Franciaország (Argos, Athos, Parc, SF, SFI), 95 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Mag Bodard

Az a gyanúm, hogy a magyar címadás ez esetben egy hatalmas baki eredménye. Az eredeti francia cím (Au Hasard Balthasar) ugyanis magyarul inkább Véletlen Balthazárra fordítható...  lehet, hogy a nálunk meghonosodott Vétlen Balthazár egy sima nyomdai vagy hivatali elírás eredménye csak? 

Mindenesetre így sem rossz ez a cím, hiszen a szamár itt a bűntelenség, a tisztaság, illetve - egy-egy elemző szerint - egyenesen a "megváltó" megszemélyesítője....

Mindenesetre ez nagyon más volt, mint Bresson eddig általam látott filmjei. Először is nagyon hiényzott a jól megszokott narráció, mely számomra szinte Bresson védjegyévé vált (bár nyílván nem minden filmjében alkalmazza).

Egy szamár életét követjük végig kiscsacsi korától halála napjáig. Látszólag ő a főszereplő, de azt mondanám inkább, hogy ő a történet vezérfonala. Ő maga csak kerül ide-oda, hogy megismerjük azokat az embereket, (és az ő a történetüket), akik kezei között megfordul hányatott élete során.

Vannak közöttük tiszta lelkűek, és vannak, akik gonoszak mint az ördög... no meg persze mindenféle szerzet a két véglet között...

Itt van például ez a Marie nevű kamaszlány (az elsőfilmes Anne Wiazemsky), aki alapvetően patyolattiszta lelkű, csak éppen nem elég erős, hogy nemet mondjon a gonosznak. Márpedig szerelménél Gerardnál (Fancois Larage) nehéz ördögibb lelket találni, hiszen tipikusan az a figura, aki élvezetből okoz szenvedést másoknak. Társaival például olajat önt az úttestre, csak azért, hogy lássa az arra jövő autók megcsúszását, és - akár végzetes kimenetű - balesetét...

Marie annyira szerelmes Gerardba, hogy egyszer még azt a vallomást is teszi, hogy inkább megölné magát, minthogy elhagyja a fiút... ezzel szemben Gerard és bandája amikor éppen nincs jobb ötletük akkor levetköztetik a lányt, és megkínozzák... csak úgy, szórakozásból...

Gerard sötétségét Marie szülei ellenpontozzák angyali tisztaságukkal, ugyanakkor az ő példájuk mutatja, hogy ez az út sem feltétlenül hozza el a boldogságot az életben...

Melletük természetesen megismerünk különböző embereket a jóság-gonoszság spektrumának különböző pontjain: ott van például az alkoholista, aki annyira részeges, hogy nem is emlékszik, hogy valóban megölt-e valakit, amikor ezzel gyanusítják...viszont, egy ízben ő menti meg a szamár életét...

Vagy vegyük azt a középkorú férfit, aki befogadja egy zivataros éjszakán az esőtől elázott menekülő Marie-t... de cserébe elfogadja a lány felajánlozását is....kihasználva annak védtelenségét...

Mocskos dolgokat látunk ebben a filmben, de valahogy ezúttal számomra elmaradt az igazi katarzis, ami azért volt csak különösen nagy csalódás, mert Bresson eddig nagyon stabilan hozta számomra a rendkívüli filmélményeket. Itt számomra valami kétségtelenül nem jött át az üzenetből...

Úgy látszik, mostanában egy kicsit peches vagyok, mert a listán ezt kettővel megelőző film, (a Persona)- az általam igen kedvelt Ingmar Bergmantól - is hidegen hagyott... De ha már Bergmannál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy neki sem tetszett ez a film!

 

Nyilván önmagában a narráció hiányával nem magyarázható, hogy engem nem fogott meg annyira... Számomra erőtlen volt ezúttal a színészi teljesítmények jó része. Egyedül Arnold, az alkoholista (Jean-Claude Guilbert) volt rám különösebb hatással, a többiek az amatőr színészek eszköztelenségével ezúttal nem tudtak megfelelően a rendező keze alá dolgozni... 

Véleményemmel nyilvánvalóan törpe kissebségben vagyok, hiszen általánosan elfogadott kritikusi válemény szerint ez a film a "tisztaság csúcspontja"... és ezért természetesen tőlem is kijár a megfelelő tisztelet!

Franciaország (Lux), 77 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Agnés Delahaie

"A mozgókép jövője azokban a magányos fiatalokban rejlik, akik utolsó filléreiket is arra fogják költeni, hogy filmet forgathassanak, s akiket nem ejt csapdába a szakmai rutin." 

- mondja Bresson, és ezzel már-már a francia új hullám szószólójának is gondolhatnánk. 

Pedig Bresson egyáltalán nem tartozott Godard-ék társaságához, hiszen már a negyvenes években forgatott. Szellemiségében viszont akár az új nemzedék előfutárának is tekinthető. Stílusa olyan egyedi, hogy filmjeinek stílusa szinte összetéveszthetetlen másokéval. 

Nem szeretett például képzett színészekkel dolgozni. Ennek a filmnek a legfontosabb szereplői nemcsak elsőfilmesek, de semmilyen korábbi színész-képzésben vagy gyakorlatban nem volt részük. Ez nem azt jelenti, hogy kifejezetten született őstehetségek voltak. Bresson-nak más elképzelési voltak a filmes színészi játékról, mint a legtöbb rendezőnek. Kifejezetten megtiltotta szereplőinek, hogy "eljátsszák" a szerepet. Minden, ami eljátszás lett volna, műnek hatott volna az ő szemében.

Filmjein viszont nincs nyoma annak a fiatalosan bátor kísérletezésnek, annak az ad hoc jellegnek, ami pénztelenségüket kompenzáló kreativitásuknak is köszönhető volt az új hullámosoknál.

Itt van például a férfi főszerepet játszó Martin LaSalle. Arcán alig lehet érzelmeket leolvasni. Nincs rajta túl sok mimika, nem gesztikulál fölöslegesen. De ha körülnézünk a való életben, az embereknek egy jó része bizony ilyen. Nagyon sok ember van, akinek az arcáról többnyire kevés érzelem olvasható le. A színészek viszont többnyire lelkiismeretesen el akarják játszani az érzelmeket, így a legtöbb színész gazdag mimikájú embert alakít. Nos, a mi főhősünk most nem ilyen. Bresson a szünetekkel, a jól elhelyezett vágásokkal éri el a kívánt hatást.

LaSalle érdekes módon - a filmszerep hozta hírnevet nem Franciaországban lovagolta meg a későbbiekben, hanem Mexikóban. Hiába ismerték meg sokan ebben a filmben, a hatvanas években nem  sok minden történt vele, viszont a hetvenes évektől kezdve, miután Mexikóba költözött, vagy hetven filmben szerepelt, jelenleg is ott él.

Kellemes meglepetés volt a 16 éves Marika Green szereplése is. Neve alapján sejthető, hogy nem francia származású, de sejtésemmel ellentétben nem amerikai, hanem svéd. 

Tündérien bájos... nincs rá jobb szavam. Ettől függetlenül - talán filmbeli hajviselete miatt - inkább húsz év körülinek hittem. Ahogy LaSalle, úgy ő is minden tapasztalat nélkül került ebbe a filmbe, és partneréhez hasonlóan ő is tökéletesen oldja meg azt, amit Bresson elvár tőle.

Neki sajnos nem sikerült olyan sikeres karriert befutnia, mint LaSalle-nak Mexikóban. Leginkább tévés mellékszerepek találták meg, 1974-ben volt még egy emlékezetes szerepe a kultikus jelentőségű Emmanuelle című filmben: Emmanuelle szeretője volt egy ideig.

Ami szép az szép... kár, hogy mások nem tudtak úgy hozzányúlni, mint Bresson.

Mivel ez immár harmadik Bresson filmem volt, annyira ismerős volt az elején felhangzó jellegzetes narráció - illetve belső monológ -  a férfi főszereplő szemszögéből mesélve. 

Egy zsebtolvaj beszéli el "karrierjének történetét". Nem a bűnügyi vonal az elsődleges fontosságú, hanem a lelki mozgatórugók. Hogyan lesz valakiből bűnöző, és hogyan próbálja menteni magát. Pszichológusok szerint az emberi lélek nehezen viseli el hosszabb időn keresztül a bűntudatot, ezért a legtöbb bűnöző különböző - esetenként valós, többnyire persze mondvacsinált - okokkal felmenti magát. (Például: én csak gazdagtól lopok, azoknak nem számít, és különben is megérdemlik, nyilván ők is lopták a pénzüket)

Mint kiderül, hősünk először beteg édesanyjától lop - ezután nem is nagyon mer a szeme elé kerülni - , majd elhatározza, hogy megpróbálkozik az idegenektől való lopással is. Első akciója után azonnal lebukik. Előállítják a rendőrségen, ám mivel csak a lopott pénzt találják nála, nem tudják rábizonyítani, hogy ő volt a tolvaj. Elengedik, de - mint kiderül - ettől kezdve rendszeresen figyelik.

A fent említett erkölcsi dilemma természetesen benne is elkezd dolgozni, de hamar megtalálja a megoldást. Álláspontja szerint a kiemelkedően tehetséges bűnözök - mint amilyennek magát is tartja - külön elbírálásra lennének jogosultak a társadalomtól. Bűneiket el kellene néznie a társadalomnak, hiszen ezek a tehetséges emberek végső soron biztosan a társadalom érdekeit szolgálják majd.

Nyilván érzi a fiatalember maga is, hogy gyenge lábakon áll az elmélete, feltehetően ezért osztja meg eme gondolatokat  korábbi ügyének nyomozójával, akivel egy barátja hozza össze egy beszélgetésre. A férfi tehát vágyik a felmentésre, a nyomozónak viszont esze ágában sincs megadni azt, azért áll csak egyáltalán szóba vele, hogy így, mint célszemélyt egy pillanatra se veszítse szem elől.

A férfi egyre ügyesebb zsebessé képzi ki magát. Ehhez hozzájárul az is, hogy összeismerkedik egy profival, a Kassagi nevű bűvész által játszott zsebmetszővel. Olyan látványos kézmozdulatokat produkál, hogy emiatt állítólag Finnországban éveken keresztül be volt tiltva a film, mivel a bemutatott trükkök szerintük a zsebtolvajok működését segített volna elő.

A Marika Green által játszott lány a haldokló édesanyát ápolja, és mellesleg beleszeret a férfiba is. A férfi, amikor döntési helyzetbe kerül, inkább a bűnözést választja, mint a nőt. Érdekes pszichológiai kérdés az is, hogy a bűnözésből állítólag nehéz kiszállni. Mint ahogy minden függőségnél, itt is előfordulnak fogadalmak, hogy majd, ha ennyit vagy annyit összeszedek, abbahagyom, de valahogy ez a nap általában akkor jön el, amikor a rendőrség hozza el. 

A végsőkig lecsupaszított ez a film abban a tekintetben, hogy szinte csak a lényeg van benne. Nincsenek kiugró érzelmi hullámok. Lineárisan haladunk az előre megjósolható végkifejletek felé. Tulajdonképpen túl nagy meglepetés nem ér minket, minden olyan hétköznapiasan kiszámítható.

Bresson a film elején még figyelmeztet is minket, nehogy félreértsük a címet: nem krimit fogunk itt látni, a dolog lélektani része az, ami érdekli őt. 

Nem okozott akkora hatást bennem, mint az általam látott korábbi két Bresson film, de különleges stílusa, hangulata biztosan emlékezetessé fogja tenni.

Franciaország (Gaumont), Nouvelles Éditions), 99 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Alain Poiré, Jean Thuillier

A rendező, - Robert Bresson - maga is részt vett a francia ellenállásban, és szintén "volt szerencséje" élvezni a nácik "vendégszeretetét", így vélhetően személyes okok is vezették abban, hogy megfilmesítse André Devigny visszaemlékezését, aki - szintén ellenállóként - raboskodott a Montluc nevű katonai börtönben, 1943-ban. Nemcsak raboskodott, de halálra is ítélték. 

Ahogy a filmben látható is, a háború során nem kellett hosszasan elhúzódó büntetőeljárástól tartani, illetve az ügyvédi díjaktól sem szegényedett el az ember. Az eljárás lényege az volt, hogy átvezették a tárgyalóba a vádlottat, ahol a hatóság embere közölte vele a nyomozás eredményét, majd a halálos ítéletet. Nem volt ott vád- és védőbeszéd, fellebbezés és hosszú indoklás...

André Devigny-nek tehát sikerült megszöknie ebből a börtönből, amit egészen odáig teljesen szökésbiztosnak tartottak.
Besson annyira autentikus akart lenni, hogy a film kedvéért sikerült kiüríttetni Montluc-ot, két hétig átköltöztették a rabok egy részét más börtönökbe - én még azt is el tudom képzelni, - bár erről nem olvastam konkrétumot - hogy pontosan abban a cellában vették fel a film nagy részét, melyből a valódi szökést végrehajtotta Devigny. 

Elképesztő az a leleményesség, ami ezt a rabot jellemezte. Nem csak az a fantasztikus, hogy hogyan tudta cellájából megtervezni a szökést, hanem hogy a rendelkezésre álló minimális berendezési tárgyakból, eszközökből hogyan készített a szabaduláshoz felhasználható tárgyakat. 

Devigny egyébként Bresson rendelkezésére bocsájtotta azokat az eszközöket, melyeket a menekülés során megtartott.

• 
• 
• 

Borzasztóan feszült a film hangulata szinte az elejétől a végéig. Kizárólag amatőr színészekkel dolgozott a rendező, de ennek semmilyen negatív következményét nem láttam. Sőt, ha jobban belegondolok, talán pont emiatt válik igazán hitelessé. Mert nincs benne semmi pózolás, túlgondolás. A főszereplő érzéseit nem az arcáról lehet leolvasni, - ami szinte teljesen érzelemmentesnek tűnik - , hanem a film szövegterjedelmének túlnyomó részét kitevő belső monológból, mely folyamatosan közvetíti a néző számára a főszereplő érzéseit, gondolatait, és részben magyarázza az aktuálisan történő eseményeket.

• 
• 
• 
• 
• 

Sok mindenben - leginkább eszközeiben - hasonlít ez a film az általam eddig látott egyetlen másik Bresson filmhez, az Egy Falusi Plébános Naplójá-hoz. Annál a filmnél is megjegyeztem, hogy a képek alapján, és az alapján, amit el lehet mondani róla, az ártatlan szemlélő számára minden bizonnyal úgy tűnhet, hogy ez egy végtelenül unalmas művészfilm, holott mindkét esetben rettentő feszültségben követtem végig az eseményeket.

Igen jó film ez.

Franciaország (UGC), 116 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Léon Carré, Robert Sussfeld

Azért nagyon nehéz erről a filmről írni, mert szinte minden, ami leírható róla, azt a hatást kelti nagy valószínűséggel az olvasóban, hogy ez egy unalmas, szürke film, holott a valóság ennek pont az ellenkezője. Nem is emlékszem pontosan, hogy utoljára melyik filmet néztem végig a listáról ilyen feszült figyelemmel.

Egy fiatal plébános hétköznapjainak egy nem túl hosszú periódusát követjük nyomon. Ráadásul a papnak nincsenek is világmegváltó tervei, csak éppen a vallás parancsolatainak megtartását tűzte ki célul. 

Nem nagy dolgokat csinál, csak a hívek ügyes-bajos dolgaiban próbál a tőle telhető módon rendet tenni. Nem hangzik túl izgalmasnak, mégis leköti az embert.

A színészek szinte teljesen eszköztelenül dolgoznak. Claude Laydu, a plébánost alakító színész nem amatőr volt ugyan, de elsőfilmes. Arca szinte mozdulatlan. Csak néha-néha látszik rajta egy-egy apró rezdülés. De amikor néha megrezdül ez az arc, akkor annak - pont a visszafogottság miatt - nagyon erős a hatása.

Első látásra - legalábbis a képek alapján - nem túl megnyerő ez az arc; már-már ellenszenves. De a mögötte álló személyiség - legalábbis amit a szerep ábrázol - pillanatok alatt megkedvelteti magát a nézővel. Az érzékeny, szinte minden romlottságtól mentes figura belopja magát a néző szívébe.

A film nagyobbik felében a fiatal plébános monológját - naplóbejegyzéseit - halljuk, sok esetben látjuk magának a naplóba való bejegyzésnek a folyamatát - melyet egyébként magának a rendezőnek a keze "követ el". 

Míg a fiatal pap keresi - és tulajdonképpen meg is találja - az általa üdvözítőnek tartott utat, addig a hívek között szinte senki nincs, akinél ilyesmire egy kis esély is mutatkozna...

Van például a fiatal lány, aki szerelmével üldözi a papot, van, aki egyéb okokból írogat neki fenyegető névtelen leveleket...  

• 
• 
• 

Ismételnem kell magamat: bármit írok is a filmről, nem tudom megmagyarázni, hogy miért annyira jó. Érdemes megnézni... Ha megvan a nézőben a nyitottság, akkor könnyen a hatása alá lehet kerülni.