USA (20th Century Fox, Campanile Productions), 110 perc, eastmancolor, angol

Rendező: George Roy Hill

Producer: John Foreman

Két számomra nagyon nehezen nézhető film után végre egy olyan film érkezett, aminek szinte minden pillanatát élveztem, sőt, azt sem tartom túlzónak, hogy a közel kétórás játékidő is szinte ellillant... 

A western tipikusan amerikai műfaj. Volt! Addig a pillanatig, amíg az olaszok el nem kezdtek jobb westerneket csinálni az amerikaiaknál. (ebben az amerikaiak nyilván vitatkoznának velem). Na jó, azért vannak egészen kiváló amerikai westernek is, pl. Délidő, vagy a klasszikus Hatosfogat, de aztán a műfaj szépen kifáradt, és elfogytak az ötletek. Aztán Sergio Leone nemcsak, hogy új életet lehelt bele, hanem egy szinttel feljebb emelte... (A Volt egyszer egy Vadnyugat szerintem a filmtörténelem egyik legjobb filmje)... És amikor a westernt (ld. italo-western vagy spagetti-western) már-már olasz filmes műfajnak kezdjük elkönyvelni, - és az amerikaiak is nézték ezeket, pedig ők ritkán néznek európai filmeket - egy George Roy Hill nevű amerikai rendező csinál egy olyan westernt, ami újra életet lehelt az eredetileg amerikai műfajba... még akkor is, ha azzal kell kezdenem, hogy ebben az esetben már lehet, hogy nem is a klasszikus értelemben westernről beszélünk.... esetleg hívhatjuk western revivalnek, de az meg túl okoskodóan hangzik...

Emellett a buddy-filmek egyik etalonjává vált... Nem is tudom, magyarul hogy lehetne jól címkézni..."páros-filmek"? Ahol a két főszereplő dinamikájára alapul az egész film. Mint az igazi európai klasszikus páros, a Bud Spencer és Terence Hill duó, akiknek szinte minden filmjük ugyanaz, csak más környezetben. (Nekik is vannak western-nek tűnő filmjeik). Nos Paul Newman és Robert Redford párosa a buddy-műfaj, a férfibarátság himnusza....

Nem tudom, hogy mások is így vannak-e vele, de nekem Newman és Redford neve szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Ha egyikük neve valamiért felmerült, akkor mindig ott volt a gondolatomban a másikuk is... És most, amikor a filmmel kapcsolatban utánanéztem, hogy hány filmben szerepeltek együtt, akkor döbbentem meg azon, hogy összesen kettőben. Holott meg voltam győződve arról, hogy mivel annyira jól működnek együtt a vásznon, hogy egészen biztosan van legalább vagy féltucat filmjük... De ahogy kiderült, ez a film van, és a Nagy Balhé, ami gyakorlatilag ennek a filmnek az újratöltött változata más műfajban, kicsit kifinomultabb szerkezettel. És aztán ennyi. Többet soha...

• 
• 
• 
• 

 

Vajon miért működött annyira jól Newman és Redford párosa? Talán azért mert karizmájuk nem rivalizált egymással. Azon túl, hogy mindketten kékszeműek és elképesztően jóképűek voltak...

Newman ironikus, Redford zártabb. Newman önreflexív, Redford nem kommentálja önmagát. Newman finomabb, érzékenyebb, sebezhetőbb, Redford fegyelmezett, kontrollált. Newman inkább a közönségnek játszik, Redford befelé.

Newman ekkor már A-listás sztár volt, Redford ekkor még nemigen nevezhető sztárnak, bár ekkor már volt néhány filmje. 

Apropó!! Hogy került be Newman mellé a szinte ismeretlen Redford? A rendező nézte ki magának, pont azok miatt a kvalitások miatt, amiket az előbb is hangsúlyoztam. Tökéletes ellenpontot keresett az ekkor már adott Newman mellé.

A stúdió viszont Sundance szerepére is egy sztárt szeretett volna. Első körben Steve McQueen-t. A rendező beszélt vele, McQueen azt mondta, vállalja mindkét szerepet. Hill azt mondta, ő a Sundance fiút adná neki. (A szerep szerint így az atyáskodóbb Butch Cassidy mellett lett volna amolyan pártfogolt.) McQueen annak ellenére, hogy mindkét szerepet elvállalta volna, inkább visszamondta a dolgot. Nem akart Newmanhez képest alárendelt szerepet játszani.

A rendező örült, újra felvetette Redford nevét. A stúdió továbbra is A-listás sztárt szeretett volna mindkét szerepre. A következő kiszemelt Warren Beatty volt. De ő sem vállalta. (Van olyan, hogy az ügynökök között híre megy annak, hogy egy szerepet valaki nem vállalt el, és ilyenkor a szerep néha elkezd „büdös lenni” a sztárok számára.)

Hill megint csak Redfordot kezdte nyomni, de a stúdiónak ez továbbra sem tetszett. Ekkor Hill rafinált fogást alkalmazott. Newmant beszélte rá, hogy vesse be Redfordért minden erejét. És Newmannek már sikerült, ami Hillnek nem: a producerek beadták a derekukat, és Redford megkapta a szerepet, ami meghozta az A-listás sztárságot Redfordnak is.

Így nyugodtan mondhatjuk, hogy nemcsak Butch Cassidy karolta fel a Sundance kölyköt, hanem Newman is Redfordot.

Mielőtt teljesen meghatódnánk ettől a gesztustól, azt azért muszáj leszögeznünk, hogy a való életben nem lett Newman és Redford két elválaszthatatlan barát. Nem jártak össze, de mindketten elismerték egymás színészi kvalitását.

• 
• 
• 
• 

 tökéletes férfi szereplő páros mellett véleményem szerint van egy kihagyott lehetőség. A két férfi közös szerelmét, Ettát alakító Katharine Ross szerintem halovány marad a két férfi mellett. Hogy ez mennyire volt szándékos vagy sikertelen casting azt talán soha nem tudjuk meg. Olvastam olyan véleményt, hogy Ross visszafogott jelenléte a két férfi domináns jelenlétét erősíti. Nekem ez a magyarázat nem elfogadható. Gondoljunk csak bele, hogy a Volt egyszer egy Vadnyugatban a három domináns szereplő (Bronson, Fonda és Robards) mellett Claudia Cardinale jelenléte mégis mennyire emlékezetes és jelentőségteljes. Semennyit nem vesz el a három központi karakter fényéből.

• 
• 
• 
• 
• 

Volt néhány pont, amikor kifejezetten bosszankodtam, hogy basszus, miért nem vitték el sokkal hangsúlyosabb irányba Etta szerepét (esetleg egy még alkalmasabb színésszel is)…

Számomra a film egyik legemlékezetesebb jelenete az a bizonyos ikonikus kerékpáros jelenet. Gondolkoztam, hogy tudok-e hirtelen még egy olyan westernt említeni, melyben kerékpár látható? (Mert hát ugye a westernben lovak legyenek, lovaskocsi meg vasút… mi más?) Hirtelen a Vigyázat, Vadnyugat! jutott eszembe Terence Hillel, szóval egyáltalán nem volt jellemző… de nem (csak) a bicikli miatt annyira ikonikus ez a jelenet, hanem a zene miatt.

Szinte biztosan mindenki ismeri a „Raindrops Keep Fallin’ on My Head” című dalt. Persze én is nyilván több százszor hallottam. És ezt a filmet is láttam egyszer biztosan gyerekkoromban, egyszer meg kb. húszéves koromban, mégis csak most tudatosult bennem, hogy ezt az igencsak feel-good dalt kifejezetten ehhez a filmhez írták. Sőt! Mondok még valamit! Kifejezetten ehhez a jelenethez! Bizony! Nem másodfelhasználás, hanem eredeti.

Ezzel a jelenettel kapcsolatban mindenképpen meg kell említeni, hogy Newman maga hajtja végre a mutatványokat. A dublőr mindössze egyetlen momentumnál helyettesítette, amikor hátraesésben kellett áttörni egy kerítést. (de ez nincs benne az alábbi klipben)

Bevallom, akárhányszor megnézem a jelenetet, mindig meghatódom szinte az első néhány másodperc után. Olyan, mintha 1969-ben, itt, ennek a filmnek a készítése közben találták volna fel a videoklipet, mint formátumot. Hiszen klipet eddig nemigen készítettek. Bár több előadó készített képi anyagot néhány dalához, sokan úgy tartják, hogy az első igazán klipként készített anyag a Queen Bohemian Rhapsody című dala volt 1975-ben.

De a Raindrops Keep Fallin’ on My Head gyakorlatilag tökéletesen működik klipként. Semmilyen egyéb szerepe nincs a filmben. Nem viszi előre a történetet, szinte különálló, önmagában is élvezhető szigetként áll a filmben. És csodálattal nézem ezt a néhány percet: mindent látok benne, ami a mesteri filmkészítés sajátja.

Butch Cassidy és a Sundance kölyök párosa egyébként egy valós történetet dolgoz fel. Ahogy ezt ilyen esetben mindig elmondhatjuk, senki nem tudhatja, hogy a történetnek mennyi a valóságalapja. Létezett a két figura, akik a Wild Bunch nevű banda tagjai voltak. (A filmben ezt megváltoztatták, mert Wild Bunch néven készült egy másik film, így lett a banda neve Hole in the Wall.) Vonatokat és bankokat raboltak ki, valóban Butch volt a banda agya, Sundance pedig mesterlövész volt. Ugyancsak Bolíviába menekültek, ahol később… na jó, mindent nem mondhatok el…

Azonban valószínűleg nem voltak ennyire szerethető karakterek. A filmben ők a humanista rablók mintafigurái. Akárcsak a mi Viszkisünk. Soha nem akarnak ölni, csak a pénzt akarják, a lehető legkevesebb erőszakkal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem csoda, hogy 7 Oscar-jelölést kapott ez a remekmű, amiből 4-et sikerült szoborra is váltani: legjobb operatőr, legjobb forgatókönyv, legjobb zene és legjobb dalbetét (Igen! A Raindrops... megkapta!!). (A legjobb vágás, legjobb rendezőről és legjobb filmről sajnos lecsúszott.)

Annyira beszélnék még erről az ikonikus, kimerevített képről, ami ezen a horizontális plakáton is látható... de nem nagyon tudnék bármit is mondani anélkül, hogy spoilerezzek... úgyhogy maradjunk annyiban, hogy aki hozzám hasonlóan kicsit csalódott a barátság eszméjében, az nézze meg ezt a filmet és talán valami visszajön a régi érzésekből.

Tajvan (International, Golden Harvest, Union), 200 perc, Eastmancolor, mandarin

Rendező: King Hu

Producer: Jung-Feng Sha, Shiqing Yang

King Hu rendezővel találkoztunk már 1966-ban. Akkor még Hongkongban a Shaw Brothersnél alkotott. A Shaolinok szövetsége hatalmas siker lett, ennek ellenére sok konfliktus akadt Hu és a stúdió között. Ahogy a hollywoodi stúdió-rendszer is a rendezőt csak egy alkalmazottnak tekintette, a hongkongi rendszer is hasonlóan kemény kézzel bánt rendezőivel. King Hu-nak ez nem volt ínyére, nagyobb alkotói szabadságra vágyott. Perfekcionista volt, ami gyakran a határidők rovására ment.

Tajvanon kisebb stúdiók voltak, minden értelemben nagyobb szabadságot biztosítottak Hu számára. Látva a két filmet a legszembeötlőbb különbség talán e tajvani filmnek a lassúsága a hongkongi produkcióhoz képest. Ez volt az a plusz, ami Hu egyéniségéből fakadt, és ez az, amit a hongkongi producerek még nem engedtek meg neki. Számomra helyenként iszonyúan lassú volt ez a film. A közel három és fél órás játékidőben nagyon kevés a beszéd, egyáltalán nem pörög túl benne a wuxia filmekre jellemző küzdelmek sora. (wuxia: a némafilm korszak óta létező kardozós, varázslós, hős harcosokat felvonultató műfaj)

Hu rendezői alapelve egyébként az volt, hogy minél egyszerűbb a cselekmény, annál gazdagabban mutatkozik meg a stílus. A képi világ tagadhatatlanul szép: a színes, szélesvásznú nyersanyag sok lehetőséget ad az izgalmas esztétikai élmények megteremtésére. A negyedik órára azonban ugyanaz a vidéki, elvadult, elgazosodott helyszín már nem tartogatott számomra túl sok izgalmat.

Ha ebből a szemszögből nézzük, a film magyar és nemzetközi címében szereplő „Zen” szó valóban jó választás. Hiszen néha én is úgy éreztem, hogy a film lassúsága előbb-utóbb beszippant magába, és én is eljutok a belső csendbe, a semmibe, a nirvánába. A filmben ugyanis előfordul, hogy hosszú ideig szinte semmi említésre méltó nem történik – és ha mégis, az sem túl izgalmas.

A film eredeti kínai címe semmi (zen-)buddhizmusra utaló dolgot nem tartalmazott:

俠女

A 俠 (xia) jelentése lovagias, igazságos, míg a 女 (nü) az egyik alapszó, általában a kínaiul vagy japánul tanulók által elsőként elsajátított karakterek egyike: a „nő”. Nehéz megtalálni az eredeti cím legpontosabb fordítását, talán ezért is döntöttek világszerte úgy, hogy egészen más irányba viszik el a címet. Valami olyasmit jelenthet, hogy „A lovagias nő” vagy „Az igazságos női harcos”.

 

A közel három óra húsz perces játékidő önmagában is nagyon hosszú, és ha emellett a film szótlan, valamint sok helyütt eseménytelen, az fájóan unalmassá tud válni. A bemutató idején a mozikban nem is egyben, hanem kettébontva vetítették a filmet. Ráadásul a közepén található egyik húszperces összecsapást betették az első rész végére és a második rész elejére is. Így a nézők összesen két, közel kétórás filmet kaptak.

A történet - a monstre hossza ellenére - rettenetesen egyszerű, de ahhoz, hogy jobban át tudjuk élni, érdemes egy rövid történelmi áttekintést tennünk. A késői Ming-korban járunk. A Ming-dinasztia a mongoloktól vette vissza Kína irányítását, és erős központosítást, valamint ehhez illeszkedő titkosrendőrséget és besúgórendszert működtetett. A művészetek és a kultúra mindeközben ragyogóan virágoztak, ám aki szembement a hatalommal, arra nem várt kegyelem.

Az elnyomás fő fenntartói az eunuchok voltak, akik a császárhoz hű felső vezetőknek számítottak. Gyerekkorukban eltávolították nemi szerveiket (mindent! tényleg!), hogy semmilyen körülmények között ne kerülhessenek kapcsolatba a császár ágyasaival. Családjuk így nem lehetett, hivatásuk a császár védelme és akaratának végrehajtása volt. De a radikális beavatkozásnak nem csak "családtervezési" oka volt. Ha egy férfi mindent elvesztett ott lent, arról feltételezték, hogy semmi mása nem maradt, egész létét a császárnak fogja szentelni. Ők vezették a titkosrendőrséget, illetve minden olyan apparátust, amelyre a császár utasítást adott. A filmben ők testesítik meg a „gonoszt”.

A jó oldal képviselője – az eredeti címben szereplő igazságos nő, Yang kisasszony – egy olyan férfi lánya, akit a császár árulónak bélyegzett. Apja kivégzése után saját életét mentve egy vidéki, gazzal benőtt, „szellemjárta” házban bújkál. Az őt kereső eunuchok azonban itt is rátalálnak, és a film jelentős része arról szól, miként száll szembe a nőt védelmezők csapata a császár embereivel.

A produkció számára a stúdió egy teljes díszletfalut épített fel, amelyet kilenc hónapig hagytak az enyészetnek, hogy a természet „átvegye fölötte a hatalmat”. Így a szellemjárta, kísértetház valóban olyan elvadult hatást kelt, mint amilyen épületeket Az út éneke című filmben is láthattunk.

Ezekkel a wuxia filmekkel kapcsolatban (igaz, eddig csak kettőt láttam, ráadásul mindkettőt ugyanattól a rendezőtől) van egy olyan érzésem, hogy aki egyet látott, az mindent látott – bár ezzel a kijelentésemmel kapcsolatban a későbbiekben még lehet, hogy önkorrekcióra kényszerülök. Az igazság azonban az, hogy a filmre visszaemlékezve nem igazán maradt meg bennem sok minden azon túl, hogy a küzdő felek szinte repülve felugranak, fegyvereik összecsapnak, majd a repülésből visszahullva újra eltávolodnak egymástól.

Az alábbi képen egy apró részlet látható abból a szerkezetből, amellyel ezeket a „repüléseket” a színészek végrehajtották.

Érdekes egyébként, hogy King Hu mindkét általam látott filmjének fontos központi figurája egy harcos nő volt. Ez alapvetően nincs ellenemre, mégis kissé zavart a színészi játék üressége. Gyakorlatilag ugyanazzal, a mimikát teljesen mellőző arcjátékkal játszotta végig a színésznő a filmet.

• 
• 
• 

Ez alapján egy nem különösebben szimpatikus nő benyomását keltette, hiába ő volt a menekülő áldozat, aki önhibáján kívül kényszerült halomra ölni az őt üldöző erőszakszervezet embereit. Valahogy egyáltalán nem sikerült közel kerülnie hozzám – pedig az előzetes képek alapján kifejezetten izgalmasnak tűnt ez a női karakter, mégsem tudott semmit megmozdítani bennem. Erős a gyanúm, hogy a merev, ötlettelen színészi játék kifejezetten rendezői kérés lehetett a színésznő felé. Egészen véletlenül rátaláltam ezekre a werkfotókra, amelyeken jól látszik, milyen bájos tud lenni ez a hölgy, ha egy kicsit elengedi magát.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Őszintén szólva nem bánom, hogy az elkövetkező évtizedek filmtermésében nem találkozunk wuxia filmekkel. Tajvan egyébként is egészen más jellegű, érzelmesebb művészfilmekkel tér majd vissza (na azokat viszont nagyon várom!), Hongkong pedig a hetvenes–nyolcvanas évek kungfuőrületével írja tovább saját filmtörténetét.

 

Kuba (ICAIC), 160 perc, ff., spanyol

Rendező: Hemberto Solás

Néha akad egy-egy film, aminek végignézése annyira nehezen megy, hogy hónapokra megakasztja a filmnéző sorozatomat... holott ezeknek a filmeknek a megtekintése tulajdonképpen az első számú hobbim... És, ha ránézek, hogy mikor élesítettem az ezt megelőző posztot (7 hónappal ezelőtt) akkor elég riasztó a kép. Hozzáteszem, hogy más életkörülmények is erősen közrejátszottak a késlekedés kialakulásában, de azért sokszor előfordult, hogy nem sikerült rávennem magamat, hogy folytassam a megtekintést (nem teljesen példa nélküli - bár talán elítélhető - ,hogy egy nehezebb filmet többszöri nekifutással nézek végig, így ez a három órát közelítő film már előzetesen is kicsit félelmet keltőnek tűnt, és néha közben is nehezen legyűrhető akadálynak bizonyult.

Mielőtt rátérnék magára a filmre, érdemes egy rövid említést tenni a  plakátjáról. Előre szólok, hogy a plakát megjelenése és stílusa szöges ellentétben van szinte mindennel, amit a filmről el lehet mondani.  

Mit látunk ugyanis? Első ránézésre ami eszünkbe jut, az a nagyon harsány pszichedelikus pop-art, ami az amerikai hippi mozgalommal szorosan összefonódva alakult ki, és az LSD-trippek látványvilágát akarta érzékeltetni. És ez nem csak a citromsárga hátterű kubai verzióra igaz, hanem a jobbra látható magyarra is. Kérdésként merül fel bennem, hogy miért nem volt elég simán kicserélni az alsó szöveg néhány spanyol szavát magyarra, hiszen máshoz nem nagyon kellett volna hozzányúlni, hisz a cím is változatlan... és a pszichedelikus irányt is meghagyták... Lehet, hogy az egyszerű magyarázat annyi, hogy a hazai grafikus munkatársnak is kellett a megbízás...

A pszichedelikus stílus ugyanakkor nem vegytisztán jelenik meg egyik plakáton sem. A lila-narancs színpárosítás mindkét változatnál hozza a stílusjegyként is említhető vibráló vizuális hatást, de például a kubai változat női arcai már sokkal inkább a kubai forradalmi propagandaművészet stilizált portréit használja.

És akkor itt mindjárt megállhatunk a film egyik fontos jegyét megemlítve: mindkét plakáton három eltérő női arc látható, de csak egyetlen név. (Lucía) Igen, a helyzet az, hogy Kuba három különböző korszakának három teljesen különböző Lucíája sorsát követhetjük három - gyakorlatilag teljesen különálló - filmben. Az első kettő egy óra körüli hosszakkal rendelkezik, míg a harmadik (a számomra legkönnyebben emészthető) inkább háromnegyed óra körüli.

Bemutatom tehát Lucíát háromszor, balról jobbra: az első az 1895-ös, aztán középen az 1932-es, és a talányosan csak 196x-osként emlegetett harmadik látható a jobboldalon ... nyilván ez utóbbi talányos évszám hozzávetőlegesen a készítéskori jelenidőt jelentette, hiszen a film megjelenési éve 1968 (nemzetközi viszonylatban 1969) ...

Jól látható, hogy a három hölgy vizuálisan is teljesen eltérő karakter, és maga a három film is szinte mindenben különbözik egymástól. A film megtekintése után sem volt világos, hogy a rendező Humberto Solas tulajdonképpen mit akart kihozni abból, hogy a három Lucía történetét így egymás mögé helyezte... Hacsak nem valamiféle ujjgyakorlatnak szánta, hogy elsőfilmesként ezzel demonstrálja, hogy képes három teljesen eltérő stílusú és dinamikájú filmet készíteni. Mondjuk egy motívumot mégis sikerült találnom az azonos női neveken kívül: mindhárom "harmadban" megszólal így vagy úgy a magyarok számára is viszonylag jól ismert Guantanamera című dal. 

Erről a dalról eddig azt hittem egyébként, hogy egy kubai forradalmi dal. Most, hogy utánanéztem, derült ki, hogy az 1930-as évekből származik, akkor még egy guantánamói lányról szólt, de a hatvanas években újjászületett, immár szabadságharcos hevületben, forradalmi verssel, és ezután már valóban igen erős forradalmi töltetet kapott. De megjegyzem, – és itt kapcsolódunk a hippikhez – hogy Amerikában is elkezdték énekelni a dalt, ott viszont folkzenészek a nemzetközi béke- és szabadságmozgalom jelképévé tették. Tudjuk, a hippik, a „szeretkezz, ne háborúzz” gondolat jegyében élték gondtalan napjaikat, amíg el nem fogyott a szüleiktől örökölt vagyon, ami rádöbbentette őket, hogy pénzt kell keresniük, és ezzel ki is fulladt ez a gyönyörű, de fenntarthatatlan mozgalom.

Az alábbi klipben a Guantanamera hallgatható meg, közben válogatott hangulatképek láthatóak a harmadik szegmensből. Számomra ez a harmadik volt az egyetlen ami valamennyire tetszett, leginkább a női főszereplő játéka miatt.

 A már említett három szegmens történelmileg a következő eseményekhez kapcsolódnak: 

Az első szegmens az 1895-ös kubai függetlenségi háború ideje alatt játszódik, amikor Kuba a spanyol gyarmati uralom ellen küzdött. Ezt egy romantikus melodrábában dolgozza fel a rendező.

A második történet az 1930-as évek diktatúrájának időszakát idézi fel, amikor a kubai nők a társadalmi és politikai elnyomás ellen próbálták hallatni a hangjukat. Szürreális és politikai stílust vegyítve.

• 
• 
• 

A harmadik rész pedig az 1959-es forradalom utáni években (azaz valamikor a hatvanas években) játszódik, és a szocialista Kuba új világának építését, valamint a nemi egyenlőségért folytatott harcot mutatja be, esetenként dokumentarista stílusban, bizonyos szürreális elemekkel vegyítve. (lásd például amikor a féltékeny férj szó szerint beszögeli az ajtót és ablakot, hogy a tüzes feleség ne tudjon kimenni és a rá kíváncsi férfiak ne tudjanak bejönni)

• 
• 
• 

 Vannak, akik szerint a kubai forradalom legjelentősebb filmes munkái 1966 és 1971 között születtek... az viszont bizonyos, hogy az 1001-es listán nem lesz több kubai film... ami alátámasztani látszik ezt a vélelmet. Akkoriban ebben a filmben a forradalom utáni optimizmust látták, én ezt ebből a távlatból egyáltalán nem látom benne, sőt... számomra inkább elkeserítő, reménytelenséget sugall... Leginkább a második szegmens, ahol leplezetlenül mutatja be, ahogy a harmincas évek diktatúráját felszámoló forradalmárok - ahogy ez gyakran lenni szokott - gyakorlatilag rosszabbak lesznek, mint akik ellen korábban küzdöttek... 

 

 

Franciaország (FFD, SFP, stb.), 110 perc, ff., francia

Rendező: Eric Rohmer

Producer: Pierre Cottrell, Barbet Schroeder

Eric Rohmer volt a Cahiers du Cinéma kritikusai közül az utolsó, aki a kritikusi pályáról átnyergelt a francia filmkészítés világába. Ekkor Truffaut, Godard és a többiek már sikeres "új hullámosok" voltak, Rohmer viszont a többiek startja alatt kénytelen volt a fiatalon elhunyt Bazin-tól átvenni a filmes magazin főszerkesztői posztját. Talán részben emiatt, talán azért is, mert Rohmer vagy egy évtizeddel idősebb volt Truffaut-ék lelkes fiatal csoportjának átlagéletkoránál, Rohmer első filmjeire nem is igazán figyelt fel senki. 

Pedig Rohmer már az ötvenes évek végén - amikor az első új hullámosok kirepültek a Cahier du Cinéma fészkéből - elkezdte tervezgetni a Six Contes Moraux című filmciklusát. Magyarul többféle fordítást láttam róla: Hat erkölcsi mese, vagy Morális példázatok néven is említik, amelybe hat 1962 és 1972 között készült filmje tartozik. Ezek a filmek stílusban és megjelenésben viszonylag látványosan eltérnek egymástól, tartalmilag viszont nagyon könnyen leírhatóak: mindegyik film lényege, hogy a főszereplő férfi egy nőt keres magának, közben megismerkedik egy másikkal, majd visszamegy az előzőhöz. 

December 21 Hétfő. Ezen a napon hirtelen egy határozott, végleges gondolatom támadt, hogy feleségül veszem Francois-t.

Őszintén szólva nem csodálom ezt az elhatározást! A film a főszereplő (Jean-Louis Trintignant) eme komoly szándéknyilatkozatával kezdődik, és a szőke, bájos, szinte tündérien ártatlan arcot nézve teljesen megértem a férfi szándékát. Egy templomba járva látja meg a hölgyet (Marie-Christine Barrault), kinézi magának, és már csak valami jó ürügyet kellene találni, hogy megszólítsa és megismerkedjenek. Időről időre autójával követi hazafelé a biciklivel közlekedő lányt, de a kínálkozó alkalom egyelőre csak várat magára. 

Főhősünk neve soha nem hangzik el a filmben, de a stáblistán látható, hogy a Jean-Louis Trintignant által alakított férfi neve Jean-Louis, ezért a továbbiakban így is fogom őt nevezni.

Jean-Louis közben egy vendéglátóhelyen összefut egy régi baráttal Vidallal (Antoine Vitez), aki hirtelen ötlettől vezérelve meghívja főhősünket egy barátnőjéhez, akivel néha le is fekszenek egymással. Amolyan barátság extrákkal. (Az alábbi képen balra a régi barát Vidal, jobbra annak barátnője Maud (Françoise Fabian). 

Az este furcsa fordulatot vesz, Maul kikezd főhősünkkel, és Vidal - talán kicsit sértődötten, de kifejezetten diszkréten - jobbnak látja, ha magukra hagyja őket. És amiért igazán megszerettem Rohmert, akinek a filmjeiről egyáltalán nem lehet elmondani, hogy villámgyorsan peregnének az események: Mauddal olyan nőtípust hozott a filmbe, aki annyira életszagú, valós, és akivel magam is többször találkoztam az életben: ráveszi a férfit, hogy maradjon ott vele, és biztosítja, hogy egyáltalán nem várja tőle, hogy összegabalyodjanak... de a vége persze mindig ugyanaz, valójában nincsen apelláta, vagy beadja a derekát a férfi vagy ... (nincs vagy!)

Amúgy ő az a nő, akinek olyan nagyon nem is akar az ember ellenállni: izgalmas, vonzó, szép, és nemcsak, hogy nem vár szerelmet, de kijelenti, hogy nem is hajlandó komoly kapcsolatra. Intimitás elkötelezettség nélkül. Ennek is meglehet a maga szépsége.

Főhősünk - bár továbbra is a szőke angyalka iránt elkötelezett - végül ... megadja magát Maudnak... 

Rohmer saját filmjeiről úgy gondolkozott, hogy azok a gondolatok mozija, nem a tetteké. Fontosabb volt számára, hogy mit gondolnak a szereplői, mint, hogy mit tesznek.

Maga a jelenet, mely szinte real-time-ban zajlik Maud lakásán, ahol megismerkednek, nagyjából 30 perces, és nagyrészt beszélgetésekből áll. Nem gyors, mégsem mondanám, hogy unalmas, mert nem mű, nem sablonos, hanem igazán életszagú, pont amilyennek szeretem! (A képen Maud és a főszereplő Jean-Louis)

Főhősünk azonban nem feledkezik meg álmai szőkeségéről sem, annál is inkább, mivel tudja, hogy Maud legfeljebb csak az út, nem a cél, főleg nem életcél, hiszen nála soha nem lehet biztosra menni... 

Így végül - mint ennek a filmciklusnak minden filmjében - annál a nőnél köt ki, akit eredetileg kinézett magának. A biztosat, a kockázatmenteset, a könnyen szerethetőt. És szerintem jól tette... Nem tudom, kinek milyen tapasztalatai vannak, de a Maud féle nők rendkívűl szép emlékek lesznek, de hosszú távon az ember talán jobb, ha olyan valaki mellett köteleződik el, aki mellett megtalálja a biztonságot, a nyugalmat... és nem minden nap egy lépés az idegösszeroppanás felé...

A film nagy része egy Clermont nevű francia városban zajlik egy havas, December 21-től újévig terjedő időszakban. Kivéve az utolsó 5 percet, ami néhány évvel később zajlik nyáron egy tengerparton. Ennek a jelenetnek a szépsége, hogy itt mind a két nő szerepel egy jelenetben. Nagyon szép jelenet. Lehet, hogy azért is esett ennyire jól, mert a hosszú télies film után jól esett kikerülni a nyári tengerpartra, de természetesen nem csak amiatt volt nagyon megnyerő ez a lezárás...

A karácsony környéki időszak Rohmer számára annyira fontos volt, hogy kifejezetten ebben az időszakban akarta leforgatni a filmet. És mivel az eredetileg tervezett forgatási időszakban a főszerepet játszó Trintignant nem ért rá, egy teljes évvel elhalasztották a film megvalósítását. 

Hiába kötött ki végül a szép szőkeség mellett Jean-Louis... azért nem véletlen, hogy a címben is, és valamennyi plakáton, amit láttam Maud szerepel... Ez egy olyan film, aminek a teljes megértéséhez talán kell egy kis élettapasztalat, egy kamasz néző nem feltétlenül érti meg a főszereplő és a két női szereplő közötti kapcsolat dinamikájának izgalmát.

 

Magyarország (MAFILM 3. stúdió), 84 perc, ff., magyar

Rendező: Sára Sándor

Sára Sándor képeit csodátam Kósa Ferenc (ennek a filmnek egyik társírója) Tízezer nap - 1965 című filmjében, illetve a Gaál István által rendezett Sodrásban - 1964 kifejezetten maradandó élményt adott. Mindkét film több szempontból is emlékezets volt számomra, de közös volt bennük, hogy a képi világuk lebilincselő volt, nyilván leginkább Sára Sándor operatőrnek köszönhetően.

Ezért is nagyon vártam Sára első önálló nagyjátékfilmjét, és nagyon bántott, hogy ezt a filmet sajnos nem tudtam szeretni, akármennyire is akartam volna. Sőt... , ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy értelmezni sem tudtam igazán... 

Sok képsor szinte ismétli azokat, amiket a korábban általa fényképezett filmekben láttam. Néha olyasmi érzésem volt, hogy amiket más rendezőknek adott, most össze akarta szedni, hogy a saját filmjében is megmutathassa azokat.

A forgatókönyvet hármasban írták Csoóri Sándorral, és a már említett Kósa Ferenccel. Nagyon nagy szerepet kaptak önéletrajzi elemek. Az is tudható, hogy a főszereplő (Balázsovits Lajos) gyakorlatilag magát Sára Sándort jeleníti meg, a filmfőiskolára áhítozó fiatalt, akit politikai okokból (mert apját egy nevetséges ügyből kifolyólag börtönbe zárják) nem veszik fel a filmművészeti főiskolára. Egy klasszikust (Bródy János) idézve, ami a filmben látható, az Sárával vagy így megtörtént vagy megtörténhetett volna.

A filmet megjelenésének idejében "lírai dokumentarizmus"-ként aposztrofálták a film stílusát. Lírai, a képek szépsége miatt ez nem igényel további magyarázatot. Dokumentarista, mivel a filmnek nincs olyan értelemben vett lineáris történetvezetése, mint a legtöbb hagyományos értelembe vett nagyjátékfilmnek, inkább a Sára által megélt valóság bemutatása a cél. Két - alig összekapcsolódó - részre bomlik az alkotás, az első Iliászhoz, a görög partizánhoz kapcsolódik, a második pedig az erdei cigánytelephez. (Ne felejtsük el Sára Cigányok - 1962 című rövidfilmjét, mely előtanulmányként is felfogható ehhez a részhez)

Sára Sándor

Az első (görög) részben a rendezőt megszemélyesítő Pásztor Balázs, miután az negyvenes évek végén nem vették fel a Filmművészeti Főiskolára, elmegy földmérőnek, ahol összebarátkozik a görög forradalmárral. Ha már itt tartunk, talán nem olyan sokan tudják a mai fiatalok közül, hogy Görögországban a második világháború után polgárháború tört ki, és a kommunisták kénytelenek voltak elhagyni hazájukat, sokan menekültek az akkori kommunista országokba. Hazánkba körülbelül 7000 görög menekült érkezett, akiket az ország különböző pontjain helyeztek el. Ma is létező örökségük ezeknek a menekült görögöknek A DUnaújváros melletti Beloiannisz nevű település, amit annak a közel 400 görög családnak alapítottak és építettek az ötvenes évek elején, akik addig a Köbányai Dohánygyár egyik raktárépületében voltak elszállásolva. A filmbeli Iliász és felesége tehát egy ilyen hithű, kommunista menekült volt.

Pásztor Balázs földmérő munkája során a tiszai duzzasztógát építésekor megtapasztalja hogy a rendszert (igen, a kommunista rendszert!) nem érdekli az embereket érintő következmények. Ezen Iliász felháborodik. De amikor a rádióban hallgatják a Rajk-per közvetítését... (ebből tudhatjuk, hogy ekkor 1949-ben lehetünk) ... nem hisz Rajk ártatlanságában. (micsoda??? 1968-ban a Rajk-perről lehetett beszélni? Hisz abban Kádár is nyakig benne volt, és nyilván pontosan tudta, hogy Rajk - amivel vádolták - abban biztosan ártatlan volt. Belügyminiszterként nyilván osztozott a rendszer bűneiben, de amivel a koncepciós perben vádolták - Jugoszláviának való kémkedés - abban ártatlan volt. Kádár és Farkas Mihály vezették Rajkék kínzásoktól sem mentes kihallgatását... és ez a téma szóba kerülhetett 1968-ban? Hát ez meglepett... talán azt gondolták, hogy ez a film annyira marginális, hogy senki sem fogja megnézni??? Tanácstalan vagyok a választ illetően)

Következő közös megbízásuk egy tanyaközpont kiépítése. Ezt szokták téeszesítésnek is hívni (TSZ: termelőszövetkezet), a tanyaközpont vitathatatlanul jobban hangzik. A lényeg, hogy a kommunista eszme jellegéből adódóan a parasztokat rákényszerítették, hogy önkéntesen (hm) adják be földüket a közösbe, és közösen műveljék azt, majd a terményből valamennyit kivehetnek maguknak, de végső soron az államé lett minden... Nos, egy féleértésből adódóan a falu közössége azt hiszi, hogy Iliász (aki számukra mégiscsak a legidegenebb a jött-mentek között) utasítására vitték el egyik hajnalban a falu összes férfiát... és ennek a félreértésnek végzetes következményei lesznek...

Ezután Pásztor Balázs egy erdei munkán kap feladatot, ahol cigány favágókkal dolgozik. Összebarátkozik a munkásokkal, akik egy erdei cigánytelepen dolgoznak. A körülmények polgári szemmel nézve siralmasak, mégis van bennük valami barátságos, bensőséges. Ágyat még életükben nem láttak, ettől függetlenül szemmel láthatólag jól érzik magukat. Egyszer csak megjelennek a hatóságok és megalázó kezelésnek vetik őket alá tetű-irtás címén. Egészen nyilvánvaló, hogy a jelenetek megtekintésekor mindenkinek a náci haláltáborok hasonló jelenetei jutnak eszünkbe. Érdekes adalék ehhez a szegmenshez, hogy - amennyire utána tudtam olvasni - ezek a megalázó hatósági fellépések nem a Rákosi-korszakban, hanem a hatvanas években (a Kádár-korszakban) történtek valójában. A film nem tér ki arra, hogy a határozottan 1949-re tehető Rajk-peres rádióhallgatás óta hány év telt el a cigány-szegmens időszakáig, tehát, ha magyarázkodni kellett, akkor lehetett azt mondani, hogy ez ismét a Rákosi-rendszer túlkapásairól szól, még akkor is, ha a tájékozattabbak tudhatták, hogy ez (is) Kádárékról szól valójában.

 

Magyarország (MAFILM IV. Játékfilmstúdió), 85 perc, színes, magyar

Rendező: Hintsch György

Amikor láttam, hogy Kabos László ennek a filmnek a főszereplője, gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy egy igazán könnyed, minden komolyságtól mentes vígjátékról lesz szó, hiszen Kabost - főszerepben - másban nem is igen tudom elképzelni.

Kabos tipikusan az a fazon, akinek egyetlen mondatát sem lehet igazán komolyan venni. Arcberendezése és beszédmódja valahogy alapjáraton viccessé teszi. Nem véletlen, hogy Kellér Dezső így köszöntötte ötvenedik születésnapján:

"Egy színész karrierjét sok veszély fenyegeti. A naiva felett eljárhat az idő. A bonviván elhájasodhat. Az énekes berekedhet. Téged kezdettől fogva csak egy veszély fenyegetett. Hogy az idők folyamán megszépülsz. A sors kegyes volt hozzád”.

Gyerekként nekem ő csak "a Kabos" volt, és kicsit értetlenül hallottam, hogy szüleim generációja (vagy az idősebbek) "kis Kabosnak" hívták, esetleg "a vörös Kabos" néven emlegették. Hát persze, mert ott volt nekik Kabos Gyula, akit akkor én még nem ismertem, hiszen az a másik Kabos 40-50 évvel korábbi filmekben játszott. Mindketten sajátosan viccesek voltak, és az az igazság, hogy egyikük sem Kabos néven született, és - bár volt valami családi összefonódás - nem voltak egyenesági rokonok. Akkoriban divat volt a magyar előadóművészeknek magyar hangzású nevet felvenni, így lett Kann Gyulából Kabos Gyula, és Krausz Lászlóból (Kabos Gyula tiszteletére) Kabos László.

Fiatalon bohóc szeretett volna lenni (tökéletes választás lett volna az is!) de végül a Kertészeti Főiskolán diplomázott. Végül a koncentrációs táborbol hazakerülve parodistaként kezdett fellépni, majd egyre több színházi előadásban tűnt fel a nevettető szerepében. Közel tíz év múlva a Lotto reklámarcaként, LOTTO OTTÓ-ként találkozhattak vele a tévénézők rendszeresen. Jómagam is emlékszem ezekre a reklámokra még a nyolcvanas évekből is.

• 
• 
• 

Kabos László már korábban is feltűnt filmekben, de ez volt az a hatalmas közönségsiker, ahol főszereplőként igazán népszerűvé vált. Ráadásul egyszerre két főszerepet is kapott, hiszen egy ikerpár mindkét tagját játszotta ügyes rendezői trükköknek köszönhetően. Ugyanazon a helyszínen felvették külön-külön ugyanazt a jelenetet Kabost mindkét szerepben megmutatva, és a két fél-képet összemontírozták. Ez a hatvanas évek végén nem volt kézenfekvően egyszerű.

Amolyan magyarországi szocialista "koldus és királyfi" történet elevenedik meg előttünk: Az ötvenes években az ikerpár egyik tagja egy ügyes trükkel engedély nélkül Kaliforniába emigrál (akkori kifejezéssel élve: disszidál), míg hebehurgyább testvére itthon marad és éli a kisemberek életét. A Holló testvérek eme "disszidens" tagja nevet is változtat Holló-ról Mr. Helló-ra. 

Íme az itthon maradt Holló elvtárs aki éppen fantasztikus találmányát (tisztító-automata) illusztrálja.

... és Mr Hello, aki nyugati turistaként TouristClub-pecsétjét villantva gyakorlatilag bármit megkaphat. (Ez a TouristClub pecsét valószínűleg valami félreértés lehet, talán a hitelkártyákat vagy a traveller's cheque-et próbálták valami magyarok számára érthető formában megjeleníteni. A filmben bármilyen számlát ezzel a TC pecséttel lepecsételve az kifizetettnek volt tekinthető)

A film csavarja, hogy a két testvér összecserélődik, a gazdag bőrébe bújt hazai testvér természetesen lubickol a korlátlan szabadságot élvező testvér bőrében, de emellett az akarata ellenére a magyar testvér bőrébe bújt amerikai tesó is - jobb híján, kicsit bosszankodva - kihasználja a helyzetet...

A filmnek mai szemmel is vannak igen vicces jelenetei, de teljes egészében csak azok értékelhetik a helyzetek teljes komikumát, akik legalábbis tisztában vannak a hatvanas évek viszonyaival. A rendszer lenézően beszélt a kapitalistákról, ám amikor ezen országok képviselői itt költötték el konvertibilis valutáikat akkor mindenki hajbókolt körülöttük és számukra minimális összegért teljes kényeztetésben részesültek. Emlékszem, amikor az NSZK-ba szakadt rokonok hazalátogatva elképedve áradoztak, hogy itt minden milyen olcsó... Hát persze, az ő erős valutájukhoz képest igen, minden olcsó volt... más kérdés, hogy sok mindent nem lehetett kapni... 

Egyetlen túlzás talán a strandon elkerített rész (ma VIP-nek neveznék), melyre ki van írva, hogy "nur für Dollar", azaz csak Dollárral lehet ott fizetni. Egyébként is... miért németül írnák ki azt az üzenetet, amit az amerikaiaknak szánnak... Egyébként, ha ilyen elkerített részek nem is voltak a strandon, úgynevezett diplomata boltok voltak, ahol csak valutáért lehetett vásárolni. Itt olyan árukat árultak, melyeket a vámosok a határon elkoboztak a hazautazóktól. Ezekre a boltokra nagyon jól emlékszem, mert tinédzserkoromban innét szereztem be(aranyáron) a BRAVO magazinokat. Emlékeim szerint itthon egyébként a dollár-használat elenyésző volt a nyugat-német Márkához képest... 

A fenti ironikus jelenetek bizonyos szempontból rendszerkritikusnak is felfoghatók, annyira, hogy bár itthon hatalmas kasszasiker volt, a szomszédos "baráti" szocialista országokba nagyon sokáig nem merték exportálni. Nálunk ezek a produkciók (Hofi is ide sorolható) olyan szelepek voltak, ahol a rendszer kicsit kiengedte az elégedetlenekben felhalmozódó gőzt.

A film egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor egy szálloda sztriptíz-bárjában a táncoslány eljut ahhoz a ponthoz, hogy végre valami "izgalmas" látszódjon, akkor a konferancié leállítja a műsort, és jelzi, hogy a forintban fizető nézők számára eddig tartott az előadás... a műsor kicsit tovább megy, majd a többi szocialista ország állampolgárainak is ki kell menniük... ezután kis idővel a dínárral (jugoszlávok) és rubellel (szovjetek) fizetőknek is el kell hagyniuk a bárt, és csak a konvertibilis valutával fizetők nézhették meg az utolsó ruhadarabok levételét. (A jugoszlávok érdekes helyzetben voltak, elvileg szocialisták voltak, de sok szempontból mégis kapitalista jelleget öltöttek, emlékszem, náluk például a boltokban hivatalosan lehetett nyugati hanglemezeket kapni) A sztriptíz-jelenet nem csak vicces volt, de összességében nagyon szépen, ízlésesen is volt leforgatva. A műsor alatt szóló dal meg egyenesen parádés. Próbáltam kinyomozni, hogy ki írta és énekli ezt a számot, de sehol nem találtam nyomát... Ha valaki véletlen tudja szerzőit, előadáóját és címét, örömmel várom a kommentben!

Kabos mellett emlékezetes Medveczky Ilona szereplése is, aki a gazdag testvér feleségét alakítja. Állítólag a rendező kölcsönkérte a filmhez Medveczky luxusautóját, egy Ford Thunderbird-öt (akkoriban nem sok ilyen jármű volt itthon), és a művésznő cserébe azt kérte, hogy ne csak az autó, hanem ő is kapjon szerepet a filmben.

• 
• 
• 

Én ezt egyáltalán nem bántam, sőt, így most már teljesen világossá vált számomra, hogy miért bolondultak érte akkoriban tömegesen a férfiak.  (Az alábbi képek egyikén Szécsi Pál is feltünik egy pár másodperces mellékszerepben)A nagy sikerre való tekintettel néhány év múlva a rendező készített egy nagyon hasonló filmet Hét tonna dollár címmel, mely nem közvetlen folytatása ennek az alkotásnak, de stílusában, és Kabos László főszereplése miatt gyakorlatilag második résznek is tekinthető. (Sajnos nem lesz rajta a 303-as listán) Ennek a másodiknak a sikere kicsit elmaradt ettől az első nekifutástól. Én a Hét tonna dollárt már korábban láttam, és nekem az még ennél is jobban tetszett, mindenképpen érdemesnek tartom mind a kettő megtekintését.