USA (Skirball Productions), 108 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Jack H. Skirball

Sokféle krimi létezik: Van, amikor tudjuk, hogy ki a gyilkos, és az teremti meg a feszültséget, hogy látjuk, amint a nyomozó egyre közelebb jut a megoldáshoz. Ilyen például a Columbo sorozat legtöbb epizódja. Ennek szöges ellentéte, amikor tudomást szerzünk egy gyilkosságról, és egy izgalmas karakterű nyomozó felderíti a gyilkos kilétét. Erre jó példa Agatha Christie munkássága Poirot felügyelővel az élén.

Jelen esetben rögtön a film elején kapunk egy elkövetőt, de - furcsa módon - közel egy órát (!) kell várnunk arra, hogy megtudjuk, mit is követhetett el nagy valószínűség szerint... Szokatlan szerkezetű tehát ez a krimi - ha egyáltalán ez a műfaji besorolás itt helyénvaló... én ugyanis továbbra is azt mondom, hogy Hitchcock életműve egy külön besorolást érdemelne. (Mondjuk krimi helyett hívhatjuk Hitchcock - filmnek az ő műfaját.) 

Azzal, hogy Hitchcock a gyilkosság(ok) konkrét említését ennyire betolja a film közepébe, a hangsúly is eltolódik egész más irányba, mégpedig alapvetően az elkövető Charlie (Charles Oakley) és annak unokahúga Charlie (Charlotte Newton) közötti elég furcsa kapcsolat felé.

Rögtön feltűnhet, hogy mindkettejük neve Charlie. Nekünk ez talán kicsit furcsának hangzik, bár nálunk is van erre példa: Gabi lehet Gábor, de Gabriella is. Az unokahúg természetesen a nagybácsi miatt kapta a Charlotte nevet, hogy őt is lehessen Charlie-nak becézni. Ez a kapcsolat azonban jóval többnek tűnik egy szokványos nagybácsi-unokahúg kapcsolat között. Nem tudom, hogy mennyire állt Hitchcock szándékában ezt láttatni, - a "szakirodalomban" nem is találtam erre utaló nyomot - de a színészek játéka alapján a kis Charlie nemcsak rajong a nagybácsi iránt, hanem ennél mintha egy árnyalattal többről is szó lenne: Úgy néz rá, úgy ér hozzá, mintha a nagybácsi lenne számára A FÉRFI. Rokonok között ilyesfajta érzések persze nem létezhettek a 40-es évekbeli Hollywoodban. Így aztán, ha valóban volt szándék ilyesmi ábrázolására, akkor Hitchcock elment addig a pontig, amíg mehetett, ennél merészebben nem ment volna át a cenzúrán.

A film felén túl végre megtudjuk, hogy mit is követ(het)ett el Charlie bácsi. De igazán nem is fontos. És bár megjelennek a nyomozók, mégsem látunk igazi nyomozási cselekményeket (részükről). Ami mindvégig az igazi feszültséget kínálja, az a két Charlie közötti kapcsolat alakulása. Mi történik, ha a lány megsejt valamit a titokból? Mi történik, ha Charlie bácsi megtudja, hogy a lány tud valamit? Kitart a rajongás, vagy átfordul valami másba?

Az volt a legnagyobb bajom, hogy a nagybácsit alakító Joseph Cotten ebben a szerepben kicsit szürke marad számomra. Ő Orson Welles felfedezettje egyébként. Már a Welles által alapított Mercury Theater első előadásában is szerepelt Cotten, és az Aranypolgárban - elsőfilmesként - komoly szerepet is kapott Welles mellett. Itt Hitchcock-nál nekem nem volt sem elég ellenszenves, sem elég félelmetes ahhoz, hogy ez a film igazán működni tudjon. Kellemes, karakteres hangja van. Először szinkronnal láttam, és mivel kicsit csalódott voltam, rögtön újranéztem eredeti hanggal, és kellemes hang ide vagy oda, így sem akart működni nekem.

Hollywoodban ekkoriban volt egy törvény, mely alapján egy film díszlete nem kerülhetett többe 5000 dollárnál. Ez a háború alatt a pazarlást volt hivatott megfékezni, ösztönözve a díszletek minél többszöri újrafelhasználását. (A fenti összegbe nem számított bele a munkadíj, csak a díszlet szerkezeti elemeinek az ára. Az átalakítás díja tehát kívül esett ezen a kereten.) Hitchcock ezúttal gondolt egyet, és stúdió helyett kiment a valóságba, méghozzá a Kaliforniai Santa Rosa-ba, ahol szerintem még ma is büszkék arra, hogy ott forgott ez a film. 

Sok helyi lakos kapott kisebb-nagyobb mellékszerepet. Egy kedves kis sztori szerint Hitchcock-nak nagyon megtetszett egy kopottas, kissé elhanyagolt külsejű ház. Ezt választotta ki a külső jelenetek forgatási helyszínéül. Meg is állapodott a tulajdonosokkal. Azok pedig akkora megtiszteltetésnek érezték, hogy a nagy Hollywoodi filmesek az ő hajlékukat tisztelik meg, hogy a forgatás első napján arra kellett érkeznie a stábnak, hogy a kertet, a házat, de még a környéket is teljesen felújították a nagy eseményre. Hitchcock nyilván alig bírta visszafogni a sírást, de végül szakembereinek - nyilván  nem kis munkával - sikerült visszaállítani a helyszínt eredeti, kopottas formájába. A filmeseknek ez persze rutinfeladat, de nyilván fölösleges idő- és pénzveszteség volt.

A kisvárosi hangulathoz persze nagyon jól jött a valós forgatási helyszín. Charles bácsi egyébként a keleti partról költözik a Santa Rosa-i húgához a film elején, amikor forróvá válik a talpa alatt a talaj. A kisvárosban szinte sztár lesz a nagyvárosi férfi. Mindenki vele szeretne találkozni. Előadásokra hívják a nőegyletbe...

Érdekes - egészen Hitchcock-i - mellékszála a filmnek az a szomszéd, aki állandóan átjár a családhoz, hogy a családfővel megvitassák, hogy ki tudja a legjobb megoldást egy tökéletes gyilkosság végrehajtására. Mulatságos nézni, ahogy ezek a szürke kis emberek állandóan olyan témáról beszélgetnek, amiről nagy valószínűséggel Charles bácsi tudna mit mesélni, ám ő inkább hallgat...

Az alábbi concept-skiccek talán azoknak igazán izgalmasak, akik látták a filmet, és felfedezik bennük a rajzok alapján végül elkészült jeleneteket:

A mester persze nem tagadja meg önmagát, a feszültség itt is nőttön nő egészen az utolsó pillanatig. Ezúttal azonban nem okozott nekem olyan katarzist, mint mondjuk legutóbb a Manderley-ház asszonyával. 

USA (Selznick), 131 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: David O. Selznick

Számomra ezzel a filmmel érkezett meg az igazi Hitchcock. A listán szereplő három eddigi film fel-felvillantotta, hogy milyen is lesz majd a rendező amikor majd igazán csúcsformában lesz, és itt van végre egy olyan film, ami már teljes egészében maga Hitchcock. A feszültségkeltés - és annak rafinált módon való  fenntartásának, azaz a suspense-nek -  nagymestere.

Nagyon vigyáznom kell, hogy mit írok le, mert elég egy ügyetlenül megfogalmazott félmondat, amivel tönkretehetem annak az élményét, aki esetleg most szánna rá magát, hogy megnézze ezt a remek filmet. Többszörösen dupla fenekű ugyanis a történet. Amikor felvillan az agyunkban a lámpa, és azt hisszük, hogy megvan a megoldás - társasággal néztem, és mindenki ugyanott, pont ugyanazt gondolta - akkor nemsokára kiderül, hogy nagyon szépen meg vagyunk vezetve... és ezt Hitchcock - persze karöltve a regény írójával - többször is megcsinálja velünk ebben a filmben. Az alábbi képen balra a rendező, jobbra két főszereplő. (Joan Fontaine és Laurence Olivier)

Van egy harmadik főszereplő is, aki jelenlétével úgy uralja a filmet, hogy igazából nincs is jelen. Pontosabban jelen van, de nem látjuk, mindenki csak beszél róla. Ő a film címszereplője: Rebecca. A fenti poszteren is látható egy arctalan nőalak, aki jelenlétével megtöri a pár boldogságát. Na ő Rebecca! Ez esetben a magyar cím sem rossz szerintem (A Manderley-ház Asszonya) ... Megkockáztatom, hogy elegánsabb, fajsúlyosabb, mint az eredeti, és még kétértelmű is... Vajon a volt vagy az új feleségre vonatkozik?

Rebecca a Laurence Olivier által alakított Maxim de Winter halott felesége. Ő Mrs. de Winter. A tökéletes. Akinél nincsen szebb. Akinél nem is lehet szebb senki. Akit mindenki szeretett. Akivel lehetetlen versenybe szállni...

És itt van szegény új jövevény, akinek neve sincsen - hiszen soha, egyszer sem hangzik el az új feleség keresztneve. Ő lenne az új Mrs de Winter. De még ezt sem kapja meg mindenkitől: hiszen rendre Rebeccá-ra utalnak, amikor kiejtik a Mrs de Winter nevet...

Vagy húsz színésznőből választották ki Joan Fontain-t erre a szerepre. Bejelentkezett az Elfújta a Szél-ben remekül alakító Vivien Leigh is (casting videója látható a youtube-on), és bár Laurence Olivier - aki már az Üvöltő Szelekre is próbálta beprotezsálni menyasszonyát (Vivient) maga mellé -, ez esetben is mindent latba vetett, megint sikertelenül. Bár Vivien Leigh ütőset alakított az Elfújta a Szélben, én azt mondom, hogy Hitchcock nagyon jól döntött, hogy erre a szerepre Fontain-t szemelte ki. Nem csak Vivien Leigh-t sikerült kiütnie a ringből, hanem saját nővérét is. Talán nem túlzok, ha a filmtörténelem egyik legnagyobb testvér-gyűlölködésének nevezem kettejük kapcsolatát. (Hogy ki a nővér... a poszt végén elárulom, addig szeretném fenntartani a Hitchcock-i feszültséget... na jó, annyit még elmondanék, hogy szerepelt az Elfújta a Szél-ben.)

Fontain a filmben nagyon bájos. Nagyon kis törékeny, nagyon szerethető. Nagy szerepe van abban, hogy a film úgy sikerült, ahogy.

Van még valaki, aki feltétlenül említésre méltó: Mrs Danvers, a házvezetőnő. Brutális! Nem viccelek! A film legfélelmetesebb figurája. És talán még belefér annyit elárulnom, hogy szerelmes a halott Rebekába. Ez így persze nincs kimondva, hiszen akkoriban még ilyet nem lehetett kimondani - kőkemény cenzúra volt a negyvenes évek Hollywoodjában, és nem az volt, mint ma, hogy minden filmbe illik legalább egy meleg vagy leszbikus szereplőt betenni, ha politikailag korrekt akar lenni a producer/rendező. Amerika úgy látszik, csak végletekben tud gondolkozni. Szóval nincs kimondva, érzékeltetve is csak annyira, hogy épp nyilvánvaló legyen.

A házvezetőnő karcsú, fekete ruhás alakja nesztelenül suhan, hogy bárhol, bármikor feltűnjön. Védelmezi az elhunyt Mrs. de Winter emlékét. Bármi áron. 

Ha Hitchcock valamiről azt akarja, hogy elhiggyük neki, akkor el is fogjuk hinni neki.

A stílus maga az ember. Akár el is nevezhetnénk róla egy külön műfajt. Ahogy a spanyolok a mai napig "rebeca"-nak hívják a kardigánt (tessék szótárban ellenőrizni), mert ebben a filmben sokszor hordott ilyet Fontain (és nem Rebecca!), nos úgy nyugodtan lehetne "hitchcock"-nak hívni az ilyen feszültségben tobzódó filmeket is. 

Hitchocknak a fejében készen volt a film már akkor, amikor még le sem forgatott egy kocka filmet sem. Hollywoodban az volt a normál menetrend, hogy egy adott jelenetet leforgattak az elejétől a végéig minden olyan kameraállásból, amire szükség volt. Vágáskor a rendező a vágóval mindig azokat a részeket rakta be a filmbe amelyiket éppen akarta. Hitchcock nem így dolgozott. Mivel ő fejben már előre megvágta a filmet, ő minden jelenethez az adott kameraállásból csak azt a kis részt forgatta le, amit be akart tenni a filmbe. Nagyon jól észrevehető ez a megtervezettség, és talán ez is hozzájárul Hitchcock egyedi stílusának jellegzetes karakteréhez.

Ez volt egyébként az angol Hitchcock első hollywoodi filmje, ami rögtön kapott is egy Oscart (lásd Hitchcock-ot és Joan Fontaine-t az átadón az alábbi képen). Ezt többé nem sikerült megismételnie. Rendezőként soha nem sikerült elnyernie ezt a díjat. Azzal a Selznick-el forgatta ezt a filmet, akinek kicsi és rövid életű stúdiója hangos sikert ért el az Elfújta a Széllel. Előző évben az lett a legjobb film, ebben az évben meg ez. Viccesen hangzik, de pont ez a gyors siker lett a Selznick stúdió "veszte"... olyan nagyot, és olyan hirtelen kaszált ugyanis a két sikerfilmmel, hogy nem volt még annyira felépítve a cég, hogy megfelelő módon kezelje a pénzügyeket. Elkerülendő, hogy le kelljen adózni a hatalmas nyereséget, a legjobb megoldásnak azt látták a tulajdonosok, ha feldarabolják a céget, és általam nem pontosan ismert módon kimenekítsék belőle a sok pénzt - a lehető legadómentesebben... 

Mielőtt elárulnám, hogy ki Joan Fontain jól ismert nővére, még egy fontos szereplőt bemutatnék: A Manderley házat. Pazar palota kívül és belül is. Szinte egy elvarázsolt kastély. Feles arányban építették fel, hogy takarékoskodjanak hellyel és költséggel. Ha nagyon jól megfigyeljük a ház és a fák arányán azért látszik, hogy valami nem stimmel. Mindenesetre a filmben tökéletes a hatás. A belső jeleneteket természetesen stúdióban vették fel. 

Van a Nyugati szárny, ahol Mrs de Winter (Rebecca) lakott. Ott van a legszebb szoba, oda már senki nem teszi be a lábát, onnét a tenger is látszik... sőt, csak onnét látszik a tenger... 

Vajon ki lehetett ennek a gyenge, elesettnek tűnő gyermekien ártatlannak tűnő hölgynek a nővére, akivel annyira utálták egymást? 

Joan Fontaine felvett név. Nevelőapja vezetéknevét vette fel. Született: Joan de Beauvoir de Havilland néven.

Igen, nővére a posztom megírásának pillanatában 102 évesen még mindig élő (ezt soha nem mulasztom el megjegyezni) Olivia de Havilland az Elfújta a Szél Melanie-je. (A képen balra Olivia, jobbra Joan)

Nagy-Britannia (Gaumont British), 77 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Michael Balcon, Ivor Montagu

A listán harmadik Hitchcock filmként szereplő Szabotázs esetén volt először az az érzésem, hogy a mester kezd rátalálni arra az útra, ami igazán neki való. Bár a Zsarolás jó volt, hatásában még nem érte el az igazi Hitchcock-i magasságokat. A 39 lépcsőfok nekem csalódást okozott. Ebben a filmben viszont már minden megvan, amit Hitchcock-tól elvárunk. Feszültség, gyilkosság, meglepetések és a kissé nyomasztó hangulat. Századik filmnek pont megfelelő!

Van egy kis zavarodás, keveredés a film címe körül. Egyrészt kicsit zavaró, hogy van egy Szabotőr (Saboteur) című 1942-es című filmje is a rendezőnek, aminek egyébként semmi köze ehhez a Szabotázs címűhöz. De, hogy még nagyobb legyen a zavar, ahogy a baloldali poszteren is látszik, ezt a Szabotázs című filmet az USA-ban The Woman Alone (A Nő Egyedül) címmel is vetítették.

A cím egyébként kicsit félrevezető. Én legalábbis valami egészen másra számítottam. Szerepel egy szabotázs-akció ugyan a legelején, mely során egy anarchista áramszünetet okoz Londonban, ám mivel azzal nem érik el a kellő hatást, robbantást terveznek, és hajtanak végre, ami azért már más kategória, valljuk be. Főleg, ha ártatlan emberek válnak potenciális áldozattá.

A fenti képen balra Hitchcock, jobbra Oskar Homolka, a főszereplő, az anarchista, akinek - valljuk be - már az arcán van valami furcsán ijesztő, amivel viszonylag könnyű eljátszani a tömeggyilkost. 

Felesége viszont maga a megtestesült ártatlanság és lelkiismeret. Fogalma sincs férje titkairól. 

 Azért is izgalmas a film, mert legalább dupla fenekű. Egyrészt kémfilm. Ez egyértelmű. A rendőrség nyomában van a szabotőrnek/terroristának, és izgulhatunk, ahogy szorul a hurok a nyaka körül, vajon elég gyors lesz-e a rendőrség, hogy megakadályozza a bajt? Másrészt egy romantikus szál is kibontakozik a szemünk előtt... A bökkenő csak az, hogy a románc a terrorista felesége és a terroristát figyelő nyomozó között szövődik...

Amikor már azt hisszük, hogy Hitchcock ellőtte minden puskaporát, akkor kiderül, hogy még mindig van mit előhúznia. Remek film ez, megérkeztünk oda, ahova a mestert elhelyeztük magunkban. Az eddigi két film még csak felvezetés volt, ez már viszont tényleg mestermunka.

Ami miatt pedig le a kalappal - anélkül, hogy elspoilerezném a dolgot - a mester olyan esetben is mer egészen váratlant húzni, - ahol le mertem volna fogadni, hogy kommersz irányba fog menni. Mégis meg merte húzni a merészebbet... Jó film.

Nagy-Britannia (Gaumont-British), 83 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Michael Balcon, Ivor Montagu

Meglepő módon ez mindössze a második brit film az 1001-es listán, míg Franciaország 13, Németország pedig 10 filmmel képviselteti magát. Az is szembetűnő, hogy mindkét brit film Alfred Hitchcock-hoz kötődik.

Azt gondolná az ember, hogy a britek - az USA-hoz hasonlóan előnyben voltak, hiszen a hatalmas angolul értő piac megkönnyíti az üzletileg nyereséges filmek gyártását. Ezzel szemben a Britek a kényelmesebb megoldást választották: külföldi piacról szerezték be a Nagy-Britanniában forgalmazott filmek 95%-át. Ezen a helyzeten kívánt javítani a kormány, amikor 1927-ben meghozta az úgynevezett "kvótatörvényt", mely előírta, hogy a moziknak a vetítési idő bizonyos százalékát brit filmekkel kell kitölteniük. Ennek következményeként rengeteg "kvótafércműnek" gúnyolt film született, melyek erősen vitatható minőségűek voltak. Sok esetben a dupla-előadások második filmjeként kerültek bemutatásra, amire a nézők nagy része ott sem maradt, viszont így bekerültek a statisztikába, teljesült az előírás. De a brit stúdiórendszer azért mégis csak felélénkült ennek köszönhetően. Lassan itt is kialakult a Hollywoodihoz hasonló stúdiórendszer, melynek két nagy képviselője a Gaumont-British és a BIP (British International Pictures) lett.

Hitchcock - a Zsarolás sikere után - még nem kötött ki végérvényesen a krimiknél. Több filmstúdiónál, több műfajjal is próbálkozott. Bécsi Keringők címmel még musical-t is készített 1934-ben. Végül a furcsa kitérők után leszerződött az egyik nagyhoz, a Gaumont-British-hez hat thriller elkészítésére. Ekkorra már világossá vált, hogy ez lesz az ő igazi műfaja. Ebből a hat filmből a második volt a 39 Lépcsőfok.

A film fő motívuma az ártatlanul meggyanúsított ember menekülése a hatóság elöl, és annak küzdelme a valódi elkövető felderítése. Richard Hanney egy Londoni mulatóban megismerkedik egy titokzatos hölggyel, aki elmeséli, hogy egy ellenséges kémszervezet az életére akar törni. Míg a férfi alszik, a nőt valóban megölik. Természetesen a férfi válik gyanúsítottá.

Menekülése és saját szakállára végzett nyomozása közben a férfi váratlan, izgalmas helyzetekbe keveredik. A kalandok közepette egy szőke hölggyel is összehozza a sors, méghozzá elválaszthatatlanul, hiszen kezük össze van bilincselve, úgy menekülnek együtt. A szexi szőkék egyébként visszatérő "elemei" lesznek Hitchock filmjeinek. Szokás ezeket a karakteres külsejű, egymásra kifejezetten hasonlító hölgyeket "Hitchcock-szőkék"-nek is nevezni.

Hitchcock nagyszerűen adagolta a feszültséget, ez volt, amihez tökéletesen értett. Ez a film viszont még messze van az igazi remekműveitől. Sok helyen pontatlan a ritmus, előkészítetlenek az ütősnek szánt meglepetések. Megdöbbentőnek szánt fordulatok zajlanak le úgy, hogy nincs felkészítve a néző... nem éri el azt a hatást, ami pedig potenciálisan benne lett volna az adott jelenetben. Felismerhetőek benne persze a későbbi remekművek gyökerei, de látszik, hogy még csak az út elején tart a mester..

Ja, és egy érdekesség azok számára, akik nem ismerik Hitchcock-ot: A rendező majdnem mindegyik filmjében feltűnt egy cameo erejéig, azaz látható rövid ideig egy jelentéktelen - legtöbbször statiszta - szerepben. Szórakoztató feladat ebből a szempontból is figyelni filmjeit, vajon, mikor látjuk meg magát a rendezőt. Terebélyes alkata határozottan megkönnyíti felismerését.. 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

 YOUTUBE - 39 Lépcsőfok

Nagy Britannia (British International Pictures), 82 perc, ff., angol nyelvű

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: John Maxwell

Az egyik első brit teljesen hangos filmnek szokás nevezni, ami szinte igaz, de egy kis megjegyzést azért megérdemel: az első 6 és fél perc még némafilm. Egy rendőrségi akciót mutat be, aminek egyetlen csatlakozási pontja a filmhez, hogy az egyik nyomozó a női főszereplő udvarlója. A film szempontjából persze kifejezetten jelentősége van annak, hogy  a férfi nyomozó. De igazából az egész jelenet elhagyható lenne, olyan, mintha egy felvezető kisfilmet néznénk a nagyfilm előtt....

A másik megjegyzés, hogy némafilmes változata is készült ennek a filmnek, tekintettel arra, hogy sok mozi ekkor még nem volt felszerelve hangosfilmek lejátszására alkalmas eszközökkel.

Alfred Hitchcock a feszültségteremtés (suspense) nagymestere. Műfajai a krimi, a thriller és a kémfilmek.

Még egy érdekessége van ennek a filmnek azon túl, hogy ez az első majdnem teljesen hangosfilm: A prágai születésű női főszereplő - Anny Ondra - nem beszélt jól angolul. Némafilmeknél ez nem okoz komolyabb problémát, de hangosfilmnél - hacsak a szerep nem pont erre van kihegyezve - már nem szerencsés. Hitchcock valamiért mégis ragaszkodott a színésznőhöz, csak a hangját cserélte le egy született angolra. Ez pontosan azt jelentette, hogy a szinkronhangot biztosító színésznő ott állt a mikrofon közelében, és Ondra helyett ő mondta hangosan a szöveget. Ez egyébként egyáltalán nem zavaró. Ha nem tudom, valószínűleg észre sem veszem. Az említett mikrofon látható az alábbi werk-fotón is. (Hitchcock a kép jobb oldalán)

A hangosfilm beköszöntével a színészek elkezdtek hangosan beszélni, és ezzel párhuzamosan eltűnt a zene. Először furcsának hat, hogy csend van. Fura módon újra fel kell majd fedezni, hogy a zenével hangulatokat lehet ábrázolni. Mintha eddig csak azért kellett volna zene, hogy a némaságot leplezni lehessen valamivel. 

Egyébként nem teljesen mondtam igazat az előbb. Többször is felcsendül a muzsika a filmben, ám minden esetben azért, mert valaki valamit játszik. Vagy zenekar vagy egy férfi a zongorán. De úgy, ahogy ma teljesen természetes, hogy a zene csak úgy filmes eszközként megszólal, még nem fordul elő.

Öregurasan, lassan bontakozik ki szituáció, de a film sehol nem unalmas! A főszereplő Alice eljátssza a sértődöttet udvarlója előtt (ő az említett nyomozó), hogy ezt ürügyként használva leléphessen egy másik fickóval randizni. Ez a másik férfi felviszi Alice-t közeli festő-stúdiójába. Kellemesen szórakoztató, lehengerlő fazon. Közösen festegetnek, zongorázik a nőnek, Alice veszi a lapot, sikeresnek tűnik a csábítás...

Ám a férfi egy leheletnyit gyorsabban halad a kelleténél, Alice leblokkol a gyors tempótól, és távozni akar. Ám a férfi már nem tud megállni, és erőszakká fajul az addigi jókedv... a nő pánikba esik, és véletlenül a kezébe akad egy nagy kés... A film harmadánál megtörténik a gyilkosság. Nem látjuk magát a "tettet" közvetlenül ... csak azt látjuk, amikor Alice késsel a kezében kijön a függöny mögül. Nagyon érdekes ahogyan a színésznő ezt a jelenetet eljátssza... Egészen lemerevedik, mozgása természetellenessé válik, érezhető, hogy valami olyasmit tett, ami felfoghatatlan számára...

Látjuk kibontakozni a leleplezéstől való félelmet. Az egész környéket a gyilkosság rejtélye izgatja... vajon megússza Alice? A rendőrségre nem mer elmenni. Bár felfoghatjuk önvédelemnek, de talán annak is erős volt. Legjobb lenne megúszni... hátha nem derül ki... 

A film címe (Zsarolás) sugallja : Alice nem fogja tudni megtartani a titkát... Ahogy az szinte adja is magát - a gyilkosság nyomozását az előző napon cserben hagyott udvarló kapja... kínos szituáció...

Mi lesz, ha a nyomozó talál valamit? ... és mi van, ha előkerül még valaki, aki tud vagy látott valamit?

Kellemes izgalmat biztosít a film végignézése... a feszültség sehol nem éri el azt a kellemetlen (de sokak által keresett) szintet, mint egy hátborzongató horrorban, vagy akár Hitchcock néhány későbbi filmjében (pl. Psycho vagy Madarak). 

Ez egy kifejezetten korai Hitchcock film, mégis sok stílusjegy megjelenik, ami majd végigkíséri a rendező munkásságát. A gyilkosság ábrázolása is rendkívül Hitchcock-i, de megjelenik az egyik - talán legnépszerűbb  - Hitchcock-i védjegy is: a rendező cameo-ja. (Lásd az alábbi képen a metrón pöffeszkedő táskás úriembert)

cameo: olyan szerep, melyet egy ismert ember (színész, rendező, ill. egyéb) alakít, és szöveg nélküli, vagy 1-2 szóból, mondatból áll csupán.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!