmben pedig a plasztikai sebészet lehetőségeit képzelte olyan magas fokúnak, hogy átlagosból egy igen jóképű férfit tudjanak faragni. (Az alábbi képen még az átmenet látható: a műtét utáni öltésekkel, de már az új karakterű arccal, akit John Randolph helyett immár Rock Hudson alakít)

És pár hét múlva, a hegek begyógyulása után (és egy kis hajfestés eredményeként) így néz ki az új élettel megajándékozott főhősünk:

Ugye, mondanom sem kell, hogy ha a plasztikai sebészet ilyen ragyogó eredményekre lenne képes, akkor nem látnánk annyi idősödő hollywoodi sztárt, akik saját maguk karikatúráivá váltak... (sajnos)

Ami viszont meglepett, és ebből a filmből tudtam meg, hogy 1966-ban már teljesen hétköznapinak számított a mikrosütő amerikában... nálunk emlékeim szerint a nyolcvanas években jelent meg azon szerencséseknél, akik külföldről (nyugatról) valahogyan be tudták hozni maguknak... előtte még csak nem is hallottunk róla.

Új személyiségével, immár Antiouchus Wilsonként nem csak új személyazonosságot, de új otthont is kap, vele személyzetet, új szomszédokat, új szerelmet... Ehhez kapcsolódik egy izgalmas jelenet, ahol főhősünk új barátaival egy olyan szüreti bulin vesz részt, ahol mindannyian meztelenül tapossák a szőlőt. Láthatóan lazulnak tehát a hollywoodi erkölcsi szabályok, de le kell szögeznem, hogy olyan kreatívan sikerült megoldani a tömeges meztelenség mutatását, hogy gyakorlatilag egy "kényes" testrész sem látszik... Ettől függetlenül megjegyzem, hogy a Hayes-kódex szabályai alapján korábban nemhogy meztelenséget nem lehetett mutatni, de sejtetni sem volt szabad. Azaz úgy sem lehetett valaki meztelen az adott jelenetben, hogy nem mutatják, csak mondják róla. Hát igen... az amerikai prüdéria határtalan...

A fő kérdés azonban az, hogy Arthur - Antiochus tud-e élni ezzel a második lehetpőséggel?

És ha esetleg nem tud, akkor van-e visszaút? Illetve, ha a kapott második élet valamiért nem működik számára, akkor van-e esetleg egy harmadik lehetőség???

Mint kiderül... esetleg van... de ehhez szponzorként kell ajánlania valakit, egy korábbi barátot, ismerőst, akit szintén be lehetne vonni ebbe a programba... és ekkor értjük meg, hogy ő miért került a CÉG hálójába... találkozunk Charlieval is, aki most neki köszönhetően megkapja "harmadik lehetőségét"... 

Na de mi van, ha az illető nem tud élni a második lehetőséggel, de nem tud szponzort sem találni a harmadik lehetőséghez??? .. Már így is többet mondtam el a kelleténél... nem akarok lelőni több poént!

Egészen izgalmas (de B-filmes jellegű, színvonalú) pszicho-dráma kerekedik ebből a filmből. Annak idején bejutott a Cannes-i filmfesztiválra, sőt operatőrét, James Wong Howe-ot Oscarra is jelölték. Az alábbi képen látható az operatőr egyik innovatív megoldása. Testre szereli a kamerát, amivel egy nagyon különleges, egyedi hatást ér el, amit azóta több más operatőr is alkalmazott. A lényege, hogy ellentétben a legegyszerűbb megoldással, amikor az álló háttérben a színész mozog, ezzel a setup-pal a színész stabil a képen, és a háttér mozog. Nem ez volt az egyetlen ötletes képi megoldás a filmben.

Annak ellenére, hogy a Paramount utólag felkarolta és forgalmazta a filmet - hatalmasat bukott. A rendező Frankenheimer nyilatkozta egy helyen, hogy ez a film úgy lett kultfilm, hogy egy percig sem volt sikeres. A bukás okát ő maga abban látta, hogy aki ilyen exploitation jellegű filmre volt kíváncsi, azt elriasztotta Rock Hudson címszereplése. Aki viszont Hudsonra lett volna kíváncsi, az inkább a mainstreamben keresgélt.

Frankenheimer - aki egyébként tévés rendezőként kezdte - korábbi filmjei kifejezetten sikeresek voltak. Belefért tehát egy ilyen blamázs.

Hudson mellett egyébként sok olyan színész játszott akik korábban éveken keresztül feketelistán voltak. Az Arthur Hamiltont alakító John Randolph például 15 éve nem forgatott ezelőtt a film előtt.

Ha túllépünk néhány elvi buktatón,  mint például azon, hogy aki második lehetőségével sem tud élni, az miért tudna egy harmadikkal, - és még több hasonló felmerülő problemát sorolhatnék - az egy igen izgalmas, szórakoztató, de közben kifejezetten nyomasztó filmet láthat.

USA (Eve Productions, BBHFILMS), 83 perc, ff., angol

Rendező: Russ Meyer

Producer: George Costello, Eve Meyer, Russ Meyer, Fred Owens

Koromból adódóan (kicsivel az ötvenes kő előtt) én abban a helyzetben vagyok, hogy előbb ismertem Tarantino filmjeit, mint azokat a filmeket, melyek letagadhatatlanul hatással voltak a rendező zsenire.

Ez is ilyen, sőt kiemelkedő abban a tekintetben, hogy egy időben még arról is szó volt, hogy Tarantino elkészíti ennek a filmnek a remake-jét. Én olyan nagyon nem bánom, hogy ez nem történt meg, de izgalmas volt olyan szemmel is nézni, hogy hol találok olyan vágásokat, kameraállásokat, illetve egyéb nüanszokat, melyek az általam egyébként imádott Tarantino filmekből már ismerősek. Egyébként a Deathproof (Halálbiztos) - 2007 című filmjének végén Tarantino a külön köszönetet (special thanks) érdemlők között Russ Meyer-t, ennek a filmnek a rendezőjét meg is említi.

Ez annyira rossz, hogy attól szinte jó. - mondtam magamban, a film eleje felé... de végül rájöttem, hogy összességében azért egyáltalán nem nevezhető jónak, mint ahogy a legtöbb exploitation filmről amúgy is elmondható általában, hogy pocsék.

exploitation filmek (wikipedia):  Ezek olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit -- más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak.

Aztán persze van néhány kivétel, amikor egy-egy exploitation film szerencsés csillagzat alatt születik, és véletlenül sikerül valami kimagaslót alkotni.

Menet közben itt is azt vettem észre, hogy a "színészek" játéka csapnivaló... a dramaturgia több sebből vérzik - a történet hemzseg az erőltetett, a józan észnek ellentmondó fordulatoktól. 

De aztán rájöttem, hogy a gagyi mellett megtalálható a minőség is. Esztétikailag ugyanis nagyon rendben van a dolog. És itt nem csak a szépen megkomponált képekről beszélek, hanem a látvány és a hangulat remek elegyéről.

A történet középpontjában ez a három go-go táncos lány áll, akik belekeverednek egy teljesen értelmetlen gyilkosságba, majd elrabolják az áldozat barátnőjét, hogy váltságdíjat kérjenek érte, de menet útközben - ahogy említettem, teljesen indokolatlanul - beköltöznek egy családhoz, mely egy fura, kerekesszékes apából és annak két gyengeelméjű fából áll.

Nézzük csak, ki ez a három "cicamica", akik szinte egyetlen értelmes gondolat nélkül, teljes "mellbedobással" hajtják végre gyilkosságokkal teletűzdelt ámokfutásukat.

Hármuk közül a leggonoszabb, a legagresszívebb és talán a legnagyobb mellekkel rendelkező Varla, akit a Japánban született Tura Satana alakít. Róla érdemes megjegyezni, hogy 13 évesen (!) már go-go táncoslány volt, és ugyanekkor hozzáment egy 17 éves fiúhoz, akivel házassága nem tartott túl sokáig, mindössze 9 hónapig, 

A Rosiet alakító színésznő erős akcentusa bizonytalanná tett származását illetően. Hol oroszosnak tűnt angolsága, hol latin-amerikai gyökereket véltem felfedezni benne. Végül kiderült, hogy az őt alakító Haji Kanada francia tartományában született Barbarella Catton néven, filippíno és brit felmenőkkel, tehát egyik tippem sem volt helytálló... Tura Satana fiatalkori karrierjét megismerve már szinte meg sem lepett, hogy Haji 14 évesen kezdte a topless táncolást. Kaliforniában. Ugyanebben az évben gyermeke is született.

Mennyit változott a világ... atyaúristen... Ma többszörös életfogytiglan és villamosszékben beadott méreginjekció várna annak a bárnak a tulajdonosára Amerikában, aki 18 év alatti topless táncos lányt alkalmazna. 

A lánybanda szőke, Billie nevű tagjáról kevesebb információt találtam: csak annyit, hogy őt az amerikai születésű Lori Williams alakította, aki egyébként néhány Elvis-filmben, illetve egyéb tengerpartos filmben játszott kisebb - de mindig fürdőrucis - statiszta szerepet. Hogy karaktere mit keres a másik két brutál csajszi társaságában, arra nem találtam semmi értelmes magyarázatot, hiszen a film első kockájától kezdve tulajdonképpen kilóg közülük. Belőle hiányzik a másik két lányban meglevő gátlástalan brutalitás, sőt, rögtön az első jelenetben össze is veszik (majd verekszik) egyikükkel. Nem találtam magyarázatot, hogy miért tart velük eszement balhéjukban.

Ezen a ponton - elkerülendő az esetleges csalódást - le kell szögeznem, hogy a filmben (eltérően Russ Meyer legtöbb filmjétől) egyetlen meztelen jelenet sincsen. A legtöbb, ami a lányokból látható, az a meztelen hátuk zuhanyzás közben. Én egyébként azt vallom, hogy a nem mutatás néha izgalmasabb, mintha minden láthatóvá válik. 

Van a filmnek egy negyedik női szereplője is, az elrabolt lány, akit az ekkor még csak 16 éves Sue Bernard játszik. 

A film rendezője, Russ Meyer a hatvanas, hetvenes évek erotikus filmjeinek, a (s)exploitation filmeknek az egyik ikonikus amerikai alakja. Korábban (fotós és filmes) haditudósító volt a hadseregben, és ezt a tudását a civil életben arra használta, hogy az ekkoriban már évtizedek óta népszerű erotikus magazinokat mozgóképes formában is megteremtse. Ne felejtsük el, hogy a Hays kódex a hatvanas évek első felében még érvényben volt, és Amerikában szigorúan tilos volt minden erotikus tartalom filmes bemutatása, még az érzéki csókolózás is, nemhogy a meztelenség.

Ma, amikor az interneten található pornó mennyisége gyakorlatilag végtelen, fura belegondolni, hogy a hatvanas évek Amerikájában a meztelenség is tabunak számított a mozikban. (Mondjuk ma gyakorlatilag újra itt tartunk, mintha a nyolcvanas, kilencvenes évek szabadsága nyom nélkül elmúlt volna) Meyer filmjeinek azonban semmi közük nem volt a pornográfiához, de legtöbb filmje tartalmazott meztelen jeleneteket. Ezért talán furcsa, hogy ebben a filmben viszont nincsen semmi ilyesmi. Ez a film egy olyan időszak terméke volt, amikor a rendező úgy gondolta, hogy stratégiát vált, ideiglenesen felhagyja a harcot a cenzorokkal, és a meztelenséget elhagyva az erőszak megjelenítésével próbálja bevonzani a nézőket. (Ez a próbálkozás akkor teljesen sikertelen volt, évekkel később került csak kult-státuszba ez a film)

Az erotikus magazinok helyett az akkoriban szintén nagyon népszerű képregények világát próbálta filmre átültetni. Ezek a jó esetben igényesen megrajzolt képregények akkoriban is jellemzően színesek voltak, ezért sajnálatos, hogy ez a film fekete-fehérben készült, hiszen a jellegzetesen élénk színek felhasználása még több izgalmat csempészhetett volna a vizuális esztétikumba.

Mivel Meyerrel a későbbiek során már nem találkozunk, érdemesnek tartom itt megemlíteni, hogy 1970-ben a 20th Century Fox felkérte egy nagy költségvetésű film elkészítésére (Beyond the Valley of the Dolls), mely egyértelmű kudarcként sült el mindkét fél számára. Mindenesetre érdemes belegondolni, hogy milyen nyitott lett hirtelen Amerika a hetvenes évek elejére, ha egy mainstream hollywoodi stúdió egy köztudottan erotikus filmrendezőt kért fel egy stúdió-film elkészítésére. Ma az amerikai filmekben meztelenség sem nagyon van már nagyjából húsz éve. Visszasüllyedt Hollywood az ötvenes évek prüdériájába.

Meyer a 20th Century Fox-os fiaskó után visszatért saját jól ismert terepére, ahol az évtized végéig készítette saját stílusában a tőle megszokott sexploitation filmeket. Aztán amikor a hetvenes évek végén megjelent a pornó, és az ő műfaja ebben a környezetben már nem érte el a nézők ingerküszöbét, ahelyett, hogy beállt volna pornót csinálni, inkább nyugdíjba ment. De volt olyan előrelátó, hogy korábban megtartotta magának az összes filmes jogot, így a 80-as évek VHS őrületében sorra megjelentette filmjeit kazettán, majd a 90-es évek DVD lázában lehúzott filmjeiről még egy bőrt azoknak lemezen történő kiadásával. A pornótól megcsömörlött réteg körében ekkor kapott igazán kult-státuszt Russ Meyer.

USA (Fox, Argyle Enterprises), 174 perc, Color Deluce, angol

Rendező: Robert Wise

Producer: Robert Wise

Annyira szirupos és erőltetett ez a történet, hogy az ember fejében meg sem fordul, hogy esetleg lehet valami valóságalapja. Márpedig van... nem is kevés!

Tényleg létezett egy Georg von Trapp nevű tengeralattjáró kapitány, aki mellesleg az osztrák-magyar monarchia egyik legsikeresebbje volt ebben a "szakmában". Valóban hét gyermeke volt első feleségétől, aki skarlátban halt meg. És valóban feleségül vette öt évvel később a nála 25 évvel fiatalabb nevelőnőt, aki egyik gyermekét tanította. Az is igaz, hogy az Anschluss után a nácik megpróbálták rávenni, hogy csatlakozzon a német sereghez, és ebben a kérdésben a volt katonatiszt nem volt együttműködő az alávaló társasággal, helyette inkább elhagyta hazáját.. Viszont a filmmel ellentétben nem az Alpokon keresztül menekült a nácik elől, hanem vonatra szálltak, és Olaszországon keresztül az USÁ-ba emigráltak, ahol a remekül éneklő gyerekek saját jogon lettek híresek, még mielőtt a család történetét ebben a musicalben bárki is feldolgozta volna. 

Íme egy kép a valódi von Trapp családról, mielőtt rátérnék filmes megjelenítésükre.

Az egyik von Trapp lány, - méghozzá pont az , akit a fent nevezett nevelőnő tanított, tehát akinek köszönhető, hogy új feleség érkezett az özvegy apa mellé - megírta a család történetét. Ez alapján 1959-ben Broadway musical készült. Ebből a színpadi változatból készített közel háromórás változatot a 20th Century Fox.

Ehhez a filmes változathoz Richard Rodgers - a musical zeneszerzője - egyébként két új dalt is írt a színpadi változathoz képest. (Három dal viszont kimaradt az eredetiből) Nem különösebben ritka egyébként musical-ek új dallal/dalokkal való megtűzdelése megfilmesítésük esetén. Ez esetben viszont a filmes változat annyira közismertté és közkedveltté vált, hogy a két új dalt később belevették a színpadi változatba is.

Talán vitán felül áll, hogy a film központi szereplője, - aki általában mindenkinek elsőként jut eszébe erről a filmről - a kedves nevelőnő: Julie Andrews. Ez a bájos arcú hölgy az, aki amúgy néhány évvel korábban a Broadway-en sikerre vitte a My Fair Lady-t, és pechére kimaradt annak a megfilmesítéséből. Közönségkedvenc lett viszont  később Marry Poppins megformálásával, de fontos megjegyezni, hogy ennek a filmnek a forgatásakor a Mary Poppins még nem volt mozikban.

Andrews - jelenleg 86 éves - a mai napig vállal filmes szerepeket, igaz, az utóbbi húsz évben inkább animációs filmek szinkronhangjaiként találkozhatunk vele. Legközelebb a Minyonok 2-ben találkozhatunk vele Gru anyjának hangjaként.

Ne feledkezzünk meg a mogorva özvegyet alakító Christopher Plummer-ről sem. Vele kapcsolatban pedig azt kell megjegyeznem, hogy az eredeti történetet jegyző Maria von Trapp éles vitában volt a rendezővel abban a tekintetben, hogy kifogásolta apjának pokróc természetűként való ábrázolását. A filmben ugyanis eleinte teljesen érzéketlen apaként jelenik meg, akinek házában tilos az éneklés, a nevetgélés, és sípszóval irányítja hét gyermekét.

A valódi lány szerint azonban ennek semmi köze nem volt a valósághoz. Teljesen átlagos családapa volt a kapitány, más beszámolók szerint pedig kifejezetten unalmas társaság volt.

Végül aztán - a nevelővő hatására - egészen megszelídül az özvegy a filmben is... De persze érthető, hogy a történet egyik valós szereplőjét bántotta, hogy egy hozzá közel álló személy a valóságostól teljesen eltérő karaktert kapott a dramaturgiai hatás kedvéért. Ezért kell egy valós történet megfilmesítésekor a történet még élő hőseit távoltartani a forgatástól. Végül erre a produkció vezetői is rájöttek. AZ említett lányt nemhogy eltávolították a forgatás közeléből, de a film bemutatójára sem hívták meg. Ha hinni lehet a pletykáknak, ezt kicsit enyhítendő, Julie Andrews szervezett egy külön vetítést, melyre ő maga vendégül látta a mellőzött hölgyet.

A legtöbb musicalt élesen két csoportra tudom osztani: Kisebb részüket rajongással imádom (Jézus Krisztus Szupersztár, Grease, Mamma Mia, István a Király, és még talán egy-kettő...), nagyobb részük megtekintése viszont szinte fizikai szenvedést okoz. Nos, ebben a filmben van egy két tagadhatatlanul "hallgatható" dal... de a negédes történet okozta kínokat egyedül a Salzburg környékét bemutató gyönyörű képek (esetenként légifelvételek) tudták csak ellensúlyozni.

Christopher Plummerrel kapcsolatban szinte mindenhol megjegyzik, hogy nem rajongott különösebben a Julie Andrews-zal való munkáért. Valahogy úgy fogalmazott, hogy olyan volt vele a munka, mintha minden nap egy Valentin-napi üdvözlőkártya fogadná... Ettől függetlenül végül jó barátok lettek, ahogy azt ezek a jóval későbbi képek is illusztrálják:

Eredetileg William Wyler rendezte volna ezt a filmet, de aztán részben mert Wyler hallása ekkoriban már nem volt az igazi - majdnem süket volt (egy musicalnél ez nagy hátrány) átkerült a project Robert Wise rendező kezébe, aki a West Side Storyval már bizonyította, hogy a musical megfilmesítés megy neki. (Íme néhány backstage fotó)

Jó választásnak bizonyult Wise, hiszen Oscar-díjat kapott a filmért, mint rendező, de mellette a vágó, a zeneszerző, a hangmérnök is megkapta ezt a díjat, és ötödikként maga a film is elnyerte a  legfontosabb kategóriában is eme szobrocskát. (És akkor még nem is beszéltünk a további öt jelölésről)

USA (MGM, Sostar, Carlo Ponti Productions), 197 perc, Metrocolor, angol

Rendező: David Lean

Producer: Carlo Ponti, Arvid Griffen

Emlékszem, hogy a 80-as évek második felében - még jóval a rendszerváltás előtt -, VHS kazettákon lehetett külföldről behozni olyan filmeket, amiket itthon máshogy nem lehetett megnézni. Kicsit halkabban beszélték meg szüleim maguk között, - amikor a Doktor Zsivágót sikerült megszerezni - hogy ez bizony be van tiltva a "ruszkiknál". Ettől mindjárt felettébb izgalmas lett számomra a film. Nem tudom, mit vártam, hogy egy betiltott film milyen váratlan elemeket fog tartalmazni, de a tiltott gyümölcs mindig édesebbnek tűnik... legalábbis előre. Körülbelül 30 perc után csalódottan vettem ki a kazettát a lejátszóból, leginkább azért, mert nem értettem semmit az egészből. A csempészárú nyilván nem volt szinkronizálva, vagy feliratozva, de még az akkoriban olyannyira megszokottnak, - és már akkor is roppant idegesítőnek számító - hangalámondás sem volt hozzá. Utólag visszatekintve kiskamaszként feltehetően akkor sem lettem volna elég érett a film megfelelő feldolgozására, ha tökéletesen értem a szöveget.

Egyébként a Szovjetunióban nem csak önmagában a film volt betiltva, hanem a film alapjául szolgáló regény írójának Borisz Paszternáknak - az összes regénye tiltólistára került. Először 1994-ben mutatták be Oroszországban ezt a filmet. És, hogy miért volt betiltva...? Hát őszintén szólva nem értem. Nem különösebben kommunista-ellenes. A cári csapatok kegyetlenségét ugyanolyan realistán ábrázolja, ahogy a sztálini terrort. És itt jegyzem meg, hogy a regény írásakor már túl voltunk a sztálinizmuson, sőt 1956 februárjában Hruscsov emlékezetes beszédben leplezte le a sztálini terror bűneit. Ehhez képest a regény 1957-ben csak Olaszországban tudott megjelenni, otthon nem.

Nálunk 1963-ban a Párbeszéd című filmben gond nélkül lehetett emlegetni a rákosi-korszak kegyetlenkedéseit, sőt az 1956-os "ellen"-forradalmat is lehetett említeni... Ennél durvább dolgok ebben a filmben (regényben) sem kerülnek ábrázolásra. Mai szemmel nézve azt kell mondanom, hogy az amerikai - angol produkciós csapat is rendkívül visszafogottan ábrázolja a húszas-harmincas éveket, nem látok különösebb propagandisztikus tendenciát.

Sőt! Egyes vélemények szerint a film akár még kimondottan ország-imázs javító is lehetett volna abban az időben, hiszen olyan szép téli táj a valóságban talán nem is létezik, mint amilyennek a téli orosz vidéket ábrázolja a film.

Talán mondanom sem kell, hogy a szovjet vezetőség nem engedte, hogy az MGM elképzelése szerint eredeti orosz helyszínen forgassák a filmet, így kanadai, finn és spanyol helyeken folytak a munkák. Visszaemlékezések szerint a hideg helyszíneken nem volt olyan szélsőséges az időjárás, amire a téli havas jelenetekhez a filmnek szüksége lett volna, így aztán a legtöbb téli jelenetet a forró Spanyolországban forgatták le, műhavas díszletek között. Nézzünk őszinte sajnálattal azokra a statisztákra, akik a havas tájon bundás téli öltözetben lovagolnak a spanyol kánikulában, miközben az operatőr és a rendező félmeztelenül is láthatóan tikkadtan ül a napernyő alatt a magasban.

Madrid mellett felépítették Moszkva egy részét (lásd az egyik alábbi képen), melyben még egy kb 160 méter hosszú villamos-vonalat is kiépítettek.

A politikáról egyébként szerintem érdemes elfeledkezni ennek a filmnek a kapcsán. Nem más ez a film, mint egy gigantikus szerelmi történet. A kommunizmus csak díszlet. Csak a hátteret adja. Talán nem állok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy gondolhatunk a Doktor Zsivágóra úgy, mint az Elfújta a Szél huszonhat évvel későbbi reinkarnációjára az amerikai Georgia állam helyett Moszkvába és egyéb orosz helyszínekre áthelyezve. De a két film okozta élmény nagyon hasonló!

Az első jelenetben egy orosz tábornok (Alec Guinness) a második világháború után féltestvére (Dr Zsivágó) és egy Lara nevű hölgy közös gyermekét keresi. Miután megtalálni véli a keresett hölgyet (Rita Tushingham), kiderül, hogy még gyerekkorában elveszett családjától, így a tábornok feladata lesz, hogy elmesélje neki szülei történetét.

És itt szemünk elé tárul egy tényleg fordulatos és drámákkal teli szerelmi sokszög, melynek legfontosabb szereplője természetesen a már említett Lara (Julie Christine) és Zsivágó doktor (Omar Sharif). 

De ha megemlítem, hogy a szépséges Lara bizony saját édesanyja udvarlójának szeretője is volt...

... illetve, hogy férje sem doktor Zsivágó volt, hanem egy törtető komcsi...

... na meg, hogy Zsivágónak is volt saját felesége (Geraldine Chaplin)...

... akkor talán lehet elképzelésünk arról, hogy milyen szövevényes történet kerekedik ki ebben a közel három és fél órában... így már talán érthető, hogy miért hasonlítottam az Elfújta a Szél-hez.

És, ha már egyenként végigmentem a film kulcsfiguráin, nem tudom megállni, hogy ne jelentsem ki: a Larát játszó Julie Christie egyszerűen kegyetlenül szép. Bármi ennél visszafogottabb minősítés nem adná vissza az igazságot. (És itt jegyzem meg, hogy Geraldine Chaplin is iszonyúan bájos, de pechére az ő karaktere sokkal vérszegényebb a filmben, messze nincs olyan jelentősége mint Larának, ezért talán kissé méltatlanul háttérbe szorul Julie Christie mögött)

Micsoda gyönyörűen megkomponált képsor! - Atyaúristen! - mozog a kamera, majd megáll, közben az élesség átvándorol az előtérben haladó Laráról a háttérből őt figyelő Tonyára (a filmben mindketten Zsivágó doktort szeretik)... és pont ebben a pillanatban megjelenik Zsivágó... hát igen... 

Na nézzük, miért is vagyok ennyire elájulva Julie Christie-től...

Julie Christie ugyanaz a Doctor Zsivágónak, mint Vivien Leigh az Elfújta a Szélnek. Biztos vagyok benne, hogy jelentős (de persze nem kizárólagos) szerepük van az adott film sikerében.

És, ha már Christie-ről van szó, azt hiszem a rendező David Lean ezzel a jelenettel elment a falig, Legalábbis abban a tekintetben, hogy 1965 Hollywoodjában mekkora szexuális töltetet bírt el a vászon: ennél többet biztosan nem!

Ha igazán szép színésznőt látok egy régi filmben, akkor hajlamos vagyok rákeresni, hogy él-e még az illető hölgy, és ha él, mennyit sikerült idős korára megőrizni szépségéből. Néha bizony elég nagy a csalódás... 

Ha viszont ránézek Christie időskori képeire... nos azt hiszem ilyen öregedéssel minden nő kibékülne.... (a poszt írásakor a színésznő 81 éves)

És még mindig nem említettem a Maurice Jarre által komponált gyönyörű zenét - egészen pontosan Lara témáját - melyet fogadni mernék, hogy sokan hallottak már, és valószínűleg kicsit ismerősen is cseng, anélkül, hogy a legtöbb ember pontosan tudná, hogy melyik film zenéje.

A film 

10 Oscar jelölést kapott a film, melyből ötöt meg is kapott: legjobb forgatókönyv, díszlet, operatőr, jelmez és zene. Paszternák egyébként 1958-ban irodalmi Nobel díjat kapott a könyvért, amit sajnos nem volt módja átvenni. Odahaza figyelmeztették, hogyha kimenne Osloba átvenni a díjat, akkor már nem fogják hazaengedni. Erre Paszternák összetörten táviratozott, melyben lemondott a díjról. Két évvel később az író elhunyt, így lánya vette át 1988-ban az édesapjának szóló igen rangos elismerést.

Még egy "szereplő" megérdemli, hogy megemlítsem. Az a vidéki ház, ahol meghúzzák magukat Zsivágóék... már első ránézésre is nagyon megnyerő - főleg különleges orosz hagymakupolás stílusa miatt.

De ha megnézzük milyen az orosz télben... talán nem is kérdés, hogy azonnal beleszeretünk...

És ha megnézzük, milyen az igazi orosz télben a ház belül: ... na jó, el kell ismerni... ilyen csak a mesében létezik.. már-már a jégkirálynő birodalma... de nem baj... 

És még néhány érdekes forgatási kép a poszt végére...

USA (Andy Warhol), 63 perc, ff., angol

Rendező: Andy Warhol

Producer: Andy Warhol

Ha ebből a hatvanas évekbeli időszakból New York-i underground vagy avantgárd  filmmel találkozom, akkor elég pontosan tudom, hogy milyen minőségre és színvonalra számíthatok.

Nos, a Hollywood-i filmstúdiók ekkorra már minden tekintetben tökéletes minőséget produkáltak a filmkedvelők számára, csak éppen a jó ötletek kezdtek elfogyni. A saját magukra kényszerített Hayes-kódex annyira megkötötte a kezüket, hogy kezdett kissé egysíkúvá válni a termés...

(Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy szerény véleményem szerint pont egy ugyanilyen korszakot élünk át most is, csak már nem a Hayes-kódex köti gúzsba a stúdiók és a rendezők kezeit, hanem a politikai korrektség ostoba túltolása. Ebből következik, hogy ma már szinte semmi mást nem nézünk a mozikban, csak szuperhősöket. Ahogy a Hayes-kódexet végül elsöpörte a palackból kitörő szellem, úgy reményeim szerint ezt a kb 15-20 éve tartó terméketlen időszakot is felrobbantja majd valami új filmes mozgalom hamarosan. Zárójel bezárva.)

A New York-i fiatalok elérkezettnek látták az időt, hogy megmutassák, lehet ezt máshogy is csinálni. Hogy ebből rendszerint mi sült ki, az jól látható, ha ezeknek az éveknek az underground/avantgárd filmjeiből szemezgetünk. Rendszerint a filmes képzést láthatóan messziről elkerülő fiatalok valahogy kamerához jutottak Az még látszik, hogy valahogy hogy el is tudták indítani a "műszert", és forgattak valamit... ami éppen az eszükbe jutott...

Kis gonoszsággal mondhatom, hogy aki ezt az animgif-et látta, az nagyjából az egész filmet látta. Fel is merült bennem a film megnézése közben a következő költői kérdés: vajon milyen feltételeknek kell megfelelnie egy felvételnek ahhoz, hogy azt joggal FILM-nek lehessen nevezni? Ha valaki fog egy kamerát leteszi egy sarokba, és néhány ember azt csinál a kamera látószögében, amihez éppen kedve van, azt érdemes filmnek nevezni? Valószínűleg nem. És ha a kamerát Andy Warhol teszi a sarokba? Akkor ez hirtelen művészetté válik? - Őszintén szólva nem is igen értem, hogy hogyan lehet egy lapon említeni ezt a felvételt komoly műalkotásokkal (talán kommentben valaki elmagyarázza nekem) Ez egy polgárpukkasztó gesztus, semmi más. 

Elemezzük kicsit, hogy mit látunk a képen. (Itt jegyzem meg, hogy a film 63 percéből az első 49 ebből a szögből, vágás nélkül mutatja ezt a társaságot.) A háttérben egy fehér ruhába öltözött "doki" kínoz egy félmeztelen férfit. (forró gyertyával, szíjjal, stb) Balra különböző férfiak cigarettáznak. Jobbra egy nő cigarettázik... Na ennek a hölgynek volt némi köze ahhoz, hogy valahogy végig bírtam szenvedni ezt a filmet. Esztétikailag kicsit emészthetőbbé tette az amúgy csupa férfiból álló a látványt.

Edie Sedgwicknek hívták a szőke hölgyet. Érdeklődött Warhol művészete iránt, bejárkált a művész Manhattan-i műtermébe, melyet Factory-nak hívtak. Egyszer úgy alakult, hogy pont akkor látogatta meg Warholt, amikor ezt a filmet kezdték forgatni. Warhol pedig megkérte, ha már ott van, üljön be ő is a kamera elé. Pontosan ennyi - és nem több - az avantgárd rendezői koncepciója. 

Ezután Edie egy darabig minden Warhol filmben szerepelt, amíg össze nem vesztek valamin, ekkor a lány megtiltotta Warholnak, hogy azokat a filmeket vetítse, amelyekben ő szerepel. (A vetítések többnyire a Factory műteremben zajlottak. Hagyományos mozik természetesen nem nagyon vetítettek ilyesmiket) Edie ezután saját filmezéssel próbálkozott, de erős drogfüggősége miatt ez nagyon nehezen jött össze. Ideiglenesen sikerült összeszednie magát, és 1971-re valahogy elkészült az a film, és így kiereszthetett annyira, hogy nem sokkal ezután túl is adagolta magát...

Ha tovább kívánjuk elemezni a képet, akkor a centerben egy fiatalembert látunk, aki eleinte táncol, majd bántalmazni kezd egy férfit, amiért a társaság többi tagja őt is megkínozza, ahogy azt a "doki" a már említett másik férfival teszi a háttérben.

Magamtól nyilván sosem jöttem volna rá, hogy ez az A Clockwork Orange című regény - még Kubrick-ot megelőző - feldolgozása akart lenni. Néhány helyen áradoznak erről a "feldolgozásról", meg arról, hogy Warhol mennyire "átírta" az eredeti művet... nos... érzésem szerint nemhogy átírásról, de még csak írásról sincs szó ebben az esetben. Az történt ebben a bő egy órában pontosan az, ami Warholnak és a szereplőknek éppen az eszébe jutott. Helyenként látszik, hogy egy-egy szereplő időnként tanácstalanul kinéz (feltehetően Warhol-ra), majd a kintről kapott jelzések alapján folytatja az improvizációt. Egy helyen a szado-mazo állarcba öltöztetett főszereplő elkezd kiabálni, hogy fáj az amit művelnek vele, és ez érezhetően nem szerep volt, mert kínzói kis teketória után leállnak, és máshogy folytatják...

Mindenesetre, ha Andy Warhol neve a jövőben valahol felmerül, már nem fogok annyira bután bámulni. Eddig csak azt tudtam róla, hogy más alkotásait szerette átszínezni különböző rikító színekre. Ez volt a POP-ART, a hatvanas évek Amerikájának egyik legmenőbb stílusa. Ez például biztosan mindenkinek megvan: (és azt kell, hogy mondjam, ez még tetszik is)

Andy Warhol az ötvenes évek tömegkultúrájának igyekezett fricskát adni. Sikerrel. Ellenművészete a hatvanas évek közepére jellemző emblematikus alkotásokat hozott létre. Ettől függetlenül mozgóképes termékei maximum a korszak mementóiként értékelhetők, önálló alkotásokként nem állják meg helyüket. Így ízlésem szerint az "1001 film..." listáján sem lenne sok keresnivalója, ha abból indulunk ki, hogy ez a lista nem művészettörténészeknek készült, hanem filmrajongóknak kíván a jó filmek gyűjteményeként szolgálni.

Andy Warhol

Warhollal kapcsolatban van még egy feloldásra váró ellentmondás. Fentebb magam is ellenművészetként jellemeztem munkásságát, viszont több interjúban Warhol maga is ellentmondani látszik ennek a nézetünknek. Azt mondta ugyanis, hogy ő nemcsak csodája a mainstreamet, de "egész életemben arra vágytam, hogy beleolvadjak az üres, bárgyú Hollywoodba". Nos, ahogy filozofikus dolgozatokban nálam műveltebb tollforgatók nyilván írnák: "az ellentmondás csak látszólagos"...

...hiszen az üresség tökéletesen jelen van Warhol műveiben, csak éppen hiányzik a filmes képzettsége és tehetsége ahhoz, hogy ezt a Hollywoodtól megszokott formába is tudja önteni.

Ja, még valami... Warholhoz köthető a következő jóslat is, melyet szerintem mindenki ismer:

"a jövőben mindenki híres lehet majd 15 percre"

USA (Hawk), 93 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Stanley Kubrick, Victor Lyndon

Ebben az esetben gyakorlatilag egy mondatot sem tudok leírni a filmről úgy, hogy a történet lényegéről ne beszéljek, úgyhogy ha valaki szeretné megnézni a filmet, akkor javaslom, hogy halassza a poszt elolvasását a film végére.

"Az Egyesült Államok légiereje határozottan leszögezi, hogy  biztonsági előírásai megakadályoznák, hogy a filmben bemutatott események bekövetkezzenek. Meg kell még jegyezni, hogy a filmben szereplő karakterek nem valóságos személyeket ábrázolnak."

Azért volt szükség a néző megnyugtatására, mert a filmben egy parádés szatíra megtekintése során tanúi lehetünk, ahogy egy tébolyult tábornoknak köszönhetően kitör a harmadik világháború, és a a film végén gyönyörű kép-hang harmóniában Vera Lynn We'll meet Again című szépséges dalára látjuk atomrobbanások során elpusztulni a Földet. 

Talán nem szép dolog a film befejező jelenetével kezdeni a posztot, de én jeleztem az elején is, hogy elsősorban azoknak ajánlom az olvasást, akik már látták a filmet, vagy akik nem tervezik megnézni. 

A korábbi amerikai védelmi miniszter szerint 2021 Januárjában sem voltunk túl messze egy ilyen helyzettől, amikor a miniszter állítólag felhívta kínai kollégáit, hogy bizony Trump elnöknek elgurult a gyógyszere, és nem zárható ki, hogy atomtámadásra ad ki utasítást hatalmának végnapjai során. A filmben is elgurult valakinek a gyógyszere, és bármennyire is ijesztő az egész, remek, de félelmetes komédia kerekedik belőle.

Két tucat B-52-es bombázó hadgyakorlatot tart a Szovjetunió közelében, amikor parancsot kapnak a szigorúan titkos "R támadás" végrehajtására. Mint kiderül, az R támadás az a különleges megtorló intézkedés, amit arra az esetre találtak ki, ha halálos támadás érné az amerikai elnököt, és ez magába foglalja a legfontosabb szovjet létesítmények elleni atomtámadásokat. Normál esetben nukleáris támadást csak az elnök parancsára lehet indítani. Ez az R támadás az egyetlen kivétel ez alól a szabály alól, hiszen ebben az esetben az elnök már halott. Az R támadás másik fontos ismérve, hogy a repülők rádióit át kell állítani egy titkosított csatornára, ami csak egy bizonyos titkos kóddal kezdődő jelet fogad. Ez küszöböli ki elvileg, hogy az ellenség vagy bármilyen ellenérdekelt fél esetleg leállítsa a támadást... Ezt a titkos kódot pedig csak az a tábornok tudja, aki ezt az egész őrült akciót kitalálta: Jack D. Ripper (Sterling Hayden) az őrült tábornok valahol egy Texasi légierő bázison.

Mint kiderül, a tábornok az összeesküvés elméletek elszánt híve, és elméleteinek középponti figurái a kommunisták, akik többek között az ivóvízrendszer általános mérgezésével teszik szinte robotokká az amerikai embereket... legalábbis teóriája szerint. És egy komcsi-gyűlölőnek nincs jobb célpont, mint maga a Szovjetunió. Elmélete szerint a háború kérdését nem szabad a politikusokra bízni. Ő hozza hát meg a döntést a támadás elindításáról. Jól kiterveli az akciót, úgy, hogy maga az elnök se tudja visszavonni a támadást az előbb említett okok miatt.

Sterling Hayden szerepével kapcsolatban a legérdekesebb, hogy maga a színész valójában az amerikai kommunista pártbeli tagsága miatt évekig feketelistán volt Hollywoodban. Így ez a szerep legalábbis pikáns... 

A helyzet elvileg még menthető lenne azzal a módszerrel, amivel Trump védelmi minisztere is próbálkozott. Azaz előre figyelmeztetni a megtámadott felet, hogy ha lehetséges az ne reagálja túl az incidenst, hiszen nem hivatalos kormányzati szándék áll mögötte. Itt azonban jön megint egy csavar: Az oroszok pont most készültek el a "Végítélet Napja" nevű csodafegyverükkel, amit pont egy ilyen nukleáris támadást megelőzendő fejlesztettek ki elrettentésül. Azaz, ha ennek a fegyvernek a számítógépes elemzője érzékel egy pusztító atomcsapást, akkor válaszul egy pokoli, mindent elpusztító támadást indít, mely garantáltan elpusztítja az emberiség túlnyomó részét. Ennek a fegyvernek egyedüli célja az elrettentés, tehát az, hogy ne legyen értelme semmilyen támadást indítani a Szovjetunió ellen, mert arra garantált, és leállíthatatlan a mindent kiirtó válaszcsapás.  Hogy a dilinyós tábornok ezt miért nem vette figyelembe? Mert a csodafegyver pont most készült el, napokon belül jelentették volna be!

Izgalmas jelenetek zajlanak közben a Pentagon nagy háborús egyeztető központjában. Annyira jól csinálta meg Kubrick ennek a teremnek a díszleteit, hogy Ronald Reagan, - miután beiktatták elnöki hivatalába, - állítólag első kérései között szerepelt, hogy vezessék be ebbe a terembe. Hatalmas csalódást okozott számára, hogy ez az egyeztető terem valójában nem létezik.

A film legnagyobb érdeme, hogy ez az egész abszurd esemény amellett, hogy az első perctől az utolsóig feszülten izgalmas, a tragikus végkifejlet ellenére kacagtatóan vicces is.

Ugyanakkor viccességében mélyen elkeserítő is, hiszen végképp tudatosul az emberben, hogy a sorsunk, - a világ sorsa - felett döntő emberek ugyanolyan ökrök, mint mi vagyunk. Jó példa erre többek között a zseniális George C Scott jelenete, melyben az általa alakított tábornokot próbálják elérni a fehér házból, hogy berendeljék a nukleáris támadás ügyében, de az értékes percek csak peregnek, mert ő WC-n van, és barátnője próbál a telefon és a tábornok között közvetíteni.

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy az említett barátnő a film egyetlen női főszereplője, és mint ilyen, úgy látszik a film egyik legjobban dokumentált szereplője lett. Maga a jelenet hossza és jelentősége nem indokolja ezt a túldokumentáltságot... de ha már rendelkezésemre áll ez a sok kép, véletlenül sem akarom eltitkolni őket...

Ezeken még Kubrick is látható...

George C Scott volt a kedvencem ebben a filmben. Kubrick a szerep határozott eltúlzását kérte Scottól, ami a színésznek nem nagyon volt ínyére, de végül láthatóan elfogadta az instrukciót. Szerencsénkre! Mert zseniális!

Azt olvasom, hogy Peter Sellers fizetése tette ki a film költségvetésének 55%-át. Durva arány, de kicsit árnyalja a képet, ha elmondom, hogy Sellers három (!) szerepet is alakít. 

Egyrészt ő az amerikai elnök.

Másrészt ő az angol tiszt, aki leleplezi (bár végülis hiába) az elmeháborodott tábornok akcióját.

Harmadrészt ő Dr Strangelove, az az alak, aki elviszi az egész történetet egy végképp szürreális, abszurd irányba. A tolókocsiba kényszerült tudóst, aki korábban Hitlert szolgálta, és műkeze még mindig a náci karlendítésre van beállva... aki most az amerikai kormányzat tudományos főtanácsadója...

Így tehát ez a Dr Strangelove nevű figura - aki amellett, hogy a filmnek egy nem túl nagy jelentőségű mellékfigurája - lett a film címadója. Ez a figura már annyira abszurd volt, hogy itt Kubrick azon a határmezsgyén táncolt ahol könnyen átmehetett volna az egész történet infantilis marhaságba. Tényleg nem sok hiányzott, de érzésem szerint még pont a határon belül maradt.

Egy Peter George nevű tiszt az angol légierőnél volt annak a regénynek az írója, amely a film alapötletét adta. Egyáltalán nem volt vicces az eredeti történet, sőt - állítólag Kubrick sem ebben a vidám megközelítésben kezdett hozzányúlni a dologhoz. Menet közben vált világossá számára, hogy ez a laza hangnem lesz a legmegfelelőbb. Angliában "Two Hours to Doom" azaz "Két óra a megsemmisülésig" volt a könyv címe. Érdekes módon az USÁban más címen: "Red Alert" - "Vörös Riadó" címmel jelent meg. Úgy látszik a hatvanas évek közepén ott még mindig menő volt a kommunistákkal való riogatás... na persze a James Bond sorozat alkotói is évtizedeken keresztül megéltek ugyanebből....

Íme a szovjet nagykövet medve-szerű alakja. A képről azt is megtudjuk, hogy ha valamit titokban akarunk tartani, arra minél láthatóbban rá kell írni, hogy szigorúan titkos.

Kubrick csupán egy évvel az 1962-es kubai rakétaválság után hatalmas karikatúrát készített a hatalomról. Arról, hogy néha milyen apróságokon dől el ott fenn a legfelső körökben az emberiség sorsa. A film 1963-ban már készen állt a bemutatásra, azonban ekkor lelőtték Kennedy elnököt, és a film kényes témája miatt a bemutató elhalasztása mellett döntöttek, ami így 1964-re tolódott át.

Kubricktól négy filmet láthattunk eddig a listán, és ha felsoroljuk mindegyiket (A Dicsőség Ösvényei, Spartacus, Lolita, meg eme Dr Strangelove) akkor látjuk, hogy nincs olyan, hogy Kubrick-stílus. Mindegyik egészen más. Olyan viszont van, hogy igen jó filmek ezek a Kubrick filmek! Mert bármely stílushoz is nyúlt ez a rendező, jó eséllyel alkotott maradandót!