Németország (Nero-Film), 132 perc, ff. néma

Rendező: Georg Wilhelm Pabst

Producer: Seymour Nebenzal

- Megházasodom. - mondja Dr. Schön a gazdag lapkiadó hosszú gyötrődés után szeretőjéhez (Loulou-hoz) fordulva...

- És már meg sem csókolsz, csak azért mert megházasodsz? - válaszolja Loulou, ártatlan, szinte gyermeki értetlenséggel...

... és ebben a mondatban szinte minden benne van, ami Loulou... Tényleg... azért mert ez a dúsgazdag férfi most bejelentette, hogy elvesz feleségül egy nőt, - aki nem Loulou - mi oka lenne arra, hogy többé meg se csókolja? 

Loulou szinte senkit nem hagy érintetlenül. Különlegesen vonzó külseje és személyisége folytán nincs nyugalom körülötte. Imádják vagy kihasználják, őrületbe kergeti a férfiakat - néha a nőket is -, vagy éppen rossz esetben őrültek már akkor is, amikor beleszeretnek...

Lapozgatva az 1001-es könyvet, a fotókat nézegetve már régóta fentem a fogamat erre a filmre, és elmondhatom, hogy egyáltalán nem csalódtam! 

A Loulou-t alakító amerikai Louise Brooks tehát képernyőre (vászonra) szegezi a szemeket, de mellette több remek alakítás is látható. 

Itt van rögtön Schigolch (a képen balra), az ördögi figura, ez a töpörödött vénember, aki Piszkos Fred-hez hasonlóan a legszorongatottabb helyzetben sem habozik előállni valamilyen megoldással. Nem egyértelműen tisztázott Loulou-val való viszonya. Feltehetőleg ő az apja, mindenesetre Loulou őt is rajongással imádja, és a helyzetet tovább árnyalja, hogy Loulou megbocsájtó mosollyal nyugtázza, ha esetenként a férfiaktól kapott pénzét erőteljesen "megsápolja" az öreg. Tehát, ha apasága bizonytalan is maradt, az biztos, hogy "szervezőként" jutalékra tart igényt Loulou bevételeiből. Játéka pazar, szerintem az egész film legjobbja, még akkor is, ha Loulou tündöklése többnyire háttérbe szorítja.

De ott van Dr. Schön is, a már említett lapkiadó, aki tudja, hogy Loulou nem összeegyeztethető a nyugodt élet fogalmával. Tesz is egy kísérletet a nélküle való életre, de Loulou-t nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen rázni. Ha valakit ő szeret a maga módján - és ilyen férfiből nem egy van! - azért bármit megtesz.

Pedig Dr Schön ifjú menyasszonya sem hétköznapi szépség: őt Daisy D'Ora egy későbbi német szépségkirálynő alakítja. Talán ő és Loulou konfliktusa az egyetlen momentum a filmben, amikor Loulou-ban egy szikrányi gonoszságot is meglátunk. És ez is jól áll neki.

Alwa Schön - a milliomos lapkiadó fia - talán az egyetlen férfi, aki minden érdektől mentesen, őszinte barátsággal viszonyul Loulou-hoz. Sem anyagilag, sem testileg nem akarja kihasználni. 

Minden férfit nem is akarok megemlíteni akik a testét vagy rajta keresztül a gazdagodást keresik Loulou-ban, viszont 1929-et tekintve talán meglepően hangzik, de nő is akad, aki rajongásával tünteti ki őt: egy ruhatervező hölgy. Igen, leszbikus szerelem a 20-as évek végén, Németországban filmvásznon! ... Volt ekkor néhány liberális évük, amíg ezt  még megtehették... mielőtt hatalomra került egy eszelős...Sok remek alakítás látható tehát, de a főszereplő Louise Brooks ragyogása uralja a filmet. Erotikus kisugárzását helyenként kislányos akarnoksága, naivsága teszi izgalmassá. A rendező visszaemlékezése szerint a főszerepre Marlene Dietrich neve is szóba került, de ő az ártatlanabb "alkatú" Brooks-t választotta, amikor kiderült, hogy a színésznő elérhető a filmhez. Feltétlenül jó választás volt. Ugyancsak a rendező számolt be arról, hogy egy adott jelenetben tudatosan csak egyféle érzelem megjelenítését kérte Brooks-tól. Hogy ez a színésznő esetleges képességbeli korlátai miatt lett volna, azt nem tudom, mindenesetre működik a dolog! Az első képen feltehetőleg egy másik közös filmjük stábfotóján Brooks mellett ül a rendező G.W. Pabst.

Maga a rendezés is kifejezetten modernnek hatott az adott korban. Szellemes megoldás például ahogy a mulató világát ábrázolja, ahol Loulou fellép az egyik felvonásban (németül Akt-ban). Megismerjük a mulató szinte összes kiszolgáló helységét, de magát a színpadot szinte csak mellékesen, a személyzet nézőpontjából látjuk. Holott nagy lehet a kísértés, hogy legalább egy szám erejéig a publikum felől, szemből láttassa a film a színpadot, de sokkal izgalmasabb így. A fő szál az, ami a színpad mögött történik, a színpadon csak mellékesen zajlanak az események.

Szerelmi drámának indul, de van itt szinte minden műfaj... bíróságos-tárgyalótermes, kalandfilm-szerű világutazós, és thriller-szerű kéj-gyilkosságos...

Végül mint érdekesség jegyzem meg: egészen meglepődtem azon, amikor az egyik raktár-helységben rászóltak egy férfira, hogy ott tilos a dohányzás. Hiszen még a 90-es években is szinte a fél repülő pöfékelt amikor nyaralásra utaztunk, a 20-as évek filmjeiben pedig szinte mindenhol minden körülmények között dohányoznak a férfiak, de ezek szerint már akkor is volt olyan helység, ahol nem lehetett. Feltételezem, hogy ez esetben inkább tűzbiztonsági okok játszhattak szerepet...

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Pandora Szelencéje (1929) - YOUTUBE

Szovjetunió (VUFKU), 67 perc, ff, néma

Rendező: Dziga Vertov

Az operatőr beállítja a háromlábon álló kamerát... elindul a felvétel... a zenekar beáll, felkészül, elkezd játszani, végre megtörik a csend, megszólal a zene... (van olyan változat is, ahol a film elejétől szól a zene)

És ezután egy olyan kavalkád kezdődik, mely végignézéséhez nagy nyitottság kell. Az egyetlen elem, mely összeköti a teljesen független képeket, az az operatőr (akit a rendező bátyja alakít), aki időnként - a legváratlanabb helyeken - feltűnik kameráját cipelve vagy éppen felvétel közben. De ezen kívül semmi! Nincs történet, nincs főszereplő, még csak téma sincs igazán, bármi előkerülhet, amit a folyton vándorló operatőr éppen elkap. És ez a valami tényleg bármi lehet: közeledő vonat, városi forgalom, szülő nő - egész naturálisan bemutatva -, strandoló emberek... és teleírhatnám az oldalt, ha mindent fel szeretnék sorolni...

Közvetlenül a Hitchcock film után (Zsarolás) kifejezett kihívás volt végignézni ezt a filmet. Azon gondolkoztam közben, hogy tényleg van valaki, aki mozijegyet váltana azért, hogy egy olyan mozgóképsort nézzen 68 percen keresztül, ami mentes a mozifilmek szinte minden tulajdonságától? 

Két "felhasználási módot" tudok elképzelni ennek a filmnek:

Először is, tökéletesen működne egy bárban, vagy bármilyen helyen, ahol a falon kivetítőn mehetne ennek a filmnek a végtelenítetten ismételt verziója, és akkor figyelek oda, amikor akarok... Ugyanis bármelyik ponton el lehet kezdeni nézni, és bármikor abba lehet hagyni, nincs jelentősége a kezdetnek és a végnek ennek a filmnek az esetében.

Másik felhasználási terület, ahol hatékonyan alkalmazható lenne: történelmi vagy filmtörténeti háttéranyagként. Utóbbiként főleg azért, mert látványosan használja (és kihasználja) az akkor ismert szinte összes filmes technikát, beleértve a lassítást, gyorsítást, több réteg egymásra montírozását, az osztott képernyőt, a stop-motion technikát, a visszafelé játszást, és még rengeteg mindent. A film elején egy nézőkhöz szóló szöveg felhívja a figyelmet arra, hogy ez egy "kísérleti film", felirattáblák nélkül, valós eseményeket ábrázol kitalált történet nélkül, és a célja egy nemzetközi filmes nyelv megalkotása. Műfajilag sem igen sorolható be. Legközelebb a dokumentumfilmhez áll, de több szempontból sem fogadnám el annak. Olvasatomban a doku valamit dokumentálni szeretne, jó esetben tudományos igényességgel. Itt azonban nehéz megfogni, hogy egyáltalán mi az a valami, amit ezzel dokumentálunk... nevezzük hát jobb híján kísérleti műfajnak...

És még valami: aki szeretne ilyen kísérleti film létrehozásában részt venni, az vegyen részt az Ember a Felvevőgéppel - Global Remake (kb. világkörüli újraforgatás) projectben. Itt mindenki választhat magának egy jelenetet (egy jelenet kb 1 perc a filmből), amit megcsinálhat, vagy csinálhat valami hasonlót. Pld a strandoló emberek helyett leforgatja a saját strandolós jelenetet. Az anyagot fel lehet tölteni a project homepage-re, és akkor beillesztik a többi beküldött anyag közé. Az éppen aktuális termés megtekinthető ugyanott: MAN WITH THE MOVING CAMERA - Global Remake

Nagy Britannia (British International Pictures), 82 perc, ff., angol nyelvű

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: John Maxwell

Az egyik első brit teljesen hangos filmnek szokás nevezni, ami szinte igaz, de egy kis megjegyzést azért megérdemel: az első 6 és fél perc még némafilm. Egy rendőrségi akciót mutat be, aminek egyetlen csatlakozási pontja a filmhez, hogy az egyik nyomozó a női főszereplő udvarlója. A film szempontjából persze kifejezetten jelentősége van annak, hogy  a férfi nyomozó. De igazából az egész jelenet elhagyható lenne, olyan, mintha egy felvezető kisfilmet néznénk a nagyfilm előtt....

A másik megjegyzés, hogy némafilmes változata is készült ennek a filmnek, tekintettel arra, hogy sok mozi ekkor még nem volt felszerelve hangosfilmek lejátszására alkalmas eszközökkel.

Alfred Hitchcock a feszültségteremtés (suspense) nagymestere. Műfajai a krimi, a thriller és a kémfilmek.

Még egy érdekessége van ennek a filmnek azon túl, hogy ez az első majdnem teljesen hangosfilm: A prágai születésű női főszereplő - Anny Ondra - nem beszélt jól angolul. Némafilmeknél ez nem okoz komolyabb problémát, de hangosfilmnél - hacsak a szerep nem pont erre van kihegyezve - már nem szerencsés. Hitchcock valamiért mégis ragaszkodott a színésznőhöz, csak a hangját cserélte le egy született angolra. Ez pontosan azt jelentette, hogy a szinkronhangot biztosító színésznő ott állt a mikrofon közelében, és Ondra helyett ő mondta hangosan a szöveget. Ez egyébként egyáltalán nem zavaró. Ha nem tudom, valószínűleg észre sem veszem. Az említett mikrofon látható az alábbi werk-fotón is. (Hitchcock a kép jobb oldalán)

A hangosfilm beköszöntével a színészek elkezdtek hangosan beszélni, és ezzel párhuzamosan eltűnt a zene. Először furcsának hat, hogy csend van. Fura módon újra fel kell majd fedezni, hogy a zenével hangulatokat lehet ábrázolni. Mintha eddig csak azért kellett volna zene, hogy a némaságot leplezni lehessen valamivel. 

Egyébként nem teljesen mondtam igazat az előbb. Többször is felcsendül a muzsika a filmben, ám minden esetben azért, mert valaki valamit játszik. Vagy zenekar vagy egy férfi a zongorán. De úgy, ahogy ma teljesen természetes, hogy a zene csak úgy filmes eszközként megszólal, még nem fordul elő.

Öregurasan, lassan bontakozik ki szituáció, de a film sehol nem unalmas! A főszereplő Alice eljátssza a sértődöttet udvarlója előtt (ő az említett nyomozó), hogy ezt ürügyként használva leléphessen egy másik fickóval randizni. Ez a másik férfi felviszi Alice-t közeli festő-stúdiójába. Kellemesen szórakoztató, lehengerlő fazon. Közösen festegetnek, zongorázik a nőnek, Alice veszi a lapot, sikeresnek tűnik a csábítás...

Ám a férfi egy leheletnyit gyorsabban halad a kelleténél, Alice leblokkol a gyors tempótól, és távozni akar. Ám a férfi már nem tud megállni, és erőszakká fajul az addigi jókedv... a nő pánikba esik, és véletlenül a kezébe akad egy nagy kés... A film harmadánál megtörténik a gyilkosság. Nem látjuk magát a "tettet" közvetlenül ... csak azt látjuk, amikor Alice késsel a kezében kijön a függöny mögül. Nagyon érdekes ahogyan a színésznő ezt a jelenetet eljátssza... Egészen lemerevedik, mozgása természetellenessé válik, érezhető, hogy valami olyasmit tett, ami felfoghatatlan számára...

Látjuk kibontakozni a leleplezéstől való félelmet. Az egész környéket a gyilkosság rejtélye izgatja... vajon megússza Alice? A rendőrségre nem mer elmenni. Bár felfoghatjuk önvédelemnek, de talán annak is erős volt. Legjobb lenne megúszni... hátha nem derül ki... 

A film címe (Zsarolás) sugallja : Alice nem fogja tudni megtartani a titkát... Ahogy az szinte adja is magát - a gyilkosság nyomozását az előző napon cserben hagyott udvarló kapja... kínos szituáció...

Mi lesz, ha a nyomozó talál valamit? ... és mi van, ha előkerül még valaki, aki tud vagy látott valamit?

Kellemes izgalmat biztosít a film végignézése... a feszültség sehol nem éri el azt a kellemetlen (de sokak által keresett) szintet, mint egy hátborzongató horrorban, vagy akár Hitchcock néhány későbbi filmjében (pl. Psycho vagy Madarak). 

Ez egy kifejezetten korai Hitchcock film, mégis sok stílusjegy megjelenik, ami majd végigkíséri a rendező munkásságát. A gyilkosság ábrázolása is rendkívül Hitchcock-i, de megjelenik az egyik - talán legnépszerűbb  - Hitchcock-i védjegy is: a rendező cameo-ja. (Lásd az alábbi képen a metrón pöffeszkedő táskás úriembert)

cameo: olyan szerep, melyet egy ismert ember (színész, rendező, ill. egyéb) alakít, és szöveg nélküli, vagy 1-2 szóból, mondatból áll csupán.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Szovjetunió (Mezsrabpomfilm), 126 perc, ff. néma

Rendező: Vszelovod Pudovkin

3in1 - azaz - három az egyben... mint ahogy a mosogatószer reklámjában halljuk. Ebben az esetben arról van szó, hogy minimum 3 műfaj keveredését kapjuk: Egy kis kalandfilm, egy kis dokumentumfilm és egy kis propagandafilm. Egyik komponens sem uralkodik igazán a másik kettő fölött.

A kalandfilm rész: Egy mongol vadász aki a Mongóliát megszálló gonosz Britek ellen partizánként harcol, fogságába esik 1918-ban, és egy szerencsés véletlennek köszönhetően azt hiszik róla, hogy Dzsingisz Kán egyenes ági leszármazottja. Ezért fondorlatos módon megteszik a leigázott Mongólia báb-királyának. 

A Propaganda-rész: Annyira hazug, hogy szinte nekem kellemetlen: A britek, akiket a film megszállónak ábrázol nem voltak Mongóliában. Valójában ekkoriban a Kínaiak, majd a Szovjetek viselkedtek gyarmatosítóként Mongóliában. Egészen 1990-ig kommunista uralom volt az országban.

Dokumentarista-részek: Az eseményeket sok helyen szakítják meg - viszonylag hosszabb - korabeli Mongol szokásokat, viseleteket bemutató részek. A mongol álarcok és vallási ünnepségek megtekintése különösen érdekes lehet azoknak, akik nyitottak ilyenfajta korlenyomatokra. A film teljes egészében Mongóliában forgott, ebben a tekintetben tehát feltétlenül autentikus.

Mivel a film rendezőjén - Pudovkin-on kívül - eddig csak Eisensteinnel foglalkoztunk a szovjetek közül, adja magát az összehasonlítás lehetősége. Eszközeikben nem állnak túlságosan távol egymástól, a montázs/vágás erejét hasonló tehetséggel képesek használni. Ebben a filmben ez legerősebben talán a záró képsorban érhető tetten. Eisensteinnel ellentétben azonban, akinél - gyakorlatilag - nem voltak főszereplők (hacsak a hős szovjet népet nem tekintjük annak), Pudovkin-nál a szó klasszikus értelmében is van főszereplő és mellékszereplő. Olvasom róla, hogy D.W. Griffith volt a példaképe. 

A főszereplő mongol vadászt egyébként Valerij Inkisinov, a rendező egykori osztálytársa alakítja. Különösebb említésre méltó dolgot nem tudok vele kapcsolatban mondani, mert semmi érdekeset nem mutatott. A "gonosz" kapitalista vezetők viszont kellemesen élvezhető módon alakították a gátlástalan stratégákat. Az egyetlen Európai női szereplő nagyon kellemes, mondhatni cuki...

Technikailag kifejezetten jól összerakott film, de sokkal élvezhetőbb lenne, ha ezt a filmet is sikerülne felújítani... Így önként vállalt "kötelező olvasmányként" sokszor juttatta eszembe ez a film, hogy már csak 5 némafilm van szórványosan a listán, és most már tényleg nyakunkon a hangosfilmek. 

USA (Buster Keaton Production, United Artists), 67 perc, ff., néma

Rendező: Buster Keaton, Charles Reisner

Producer: Joseph M. Schenck

Ez már az ötödik Buster Keaton film, és azon gondolkozom, hogy az 1001-es lista szerkesztői vajon nem hibáztak-e az arányokkal? Chaplin eddig egyetlen filmmel - az Aranylázzal - képviselteti magát. Igaz, neki lesz még három "kései" filmje...

A magyar címadás ezúttal kicsit esetlenke...  mondhatni nem sok értelme van. Az angol eredetiben Steamboat Bill kb. Gőzhajó Bill-t jelent, Jr. (junior)-al kiegészítve pedig ifj. Gőzhajó Bill lenne, ha szó szerint próbálnánk fordítani.

Gőzhajó Bill pedig egy Mississippi gőzhajó tenyerestalpas tulajdonosa és kapitánya, aki valamilyen oknál fogva fiát kiskora óta nem látta - azt sem tudja hogyan néz ki. Nos, ez a fiú épp most készül meglátogatni őt. Nagy a várakozás, a fiú vonaton érkezik, nem is akárhogyan: Szinte egy az egyben láthatjuk a Volt egyszer egy Vadnyugatból a Harmonikás "entrée"-ját... Bill-ék nézik a vonatról leszálló embereket... a kamera szinte mindegyiket mutatja... de egyik sem ő az... végül  csalódottan lemondanak a találkozóról, a vonat kigurul az állomásról, és ekkor látjuk meg, hogy a szerelvény túloldalán áll a fiú (Keaton) a csomagjaival. De ekkor még mindig nem hisznek a szemüknek, hiszen Bill valaki olyasmit várt, amilyen ő maga, ehelyett érkezett egy nyeszlett, két fejjel kisebb fiatalember elképesztő öltözékben, és valószerűtlen bajusszal.

Valami hasonlót mintha nemrég láttam volna Harold Lloyd-tól...A Kisebbik Testvér címmel... Ott is a család fekete báránya volt a csenevész családtag, itt is fejébe veszi a termetes apuka, hogy embert farag fiából...

És ez a szituáció tulajdonképpen az egész film alapját adja azzal megspékelve, hogy ifjoncunk véletlenül pont Gőzhajó Bill örök ellenfelének lányába szeret bele... aranyos a fiatal pár egyébként ahogy a tiltás ellenére is láthatóan odavannak egymásért... titokban, lopva találkoznak...

Csak érdekességképpen iktatom közbe ezt az 1911-es dalt, melyből kiderül, hogy Steamboat Bill egy 17 évvel azelőtti dalszöveg szereplője. Elsőre nem gondolná az ember, de többszöri meghallgatás után elég addiktív, nehezen verem ki a fejemből a dalocskát: (ez egy 1919-es feldolgozása az eredeti dalnak)

És mielőtt visszatérnék a filmhez, - tényleg egy utolsó kitérő, csak mert szintén filmtörténeti jelentősége van - : A Buster Keaton film megjelenésének évében (1928) egy másik film is kötődik ugyanehhez a dalhoz: Mickey Egér első inkarnációja, - mely még nagyon más karakter, mint ahogy most ismerjük - ugyanezt a dalt fütyürészi a Missisippi egyik gőzösét (!) irányítva:

Mickey Mouse: Steamboat Willie (1928) 

A filmnek három olyan ötletes jelenete is van, melyet később más filmben is viszontláttam. Az egyiket már korábban említettem (vonatos érkezés)  a második az, amikor az apa elviszi a fiát kalapot vásárolni. A kamerának próbálja Keaton a kalapokat, nekünk tehát olyan érzetünk van, mintha mi a tükör másik oldaláról látnánk őket. Rengetegszer alkalmazott beállítás, de nagy valószínűséggel ez volt az első.

A harmadik az a jelenet, amikor Keaton egy ház homlokzati fala előtt áll. A hatalmas szél ledönti a falat, nyilván Keaton pont ott áll... A falon csak egy ablak van. Nyilvánvaló, hogy Keaton (aki észre sem veszi a dőlő falat), csak akkor éli túl, ha pont az ablak helyén áll amikor az ledől .... Állítólag a kétmázsás fal-díszletnek nem volt könnyített része, tehát Keaton - aki nagyon bevállalós színész hírében állt - ha egy kicsit is elmozdult volna a beállított helyéhez képest... az nagyon fájt volna neki... Ez a jelenetet is több filmben reprodukálták azóta.

Az utolsó 13 perc nagyon ütős: Egy hurrikán során ifjabb Steamboat Bill-nek először a maga bőrét kell megmentenie, aztán mindenkiét, akivel összeakad. Nagyon látványos a hurrikán, hatalmas szélgépekkel dolgoztak, és egy daru tartotta Keaton-t a levegőben, mintha a szél repítette volna.Buster Keaton-tól ezzel elköszönünk... egy időre... Mint annyi más némafilm-sztárnak, neki sem ment a szekér a hangosfilmek eljövetelével... igazából már ez a film sem hozott elég bevételt. Buster Keaton, aki eddig megengedhette magának, hogy saját cégével gyártsa filmjeit (a United Artist csak mint forgalmazó foglalkozott a filmjeivel), kénytelen volt betagozódni a stúdió rendszerbe. Leszerződött az MGM-hez. Ott még kapott egy lehetőséget egy önálló próbálkozásra (A Filmoperatőr/The Cameraman - 1928), de sajnos az sem volt sikeres, így soha többé nem tudott önálló produkciót készíteni. Karrierje egyre mélyebben... alkohol... válás...

Az ötvenes években aztán kapott egy újabb lehetőséget a sorstól. Brit tévéfilmekben, majd egyre több más helyen tűnt újra fel... Tulajdonképpen egy kis retro hulláma volt ekkor a némafilmeknek... Mellékszereplőként fogjuk még látni mozifilmben is... de legközelebb csak az ötvenes években...

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

 Az Ifjabb Gőzös - 1928

Franciaország (Société Générale), 83 perc, ff, néma

Rendező: Carl Theodor Dreyer

Fentem a fogamat erre a filmre már régóta... Egyrészt azért, mert sok helyen hivatkoznak rá, mint az egyik legjobb némafilmre, másrészt a Nemzeti Színházban láttam egy Szent Johanna előadást (G.B. Shaw) Alföldi rendezésében, Bánfalvi Eszterrel a főszerepben, és az finoman szólva is erős hatással volt rám. Bár az előadásnak és ennek a filmnek csak annyi köze van egymáshoz, hogy alapjában véve ugyanarról szólnak, - Jeanne D'Arc elítéléséről és kivégzéséről - talán jogos volt az önkéntelen összehasonlítás...

Először azonban néhány szó a "sztory"-ról és a rendezőről:

Szent Johanna, (született Jeanne d'Arc) francia parasztlány volt a százéves háború alatt. Ennek a háborúnak nagy vonalakban az volt a lényege, hogy a francia trónutódlási zűrzavart kihasználva az angolok megszállták Franciaországot - mintegy maguk is bejelentkezve a trónért. Kicsit elhúzódott a dolog, valójában nevétől eltérően 116 évig tartott, mígnem tisztázni tudták a szituációt az ellenérdekelt felek.

Az Angolok kiűzésében feltehetően jelentős szerepe volt hősnőnknek, aki fiatalkora óta isteni látomásokról számolt be, majd 16 éves korában rábeszélte az Orleans felszabadítására küldött sereg irányítóját, hogy fehér páncélba öltözve velük tarthasson. Korábban a franciák vereséget vereségre halmoztak, ekkor viszont valami furcsa történt: elkezdtek győzni.

Johanna vallási fanatizmussal kevert lelkesítő szerepe az addig csak a trón megkaparintásáról szóló konfliktust vallási háborúvá változtatta, ami összerántotta és győztessé tette a francia sereget. Végül egy csata során az angolokkal szövetséget kötött Burgundiak elfogták és eladták az angoloknak, akik - vélhetően a háború Johannának köszönhető vallási színezetét letörendő - francia területen, francia egyházi bírósággal többszöri eretnekség vádjával elítéltették és máglyára küldték Johannát.

Carl Theodor Dreyer dán filmrendező folyton a helyét kereste. Próbált olyan stúdiókhoz szerződni, ahol bővebb költségvetéssel dolgozhatott. Ezért második filmjét Svédországban készítette, hogy aztán egy Dániai visszatérés után Németországban, majd újabb otthoni próbálkozás után Norvégiában, majd a szokásos otthoni kitérő után Francia finanszírozással belevágjon a Jeanne d'Arc peréről és elítéléséről szóló filmbe. Főszereplőnek azt a Renée Falconetti-t kérte fel, aki inkább színpadi komikus volt, és bár ezelőtt szerepelt már egy filmben, a Jeanne d'arc után soha többé semmiben.

 A filmet a bemutatója után azonnal hatalmas elismerés övezte, a főszereplő alakítása lenyűgözte a kritikusokat. Falconetti egyszerűen nem értette, hogy mi ez a nagy rajongás az irányában...

... szégyen-szemre be kell vallanom, hogy ezt én sem értem ...

Elismerem, hogy szokatlan, és - az első néhány percben - mellbevágóan hatott a realista stílusban, premier plánban mutatott minden sminket nélkülöző arc, és az arcon látható - szinte az elmezavar határát súroló - gesztusok túlzó jelenléte, többnyire "világos semmi" háttér előtt. Talán nem esek túlzásba, ha azt mondom, hogy a film közel felét ez teszi ki. 

Dreyer munkamódszere állítólag a következő volt:  Letérdeltette Falconettit, nagyon kényelmetlen, talán fájdalmat is okozó módon, és hosszú-hosszú perceken át vette az arcát különböző szögekből, és próbált egyre több fájdalmat kisajtolni belőle. Később a nyersanyagot közösen átnézték, Dreyer kiválogatta azokat a pár másodperces részeket, amit használni szeretett volna. Ezek a kiválogatott jelenetek voltak a kiindulópontjai a másnapi felvételeknek. A filmet szigorúan időrendben vették föl! Egy idő után már annyira összecsiszolódtak, hogy Falconetti az instrukciók alapján is azonnal tudta hozni amit Dreyer látni szeretett volna.

Persze azért a közeli szenvedő arcokon túl más is látható ebben a filmben. A költségvetés nagy része a díszletre ment el, ez azonban nem nagyon látszik a végeredményen, mivel a szokatlanul sok közeli miatt a legtöbb jelenetben alig látszik valami ebből a díszletből. Kár, mert ami látszik, az alapján egy kifejezetten izgalmas expresszionista háttér készült.Mint említettem, a kritikusok körében hatalmas volt az ováció, azonnal mesterműnek kiáltották ki a filmet. Talán csak a korabeli Variety (USA filmes magazin) volt az egyetlen, melynek kritikusa lehúzta a filmet, mindemellett óriási anyagi bukás volt a mozikban.

Míg a poszt elején említett Nemzeti Színházas Szent Johanna végén a máglya-halálkor borsózott a hátam a feszültségtől, ennél a filmnél sajnos semmi ilyesmit nem éreztem. Az erőteljesnek tűnő, közelről mutatott arc-játék pedig üresnek hatott, hosszúnak és egyhangúnak. Ráadásul egy percig sem tudtam elszakadni attól, hogy a 19 éves Johannát egy 35 éves színésznő alakítja... Érdekes, Bánfalvinak el tudtam hinni, hogy ő 19, pedig a bemutatókor már ő is elmúlt 30. Tényleg nagyon sajnálom, mert többre számítottam...

Dreyer ezután még próbálkozott egy magánember által finanszírozott filmmel (a Vámpírral), ami szintén hasonló bukta volt, ez annyira elvette a kedvét a filmkészítéstől, hogy 1943-ig nem is készített semmit.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Még nem láttad? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!