India (Epic), 111 perc, ff. bengáli

Rendező: Szatjadzsit Raj

Producer: Szatjadzsit Raj

Ez a film Raj indiai rendező Apu-trilógiájának második része. Egyébként inkább Opu-nak kell ejteni, jó kérdés, hogy akkor miért írja mindenki Apu-nak... Az nem magyarázat, hogy bengáliul Apu-nak írandó, mert bengáliul अपु lenne. Arról van szó, hogy angolul mindenhol Apu-ként hivatkoznak rá, és a magyar elemzések is mindenhol ezt az angolos átirást használják... így akkor maradok én is ennél.

Az Út Éneke (a trilógia első része) váratlanul lenyűgözött engem. Annak a filmnek nem Apu állt a középpontjában, hanem nővére (Durga), aki meghalt a végén. Eme második filmnek Apu és édesanyja ketten lesznek központi szereplői. Majd a harmadik filmnek (Apu Világa) már kifejezetten a felnőtté vált fiú lesz a központi figurája.

Raj egyébként egyáltalán nem trilógiában gondolkozott, amikor Az Út Énekét készítette. És eme második film után sem gondolta azonnal, hogy egy harmadik részbe is bele fog vágni.

 Apu családja az első részben még vidéken élt. Azóta városba költöztek, Benares-be (Váránaszi). A film fekete-fehér nyersanyagra forgott, és egy rövid időszak alatt sajnáltam csak, hogy nem színesre készült: amikor Benares-i Gangesz parton zajlott a történet, akkor bizony szívesen megnéztem volna, hogy milyen volt a környék akkoriban, színesben. Ezek az építészeti különlegességek a maguk kaotikus, szinte áttekinthetetlenül izgalmas, egy gazdagabb kor maradványait idéző pompájukkal szerintem színesben mutatja meg legigazibb önmagát. Az alábbi partszakasz gyakran feltűnik a film első felében.

Itt végzik rituális fürdőjüket hajnalban a helybeliek. Kelet felé néz a helyszín, így a hajnali felvételeken, ahol a felkelő nap megvilágítja az épületeket,  teljesen más fényviszonyok vannak, mint a délutániakban, ahol az épületek háta mögül csak szórt fény jut a partra. Raj forgatási naplójában leírja, hogy emiatt itt a parton mindent abban a napszakban kellett leforgatni, amiben a cselekmény történik. Ellentétben például a Kalkuttai jelenetekekel, ami a város szűk kis utcáiban zajlott, és nem volt túl nagy jelentősége, hogy a nap melyik szakában forgatják.

Akárhányszor próbálom megfogalmazni, hogy miért tetszenek ezek az Apu filmek annyira, hiába töröm a fejemet, nem tudom megfogalmazni. Túl sok minden nem történik bennük. Bár Apu ebben a filmben elveszti szüleit, ennél  több dolog alig történik vele. Látjuk, hogy zajlanak mindennapjai.

És ez talán ami közelebb visz a megoldáshoz. Nemcsak a nyugat-Bengáli mindennapokba kapunk betekintést, hanem szinte úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a Benares-ben, majd a kis faluban, ahova megintcsak elköltöznek, illetve Kalkuttában, ahol Apu iskolába jár. 

Mindegy, hogy városban vagy falun járunk, mindenhol ugyanaz az érzése az embernek. Egykor gyönyörű, szinte fényűző épületek tanúskodnak arról, hogy itt hatalmas gazdagság lehetett valamikor, ám mára ebből szinte semmi nem maradt. Mindenhol romos, csupa penész épületek, mindenhol sár és törmelékek.

Érdekes nézni ezeket az indiai ruhákat is. Néha mintha csak valami hosszú lepedőbe lennének beletekeredve. Gondolom ebben a meleg párás klímában ez lehet a legkellemesebb viselet.

Elképesztően szép ez a film. Elsősorban vizuális értelemben. Nem nagyon találok magyarázatot arra, hogy miért pont egy indiai film tudott ilyen látványos képi világot produkálni az ötvenes évek végén. 

Bele-bele nézegettem újra Az Út Énekébe, és azt kell mondanom, hogy ez a rész nem ütött bennem ugyanakkorát, mint ama első rész. Kíváncsian várom Apu felnőttkoráról szóló harmadik részt is.

És végezetül nézzük, hogy is kell kiolvasni a film címét bengáliul:

 অপরাজিত

szótagolva: অ  - প  -  রা  -  জি  - ত        ---     A - Po- Ra- Dzsi - To

Két írásjegyre szeretném felhívni a figyelmet, melyek módosítottak (a többi egyszerű, módosítatlan):

A রা (rá) a  র (ro) betű módosított változata. Azzal, hogy egy kis vonalkát mögé helyezünk, ro-ból ra -vá változik

A másik ilyen a জি (dzsi) , itt pedig a জ (dzso) betű elé kerül egy ি módosító, amivel dzso-ból dzsi-vé válik a hang. 

Mégegyszer tehát: Aporadzsito az eredeti cím, ami azt jelenti: Legyőzhetetlen.

Érdekes, hogy sok országban meghagyták a film angolba átírt eredeti cím-változatát. Így például Dániában, Spanyolországban, az USÁ-ban vagy éppen Angliában Aparajito címmel ment a film a mozikban.

USA (Universal), 78 perc, ff., angol

Rendező: Jack Arnold

Producer: Albert Zugsmith

A film hosszából (78 perc) már előre sejthető volt, hogy B-filmről lesz szó. Amolyan igazi Universal-os szörnyes, természetfölötti filmről, sokadrangú színészekkel és rendezővel. Bár meg kell hagyni, az alapötlet kifejezetten izgalmas. Ugyanezt az alapötletet dolgozza ki például a Drágám, a Kölykök Összementek)

Szörnyes filmként aposztrofáltam, bár itt most nem a megszokott fantázia szülte szörnyekről van szó, hanem teljesen normális állatokról, akik azért tűnnek csak félelmetesnek, mert a mi nézőpontunk kissé összezsugorodott, azaz összementünk hozzájuk képest.

A furcsaság kiváltó oka tulajdonképpen mellékes: mint utóbb kiderül, valami újfajta növényvédő szer kerül a férfi szervezetébe, amit azzal tetéz, hogy hajójukkal véletlenül egy rádioaktív ködön mennek keresztül (nem vicc!), ami megállíthatatlan folyamatot indít el a férfi szervezetében, mégpedig azt, hogy elkezd zsugorodni.

Először csak az tűnik fel, hogy mintha egyre nagyobbak lennének a ruhái, aztán mérhetően elkezd csökkenni a férfi magassága, súlya, és végül már egész látványos méreteket ölt csökkenése.

Az orvosok végül rájönnek a már fent említett kiváltó okra, de a gyógymódra nem. Így a csökkenés megállíthatatlanná válik, amíg el nem jut hősünk abba az állapotba, hogy már a közönséges házi macska, vagy egy madárpók is gigantikus rémként magasodik fölé. De ugyanúgy életveszélyessé válik egy amúgy ártalmatlan kis vízszivárgás, ami a megváltozott méretek miatt már valóságos árvízzel ér fel.

• 
• 
• 
• 
• 

Nagyon sok látványos, kreatív megoldást láthatunk a film során. Persze van néhány olyan is, ami nagyon átlátszó. Nagyon tetszetősek a felnagyított méretben elkészített eszközök: gyufa, gombolyag, berendezési tárgyak. 

A film kicsit hosszúra nyújtott végső szakaszában a férfi már egy gyufánál is kisebb méretűre zsugorodva harcol kitartóan az életéért. Ez a küzdelem a végére már kicsit unalmassá válik, bár hozzáteszem, hogy a korabeli közönség számára valószínűleg remek élmény lehetett. A mi szemünk már ennél sokkal intenzívebb és látványosabb megoldásokhoz edződött.

Nyilván nem érdemes túlságosan komolyan venni ezt a filmet, ezért volt kicsit furcsa, amikor úgy tűnt, hogy a film veszi magát túlságosan komolyan. Olyan filozófiai magasságokban próbálkozott fogást találni, hogy a főhős végül azzal nyerte el lelki nyugalmát, hogy rájött: azzal, hogy végtelenül kicsivé zsugorodik idővel, része lesz a végtelenségnek, így tulajdonképpen a halhatatlanságot is elnyeri. hm... irigylem, hogy ez megnyugtatja...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Japán (Toho), 109 perc, ff., japán

Rendező: Akira Kuroszava

Producer: Akira Kurosawa és Sojiro Motoki

Kuroszavát maguk a Japánok gyakran illetik azzal, hogy túlságosan európai filmeket csinál, nem igazi japán rendező. Ezt most még annyival tetézi is, hogy a történet nagyrészt Shakespeare Macbeth-jének Japánba átültetett változata. Annyira közel állt az angol drámaíró Kuroszava szívéhez, hogy az 1985-ös Ran című filmje is egy Shakespeare átdolgozás lesz majd (a Lear királyból).

Kuroszava már régóta játszott a Macbeth japánosításának gondolatával, de amikor megtudta, hogy Orson Welles is készít egy Macbeth feldolgozást (1948-ban), akkor úgy döntött, hogy egy kicsit pihenteti a projektet. Tíz évvel később viszont elérkezettnek látta az időt, hogy belevágjon.

Szégyenkezve be kell vallanom, hogy - úgy általában - nem nagyon tudok mit kezdeni Shakespeare-el. Mivel az egyik legelismertebb drámaíróról beszélünk, ezért nem is kérdés, hogy minden bizonnyal bennem van a hiba. Egyedül a Rómeó és Júlia az, amit szívesen megnézek a legkülönbözőbb feldolgozásokban is, de a cselekmény fordulatait még ebben a Shakespeare drámában is túlzottan erőltetettnek érzem. Ám a tini-szerelem mindent elsöprő erejének romantikája mégis mindent feledtetni tud.

Bár azzal kezdtem a mondandómat, hogy talán a Shakespeare-i történet miatt jogos lehetett "európaiaskodással"  vádolni Kuroszavát, a film stílusa nagyon is japános. Állítólag szakértők jól felismerhetőnek vélik a "nó" színház stílusjegyeit (mely a kabuki mellett egy másik jellegzetes színházi forma), én aki sem a kabukiban sem a nó-ban egyáltalán nem vagyok otthon, ezt elhiszem a nálam okosabbaknak. Kis utánaolvasás alapján tudom, hogy a kabuki-ra jellemzőek az igencsak eltúlzott, stilizált sminkek ( lásd Az Utolsó Krizantém Történetében), a nó-ra inkább a stilizált maszkok használata jellemző. Persze ez csak egy (és talán nem is a legfontosabb) különbség a két stílus között. (Japán művészetek közelebbi ismerőitől persze szívesen veszek ezzel kapcsolatban részletes elemzést kommentben)

A film a Fuji hegy tetején játszódik, egy mindig ködös és szélvihartól sújtott vidéken. Aki ismeri Macbeth történetét, annak szinte semmi újat nem fogok mondani. Egy daimjó (kb mint egy kiskirály, egy hűbérúr, a sógun után következő hatalmasság) magához rendeli két hadvezérét, hogy megjutalmazza őket, amiért megvédték egy ellenséges támadástól. A hadvezérek, útban a daimjó felé összetalálkoznak egy boszorkánnyal, aki jóslatokat mond nekik, többek között egyiküknek azt, hogy ő lesz az új daimjó. Egyikük sem veszi túlságosan komolyan ezeket a jóslatokat, ám amikor egyik-másik beteljesedik, egyikük merényletet követ el a daimjó ellen, így biztosítva be, hogy a jóslat csakugyan teljesüljön. Szép lassan minden jóslat beteljesedik, ám ha jobban megnézzük az eseményeket, rájövünk, hogy szinte mindegyik önbeteljesítő jóslat volt, azaz azért váltak valóra, mert akiről szólt, pont a jóslat miatt cselekedett úgy, hogy az beteljesüljön. Kb mint amikor megjósolja egy köztiszteletben álló ember, hogy hétfőn várhatóan nagyon felmegy a bitcoin ára, aminek hatására az emberek felvásárlásba kezdenek, és a nagy kereslet végül csakugyan felhajtja az árat.

A külső jeleneteket valódi helyszínen, a Fuji hegyen forgatták le, ahol felépítettek egy történelmileg nagyrészt hiteles várat. Ehhez segítségükre volt a közelben állomásozó amerikai tengerészgyalogság. A várak belső felvételei már a Toho stúdiójában készültek.A film egyik leglátványosabb jelenete amikor nyílzápor zúdul az új daimjóra. Figyeltem, hátha látszanak a damilok, amivel első feltételezésem szerint kirántják a falból az előre beszúrt nyílvesszőket hogy majd visszafelé játszva úgy tűnjön, hogy éppen akkor fúródnak a falba. Ezzel szemben a forgatásról szóló beszámolók szerint ezeket a nyílvesszőket valódi mesterlövészek teljesen élesben lőtték ki, félelmetes közelségben elhaladva a színész mellett. Én biztosan nem vállalnék ilyen szerepet...

Végül nézzük az eredeti címet. Nem Véres Trón-t jelent!

蜘蛛巣城

蜘蛛: KÜ-MO - pók

巣 : SZÜ - odu

az első három betű összeolvasva (közte a be nem írt "no" hangzóval : kü-mo-no-szü : pók-odu, azaz magyarul pókháló.

Végül a cím utolsó kanji-ja: 

城: DZSO - vár

Tehát az eredeti cím a daimjó főhadiszállásának otthont adó vár neve: Pókháló vár. - KÜ-MO-NO-SZÜ-DZSO

 

• 
• 
• 
• 
• 

Olaszország (De Laurentiis, Marceau), 110 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Dino de Laurentiis

Sokáig azt hittem, hogy Cabiria egy olyasmi olasz tájegység vagy régió, mint Calabria. Természetesen rosszul gondoltam. hiszen Cabiria egy olasz női név, melyet az 1914-es Cabiria című film kapcsán hozott létre Gabriele D’Annunzio, aki költőként részt vett ama némafilm feliratképeinek megalkotásában.

Cabiria (Giulietta Masina) egy naiv utcalány ebben a filmben. Ezzel a szereppel kapcsolatban Fellini megjegyezte, hogy Cabiria alakját Masina agresszivitásáról, kissé sejtelmes jelleméről, titokzatosságáról mintázta. Sőt Massina (aki Fellini szerelme és felesége volt) inspirálója is volt a filmnek.

• 
• 
• 
• 
• 

Fellini bevallotta azt is, hogy rendszerint nem színészt keresett egy adott szerepre, hanem a szerepet alakította a színész jelleméhez. Cabiria őszinte, szemtelen, mégis sérülékeny figurája tehát alapvetően Masina hatására jött létre. Ezt az - inkább - szerencsétlen figurát sokan Chaplin-féle csavargó figura női megtestesüléseként értékelik.

Ez a karakter, bár valóban többnyire szánalmat ébresztő, viccesnek soha nem mondható - ellentétben Chaplin figurájával, ahol a szánalom és a viccesség nagyon jól megfér egymással.

Masina valahogy nem igazán tud a szívembe férkőzni. Ez a szandálhoz fehér zoknit, ráadásul visszatűrt fehér zoknit hordó (lásd itt fent a poszteren), alacsony növésű utcalány - ha szánalmat tudott is kelteni, - valahogy nem tudtam megszeretni. Szinte semmi nőiességet nem érzek azokban a karakterekben, amiket Masina általában játszik. (Ezzel kapcsolatban nyilván sokan vitába szállnának velem.)

A film első jelenetében Cabiria és szerelme a folyóparton sétálgatnak. Egy váratlan pillanatban a férfi a folyóba löki a nőt, és ugyanezzel a mozdulattal kikapja kezéből táskáját. Magyarul a férfi tőrbe csalta és kirabolta a naiv hölgyet.

És amint látjuk majd a film során, szinte mindenki csak kihasználja. De ha jól megfigyeljük a helyzeteket amikbe Cabiria belekerül, azt is észrevehetjük, hogy azért jórészt magának köszönheti ezeket a kialakult helyzeteket. Naivitására és korlátoltságára jellemző, hogy ő pedig pont abba rúg bele, aki segíteni próbál neki.

Állítólag ez volt Masina kedvenc szerepe. 

A stáblistát olvasgatva feltűnt néhány érdekes név. Például a zenét Nino Rota szerezte, vele először a Keresztapa című film zeneszerzőjeként találkoztam.

Aztán a forgatókönyv elkészítésében közreműködőként többek mellett Pasolini neve is olvasható. Állítólag ő otthonosan mozgott római alvilági körökben (ahol ez a film végül is játszódik) és ő volt felelős azért, hogy hiteles legyen a párbeszédek nyelvi stílusa. 

Ahogy egy korabeli kritikus is megjegyezte, ez a film, mint az olasz neorealista filmek nagy része, nem egy történetet mesél el, hanem egy adott témát jár inkább alaposan körül.

Ekkoriban széles körben vitatott téma volt, hogy Fellini tulajdonképpen neo-realista-e? Volt, aki annak tartotta, volt aki egyenesen a neorealizmus árulójaként tekintett rá. Érdekes izgalommal olvastam a Filmvilág című folyóirat 1958-as számaiban, hogy a hazánkban látogató Zavattini, aki jó néhány neorealista filmnek (Biciklitolvajok, A Sorompók lezárulnak, stb) volt a forgatókönyvírója, milyen szenvedélyesen támadta Fellinit a mozgalom elárulásának vádjával.

Ugyanennek a magazinnak egy későbbi lapszámában magának Fellininek a védekezését olvashatjuk, aki leírja, hogy ő bizony neorealistának tartja magát, megjegyezve azt, hogy ő maga Rossellinit tartja szigorúan véve az egyetlen igazi neorealistának. 

 

Svédország (Svensk Institute), 89 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Egy szép tavaszi napon Bergman, a rendező meglátogatta azt a vidéki házat, ahol nagymamája élt, amely házhoz rengeteg szép gyerekkori emléke kötötte. Amikor megérkezett a házhoz, szinte mindent ugyanúgy talált, ahogy arra emlékezett. Felment az épület hátsó oldalán található lépcsőn, rátette a kilincsre a kezét, és volt egy olyan érzése, vagy talán inkább vágya, hogy ha lenyomja azt a kilincset, és kitárja az ajtót, akkor ugyanaz fogadja ott, mint kisgyerek korában... És akkor felvillant benne, hogy mi lenne, ha csinálhatna ebből egy filmet...

Arról, hogy kinyitsz egy valódi ajtót, és azon átlépve belépsz a gyermekkorodba. Majd egy másik ajtón kilépve vissza a valóságba, majd egy sarkon befordulva életed egy másik korszakába lépsz... 

Ezt a filmet csinálta meg Bergman. Egy idős professzor furcsa álmára ébredve úgy dönt, hogy az aznapi díszdoktori átadójára nem a terveknek megfelelően repülővel utazik a nagyjából 600 km-re fekvő Lundba, hanem még hajnalban elindul autóval, és útközben felkeresi életének fontosabb helyszíneit.Isak Borg-ot, az idős professzort az a Victor Sjöström játssza, akinek A Halál Kocsisa című 1921-es némafilmje (a listán a 10. volt) felejthetetlen élmény volt számomra. 

Úgy látszik, hogy az idősödés egyik velejárója, hogy az ember visszakívánkozik gyerekkorába. Furcsa, hogy gyerekként sokan mielőbb felnőttek akarnak lenni, elnyerve a korlátlannak tűnő szabadság jogát, aztán fiatal felnőttként - amennyire tehetjük - élünk is ezekkel a jogokkal - de a középkort elérve úgy tűnik, hogy gyerekkori vágyunk túlzottan gyors tempóban sikerült, jó lett volna egy kicsit tovább elidőzni a fiatalságban... én bizony mit meg nem adnék, ha legalább egy-egy órára visszamehetnék gyerekkoromba, sétálhatnék újra tízévesen szüleim munkahelyének folyosóin tanítás után. Talán az ilyen nosztalgiára való hajlamom is magyarázza, hogy miért érintett meg engem ennyire ez a film.

Isak Borg tehát hajnalban elindul autójával, de csatlakozik hozzá menye, majd idővel három autóstoppost is fölvesznek (egy fiatal lányt, és két udvarlóját, akik közül nem tud választani a lány), és kicsit később egy balesetet szenvedő házaspár is ideiglenes utastársuk lesz.

A professzor menyét az az Ingrid Thulin játssza, aki véleményem szerint elérte a nőiségnek azt a létformáját, ahonnét már nincs tovább, ennél nőbb nem lehet valaki. Ha vásznon (képernyőn) van, nem lehet másra figyelni. Tekintete annyira kifejező és érzéki, hogy nehezen tudok ennél intenzívebb női jelenlétet elképzelni.

• 
• 
• 

Hasonlóan a Hetedik Pecséthez ez is egy road movie, de mégis egész más. Három Bergman filmet láttam eddig. Egyformák abban a tekintetben, hogy mindhárom tökéletes, és felejthetetlen moziélményt okozott. Mégis annyira különböző mindegyik. Bergman-t nem lehet azzal vádolni, hogy mindig ugyanazt a filmet forgatja újra és újra. Azt látom inkább, hogy életének egy-egy terhétől úgy próbál megszabadulni, hogy "kirendezi" azokat magából. 

Az utazás jelenidejét néha álomszerű gyerekkori emlékek, néha pedig egészen szürreális álomjelenetek szakítják meg. Megtetszett ez a szürreális párbeszéd az egyik szürreális álomképből... 

Sok volt az ismerős arc. Jól észrevehető, hogy Bergman szeretett azokkal a színészekkel dolgozni, akik egyszer közel kerültek hozzá. Jó néhányan feltűnnek - akár apró kis mellékszerepben is - a Hetedik Pecsét szereplőgárdájából. Bergmannak az volt a véleménye, hogy nagyon fontos a rendező és a színész közötti bizalom. Ha ez megvan - mondta, - akkor csoda születhet a kamera előtt.

És ez a csoda ezúttal is létrejött ebben a filmben. A film végén a professzor is bevallja ugyanazt, amit Bergman is elmondott egy interjúban, és hasonlót én is észrevettem magamon: ha viharfelhők veszik körül az életben, akkor behunyja szemét, újra ott van 7-8 évesen nagymamája mellett, és ez megnyugtatja.

• 
• 
• 
• 

 

USA (Fox), 115 perc, DeLuxe color, angol

Rendező: Leo McCarey

Producer: Leo McCarey és Jerry Wald

Nem nagyon emlékszem olyan Cary Grant filmre, ami igazán tetszett volna. Játékát mindig is  manírokból építkezőnek éreztem, népszerűségére nem láttam más magyarázatot, mint ellenállhatatlan sármját, mellyel valószínűleg minden női nézőt levett a lábáról, a férfiak egy része pedig - feltételezésem szerint - rá akart hasonlítani. Nem is emlékszem, hogy igazán komoly hangvételű filmben láttam volna. Talán a Csak az Angyaloknak van Szárnyuk volt ilyen, de azt sem Cary Grant miatt szerettem. 

Most, hogy fenti kijelentésemmel elveszítettem olvasóim jó részét, lássuk, hogy ebben a filmben miért volt mégis jó Cary Grantet nézni:

Nos, úgy látom, hogy neki jót tett az öregedés. Nagyjából végig el tudtam hinni, hogy valódi érzelmeket látok Grant arcán. Lehet, hogy számára idő és élettapasztalat kellett, hogy ezekre alkalmas legyen, de az is lehet, hogy egy ilyen film kellett, ami lehetőséget adott arra, hogy "romantikus civakodásokon" túl is mutasson valamit. 

1997-ben a Szerelem Hullámhosszán (Sleepless in Seattle) című filmben történő utalások hatására újra népszerű lett ez a film, több millió eladást generálva. Aki ennek hatására most megnézné újra a Tom Hanks és Meg Ryan főszereplésével készült filmet, annak javaslom, hogy inkább ezt nézze meg először, mert a Szerelem Hullámhosszán egyik szereplője részletesen elmeséli a film záró kulcsjelenetét, amivel gyakorlatilag tönkreteszi annak az élményét, aki szeretné végigizgulni.

Mert az a bizonyos záró jelenet igencsak jól fel van építve, és még én is majdnem üvöltöttem (magamban), hogy "Mondd már el neki!!!" - mint amikor a gyerekek a színházban próbálják figyelmeztetni a főszereplőt, hogy vigyázzon, mert ott van mögötte a gonosz...

Egy másik kis poént viszont megmutatnék a Szerelem Hullámhosszán-ból, és akkor kiderül, hogy milyen filmre is számíthatunk...

Na persze.. a férfiak ezt úgysem érthetik... dehogynem..!

Ez tipikusan az a film, amit például érdemes megnézned, ha egy éppen reménytelenül szerelmes csajszi vagy... bekészíted magadnak a popcornt, egy közepes tasak papírzsepit, és azzal a megnyugtató tudattal sírdogálhatsz, hogy amit a filmben látsz, legalább az nem neked fáj...

A film szinte mértani pontossággal két egyenlő részre osztható. Az első fele egy majdnem sablonosnak mondható romantikus vígjáték, míg a második fele egy romantikus dráma.

A romantikus vígjáték épphogy egy kicsit hosszabb a kelleténél - legalábbis az én ízlésem szerint -, de már ezalatt is megmutatkozott, hogy a kliséken túl is lesz itt élet.

Egy Csendes-Óceáni hajóúton (kb. mintha a Titanicon lennénk) összeismerkedik egy középkorú férfi és egy nő. (Deborah Kerr és Cary Grant). Mindketten házasok, és talán csak futó kalandnak szánják ezt az egészet, de úgy tűnik, hogy mindkettőjükben mélyebb érzések tárulnak föl, mint amire előzetesen számítottak.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy említettem, a filmnek ebben az első felében kifejezetten laza, kellemes a hangulat. Csak egészen enyhe árnyékként vetül a szerelmesek boldogságára az, hogy ennek a hajóútnak egyszer azért vége lesz, és akkor majd mindenképpen válaszút elé kell állniuk. Mindketten abban a korban vannak (a nőknél ez talán kicsit fiatalabb korban érkezik el) amikor még épp van esélyük új életet kezdeni úgy, hogy abba még beleférjen minden, akár még a közös gyerek vállalása is.

Az film első felének csúcspontja egy Franciaországi állomás. Ahogy az óceánjáró hajóknál az szokás, időnként kikötnek egy helyen, hogy ott az utasok leszállhassanak és kicsit szétnézhessenek a szárazföldön. A franciaországi Villefranche-Sur-Mer a kitérő állomása (bár, ha jól emlékszem, a városka neve nem hangzik el konkrétan a filmben), ami közvetlenül Nizza mellett található. Itt közösen meglátogatják a férfi nagymamáját, aki egy olyan álom-villában lakik, amiben szívesen tölteném életem hátralevő részét.

• 
• 
• 
• 
• 

Maga a villa természetesen nem létezik, azt egy Hollywoodi stúdióban vették fel, és mögé vetítik a valódi francia Riviérát, de a hatás szinte tökéletes.  Bár musicalnek semmiképpen nem nevezném ezt a filmet, néhány dal azért felcsendül menet közben, de ezek valamilyen formában azért megpróbálnak illeszkedni a történetbe, itt például a nagymama ül le a zongorához, és játssza a film gyönyörű főtémáját, amire látszólag Deborah Kerr dúdol, majd énekel gyönyörűen - valójában egy profi énekesnő kölcsönözte a hangját. Hát igen, most, hogy elnézem Cary Grantet, lehet, hogy nem az ő hibája volt, hogy eddig semmi érdekeset nem láttam a játékában. Talán többségében olyan filmekben szerepelt, amiben nem nagyon volt mit megmutatni... Ezt a dalt viszonthalljuk majd a második részben sokkal komorabb körülmények között.

A szerelmesek visszaszállnak a hajóra... az utazás önfeledt napjai hamar elillannak, és újra New Yorkban találják magukat. Megfogadják, hogy rendezik az életüket. Ha ez mindkettejüknek sikerült, akkor pontosan 6 hónap múlva találkoznak az Empire State Building tetején. És itt ér véget a könnyed első rész.

• 
• 
• 

Míg ez első óra egy jól összerakott könnyed kis szerelmi történet, de ennél nem sokkal több, addig a második, jóval komorabb órában néhány egészen zseniálisan megkomponált jelenet is látható.

A történet jellegénél fogva nem nagyon tudok belemenni részletekbe, mert szinte bármiről kezdenék írni, biztosan lelőnék vele egy vagy több fontos pillanatot a filmből. De itt van egy kis apróság, egy képi megoldás, ami olyan, hogy meglátom a filmben és elolvadok. Deborah Kerr alakja ott töpreng a hogyan-továbbról ablaka előtt, amikor a lágy huzat kicsit megmozdítja az ablakot, és mit látunk meg? Természetesen azt az Empire State Buildinget, melynek kilátójába a fél év múlva érvényes randevú le van beszélve...

Állítólag lehetetlen valakinek elmesélni a film zárójelenetét úgy, hogy közben ne sírja el magát az ember. Én nem próbáltam. Férfi vagyok... ciki lenne beégni ... :)

Kiváncsi vagyok, hogy a mai fiatal generációnak mennyire érthető ez a film. A facebook és mobiltelefonok világában lehetséges, hogy értelmezhetetlen az a szituáció, hogy valakivel 6 hónappal későbbi időpontra beszélek meg egy randit, és nem tudom a címét, akkor az a hat hónap múlva megbeszélt találkozó az egyetlen esélyem, hogy újra láthassam... és itt be is fejezem, mielőtt valami fontos dolgot lelőnék.

Valószínűleg a színes film hozhatott egy remake hullámot az ötvenes évek második felében, mert DeMille-hez hasonlóan, aki a saját Tízparancsolat c. filmjét dolgozta fel újra - immár színesben -, most Leo McCarey érezte úgy, hogy egy korábbi saját filmjét, a Love Affairt kellene színesben is elkészíteni...

Szerintem érdemes volt... pedig hogy féltem tőle...